A férfi, aki kétszer halt meg

Nem sűrűn fordul elő, hogy egy könyv első részét követően egy héten belül elolvassam a folytatást is és mindkettőről könyvajánlót írjak! Leginkább azért, mert két regény megjelenése között általában legalább egy évnek el kell telnie, de szerencsére erre a vonatra én már akkor pattantam fel, amikor bőven megjelentek, ezért nem kellett egy percig sem várakoznom. Nem úgy, mint a harmadik résznél, ami majd ősszel érkezik, pedig legszívesebben a hétvégén olvasnám is. 

Az első könyv lezárultát követő csütörtökön újra együtt a nyomozóklub. Elizabeth levelet kapott egy régi kollégájától, aki fontos szereplő volt a nő életében. A férfi most a segítségét kéri egy olyan üggyel kapcsolatban, amelyben ellopott gyémántok és egy rettegett maffiafőnök is szerepel, és ami miatt veszélyben forog az élete. Miközben egyre nő a halottak száma, Elizabeth csatasorba állítja Joyce-t, Ibrahimot és Ront a kíméletlen gyilkos utáni hajszában és ha még a gyémántokat is megtalálnák, az lenne csak az igazi ráadás. Ezúttal azonban egy olyan ellenséggel néznek szembe, akinek nem jelentene különösebb gondot eltenni négy öregembert az útból. A kérdés az, vajon képes lesz a csütörtöki nyomozóklub elkapni a gyilkost, mielőtt ő kapná el Elizabethéket? 

Annyira a szívemhez nőtt az első könyv, hogy máris vettem le a polcról a másodikat, mert nem bírtam elszakadni a nagy négyestől. Ezt a részt még gyorsabban ledaráltam, mint az elsőt. A krimiszál ezúttal személyes, ezért a kedvenc nyugdíjasaim nem csak hobbiból, hanem belső „kényszerből” is nyomoznak. Sok minden kiderül a legrejtélyesebb főszereplő múltjáról, amiből nem fogok semmit sem elárulni, mert olyan hatalmas spoiler, hogy az első részből felmerült kérdéseket is helyreteszi. 

A szereplőket persze sokkal jobban megismerjük, továbbra is karakteresek, kitartóak és erősek, azonban a hibáik, nehézségeik is előtérbe kerülnek ebben a részben.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a négyes egyik tagja egy majd’ 50 éven át praktizáló pszichiáter, s ebben a részben bizony szükség van a szakértelmére: néhány szereplő akaratereje alatt mélyen gyökerező fájdalmak szunnyadnak. A nyomozóklub tagjai mindazonáltal nem félnek belevágni az újba, az ismeretlenbe, s ezúttal is egyenlő arányban keveredik a krimi szál és a négy nyugdíjas rácsodálkozása a XXI. századra, megtörténik például első találkozásuk az Instagrammal. 

Fordulatos, izgalmas történet tele sziporkázóan szellemes párbeszédekkel és szeretnivaló figurákkal, akik imádják, ha zajlik körülöttük az élet. És ami a legfontosabb: arany szívük van. A barátságuk, a szerelmük mindennél többet ér, még akkor is, ha ezúttal önmagukat kell legyőzniük…

@kedvemma

Kép forrása: Index

A csütörtöki nyomozóklub

Egy békés nyugdíjasotthonban négy valószínűtlen barát minden csütörtökön összeül, hogy megoldatlan gyilkosságokról beszélgessenek. S bár Elizabeth, Joyce, Ibrahim és Ron már a nyolcvanhoz közelítenek, van még pár trükk a tarsolyukban, a saját szokatlan eszközeikkel nagyon könnyen megkedveltetik magukat az olvasóval. 

A szereplők imádnivaló nyugdíjasok, hihetetlen élettapasztalattal maguk mögött, akik párhuzamosan küzdenek az öregedés elfogadásával, szeretteik elvesztésével és a gyilkos(ok?) elfogásával. Hiszen amikor hirtelen kegyetlen gyilkosságok történnek a saját otthonukban, a szórakozásból összeülő csütörtöki nyomozóklub egy aktív nyomozás kellős közepén találja magát és kénytelen a rendőrséggel együttműködni.

A történet kellemesen csordogál, a szereplőket gyorsan meg lehet kedvelni, miközben jól szórakozunk és könnyen odaképzeljük magunkat közéjük. Ahogy annak lennie kell, fejezetről fejezetre derül ki valami, amitől azt hinnénk, egy szál megoldódott, de nem! Még kuszább lesz az egész történet és csak a legvégén derül fény a teljes igazságra.

Ha nem krimiként tekintek erre a könyvre, akkor telitalálat! Nekem így is az volt, mert nem szeretek se horrort nézni, se lélekszaggató könyvet olvasni. Ám mielőtt valaki leveszi a könyvespolcról, meg kell említeni, hogy ne egy véres krimire számítson. Noha itt is van gyilkosság, feszültséggel és fordulatokkal teli nyomozás, kaland meg izgalom, még ezek is olyan… kedvesen történnek. A múltbéli titkos események megmutatják a jelenbeli rejtélyek okát – sokszor gondoltam magamban, hogy tulajdonképpen megértem, ki miért tette, amit tett. Így fordulhatott elő az, hogy néha együtt nevettem a szereplőkkel, máskor pedig sóhajtoztam szívszaggató vallomásaikon.

Richard Osman mesterien játszik az olvasó érzéseivel, hiszen ebben a történetben a klasszikus értelemben vett nyomozás inkább mellékszál, főszerepet a sorok között megbúvó, mély lélektani mondanivaló kap.

Az a fajta, amely után az ember elgondolkodik és átértékeli kicsit magában a saját miértjeit. 

Élveztem ebben a nyugdíjas közösségben lakni pár hétig, pedig még elég messze vagyok tőle!

A könyvből második rész is készült (hamarosan olvasom is), a harmadik rész ősszel várható, ha pedig valakit még eddig se sikerült volna meggyőznöm, a csütörtöki nyomozóklub filmjogait Steven Spielberg vette meg. 

@kedvemma

A kép forrása: 168 Óra

#jóéjtpuszi könyvajánló, avagy modern tanúságtétel egy kortárs költő versein keresztül

Nem olvasok gyakran kortárs műveket. Különösen kortárs verseket nem. Az én ízlésemnek túl elvont vagy naturalisztikus a legtöbb.

Lackfi János verseskötetét se vettem volna meg csak úgy, ha szembejön velem a Libriben. Nem, Lackfi egy facebook poszton keresztül szólított meg. 

Elolvastam a facebookon megosztott verset, aminek a végére oda volt biggyesztve, hogy #jóéjtpuszi. Akkor még nem is értettem, hogy az mi, csak azt értettem, hogy megkönnyeztem a verset. Na, ilyen is rég volt. Bekövettem a költő oldalát. Azóta megvettem a #jóéjtpuszi verseskötetet és most könyvajánlót írok róla. 

Mivel is fogott meg? A lehető legemberibb módon ír a keresztény hitéről. Emberként, aki esendő, aki próbálja megérteni az Istent, aki tele van kérdésekkel. Modern nyelvezet, néhol provokatív, máshol ironikus stílus. Helyenként számonkéri Istent, aztán kijavítja saját magát. Bevonul Jézussal Jeruzsálembe, majd a többi apostollal vetekedik, hogy ki áll később a jobbján. Kiszámolja Istennel, hány miatyánk elmondása jelenti a belépőt a mennyországba. Elmondja, mennyire könnyű hinni. És mennyire nehéz hinni. 

A provokatív stílus ellenére a legmélyebb szeretettel ír Jézusról, a legnagyobb odaadással és tisztelettel a Jóistenről. Az irónia és a mély hit tökéletes kombinációjával a kortárs költő elérhetővé teszi a kereszténységet, kézzelfoghatóvá a bibliai szövegeket, közelivé az Istent. Igazi modern tanúságtétel.

Őszinte, humoros és olykor könnyekre fakasztó Lackfi verses gyűjteménye, mely az esti, lefekvés előtt posztolt facebook bejegyzéseket fogja össze. 

Könnyen érthető, egyszerű szövegek, melyek azonban minden újraolvasással valami újat képesek megnyitni előttünk. Olvasd, ha csak van 2 perced egy rövid szösszenetre és olvasd, ha órákon keresztül bele akarsz mélyedni Lackfi eszmefuttatásaiba. Olvasd, ha jó az istenkapcsolatod, ha csak keresed az Istent, vagy ha fogalmad sincs arról, ki Ő. 

Ha pedig van kedvenc Lackfi versed, küldd el nekünk!  Itt az én egyik kedvencem: 

Gyümölcs

Azt mondta,
Uram, ezt a gyümölcsdolgot
majdnem elszúrtam,
tudom, hogy nem szabad megkóstolni,
és még csak nem is azt mondtad,
hogy egyről szabad enni,
az összes többiről pedig nem,
csak tudod, iszonyú kíváncsi 
természetű vagyok,
rettentően izgat az az egy,
de téged megbántani 
semmiképp nem akarlak,
fontosabb vagy bármilyen gyümölcsnél,
nem lehetne valahogy együtt 
kipróbálni a dolgot?
Ha nem, hát nem,
azt is elfogadom.
Ja, nem.
Azt mondta,
micsoda, milyen gyümölcs?
Fogalmam sincs, nem láttam semmit,
nem hallottam semmit,
elutaztam, beteg voltam, meghaltam.
Mit tudom én, Uram,
az asszony volt, a kígyó volt,
a szomszéd volt, a sarki fűszeres! 
Én tuti nem!
Hogy mi ez a maskara rajtam?
Nem láttál még szmokingot?
Ugyan, dehogy a szégyen,
ezt eleganciának hívják.
Persze hogy észrevettem a táblát:
NUDISTA STRAND,
csak nem gondoltam,
hogy kötelező a dress code.
Hehe. Vicces.
Ja, nem hehe.
Úgy látom, nem vicces.
Nem vagy ma humorodnál, Uram.

Lackfi János

Kocsis Krisztina

Borítókép: jobbadni.hu

Dobó Dorottya – A zapumai kóbor villamos

Dorka mesélj kicsit magadról milyen végzettségeid vannak, hogyan kapcsolódott be az írás az életedbe?

Az egyetemen párhuzamosan végeztem a magyar szakot és a gyógypedagógiát, most pedig kognitív pszichológiából csinálom a doktorimat. Negyedéves PhD hallgató vagyok a BME Kognitív Tudományi Tanszékén, ahol a nyelvelsajátítás és a fejlődési zavarok témakörében kutatok. Írni gyerekkorom óta szeretek, nagyjából azóta, amióta megismertem a betűket. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor elkezdtem naplót írni. Akkor még nem jártam suliba, vagy nagyon az elején voltam, így fejben úgy képzeltem el a szavakat, ahogyan beszélünk, folyékonyan, szünet nélkül, és pontosan így is írtam le őket: mindent egybe, nyomtatott nagy betűkkel.

Gyerekkoromban sok mesét írtam. Az első könyvemet 11 évesen fejeztem be, habár azt nem sok ember olvasta el, csak a szűk család és az alsós tanító nénim. A nővérem azóta is emlegeti, hogy volt benne egy Béla Smith nevű karakter.

Az akkori fejemmel fel se tűnt, hogy ez a név fura lenne, persze visszagondolva már jót nevetek rajta.

Érettségi után azért mentem magyar szakra, mert érdekelt az írás és az irodalom, de utólag már látom, hogy nem az volt az én utam. Végül inkább a nyelvészet felé fordult az érdeklődésem, azon belül is a pszicholingvisztika volt az a terület, ami teljesen magával ragadott, szó szerint rajongással bújtam a tankönyveket. Amikor a magyar szakot befejeztem, hosszú idő után ismét megjött a kedvem mesét írni, és ekkor született meg “A zapumai kóbor villamos” ötlete.

Milyen irományaid vannak eddig? Miként jött az első gondolat, hogy könyvet szeretnél írni? 

A zapumai kóbor villamos az első olyan könyvem, amit már felnőttfejjel írtam, illetve az utóbbi években elkezdtem novellákat is írni. Néhány meg is jelent irodalmi folyóiratokban és portálokon, például az Új Forrásban, és a Kolozsvári Helikonban. Ezek már komolyabb hangvételűek és inkább felnőtteknek szólnak. 

A zapumai kóbor villamos ötlete nagyjából 5 éve született, amikor még a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra jártam. Egy kutatáshoz toboroztunk résztvevőket, akik egy elég hosszú, nagyjából 2 órás tesztelésen vettek részt. Ebben persze voltak szünetek is, amit általában beszélgetéssel töltöttünk. Erre a kutatásra érkezett egy fiatalember, aki elmesélte, hogy nagyon szereti a BKV eszközöket, már rengeteget olvasott a témában, gyűjti róluk az érdekességeket, és egészen lenyűgöző dolgokat mesélt.

Tőle tudom, hogy kétszer is történt olyan Budapesten, hogy elszabadult egy „szellem villamos”, tehát olyan jármű, amin nem volt sofőr.

Azt is mesélte, hogy az egyiknél valahogy még a váltók is átkapcsolódtak, így mire a BKV munkatársai nagy erőkkel kivonultak az egyik megállóba, addigra a villamos elkanyarodott, és alig tudták utolérni. Nem is tudom miért, de ez a történet nagyon megtetszett nekem, és a szabadidőmben akaratlanul is továbbgondoltam. Talán az a pikáns benne, hogy a villamos az egyik legkiszámíthatóbb közlekedési eszköz. Mert a metró a föld alatt megy, annak van egy amolyan „sötét aurája”, a troli és a busz pedig nem kötött pályás, beállnak a dugóba, bármi megtörténhet velük. De a villamos megy a pályáján szépen, egyenletesen, senki sem számítana rá, hogy éppen az okoz majd egy ilyen nagy galibát. 

Tehát mondhatjuk, hogy innen született meg a kóbor villamos története?

Tulajdonképpen igen. Van egy másik szál a könyvben: a felhő nézegetés, és hogy a felhőkről történeteket találnak ki a gyerekek. Ez pedig ugyanazon a nyáron jutott az eszembe, amikor a villamos történetéről hallottam. Otthon a kertben én is gyakran a felhőket néztem, és történeteket találtam ki, egészen pontosan ezt a történetet. Így ezt a jelenetet is bele tudtam írni a könyvbe, csak épp a gyerekek nem a villamosról, hanem a villamos tetején utazva találnak ki történeteket. 

Mesélj kicsit Zapumáról, ahol a történet játszódik! 

Zapuma számomra az a hely, ahová elmenekülhetek, ha kicsit kiszakadnék a valóságból. Igazából nem sokban különbözik egy valós várostól, inkább annak valamiféle eltúlzott karikatúrája. A története röviden annyi, hogy Csehszlovákia felbomlásakor a létrejövő két ország küldöttei addig-addig vitatkoztak a városok hovatartozásáról, hogy Zapuma felett véletlenül átsiklottak, és nem sorolták be egyik ország fennhatósága alá sem, sőt a térképekre sem került fel. A bürokratikus csapdából innentől nem volt kiút, mert amikor a polgárok be akarták jelenteni a malőrt, a cseh hatóságok Szlovákiába, a szlovákok pedig Csehországba küldték őket, így jobb ötlet híján megalapították a saját országukat. Így Zapuma pont olyan város, mint bármelyik másik, leszámítva, hogy senki sem tud a létezéséről, és hogy az egész várost egy hatalmas villamoshálózat borítja, így a lakók más járművet jóformán nem is használnak.

Hány éves gyerekeknek szól a könyv?

Ha magát a könyvet kategorizálni kellene, ez a történet gyerekregénynek számít. Elsősorban alsósoknak, ajánlom, de felsősöknek is tetszhet. Nyomtatásban 136 oldal, nem mondom, hogy rövid, de nem is egy nagyon nagy falat, és vannak benne képek is, úgyhogy kezdő olvasók is meg tudnak vele birkózni.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned kezdő íróként?

Én azzal az elhatározással kezdtem el írni, hogy ezt magamnak írom, soha senki nem fogja elolvasni, és magát az írás folyamatát szerintem ez megkönnyítette.

Nem azon aggódtam, hogy ki mit fog szólni hozzá, csak egyszerűen az volt a cél, hogy nekem tetsszen. Amikor elkészült, az ismerőseim bíztattak, hogy mégis érdemes lenne elküldeni egy kiadónak, és tulajdonképpen én is kíváncsi voltam rá, mit mondana a regényről egy olyan ember, akinek ez a szakmája. Végül elküldtem néhány helyre, és sok pozitív visszajelzés érkezett, több helyen is megvolt a szándék a kiadásra, de végül mindig azon bukott el a dolog, hogy egy gyerekkönyvet illusztrálni kell, amitől sokkal drágább az egész, én pedig egy ismeretlen név vagyok, tehát teljesen lutri, hogy végül megtérül-e nekik. Így egyszerűen nem érte meg anyagilag ebbe belefektetni, túlságosan kockázatos lett volna a kiadóknak. Körülbelül egy fél évig-évig mentek az e-mailezések, aztán letettem róla, hogy ebből bármi is lesz.

Hogyan jött végül az áttörés?

Nagyjából egy évvel később érkezett, amikor egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Napkút kiadóval, akiket érdekelni kezdett a történet. Itt is visszatért a probléma, hogy nincsen pénz a kiadásra, viszont a szándék határozottan megvolt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közösségi finanszírozási kampányt indítunk. Aki egy könyv árával támogatta a megjelenést, annak a megjelenés után adtunk egy ajándékpéldányt. Tulajdonképpen egy előrendelés volt, amiben más ajándéktárgyakra is be lehetett fizetni: poszterre, vászonszatyorra, matricára, és később ezeket a könyvvel együtt elküldtük a támogatóknak. Szerencsére nagyon sokan támogatták ezt az ügyet, illetve a vörösvári önkormányzat is hozzájárult egy nagyobb összeggel a megjelenéshez. Így végül sikerült „összekalapozni” a kiadás anyagi hátterét.

Folytatása lesz-e a könyvnek, vagy dolgozol most másik projekten?

A folytatás kézirata igazából már kész is volt, mire az első kötet megjelent. Amikor vártam a kiadóktól a válaszokat, és amikor próbáltuk összegyűjteni a pénzt, az egy elég hosszú és gyakran kilátástalan időszak volt. Az egyetlen dolog, amivel meg tudtam nyugtatni magam, hogy leültem és írtam tovább a történetet. Sajnos a folytatás esetében is pénzügyi nehézségekbe ütköztünk, így a megjelenés még várat magára. Addig is igyekszem minél többet találkozni az olvasókkal, gyerek könyvtárakba próbálok eseményeket szervezni, vagy ha hívnak valahová, akkor rögtön megyek. A gyerekek is lelkesebbek, ha nem csak a polcról találkoznak a könyvvel, hanem van mellette egy hús-vér ember, akivel tudnak beszélgetni és tudnak tőle kérdezni, illetve számomra is inspiráló, ha beszélgethetek azokkal akik már olvasták vagy olvasni fogják a regényt. Egy iskolában az osztályfőnök annyira fellelkesült egy ilyen alkalmon, hogy meghívott az osztályba egy workshopra. Szerette volna, ha a gyerekek olyasvalakitől tanulnak írást, aki nap mint nap meséket ír, és tényleg nagyon lelkesen körmölték a történeteiket.

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik regényírásra szánnák a fejüket a jövőben?

Szerintem az első és legfontosabb lépés a történetíráshoz az, hogy adjunk időt magunkat álmodozni, és hagyjuk, hogy a történet pörögjön a fejünkben. Mert az nagyon ijesztő tud lenni, amikor az üres Word-dokumentum bámul rád, és ott van a válladon a feladat, hogy írnod kellene valamit, de valójában nem is igazán tudod még, hogy mit. Szóval érdemes időt hagyni arra is, hogy kicsit megérjen a történet a fejünkben, legyen néhány konkrét jelenet és párbeszéd, és ha ez megvan, úgy már sokkal könnyebb lesz elkezdeni írni.

Lezárásnak random funfact rólad?

Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, hogy milyen egyéb projektjeim vannak még: idén január környékén fejeztem be egy másik regényt, ami az örmény történelemmel is foglalkozik. Egy kamaszlány a főszereplő, aki tizennégy évesen tudja meg, hogy örmény származású. Ez annyiban funfact, hogy negyedrészt én is örmény vagyok, és én magam is kamaszként szereztem erről tudomást, úgyhogy ennek a történetnek némi személyes vonatkozása is van. De azt sajnos nem tudom, hogy ez a regény mikor fog megjelenni, egyelőre még nagyon sok kérdés nyitott ezzel kapcsolatban.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Mariana Leky: Amit csak a szívével lát az ember

A regény olyan, mint egy felnőtt tanmese. Könnyed, lágy, hangulatos és tanító jellegű. A regény cselekménye egy kis német falucskában játszódik, ahol úgy tűnik, hogy az élet egyhangúan és monoton hangnemben folydogál.

De ha górcső alá vesszük a falucska szereplőit, akkor egyből vibráló személyekké válnak, akik mindannyian próbálnak több-kevesebb sikerrel megküzdeni az élet különböző oldalaival és feladataival.

Selma, a hetvenéves idős asszony, aki meghatározó szerepet tölt be a falu életének alakulásában, a regény központi szereplője. Sokan félnek és tartanak tőle, ugyanis valahányszor Selma egy okapival álmodik, az mindig azt jelenti, hogy valaki 24 órán belül meg fog halni a faluban.

Legtöbben a faluban azt se tudják, hogy néz ki egy okapi, de egy biztos, hogy mindannyian hisznek Selma álmában és abban, hogy ő a halál hírnöke.

„Az okapi egy fura állat, ami az őserdőben él…ő a legnagyobb testű utoljára felfedezett emlős. Olyan mintha egy zebra, egy tapír, egy őz, egy egér és egy zsiráf keveréke lenne.”

Eleinte viccesnek és hihetetlennek tűnt ez a megfogalmazás, de utána néztem és tényleg létezik ilyen állat, és valóban úgy néz ki, mint ahogy azt a könyvben olvashatjuk.

A könyv onnantól kezd igazán érdekessé válni, mikor is a falu lakói értesülnek Selma álmáról, és ez az álom elkezdi befolyásolni életüket és cselekedeteiket. Egyesek egyenesen vágynak a halálra és mindent szépen elkészítenek, hogy kellően tudjanak találkozni a halállal. Mások állandó készenléti állapotban vannak és valósággal rettegnek ennek bekövetkeztétől.

Érdekes megfigyelni azt, hogy a falu lakói csak akkor kezdenek el cselekedni, mikor szembesülnek azzal, hogy milyen törékeny és véges is az élet.

Addig hiába van előttük mindaz, ami esetleg a boldogulásukat, a szabadságukat vagy épp a szerelmüket jelentené, mindaddig nem veszik ezt észre, míg a halál a küszöbükön nem áll.

Ettől hirtelen felélednek a falu lakói, ugyanis egyébként monoton és egyhangú életük, hirtelen varázslatossá és dinamikussá válik. Titkok kerülnek felszínre, régi álmok és tervek válnak valóvá, valamint titkolt érzelmek utat törnek maguknak.

Egészen lenyűgöző belelátni ezeknek az embereknek a lelki világukba, mély emberi érzelmeket megismerni, valamint velük együtt ünnepelni a barátságot, a szeretetet és a szerelmet.

Ajánló forrása: https://konyvmoly.com/kevesbe-ismert-konyv-amit-erdemes-elolvasni/ 

Ember tervez, Isten végez

Volt már nektek valaha, hogy valamit nagyon szerettetek volna? Elterveztétek, készültetek rá, mindent előkészítettetek hozzá, s aztán mégsem úgy lett, ahogyan szerettétek volna. Előfordul. Van, mikor csak egy baráti beszélgetésre nem érsz oda, máskor a családi nyaralást kell lemondani. És mi van akkor, ha az életedet gyökeresen kell megváltoztatnod, mert az mégsem a Jóisten terve szerint történik?

Izabella egész életében szerzetesnőnek készült. Vidékről a budapesti Sacre Coeur – nővérek iskolájába járt, különösképpen a Szent Ignác-i lelkiségben tudott elmélyülni. Egy fiatal lány, a 20.század két világháborúja között, egy szép és áldott világ reményében. 

Egy nap azonban üzenetet kapott attól, akinek életét szentelni szerette volna. Az Úr arra kérte, menjen hozzá udvarlójához, s hagyja maga mögött azt az életet, melyre azóta készült, mióta eszét tudta. Hogy mit tett Izabella? Igent mondott, és a legnagyobb engedelmességgel feleségül ment Kálmánhoz. 

Nagyon szeretem azt a kis kedves történetet, ami a tengerparton játszódik. Egy ember Jézussal sétál a tengerparton, s élete végén néz vissza a lábnyomokra a homokban. Sok helyen két pár lábnyom helyett csupán egy pár lábnyomot lát, s rájön, ezek azok az időszakok életéből, mikor valami nehézséggel kellett szembenéznie. Kérdőn néz Jézusra, miért hagyta őt el éppen ezekben a pillanatokban, mire Jézus csak annyit fele ’Sosem hagytalak el, azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert ekkor a karjaimban hordoztalak’. 

Ha valakit, akkor Izabellát nagyon-nagyon sokszor hordozta Jézus a karjaiban. Vidéki nagybirtokos, és vallásos fiatal anya révén végig élte a 20. század viszontagságait a második világháborútól kezdve a kommunizmus kezdeti szakaszain át. Majd ő is egyike volt azoknak, akiknek el kellett hagyniuk Magyarországot, s ekkor még családja is több részre szakadt. 

Hogy miként találkoztak aztán mindannyian ismét egy messzi földrészen? Mi adott Izabellának erőt, értelmet és reményt? Milyen viharokat és örömöket rejtett a 20. század családjának, s a magyaroknak, azt Izabella önéletrajzi művéből megtudhatod.

Izabellának tíz gyermeke született, s közülük négyen léptek papi-szerzetesi hivatásra. Az Isten megsokszorozta a belé vetett bizalmat, Izabella hite pedig gyermekeiben csörgedezett tovább. 

Jálics Izabella, Jálics Ferenc atya, a kontemplatív imamód kidolgozójának édesanyja, életrajzi műve Csodálatos fonal címen antikváriumokban elérhető.

Kisbán Petra

Teaház a sarkon: egy könyv a gőzölgő teád mellé

Ha tehetném, minden évben elutaznék Angliába. Megnézném Londont, mindegy, hogy már többször jártam ott. Nyáron, télen, bármikor izgalmasnak találom ezt a várost. Aztán nekivágnék a vidéki Angliának. A takaros kis falvak magukkal ragadnak. Beülnék egy sarki teaházba és elolvasnám a napi újságot.

Ilyen takaros kis hely a Spring Hill tér sarki teaháza is. A kisváros minden lakójának menedéket nyújt az élet nehézségeivel szemben. Vonzza a magányos, megtört szívűeket, a könyvmolyokat és kortól függetlenül mindenki barátokra lel. Az angol irodalom hősszerelmesei inspirálják a főhősöket, miközben egy gőzölgő tea és egy szelet pite mellett megvitatják, hogy a Büszkeség és Balítélet vagy épp az Üvöltő Szelek a jobb regény. Mr. Darcy vagy Heathcliff? A könyvklubbá alakuló baráti társaság egy idő után már mélyebb dolgokat is megoszt egymással. Felszínre kerülnek tragédiák, új szerelmek, keresztbe szakadt életek és új remények is. 

Az egyik kedvenc időtöltésem, amikor csepereg az eső és én egy jó könyv mellett, egy bögre forró itallal bekuckózok a takaró alá és csak olvasok. A teaház a sarkon egy ilyen szívmelengető történet, amit egy esős napon egy csapásra elolvasol. Könnyed, mégis szívbe markoló és igazán angol. Ajánlom azoknak, akik szeretik az angolszász országot, a szerelmi történeteket és a több szálon futó epizódokat.

Demjén Dorottya

Ezt nem lehet megúszni

A novelláskötet magával ragadó, lebilincselő történeteket tartalmaz hétköznapi emberek hétköznapi életéről, problémáiról. Különböző nemű és korú, eltérő időszakok nehézségeit megélő szereplők nézőpontjait ismerhetjük meg. Általuk betekintést nyerhetünk a nagybetűs ÉLETbe, amelyet, ha egyszer a Földre születtünk: nem lehet megúszni.

Ami a kötet stílusát illeti, egyértelműen ákosos, és aki ismeri a dalszövegeit, az érteni fogja ezt a jelzőt. Van benne némi dagályosság, kicsi manír, mesterkéltség, de ez abszolút jól áll neki! Az Ákos dalokat pont ezért szeretjük, ha szeretjük. Ezért lehetséges, hogy több novellát Ákos hangján hallottam magamban olvasás közben. A novellák hangvételüket tekintve rendkívül dinamikusak, hol komolyak mély mondanivalóval, hol felettébb szórakoztatóak, szellemesek. Vannak benne elképesztően betaláló mondatok!

Bevallom őszintén, még magyarszakosként sem olvastam igazán sok novelláskötetet, mert jobban szeretek elmerülni hosszabb regényekben. Pedig ennek a kötetnek a kapcsán jöttem rá, hogy milyen üdítő naponta elolvasni egy-egy novellát, és annak tartalmán és mondanivalóján gondolkodni egész nap! 

Akinek kevesebb ideje van olvasni, vagy azt állítja, hogy egyenesen nincs rá ideje, annak ajánlom, hogy próbálja ki, hogy naponta csak egyetlen novellát olvasson el! Az a negyed óra biztos, hogy bele fog férni! Kezdésnek pedig válassza nyugodt szívvel Ákos novelláskötetét!

Győriványi Flóra

Kép forrása: Líra.hu

A szerelem olyan, mint a póker: akkor izgalmas, ha tétre játszunk – Interjú Tokodi Laci atyával a Szerelmes levelek c. könyvről

A kötet, amit a kezünkben tartunk, „megbotránkoztató”! A szent és a profán találkozása botrányos. – így kezdi előszavát Tokodi Laci atya a nemrég kiadott Szerelmes levelek c. kötet elején. A II. János Pál Intézet által megjelentetett könyv egy olasz házaspár, Szent Gianna és Pietro Molla egymásnak címzett szerelmes leveleit foglalja össze. 

Tokodi Laci domonkos szerzetes atyával beszélgettünk szentekről, szerelemről, istenkapcsolatról. 

Novemberben adtátok ki a kötetet, miért tartottátok fontosnak, hogy megjelenjen? 

Az időzítés intézetünk névadója, II. János Pál pápa Családi közösség c. műve kiadásának a 40. évfordulója alkalmából volt most. Ez a dokumentum különböző oldalról közelíti meg a család témát és egy nagyon fontos dokumentum – úgy gondoltunk, ezen a különleges évfordulón valamit a családról kéne megjelentetni. 

Gondolkoztunk és aztán jött az ötlet az olasz Molla házaspár leveleinek lefordításáról és kiadásáról. Nem egy tipikus könyvről van szó, hiszen Gianna, a feleség személyében egy szentről van szó. (Egyébként II. János Pál pápa avatta szentté.) Én megvallom őszintén, sosem olvastam még szerelmes leveleit egy szentnek, nekem ettől volt különleges ez a könyv. 

Kiadhattunk volna egy nagy komoly művet is a családról, de úgy gondoltuk, ez jobban megragadhatja az embereket: belepillanthatunk egy család életébe, hétköznapjaiba, ráadásul egy olyan családéba, amely végül is a szentség útján járt.

Gianna szent volt. Szerinted ettől mások a szerelmes levelek, vagy a levelekben pont az a különleges, hogy ugyanolyanok, mint amilyeneket bármilyen két házaspár küldene egymásnak? 

Nagyon emberi levelek. Nem 200 kilométerrel a föld fölött járnak. Persze ott van az ő vallásos élményük is, tudják, hogy a Jóisten alkotta meg a férfit és a nőt, és a szerelmet is ő adja nekünk. De mint emberek élik ezt meg. 

Ezért is írtam én az előszóban arról, hogy emiatt

megbotránkoztató lehet egyes keresztényeknek, mert a szentekről az az elképzelés, hogy nekik csak lelki, magasztos dolgokat szabad mondani.

Ez meg túl emberi, földhöz ragadt. A szenteknek ugyanolyan életük lenne, mint nekünk? Igen, egy szerelmespár, aki jól éli meg a szerelmet, igazából semmiben nem különbözik Gianna-tól és Pietro-tól. 

Az szerepel az intézet honlapján, hogy azért tartottátok érdemesnek kiadni ezt a kötetet, mert pozitív előjelű társadalomformáló erővel bír. Mi ez a társadalomformáló erő? 

A hiteles tanúságtétel. Van egy szent, aki a családról úgy tud tanúságot tenni, hogy emberi módon elérhetővé tudja tenni a szentséget. Fel tudja mutatni, hogy ez nem olyan különleges dolog, csak Isten törvényei szerint kell élni. Ha egy keresztény megéli a kereszténységét, akkor egyre jobban emberré válik. Egyre inkább kidomborul, felragyog, és nemhogy elveszíti az emberségét, hanem magára talál ebben. 

Ma, a 21. században mit tudnak üzenni nekünk ezek a szerelmes levelek?

Ezek nagyon-nagyon szerelmes levelek, van benne csókolgatás, mézes-mázos szavak, minden. De egy nagyon komoly mondat is elhangzik Giannától rögtön az egyik első levelében Pietronak: „Szeretném egy valóban keresztény család megalakításának szentelni magam.”

Nem „hát majd meglátjuk”, meg „most csak járjunk kicsit, elvagyunk”, hanem igen, együtt járunk és a célunk már most egy komoly kapcsolat. Egy keresztény család az, ami előttünk lebeg. Nem csak álmodozás, felelősség is: ezzel a nagyfokú elköteleződéssel élik meg a szerelmet – ebben példát tudnak mutatni. 

A szerelem amellett, hogy szertelen és nagyon játékos, mégis komoly, van tétje. Olyan, mint a póker: akkor izgalmas, ha tétre játszunk. 

Neked, mint domonkos szerzetesnek mit jelent a szerelem? 

Nemrég vettem elő a naplómat, amibe 17-18 évesen írtam. Pont van egy ilyen rész benne: „kész a levél”. Volt akkoriban egy lány, és éreztem, hogy muszáj elmondanom neki, hogy mit érzek, de nem voltam biztos benne, hogy szavakkal ki tudom fejezni. Főleg, hogy a lányok olyan szépek – ha a fiú belenéz a lány szemébe, elsötétül minden, nem tudja, mi van. 

Megírtam a levelet, nem válaszolt a lány. De nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy megírtam – mert olyan nem lehet, hogy nem írom meg.

A szerelem ilyen: Isten belénk teremtette ezt az extázisra való hajlamot, hogy magunkból kilépjünk, odalépjünk a másikhoz, megvalljuk, hogy szeretjük, mert kibírhatatlan, ha nem tesszük meg. 

(Kíváncsi vagyok, őrzi-e a lány a levelet. Most biztos izgalmas lenne, hogy van egy szerelmes levele egy paptól.)

Papként, az Istennel való kapcsolatodban meg tudod élni a szerelmet?

Úgy gondolom, igen. Persze, azért más. A férfiakat a szerelemben leginkább az érzékelés segíti. Az illat, a formák, az érintés. Ezeket az érzékeket kell az istenkapcsolatba átvinni – érzékelni Istent. Lehet, hogy furcsa, de nagyon szeretem emiatt a tömjénes miséket, megcsókolni a Szentírásomat vagy az oltárt a mise végén. 

Papként sokszor nehéz „Istenbe szerelmesnek lenni”, mert hol van ez az Isten? A másik esetben egy konkrét nő áll előttem, akkor most melyiket válasszam? A konkrétumot, nem? Ezért kell Istent konkrétabbá tenni. 

Erről szól a kontempláció (szemlélődő ima) is: nem csak nézünk, hanem látunk. Tudatosan érzékelni kell Istent, meglátni a kis udvarló gesztusait, öleléseit, szép szavait. 

Erről eszembe jutott egy másik történet is: egyetemen (a BME-re jártam, építőmérnökként diplomáztam, mielőtt szerzetes lettem) volt egy lány, aki belém szeretett, de én nem vettem észre. Nagyon szép lány volt, és mindenfélét csinált már, hogy észrevegyem. Végül egy barátom jött oda hozzám: „Te figyelj, Laci, nem látsz semmit? Nem vetted észre?” De mire észbe kaptam, addigra egy másik fiú már régen lecsapott rá.

Mégis érdekes tapasztalat volt ez – van, hogy valaki annyira szeret minket, és próbálja megmutatni, de mi vakok vagyunk. Ez van a Jóistennel is. „Figyelj, helló, vedd már észre, hogy itt vagyok, szeretlek és szeretnék veled kapcsolatot!” Sokszor nem látjuk, hogy a Jóisten „próbálkozik” – papként ez is feladatom, felnyitni az emberek szemét, hogy észrevegyék azokat a pillanatokat, mikor a Jóisten el akarja mondani, hogy szereti őket.

Mi a titka annak, hogy a jó szerelmet házasságban is meg lehessen őrizni?

Papként mit mondhatnék? A Jóistennel való kapcsolat. Mindannyiunkban van egy űr, amit semmi nem tud betölteni, se a házastárs, se a legnagyobb szerelem, csak a Jóisten. Ő tesz minket képessé arra, hogy szeressünk. Én a híveimet, a házaspár a házastársát. 

Mert azért szeretni nehéz. Sokszor a házastárs „ellenség”. Például ő ide akar menni nyaralni, én meg oda, ezt nem lehet összeegyeztetni – ő az én ellenfelem, akit le kell győznöm. Az „ellenségszeretet” itt is kell, hogy érvényesüljön: annak ellenére, hogy nem oda megyünk nyaralni, ahova én akartam, tudom őt szeretni.

A Jóisten tud minket ilyen furcsa dolgokra rávenni, hogy akkor is szeressük a másikat, amikor nagyon nehéz.

Ez az, amit a Molla házaspár is olyan egyértelműen fel tud ragyogtatni a leveleik által.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette.

A Szerelmes levelek megrendelhető a Szent II. János Pál Intézet honlapján. Mi már megvettük, ajánljuk nektek is! 😊 

Egyéb elérhetőségek: 
Az Intézet Facebook-oldala: https://www.facebook.com/janospalintezet 
Tokodi Laci atya YouTube-csatornája: Prédikátorok.

KÖNYVAJÁNLÓ: Mit tenne……?- sorozat

Biztosan ismeritek, azt az érzést, amikor egy könyvesboltban az eladó kérdésére azt válaszoljátok 45 perc boltban eltöltött idő után, hogy “csak körülnézek”. Gyakran előfordul velem ilyenkor a rózsaszín köd állapota, bár nem monogám verzióban, ugyanis az összes elém táruló kiadványba – sajnos vagy nem sajnos – egyszerre leszek szerelmes. 

Most is így történt, nem sikerült elmennem csukott szemmel a könyvesbolt mellett, betértem és plusz táskát kellett kérnem a távozáshoz. Mi ragadott meg? Ebben a konkrét esetben az, hogy belegondolhatok, hogy mit tenne Keynes, Nietzsche, Freud és De Beauvoir. Mindig szerettem a tudományos ismeretterjesztő irodalmat, a kora gyermekkoromat például:  a Vili Világa!-sorozat határozta meg. (Remélem, ezzel a mondattal sok embernek hozok elő szép emlékeket a matricagyűjtésről.) 

Az ismeretterjesztők – már ha jók – egyszerre jelentenek szórakozást, játékos tanulást, fejlődési lehetőséget és annak az ígéretét, hogy nem megy kárba az időnk egy újabb könnyebben fogyasztható mesének is beillő alkotással. A HVG-könyvek véleményem szerint régóta vezetik az ismeretterjesztő műfaj piacát és, azt kell hogy írjam, most sem csalódtam bennük. A Mit tenne…..?- sorozat hétköznapi kérdéseket tesz fel, amire az adott tudományterület legnagyobb alakjaival és elméleteivel adnak választ és dobpergés: mindezt laikusok számára is érthetően teszik. 

Ha megijednél a közgazdaságtantól – mondjuk az első egyetemi éveidben –  vagy ismételni szeretnéd a már megtanult fakóbb ismereteid: csapd fel az oxfordi tanár, Tejvan Pettinger: Mit tenne Keynes? kötetét és olvasd el, arra az egyszerű kérdésre a választ Bentham-től, Mill-től, Fisher-től, Hicks-től és Keynes-től, hogy: Mennyit igyon az ember, ha szeret sörözni? A határhaszon elméleten túl garantáltan meg fogsz ismerkedni a legnagyobb közgazdászok gondolataival, elméleteivel és kisebb részletekről az életrajzukból és mindez nem lesz fárasztóan tankönyvszagú – már csak a szebbnél szebb grafikák miatt sem.

Nekem az tetszik a sorozatban a legjobban, hogy össze tudja az ember  kapcsolni a fejében az eddig párhuzamosan futó gondolkodókat, ezáltal láthatja, hogy hogyan fejlődik a tudomány, miért fontosak az érvek és az ellenérvek, bizonyítások és cáfolatok és, ami a legfontosabb: maga döntheti el, hogy melyikkel ért egyet. 

Jelenleg pszichológusok, filozófusok, feministák és közgazdászok válaszolnak a – könyv fejezeteit adó – hétköznapi kérdésekre. 

Nekem már a polcomról néznek le a könyvekben szereplő, mindennapi kérdésekre válaszoló pszichológusok, filozófusok, feministák és közgazdászok és vonnak kérdőre, hogy emlékszem-e az elolvasottakra.  

Ha hasonló élményt szeretnél, kérd el a könyveket valakitől, kölcsönözd ki a könyvtárból vagy csábulj el nekik egy könyvesboltban.

Losteiner Cecília Terézia

Borítókép: HVG könyvek