Miről mesél az anyatest?

Szeretünk megfeledkezni arról, hogy a testünk nem egy eszköz. Nem egy romhalmaz, amit ezzel-azzal javítgatni tudunk, hogy optikailag és az aktuális divat alapján épp csak megfelelő lehessen. A testünk nem az ellenségünk. Anya vagyok, ebből kifolyólag akárhogy is nézem, a testem minden, csak nem trendi. De mi mindenről tud mesélni, ha csak egy kicsit is odafigyelünk rá!

Sokat gondolkoztam, mit fogok mondani, ha a kislányom egyszer odajön hozzám egy strandolós napon és megkérdezi, miért ilyen a pocakom. Eleinte rettegtem a kérdéstől, szégyelltem a testem, ezért észrevétlenül szégyelltem önmagam is. Aztán egy napon eljött a várva nem várt pillanat, és kérdés kérdést követett.

Egy percre mintha a Piroska és a Farkasban lettem volna: „Mama, miért olyan vonalas a lábad? Mama mik azok a picipocakodon? Mama, mi az a luk a köldököd körül? Mama, mi ez a csík? Mama, de vicces a bőröd! Mama….?”

Mama, akarom mondani Én, köpni nyelni nem tudtam egy percre. Jó hosszú perc volt. Szépen lecsengett bennem az első rémület és rá kellett jönnöm, hogy legalább annyi minden változott bennem, mint rajtam.

Az évek küszködése és erőltetett pozitív üzenetei összeadódtak, helyükre kattantak. Hirtelen a gyermekszemek tükrében már nem egy tönkretett test nézett vissza rám. Önmagamat láttam és őszinte kíváncsiságot.

Leguggoltam a nagylány mellé és egy nagyobb striára mutattam.

„Ez a vonal azért van itt, mert nagyon viszketett a pocakom, amikor benne voltál.

Ez itt – mutattam a következőre – azért, mert olyan gyorsan nőttél bent, mint ahogy most kint.

Ez azért nőtt ide, mert bármi áron a legkényelmesebb helyet akarta biztosítani neked…”

Sokat kérdezett, én pedig sokat hallgattam és meséltem. Hallgattam saját magamat, hallgattam, talán életemben először, mit is mesél a testem.

Elmesélte nekem, milyen nehéz volt neki, amikor műtötték a kezem: vágták és nyúzták. De meggyógyult, ahogy tudott, és két hónapon belül már kalandparkban kapaszkodtam fel vele 10 méteres fenyőkre.

Mondta, hogy mennyire próbált egyszerre rólam és a pici babámról gondoskodni, amikor a pocakomban volt. Magából is adott neki, csak ne szenvedjen hiányt.

Csendesen a fülembe súgta, hogy mennyire küzdött, mikor a pici lány a világra jött. Mennyire megijedt, amikor előkerült a szike. Hogy igyekezett sebesen és szétcsúszóban egyszerre életben tartani engem, és megadni mindent a kis élőlénynek, akit épp csak kiemeltek belőle. Velem sírt, a hat magányos órában utána.

Amikor felálltam, majd szétszakadt, próbálta jelezni, hogy baj van, pihenjek. De meg- és kitartott. Ahogy a második várandósság alatt is 9 hónapig. Nőtt és helyet adott, pótolt és igazodott. Jött a szülés, és megint hatalmas kihívás elé állítottam. Tiltakoztam ellene fejben és lélekben, és mégis segített, minden kételyem ellenére véghez vitte a csodát, és szüléshez, születéshez, egy gyönyörű kisfiúhoz segített engem. Kisfiúhoz, akit tápláltunk és öleltünk, pont ugyanúgy, ahogy előtte a nővérét is.

Vigyázott és gondoskodott. Küzdött és küzd azóta is, nap mint nap velem és értem.

Hogy is szégyellhettem én ezt a csodát, amit kaptam? Minden heg, stria és tökéletlenség mögött egy újabb és újabb történet húzódik, ami építi és díszíti a lelkem.

Hosszú-hosszú hónapok kemény önismereti munkája érett be akkor, abban a pillanatban a kislányommal, és talán életemben először büszke voltam a testemre. Az én szép, mintás anyatestemre, amit ajándékba kaptam.

A kisasszony rákérdezett mindenre, amit ért, és elérkezett az áradat vége. Pár percig csöndben üldögélt engem nézegetve, végig simítva a srtiákon. Végül nagy komolyan a szemembe nézve kijelentette:

„Én is ilyen Mamatigris leszek, ha nagy leszek.”

Lobmayerné Gyombolai Dóri