Mit tanít nekünk a Dűne?

Amikor 2021-ben megjelent a mozikban a Dűne, az első filmjeim között volt, amire többször is jegyet váltottam. Sokat gondolkoztam, hogyan lehet egy történet ennyire releváns, annak ellenére, hogy a hatvanas években íródott és jelent meg. A film hatására a könyvet is megvettem, és mikor idén tavasszal újra a mozikba szaladtunk a Dűne: Második részét megnézni, úgy gondoltam, itt az idő újraolvasni a történet alapját képező regényt. 

A regény pedig – ahogy az általában lenni szokott – szinte jobb is, mint a film. Bár véleményem szerint a filmek is fantasztikus alkotások. Főszereplőnk, Paul Atreides herceg a távoli jövőben él, az űrkorszak feudális jellegű birodalmában – ahol a hatalom egy része a hűbérurak és nagy házak kezében összpontosul, köztük az ő családjáéban is. Az ismert világegyetemet egy császár kormányozza, aki tart a katonai szempontból is megerősödő Atreidesektől, ezért egy csellel paradicsomi otthonukat hátrahagyva egy kietlen sivatagbolygóra, az Arrakisra küldi el főhőseinket. Itt Pault azonban nem fogadja más, mint árulás, veszély és végeláthatatlan sivatag… a sivatagban pedig egy nép, aki úgy tűnik, egész idő alatt csak rá várt.

A történetvezetésen túl, számomra a legizgalmasabb az Arrakis bolygónak a leírása volt – pedig Tolkien Gyűrűk Urájában sokszor csak átlapoztam a leíró részeket. Itt azonban maga a bolygó is egy rejtély, hiszen ezen az élhetetlen vidéken bányásszák az űrbirodalom legértékesebb nyersanyagát, egy mágikus szerves vegyületet, a fűszert. Ezt az anyagot azonban a sivatag hatalmas és veszélyes élőlényei, a homokférgek őrzik, akik minduntalan megjelennek, amikor éppen azt begyűjtenék az emberek. A sivatagbolygó ráadásul annyira száraz, hogy minden csepp vízért ádáz küzdelem zajlik. Csak szép lassan jövünk rá, hogy a sivatag, a vízhiány, a fűszer és a homokférgek közt igen komoly kapcsolat és ok-okozati összefüggések is vannak. 

Számomra megdöbbentő, hogy a szerző az 1960-as években egy vízhiánytól szenvedő bolygóról ír. A történetvezetésből kiderül, hogy milliók szenvednek az élhetetlen körülményektől, ugyanakkor a vezető réteg nem törődik a sanyarúságaikkal – a profit érdekében feláldozza az őshonos nép szenvedéseit.

Egészen elképesztő, hogy a globális felmelegedés felismerésének hajnalán a szerző ennyire komoly víziókkal rendelkezett annak emberiségre gyakorolt hatásairól, hiszen napjainkban már sokak kénytelenek elhagyni otthonukat a vízhiányos, élhetetlen körülmények miatt. Ráadásul az erőforrásokért már-már polgárháborúk zajlanak – miközben a világ jobbik fele sokszor csak beszél a klímaváltozásról, de annak megakadályozásában nem hajlandó erőfeszítéseket tenni. 

Érdekes látni, hogy a történetben szereplő hősök egyszerre anti-hősök is, hogy az ember olykor akarata ellenére, vagy lelkiismeretével harcolva követ el rossz tetteket. Többször összemosódik mi a helyes, és mi a helytelen. Ebből számomra az a tanulság, hogy sok embernek sok igazsága lehet, és ugyan szeretjük feketén-fehéren látni a világ történéseit, lehet, hogy ami számunkra fekete az másoknak fehér. Lehet, hogy ami egyik helyen kegyetlenség, az a másik helyen a túlélés egyetlen záloga.

Ez pedig nagyon fontos üzenet a 21. századi embernek, hiszen olyan világban élünk, ahol a migrációs, polgárháborús, háborús hírek napi szinten érkeznek felénk – nem szabad elvesztenünk az együttérzés képességét. 

A történet még megannyi, politikai és vallási aspektust is bemutat, ugyanakkor már az ökológiai kérdések feszegetésével is rengeteg következtetést tudunk levonni. Őszintén javaslom, hogy szánjatok rá időt, hogy megismerjétek ezt a világot akár a mozifilmeken keresztül, de még inkább Herbert regényének elolvasásával. Itt a nyár, adjatok magatoknak időt, hogy gondolkozzatok olyan kérdéseken, mint a vízhiány, hőség, aszály és merengjetek el azon, mik azok a dolgok, amikre akár Ti magatok is jobban odafigyelhettek!