Az agy bénító ellensége: a stressz

Ugye már te is voltál olyan stresszes helyzetben, amikor a neved sem jutott az eszedbe? Én igen. Anno matekból írtam egy ötös dolgozatot és a tanár nem hitte el, hogy nem puskáztam. Hogy demonstrálja hipotézisét, kihívott a táblához, hogy oldjam meg ott és akkor. Engem elöntött a lámpaláz, nem jutott eszembe a dátum sem, nemhogy a feladat megoldása. Bizony, ott álltam a tábla előtt és csak kínosan nevetgéltem, mert semmi sem ugrott be. Majd a tanárnő egy lemondó utasítással a helyemre parancsolt. De mi volt az, ami szabotálta az agyam működését? Vagy valóban csak szimplán ostoba lennék? 

A csodálatos agy

Agyunk csodálatos készülék, sok alkatrész precíz és pontos munkája felel azért, hogy vissza tudjunk emlékezni Nagymamánk kedvenc sütijére vagy, hogy el tudjunk találni a legközelebbi piacig.

Egy nagyon fontos alkatrésze az agyunknak a hippocampus. Feladata többek között, hogy egy raktárként működjön, eltárolja és kapcsolatot létesítsen a különböző emlékeink között. A trükkös része az, hogy nagyon sok olyan receptor van benne, amely az úgynevezett stresszhormonokat, a kortikoszteroidokat érzékeli.

Ha túl sok, túl nagy és krónikus stressz ér téged, eláraszt a sok munka, akkor az agy egyből csökkenti ennek a területnek az aktivitását. Nem elég, hogy valami nem jut az eszedbe, , de maga az emlékezni akarás is egy stresszt kiváltó tényező lehet. Még több kortikoszteroid szabadul fel, ami aztán még jobban megnehezíti az emlékezést, így létre is jön egy ördögi kör.

Emlékezz!

Amit látsz és hallasz, azt a hippocampus megerősíti és emlékekké kódolja az amigdala segítségével.

Miután sikerült az emlékeket elraktároznod, azok könnyedén előhívhatóvá válnak a későbbiekben, ebben a prefrontális kéreg van a segítségedre.

Az extrém és krónikus stressz erre a folyamatra van hatással. Alapvetően az enyhe stressz teljesítményfokozó hatással is bírhat, de a stressz elhúzódó, krónikus formája pont ellentétes hatást fejt ki. Amikor stressz ér téged, és megnövekszik a kortikoszteroidok szintje a véredben, akkor azok stimulálják az amigdala működését, ami aztán csökkenti a prefrontális kéreg aktivitását, így nehezebben lesznek előhívhatók az emlékeid.

De mi lehet ennek a gátló folyamatnak célja? Lényegében a túlélés. Gondolj csak egy ősemberre, aki a mamut elől menekül. Fontos, hogy a menekülés utasítása vészhelyzetben felül tudja írni a gondolatokat, hogy így csak az élete megmentésére koncentrálhasson, bármiféle magasabb szintű gondolkodási, emlékező folyamat nélkül. 

Jó hír, hogy rendszeres mozgással és specifikus légzőgyakorlatokkal nagyon szépen lehet csökkenteni a stressz szintjét. Aki rendszeresen mozog, az könnyebben fog aludni is, csökken a szorongás szintje és növekszik a jó közérzete is. Tegyél a mentális egészségedért!

Források:

  • dr. Giulia Enders (2017). Bélügyek, Park Könyvkiadó.
  • Elizabeth Cox. A stressz és emlékezet meglepő kapcsolata, TED-Ex.
  • Stressz, érzelmek és emlékezet. (2017) BME-BMETE471004.

Tóth-Kuthy Bernadett

Mariana Leky: Amit csak a szívével lát az ember

A regény olyan, mint egy felnőtt tanmese. Könnyed, lágy, hangulatos és tanító jellegű. A regény cselekménye egy kis német falucskában játszódik, ahol úgy tűnik, hogy az élet egyhangúan és monoton hangnemben folydogál.

De ha górcső alá vesszük a falucska szereplőit, akkor egyből vibráló személyekké válnak, akik mindannyian próbálnak több-kevesebb sikerrel megküzdeni az élet különböző oldalaival és feladataival.

Selma, a hetvenéves idős asszony, aki meghatározó szerepet tölt be a falu életének alakulásában, a regény központi szereplője. Sokan félnek és tartanak tőle, ugyanis valahányszor Selma egy okapival álmodik, az mindig azt jelenti, hogy valaki 24 órán belül meg fog halni a faluban.

Legtöbben a faluban azt se tudják, hogy néz ki egy okapi, de egy biztos, hogy mindannyian hisznek Selma álmában és abban, hogy ő a halál hírnöke.

„Az okapi egy fura állat, ami az őserdőben él…ő a legnagyobb testű utoljára felfedezett emlős. Olyan mintha egy zebra, egy tapír, egy őz, egy egér és egy zsiráf keveréke lenne.”

Eleinte viccesnek és hihetetlennek tűnt ez a megfogalmazás, de utána néztem és tényleg létezik ilyen állat, és valóban úgy néz ki, mint ahogy azt a könyvben olvashatjuk.

A könyv onnantól kezd igazán érdekessé válni, mikor is a falu lakói értesülnek Selma álmáról, és ez az álom elkezdi befolyásolni életüket és cselekedeteiket. Egyesek egyenesen vágynak a halálra és mindent szépen elkészítenek, hogy kellően tudjanak találkozni a halállal. Mások állandó készenléti állapotban vannak és valósággal rettegnek ennek bekövetkeztétől.

Érdekes megfigyelni azt, hogy a falu lakói csak akkor kezdenek el cselekedni, mikor szembesülnek azzal, hogy milyen törékeny és véges is az élet.

Addig hiába van előttük mindaz, ami esetleg a boldogulásukat, a szabadságukat vagy épp a szerelmüket jelentené, mindaddig nem veszik ezt észre, míg a halál a küszöbükön nem áll.

Ettől hirtelen felélednek a falu lakói, ugyanis egyébként monoton és egyhangú életük, hirtelen varázslatossá és dinamikussá válik. Titkok kerülnek felszínre, régi álmok és tervek válnak valóvá, valamint titkolt érzelmek utat törnek maguknak.

Egészen lenyűgöző belelátni ezeknek az embereknek a lelki világukba, mély emberi érzelmeket megismerni, valamint velük együtt ünnepelni a barátságot, a szeretetet és a szerelmet.

Ajánló forrása: https://konyvmoly.com/kevesbe-ismert-konyv-amit-erdemes-elolvasni/ 

Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Kisasszonyok – nagy tanulságok 

Tudom, tudom, tudom, le vagyok maradva, de a hétvégén végre eljutottam addig, hogy megnézzem a 2019-es Kisasszonyokat és ejha! Gyanítom, hogy mindenki látta már rajtam kívül, úgyhogy nem is filmajánlót szeretnék írni, hanem egyfajta összegzést. Mert a film sok pontján is megérintett! Vigyázat, spoiler következik. 

Egyből belecsapok a közepébe: nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy a két főhősünk, Jo és Laurie a film végén nem egymás mellett köt ki. És nem (csak) azért, mert a romantikus lelkem hollywoodi happy-endek formálták!! Látunk egy fiatal nőt és férfit, akik a gyerekkorból kijövő félben együtt töltik idejük, napjaik nagyrészét. Teszik mindezt a családjaik körében, egymás legközelebbi családtagjait támogatva. Persze az egyik fél szerelembe esik, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, a másik pedig kategorikusan tiltakozik a dolog ellen. Egy ilyen állapotot fenntartani csak ideig-óráig lehet, hiszen teljesen felemésztő azt tettetni, hogy nincsenek mélyebb érzéseid a barátod iránt. Ahogy azt is, hogy mindezt nem veszed észre. 

Na, de ez a lényeg: Jo nem akarja észrevenni az orra előtt lévő szerelmet. Nem csak a másik fél érzéseit, a sajátjait sem. Rájön, hogy valójában a szerelem és a szeretet között rettentő vékony a határ, és a 2019-es adaptációban ekkora megírja minden szerelmes levelek legszerszerelmeslevelebbikét – amely persze már elkésve érkezik. Időközben Laurie már tudomásul vette a visszautasítást és továbblépett. Ráadásul milyen irányba!! De ezt nem áruljuk el, nézzétek meg a filmet.  

Két tanulságot viszont megragadtam belőle, amelyben szerintem mindannyiunknak lenne hova fejlődni.

Először is, a levél. A levél, amely Jo részéről bizonyos fokig megalkuvást jelent ugyan, de mindeközben akkor és ott őszinte magával – életében talán először. Előtte – sok évet felölelő – másfél órán át hallgattuk, ahogy ő nem fog megházasodni, neki soha nem lesz férje, a nővérét el akarja szöktetni az esküvőjéről. Annyira leköti, hogy a kor szellemével szembemenve független, önálló, hajadon nő legyen, hogy maga előtt is titkolja: igazából nem erre vágyik. Néha magunknak se ismerjük be, ha valami olyasmi után vágyakozunk, ami ijesztőnek vagy elérhetetlennek tűnik… inkább elhitetettjük saját magunkkal és a világgal, hogy tulajdonképp miért nem vágyunk rá, miért nincs szükségünk rá, és végsőroson önnön magunkat beszéljük le az egészről. Hányszor van ilyen? Velem rengetegszer! Miért csináljuk ezt…?

Másodszor, a film zseniálisan bemutatja, hogy ha ott van egy lehetőség, akkor őszintének kell lenned magaddal meg a másikkal különben lehet, hogy mire elég bátor leszel hozzá, már eltűnik. (Mert feleségül kéri a húgod.) Ilyenkor mindig azon gondolkozom, hogy nem sokkal rosszabb kimondatlan érzések, szavak közepette leélni az életünket, mint őszintének lenni és vállalni a potenciális vele járó kudarcokat? Költői kérdés. De, sokkal rosszabb. 

Ha ezzel most esetleges párkapcsolatok lavináját indítottam útjára, akkor szívesen, és hívjatok meg az esküvőre, írok egy köszöntőt! 

@kedvemma 

Kép forrása: Variety

Áldás vagy átok: mit kezdjek a gyengeségeimmel?

„Szia! 

Már megint itt vagyok… Újra és újra megjelenek, és elhitetem veled, hogy sosem tudsz megszabadulni tőlem. Veled vagyok, ha felkelsz vagy ha lefekszel. Rád telepszek, és elszívom minden energiádat. Amikor már azt gondolnád, hogy végre legyőztél és többé nincs hatalmam feletted, akkor csapok le rád, olyan erővel, amely minden képzeletedet felülmúlja. Most távozom, de ne hidd, hogy hosszú időre! Addig is próbálkozz csak nyugodtan! Úgyis visszatérek!

Üdvözlettel:

A Gyengeséged”

Ismerős érzés? Akár tetszik nekünk, akár nem, a gyengeségeink az életünk részét képezik. Számtalan formában nyilvánulhatnak meg: az étkezési rendellenességektől kezdve, a túlzott szociális szorongáson át, a dühkezelési problémákig.

Az én legnagyobb gyengeségem a megfelelési kényszerem.

Amióta az eszemet tudom állandó kísérőm volt az attól való félelem, hogy mit gondolhatnak rólam mások. Amint új szituációba kerültem, görcsösen igyekeztem megfelelni mindenkinek. Ez rányomta a bélyegét a családi, baráti és iskolai kapcsolataimra is. A szeretteim azt tanácsolták, hogy ne törődjek azok véleményével, akik nem ismernek, engedjem el a fülem mellett. Csak azokra figyeljek, akik számára fontos vagyok. Ez egyszerűnek hangzott, de annál nehezebb volt megvalósítani.

Az igazság az, hogy akárhogy próbálkoztam, a saját erőmből sosem voltam képes legyőzni a gyengeségem. Elnyomtam olykor, de újból visszatért. Ekkor találkoztam a Bibliában egy olyan személlyel, aki hasonló gondokkal küzdött, mint én. Pál apostol a Korinthusiakhoz írott második levelében így fogalmaz: „Tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” A történészek a mai napig nem tudják a választ, mi lehetett ez a tövis, amelyről Pál beszél. Egy biztos: rendkívül zavarta őt, és próbált megszabadulni tőle, hisz így folytatja: „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem. De ő ezt mondta nekem:

Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

2Kor 12, 7-9

Ennek kapcsán néhány nagyon fontos dolgot kell megértenünk:

  1. Isten nem szeret minket kevésbé azért, mert vannak hibáink. Amióta az ember először bűnt követett el, és megjelent a rossz a világban, rendelkezünk olyan zavaró tulajdonságokkal, amelyekkel életünk során meg kell küzdenünk. De ezek mellett elengedhetetlen emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Isten irántunk való szeretete nem a teljesítményünktől függ. Ha elhisszük, hogy Krisztus, aki teljesen bűntelen volt, meghalt a bűneinkért, és megszabadított a bűn rabságából, akkor Isten Őrajta keresztül hibátlannak lát minket. Egyedül a hit az, amely által az Atya szeretete el tudja érni a szívünket.
  2. Jézus maga is átérzi a helyzetünket. Amikor megszületett erre a világra, magára vette a gyengeségeinket. Ő pontosan tudja, milyen érzés az, amikor nem felelsz meg a rokonaidnak, vagy amikor befolyásos emberek lenéznek téged. Tisztában van vele, mit jelent zokogni egy hozzád közel álló személy elvesztése miatt, vagy annyira félni, hogy már vért izzadsz.
  3. A gyengeségeink megóvhatnak bennünket az elbizakodottságtól. Ezek a zavaró tényezők nem feltétlenül csak rossz hatással lehetnek ránk. A „tövisek” emlékeztethetnek minket arra, hogy nem tudunk mindent a saját erőnkből megoldani. Sőt, Isten kegyelmére van szükségünk minden egyes lépéshez, amit teszünk.
  4. Nem kell, hogy a gyengeségeink uralkodjanak felettünk. Igen, a gyengeségeink vissza fognak térni újra és újra. De ez nem ad nekünk felhatalmazást arra, hogy semmit se kezdjünk velük, azt pedig végképp nem jelenti, hogy a hibáink áldozataiként kellene élnünk. Azt tehát nem akadályozhatjuk meg, hogy a „tövisek” újból kinőjenek, de eldönthetjük, hogyan reagálunk rájuk. A jó hír, hogy nem kell egyedül szembenéznünk velük, hiszen, ha kérjük, Isten mellettünk áll a harcban. Amikor Ő kerül az első helyre az életünkben, akkor megtapasztaljuk azt a szabadságot, hogy nem az erőtlenségeink irányítanak minket, hanem mi tudjuk azokat Isten erejével helyesen kezelni.

Ezért válaszolhatunk így:

„Kedves Gyengeségem!

Tudom, hogy visszajössz – nem áltatom magam mással. De tudod mit? Van itt velem Valaki, aki sokkal hatalmasabb nálad, mintsem el tudnád képzelni. Az Ő segítségével kordában tarthatlak és épp csak annyira engedlek a felszínre, hogy emlékeztess arra, mindig szükségem van erre a Valakire.

Vigyázz! Nem vagyok egyedül!

Üdvözlettel:

Isten Gyermeke”

Nagy Vanda

Cooper kör közben köttetnek az életre szóló barátságok

 Vége volt a Coopernek, jártuk a köröket, beszélgettünk. Barátságról, szerelemről, szülőkről, a twilightról, meg, hogy az új lánynak milyen szép, kék színű a szeme. Az új fiúk milyen magasak, az egyik tejfelszőke hajú. Nem akartunk futni, de muszáj volt, átbeszéltük a matek példát, mert feleltünk a következő órán. Együtt töltöttük az összes napot. Pajtások voltunk, írhattak volna belőlünk regényt is, Pál utcai fiúk -csak vegyesen – fiúk és lányok. 

Holnap ballagás. Még körbetelefonáltunk, nem hittük el, hogy ennyi év után eljött. Nyolc év együtt, testvérekké váltunk. A pódiumon voltam, láttam mindegyikőjüket, könnyek csillogtak a szememben, nekik mondtam a verset, csakis nekik, az osztálytársaimnak. Gimis barátságok, úgyis vége lesz, mondták a nagyok. Majd ha felnőttök, megtudjátok. Nem lesz már időtök egymásra, eltévelyedtek, más irányba folytatjátok. 

A mentolos cigi illata megcsapott a buli előterében. Fröccsöt ittunk a nyári éjszakában. Milyen furcsa, új városban együtt, új baráti társaságok. Sorra jött a bemutatás, ismerkedés, eddig nem ismert szálak. Jófejek ezek a srácok, de a vállam felett hátranéztem, ugye még itt vagytok, régi jó barátok?

Fehér ruha, csillogás, bugyborékolt a pezsgő a tálcán. Házasodnak, szépen sorban és én ott állok mögöttük. Fogom az uszályát, selymes csipke, olyan, amit a pinteresten mutatott 12.-ben. Bordó a csokornyakkendője, illik a mennyasszony csokrához, elmorzsolok érte egy imát, mindig ilyen feleségről álmodott. Kezdődik a dínomdánom, megállok a háttérben, csendben, az árnyékban és eszembe jut a Cooper, a futó körök, amiket úgy utáltunk. Szerelmek, a kék szemű lány és a twilight folytatása, elmegy az élet mellettünk és sosincs megállása. 

Harmadik hónap, most már elmesélhetik a jó hírt, most már hivatalos. A nevét is tudják már, a boldogságtól kicsordul a szívük. El se hiszed, nem igaz? Még csak most voltunk gyerekek! Nem tudom, mit mondjak, talán azt, hogy gratulálok? Nem tudom megmutatni a szeretetet, ami szívemben van, azt az örömet, csodálatot.

Az élettel jön a halál. Itt vagyunk mind feketében, fogjuk a vállát, együtt vagyunk. Újra együtt, boldogság után szomorúságban. Mily gyors az élet körforgása, elerednek a könnyek, messze hallatszik a zokogásuk. Nem engedjük el, támaszt ajánlunk. 

Temetések, esküvők, babavárók, ballagások. Együtt éljük az életet, minden fontos pillanatot. Tizenkétévesen, ott kezdődött minden, a vöröstéglás iskolában. A jó Istentől kaptam a Cooper kör közben: egy csapat, életre szóló jó barátot. 

Demjén Dorottya

Hogy álljak már megint neki…

Pár év pszichológiai tanulmány után tudom, hogy fontos, sőt mindennek az alapja, nélkülözhetetlen, csupanagybetűs fogalom a MOTIVÁCIÓ. Most azért is írok róla, hogy újra legyen, mert sajnos nincs. Kicsit úgy érzem, hogy depresszióba ível a kiüresedettségem, amit feltölteni nem tudok, sőt néha nem is akarok.

Hogyan motiváljam magam? Mi motiválhat engem? Miért tegyek dolgokat? Másokért? Magamért? Azért, mert örömet okozhat vagy azért, mert megbánnám, ha nem tenném?  

Elkezdhetném, hogy a motiváció két fő fajtáját különböztetjük meg általában extrinzik és intrinzik motivációt, fontos alkotóelemei a…., nem akarom folytatni a leírást. Elvileg tudom, gyakorlatban olvasom a receptet, mégsem hat, mégsem kapcsolódom. 

Kiskoromban sem volt elég nekem annyi – mindenfajta magyarázat nélkül – hogy kislányom, csináld ezt azért mert: “jó lesz”, “hosszútávon hasznos”, “meglátod, milyen fontos”, akkor is túl sok volt bennem a miért. Mondjuk akkor spleennel még nem társultak a miértjeim.

Anyukámnak gyakorlatiasan mini célokat kellett megadnia, hogy a Nagy célt jelképező rajzolt hegyünk csúcsáig elérhessek az engem mutató piros szeggel.

Együtt találtuk ki az állomásokat, a pontrendszert és végeredményt is hozzá. Nem volt sok hegyünk, de belül mintha még ez a kisgyerek lennék: mindig rögtön akarom a hatást és az eredményt, illetve az ezeket jelző az állomásokat a hegycsúcs felé. Tegyétek fel a kezetek, ha Ti is ilyenek vagytok (remélem két képernyőn keresztül is megérzem, hogy nem vagyok egyedül ).

 Viszont ma már magamnak kell beosztanom az utat a hegyen. A felnőtt világomban a ponton állás lemaradásnak tűnik, sőt hátralépésnek, mert mint a régi képernyőkön, amikor adáshiba volt: rengeteg másik pont jelent meg mellettem: a viszonyítási pontok elnyomó tömege. És mi is a cél? Annyira kanyargós az út felfelé és annyi felhő van, hogy néha nem is látom. Elveszek. A hegycsúcs és a felé tartó bábum már inkább egy Monopolyhoz hasonlít,  jó és rossz dobásokkal, kimaradásokkal és hátralépésekkel. Azt hiszem, hozzá kell szoknom és belekalkulálnom a játékba, hogy nem csak előre lehet menni és nem csak felfele. Amit elvileg tudok is, csak hát gyakran elszámolom magam…

Losteiner Cecília

Ember tervez, Isten végez

Volt már nektek valaha, hogy valamit nagyon szerettetek volna? Elterveztétek, készültetek rá, mindent előkészítettetek hozzá, s aztán mégsem úgy lett, ahogyan szerettétek volna. Előfordul. Van, mikor csak egy baráti beszélgetésre nem érsz oda, máskor a családi nyaralást kell lemondani. És mi van akkor, ha az életedet gyökeresen kell megváltoztatnod, mert az mégsem a Jóisten terve szerint történik?

Izabella egész életében szerzetesnőnek készült. Vidékről a budapesti Sacre Coeur – nővérek iskolájába járt, különösképpen a Szent Ignác-i lelkiségben tudott elmélyülni. Egy fiatal lány, a 20.század két világháborúja között, egy szép és áldott világ reményében. 

Egy nap azonban üzenetet kapott attól, akinek életét szentelni szerette volna. Az Úr arra kérte, menjen hozzá udvarlójához, s hagyja maga mögött azt az életet, melyre azóta készült, mióta eszét tudta. Hogy mit tett Izabella? Igent mondott, és a legnagyobb engedelmességgel feleségül ment Kálmánhoz. 

Nagyon szeretem azt a kis kedves történetet, ami a tengerparton játszódik. Egy ember Jézussal sétál a tengerparton, s élete végén néz vissza a lábnyomokra a homokban. Sok helyen két pár lábnyom helyett csupán egy pár lábnyomot lát, s rájön, ezek azok az időszakok életéből, mikor valami nehézséggel kellett szembenéznie. Kérdőn néz Jézusra, miért hagyta őt el éppen ezekben a pillanatokban, mire Jézus csak annyit fele ’Sosem hagytalak el, azért látsz csak egy pár lábnyomot, mert ekkor a karjaimban hordoztalak’. 

Ha valakit, akkor Izabellát nagyon-nagyon sokszor hordozta Jézus a karjaiban. Vidéki nagybirtokos, és vallásos fiatal anya révén végig élte a 20. század viszontagságait a második világháborútól kezdve a kommunizmus kezdeti szakaszain át. Majd ő is egyike volt azoknak, akiknek el kellett hagyniuk Magyarországot, s ekkor még családja is több részre szakadt. 

Hogy miként találkoztak aztán mindannyian ismét egy messzi földrészen? Mi adott Izabellának erőt, értelmet és reményt? Milyen viharokat és örömöket rejtett a 20. század családjának, s a magyaroknak, azt Izabella önéletrajzi művéből megtudhatod.

Izabellának tíz gyermeke született, s közülük négyen léptek papi-szerzetesi hivatásra. Az Isten megsokszorozta a belé vetett bizalmat, Izabella hite pedig gyermekeiben csörgedezett tovább. 

Jálics Izabella, Jálics Ferenc atya, a kontemplatív imamód kidolgozójának édesanyja, életrajzi műve Csodálatos fonal címen antikváriumokban elérhető.

Kisbán Petra

Kihalt árucikk az őszinteség?

Betti Furcsa Kérdései #2

Nagy leckét kaptam

A Jóisten nagyon érdekes élethelyzetet teremtett számomra. Egy hozzám nagyon közel álló barátomról derültek ki olyan dolgok, amelyek az egész kapcsolatunkat megrengették. Alapjaiban. Volt egy képem róla, rólunk, sok közös emlékünk, kalandunk, nevetések, mély beszélgetések. Nagyon szerettem őt. Kérdés ugye, hogy hogyan lehet az, hogy ilyen közel álltunk egymáshoz, és mégsem tudtam mindezeket? Ennyire naiv vagyok? Ahogy forgatom magamban a gondolatokat és keresem a válaszokat, mindig oda lyukadok ki, hogy nem volt velem őszinte. Nem a szemembe hazudott, „csupán” elhallgatta az igazságot. Nem tudom, melyik a rosszabb… Igaz, vannak az embereknek botlásai, elszúrt dolgai, amelyeket meg kell tudni bocsátani. Én tulajdonképpen ezt is megbocsátom neki, csak… nem felejtek. Viszont egy tutibiztos: nem okozott volna ekkora kárt, ha őszinte és egyenes, a kezdetektől fogva.

A hazugság, a nem őszinte és egyenes viselkedés előbb vagy utóbb kiderül. Mindig. 

Házifeladat

Én részesültem abban a kegyelemben, hogy ezzel egyidőben, egy barátom kendőzetlenül őszinte volt velem, pont az ellenkezőjét bizonyítva, a fentebb említett esetnek. Akkor furcsálltam, ilyen nyíltan beszél? Most pedig összeteszem a két kezemet, hogy az őszinteség még nem egy kihalófélben lévő furcsa teremtmény. Rájöttem, hogy mekkora az értéke az egyenes, gerinces viselkedésnek. Hidd el, lehet hogy az igazságot kimondani nehéz és fáj, de mindenképpen kifizetődik hosszútávon. Ha pedig később derül ki, akkor sem kerülöd el a fájdalmat, sőt, felfokozva fog lecsapni. Persze nem kell mindig, mindenki előtt őszinteségi rohamot kapni, és mindent is elmondani.

De abban nagy felelősségünk van, hogy ne hallgassunk és ne mismásoljunk olyanról, amiről a másik félnek tudnia érdemes.

Ne mondjunk mást, vagy ferdítsünk csak azért, hogy „ne bántsuk meg” a másikat. Arra érdemes figyelni természetesen, hogy hogyan tálaljuk a gondolatainkat, de meg kell adni a lehetőséget a másik fél számára, hogy megtudja az igazságot – Tőled. Ez a tiszteletteli viselkedés egyik mércéje.  

Képviseld mindig az igazságot és az egyenességet akkor is, ha nehéz. Mi keresztények erre (is) vagyunk meghívva. 

A szűk kapun menjetek be! Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.”

Máté 7,13-14

Szeretettel,

Tóth-Kuthy Betti

Óda édesanyámhoz

Ma fejezzük ki a hálánkat édesanyánk felé. Őneki köszönhetjük az életünket, azt, hogy lélegzünk és hogy azok lehetünk, akik vagyunk.

Nem kellenek szavak. Érez. Érzi lelkemet, a folyamataimat, azt, hogy mi zajlik bennem. Ő megért. Megérti lényemet. Kevésbé érzem magányosnak magam ebben a világban. Mindig számíthatok rá. Mindenben segít. A mindenen túl is. MINDIG igaza van. Ismétlem, MINDIG.

Erős, hihetetlenül erős. Méltóságteljes. Gondoskodó. Autentikus. Mindig önmaga. Nem játssza meg magát, megmutatja, ha valami nehéz. Az is rendben van. Nem kell mindig jól lenni. De az örömet is átéli, szeretet ad és kap. Hálás a legapróbb dolgokért is. Tele van hittel. Őszinte hittel, nem mázzal, üres vallásossággal, hanem élő szeretettel Isten felé. Két lábbal áll a földön és mégis hisz a nagy álmokban. 

Önzetlen. Mindenkit maga elé helyez. Tud megbocsátani és bocsánatot kérni. Végtelen türelemmel kíséri ballépéseimet és akkor is hisz bennem, ha nekem már nem maradt hitem. Inspirálja a körülötte lévőket. Figyelmes, önzetlen és kedves. Ilyen lehet a feltétlen szeretet, ahogy ő adja azt. Szívből, őszintén, egyszerűen. 

Demjén Dorottya