Férjet keressünk, ne (csak) apát!

A húszas éveikben járó, egyedülálló nők számára a tanulás, a karrierépítés és a felnőtté válás mellett a párkeresés-pártalálás az egyik legfontosabb területe az életnek. Vannak, akik élik mindennapjaikat és bíznak abban, hogy majd találkoznak az igazival, mikor annak eljött az ideje. És vannak, akik a számukra fontos szempontok mentén, tudatosabban ismerkednek hasonló értékrendű, hasonlóan gondolkodó férfiakkal. Főként – de nem kizárólag – a vallásos vagy konzervatívabb neveltetésben részesült fiatal nők elképzelései között szerepel sokszor az, hogy a leendő férjük jó apa legyen majd. Magam is úgy gondolom, hogy ez valóban fontos.

Azonban veszélyesnek tartom azt, hogyha a közös értékrend és a „jó apafigura”-ság felülírja azt a szempontot, hogy a pár hogyan működik együtt, örömet lelnek-e egymásban, nevetnek-e együtt és valóban szeretik-e egymást. 

Természetesen nagyon fontos már a kapcsolat elején beszélgetni arról, hogy hogyan képzeljük el a jövőt. Szeretnénk-e gyermeket, és ha igen, mikor és körülbelül hányat. (Ezek a vágyak változhatnak a kapcsolat alakulásával, így az ne legyen kizáró ok, ha az egyik fél a házasságkötés után rögtön belevágna a baba-projektbe, míg a másik várna egy-két évet, vagy ha minimális különbség van a vágyott gyermekek számát illetően. Azonban, ha a jövőképekben túl nagy az eltérés, például az egyik fél nem szeretne szülő lenni, míg a másik nagy családra vágyik, akkor ez nagy eséllyel nem fog elsimulni, és a jövőben sok súlyos konfliktushoz vezet majd.)

Ne csak a közös családalapítás és a másik apai képességei lebegjenek tehát szemeink előtt, hanem elsősorban magunk számára keressünk férjet, aki társunk lehet egy életen át. Ugyanis, ha egy ideális párkapcsolat ívét nézzük, akkor a férjünk az egyik olyan személy, akivel a legtöbb időt fogjuk együtt tölteni. Először ismerkedünk, elkezdünk járni, szép lassan megérik bennünk az elköteleződés vágya és összeházasodunk. Lehet, hogy rögtön megszületik a gyermekünk, lehet, hogy még egymásnak szentelünk pár évet, és sajnos az is lehet, hogy sok időbe telik míg a várva-várt csöppség megérkezik az életünkbe. Az első utód megszületését követően előtérbe kerülnek anyai és apai szerepeink, de aztán (remélhetőleg) szépen lassan megtanulunk egyszerre működni feleségként és anyaként is. Ahogy a gyerekek nőnek fel, úgy lesz ismét egyre több lehetőségünk a kettesben töltött időre. Hogyha végiggondoljuk, akkor a gyerekneveléssel intenzívebben töltött időszak (a gyerekek számától függően) 16-20 év. A többi időt pedig – a gyerekek előtt és a kirepülésük után – főként életünk párjával töltjük együtt, akit ezért is jó elsősorban a házasság tekintetében fontos szempontok mentén kiválasztani. 

Nemcsak magunknak és jövendőbelinknek teszünk azzal jót, ha elsősorban férjet keresünk, hanem leendő gyermekeinknek is. Abban hiszek, hogy a gyermek számára a lehető legjobb, legideálisabb az, hogyha tudja, érzi, hogy ő a szülei szerelmébe született bele, és a szülei – értsétek jól – nélküle is szeretnék egymást.

Azt gondolom, hogy a gyermek akkor a legboldogabb, hogyha a szülők egymásnak az elsők (vagy legalábbis törekednek erre), és szerelmük az alapja a családi szeretetközösségnek. Ez az, amely biztonságot ad a gyermeknek, ez az, ahova később bármikor visszatérhet és amelynek mintáját hamuban sült pogácsaként viszi majd tovább. 

Mégis mitől lehet az, hogy annyian beleesünk abba a hibába, hogy inkább apát keresünk és nem férjet? Talán a választ ott kell keresni, hogy a gyermek iránti vágy egy sokkal elemibb, biológiaibb késztetés, mint az igény egy hosszútávú, elkötelezett kapcsolatra. Lehet, hogy sokszor aggódunk a jövő miatt, vagy félünk a szüléstől, de az élet továbbadásának ösztöne a legtöbb esetben erősebbnek bizonyul, enélkül valószínűleg már kihalt volna az emberiség. Az elköteleződéshez, a házassághoz való viszonyunk viszont jóval bonyolultabb ennél. Sokkal gyakoribb a többé-kevésbé jó szülői minta, mint a jó párkapcsolati minta. A legtöbben gyermekként éltük át szüleink válását, elhidegülését, és sokan nőttünk fel veszekedések, érzelmi viharok közepette. Kevesen láttunk őszintén elcsattanó hitvesi csókot, intim pillanatot, boldog házasságot. Nem csoda hát, hogy hadilábon állunk az elköteleződéssel, tudatosan vagy tudat alatt félünk tőle. Lehet, hogy kimondjuk, lehet, hogy nem, de sokunkban sokkal biztosabb az, hogy egyszer anyává szeretnénk válni, mint az, hogy társsá. És az is előfordulhat, hogy eszközként tekintjük a párkapcsolatot a gyerek felé vezető úton. Bár megértem, és magam is ismerem ezt az érzést, de azt gondolom, hogy ha felismerjük ezt önmagunkban, akkor fontos, hogy foglalkozzunk ezzel, és rakjuk helyére a dolgokat.

Sok ideig nekem is könnyebb volt elképzelnem magam anyaként, mint feleségként, társként. Aztán szépen lassan feloldottam a félelmeimet, beleengedtem magam a párkapcsolatunkba, és átrendeződtek a szempontjaim. Most már az a legfontosabb számomra, hogy a házasságunk egy olyan hely legyen, ahol mindkettőnknek jó lenni – gyerekkel és gyerek nélkül is. 

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Van, hogy nem neked kell változni

Én már többször hallottam azt a bölcsességet, hogy ahelyett, hogy a körülményeket okolnánk, és arra várnánk, hogy megváltozzanak, lehet, hogy nekünk kellene megváltoznunk. De mindig igaz ez?

Van, hogy nagyon szeretnénk megváltozni. Akarjuk a változást. El akarjuk fogadni az adott szituációt és hozzá akarunk simulni az adott feltételekhez, vagy az adott emberekhez benne. 

Alapvetően az egy jó hozzáállás, ha nem hibáztatjuk azonnal a körülményeket, hanem magunkba nézünk, és megkérdezzük: én miben tudok most fejlődni? Sőt, szerintem a legtöbbször nekünk kell picit rugalmasabbnak lenni. Nekünk kell alakulni és formálódni, hogy jobbak legyünk.
Emiatt viszont még nehezebb észrevenni azokat a helyzeteket, amikor egyszerűen nem velünk van a “baj”.

Mert vannak terhek, melyek nem ránk vannak szabva.

Nemrég kértem a Jóistentől, hogy változtasson meg. Nagyon szerettem volna valamihez nyitottabb szívvel hozzáállni. Nagyon szerettem volna egy terhet jobban elcipelni. Akartam a változást. De ahelyett, hogy én változtam volna, egy ajtó becsukódott előttem.

Talán azért, mert mégsem az én tisztem volt megoldani azt a helyzetet. 

Mert néha nem nekünk kell megváltoznunk. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nagyon szeretnénk, de azok következményeit nem tudjuk majd fizikailag/lelkileg elviselni.
Természetesen minden kihívás és élethelyzet tud valamit tanítani, ha mást nem is, de azt, hogy jobban megértjük a belső működésünket. Illetve felfedezhetjük a határainkat. De vannak kihívások, melyek nem nekünk valók. Vannak olyan körülmények, amiket nagyon szép, ha megpróbálunk meghaladni, de lehet, nem is kell.
Érdemes belátni, ha valami már sok: nem elfogadni azt a pozíciót a munkahelyen, nem kötni több kompromisszumot abban a kapcsolatban, nem megpróbálni megint jó arcot vágni, vagy mindenáron elvégezni azt az egyetemet amit az első félév óta szívből utálunk. Van, hogy megpróbálunk könnyedebbek lenni, megpróbálunk felülemelkedni, megpróbálunk többet harcolni, de lehet, hogy nem csak a saját gyarlóságunk miatt nem megy.

Hogy hol van a törékeny határvonal? Mettől kell valamit elengedni, hogy ez már „nem a tiéd”?

Csak az általános választ tudom mondani: hogy ez Tőled függ. Ha legközelebb olyan kapcsolatban vagy helyzetben vagy, hogy meg akarod próbálni, meg akarod csinálni… de nagyon fáj, nehéz és ez többször visszatér…

Kérdezd meg magadtól, halkan, hogy vajon tényleg neked kell-e ezt most cipelni. 

Feladni valamit, elengedni egy számunkra fontos dolgot néha pont olyan nehéz, mint a vállunkra venni. De az sokat segíthet, ha nyitottak és őszinték maradunk magunkkal, és fel tudjuk ismerni azokat a kihívásokat, amelyeket nem ránk szabtak. Mert így elég bátorságunk marad majd vállalni azokat, amiket viszont igen.

Hornisch Aliz

Barátságaink az esküvő előtt és után -avagy eltávolodunk vagy közelebb kerülünk?

Amikor az ember lányának megkérik a kezét, az első pillanatban sokféle érzés és gondolat suhan át rajta. Határtalan öröm, mély szerelem és némi pánik keveredik ilyenkor a lélekben, hisz fiatalon az ember talán fel sem fogja az egy életen át tartó elköteleződés súlyát. Ahogy telik a jegyesség beszélgetésekben gazdag időszaka, szép lassan megérlelődnek, letisztulnak ezek az érzések. És már nemcsak a kapcsolatunkról és a közös jövőről gondolkodunk, hanem arról is, hogy a megköttetendő frigy milyen hatással lesz környezetünkre, családjainkra és baráti kapcsolatainkra. 

Engem folyamatosan foglalkoztat a kérdés, hogy hogyan rendeződnek át a barátságaim a házasságkötésünk következtében, és mi lesz akkor, amikor édesanya leszek. Hogyan éljük meg azt, hogy más életszakaszba kerültünk? Vajon a másikat érdekelni fogja az, ami engem foglalkoztat, és én kíváncsi és érdeklődő leszek az ő élete iránt? Mitől függ az, hogy kivel marad szoros a viszony, és ki lesz az, akivel örülök, ha évente egyszer beszélgetünk?

Törvényszerű, hogy eltávolodunk, vagy van remény, hogy nem? 

Azt tapasztaltam, hogy a környezetemben mások is gondolkodnak erről, ezért megkértem házas és nem házas nőismerőseimet, hogy osszák meg gondolataikat a témában.  

Egyikőjük például azt élte meg, hogy „a barátnőimnek a férjük lett az első az életükben, így már nem volt annyira igényük a velem való beszélgetésre, lelkizésre, ami pedig az egyik legfontosabb. Megváltoztak a prioritások: nekik a család és a baba, nekem továbbra is az egyetem és a barátok.”. Másikójuk azt tapasztalta, hogy „a közösségünkbe többen párkeresési szándékkal csatlakoztak, így mikor megtalálták, amit kerestek, már nem volt szükségük ránk, az idejük is kevesebb volt, így az ifjú párok kiléptek a közösségből”. 

Volt olyan is, aki azt mesélte, hogy „már a párkapcsolat komolyra fordulásával is kevesebb időt töltöttem együtt olyan barátaimmal, akiknek nem volt épp párkapcsolatuk. Sok téma nem volt nekik releváns, vagy olyan programokat preferáltak, amik már nekem nem voltak aktuálisak” Hasonlóképpen gondolja az, aki azt írta, hogy „szerintem egy barátságban mindig kihívást jelentenek az eltérő élethelyzetek, hiszen ekkor jó adag empátiára van szükség ahhoz, hogy átérezzük a másik problémáit. Ebből kifolyólag, velem is az történt, hogy házasság után, bár nem szándékosan, de keresni kezdtem olyan emberek társaságát, akik szintén házasok – ezzel pedig hasonló élethelyzetben vannak. Ugyanígy már várandós, vagy gyermekes barátaim is arról számolnak be, hogy felvették a kapcsolatot hasonló cipőben járó ismerőseikkel.” Ezek mellett a barátoktól való eltávolodás oka sok esetben az is, hogy az ifjú házas távolabb költözik, és ezáltal kevesebb alkalom adódik a találkozásra. 

Érdekes szempontra világított rá az, aki azt osztotta meg, hogy “számomra nehézséget okozott, hogy az egyik barátnőm az első évben mindenhova hozta a férjét, és nem tudtunk kettesben találkozni. De ez is változik, mert a házasság első éve a legintenzívebb, de aztán ez idővel fakul. A barátnőmmel egy év után újra tudtunk kettes programokat csinálni. Illetve párkeresési tanácsadás szempontjából szuper volt. Mert a szingli barátnők sokszor nagyon görcsös és éles válaszokat/tanácsokat tudnak adni. Viszont a házas barátnők sokkal bölcsebb, nyugodtabb, lazább szemszögeket adnak. Egy ismerősnél volt csak rossz élmény, (de ő nem is barát volt igazából,) viszont azzal, hogy férje lett, felsőbbrendűnek érezte magát, és ha nem is nyíltan, de lehetett érzékelni ezt.”

Többen úgy vélekednek, hogy természetes folyamat az, hogyha két ember a házassága elején jobban összezár. Ilyenkor a pár több időt szán egymásra, ezáltal kevesebb idő jut a baráti kapcsolatokra. Sokan kiemelték azonban azt, amit az egyik ismerősöm így foglalt össze: „egy egészséges párkapcsolatban ez csak átmeneti időszak, egy idő után megtanuljuk rendszerezni az életünket kiegészítve az új emberekkel, és ebbe az új rendszerbe már jobban beleférnek a barátok”. A jó hír az, hogy azért voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy a barátságaik nem változtak, vagy elmélyültek a házasságkötés után. 

Bizony nem könnyű, mikor egyszerre szeretnénk odaadó feleségek és jó barátok lenni, és az is nehéz, amikor egy kedves barátnőnk -más életszakaszba lépve- kevesebb időt tud velünk tölteni.

Viszont fontos felismernünk azt, hogy a változás az életünk része, és lehet, hogy nem fogunk már minden második nap átslattyogni strandpapucsban a barátnőnkhöz, vagy kéthetente hajnalig beszélgetni a pénteki pizsama partin, de az igaz barátok igaz barátok maradnak akkor is, ha más életszakaszban járnak.

Bízok abban, hogy ha mindketten tudatosan teszünk a barátságért, keressük a másik társaságát, meghallgatjuk és érdeklődünk iránta, akkor megmaradunk egymásnak. Hisz -ahogy egyik barátnőm mondta- „ahhoz, hogy a személyiségünk “önállóbb” részét megtartsuk, hogy a férjünk nélkül is létezni tudjunk, nagy szükség van a barátokra.”

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Benned melyik istennő lakik? – Teszteld, és ismerd meg jobban önmagadat!

Ugye nem csak én vagyok az, aki kitöltötte már a Milyen krumpli/kenyér lennél teszteket? Kérlek nyugtassatok meg, hogy nem… De mielőtt abbahagynátok az olvasást, a most következő könyv nyomokban igazságot tartalmazhat – legalábbis Jung és a szerző szerint. Bemutatom nektek a Bennünk rejlő istennők című könyvet, amely jungi pszichoanalitikai alapokon nyugvó jellemrajzokat tár elénk, hogy egy picit jobban megismerhessünk önmagunkat. A végén pedig tesztelhettek is, izgi ugye?

A könyvet a jungi pszichoanalitikus, Jean Shinoda Bolen írta, ő dolgozta ki az istennő archetípusokat, amely nagy sikernek örvend napjainkban is. Önismereti csoportok és terápiás ülések kedvelt elemét is képezi. A szerző szerint minden nőben él egy Istennő.

Az archetípusok minden nőben felfedezhetők, fontos női szerepeket jelentenek és irányt szabhatnak a cselekedeteinknek. Amennyiben kitöltjük a tesztet, rájövünk, hogy melyik a bennünk élő domináns istennő, vagyis archetípus, így jobban meg tudjuk ismerni és tudatossá tehetjük szorongásainkat és erősségeinket. Mélylélektani női karakterisztikát mutat be, amely érdekes és szórakoztató, de legfőképp segítségül szolgálhat a visszatérő problémák megoldásánál.

Összesen hét mitológiai nőalakra lehet az archetípusokat osztani, akik három csoportba szerveződnek: 

  1. Az érinthetetlen istennők: Artemisz, Pallasz Athéné és Hesztia. Ők azok, akik megállnak a saját lábukon és az önbecsülésük stabil. 
  2. A sebezhető istennők: Perszephoné, Déméter és Héra. Jellemző rájuk a dependencia igény és identitásuk könnyen függhet más kapcsolatoktól.
  3. Az alkimista istennő: Aphrodité

Általában egy nőben többféle istennő archetípusa is megjelenik, csak eltérő dominancia értékkel. Ahogy érünk és különféle élethelyzetekbe kerülünk, úgy veheti át az egyik istennő a másik vezető szerepét. Tehát minden nőben több istennő él, akik személyiségünk részeit képezik, nincsenek „tiszta” típusok és sorrendjük is változhat. Szóval most egy kis önismereti érdekességre hívlak titeket. Nem kell készpénznek venni, engedd át az információkat a saját szűrődön, legyél nyitott, de kritikus. Állj hozzá játékosan ehhez az önismereti úthoz és ki tudja, lehet, közelebb kerülsz magadhoz.

A tesztet itt elérhetitek – itt az első három dominánsra érdemes figyelni:

http://www.valloagnes.hu/test/view/quiz:Notipusok-bennunk-elo-Istennok

Itt pedig egy részletes leírást találtok:

P.s.: Nekem Déméter, Héra és Artemisz jött ki, nektek vajon mi lesz?

 Tóth-Kuthy Betti

Isten, a legnagyobb kockázatvállaló

Sok mindentől félünk. Az életben annyi nehéz döntést kell meghoznunk. De vajon, lehet-e nehéz döntést meghozni, bárminemű kockázatvállalás nélkül?

Nemrég minderről egy jóbarátommal beszélgettem, amikor belém hasított a gondolat: úgy félünk kockázatokat vállalni, pedig Isten értünk mindent kockára tett, mindent bevállalt.

Amikor szeretetből megteremtette a világot és nekünk szabad akaratot adott, azzal hatalmas kockázatot vállalt: benne volt a pakliban, hogy elveszít minket. Elveszíti mindazt a sok embert, akit szeret. Mert ha szeret, akkor viszont nem tarthat kontroll alatt, hogy közel maradjunk hozzá, hanem óvnia kell a szabad döntések jogát. 

Lehet, hogy Isten hozta meg az eddigi legnagyobb kockázatot?

Gondoljunk a saját hétköznapjainkra: nekünk mik számítanak magas kockázatú dolgoknak?
Ha nem brókerként dolgozunk, általában olyan jellegű problémákkal szembesülünk, mint: Megvettem ezt a telefont, vajon jó lesz-e? Ha nem viszek esernyőt, vajon elázok-e? Ha online randizunk, majd élőben működik-e? Ha ezt még megeszem, vajon rosszul leszek-e?
És hasonlók végtelen tárháza.

Nekünk mi volt eddig a legkockázatosabb döntésünk?

Adtunk már esélyt annak, hogy mindenki, akit az életünkbe elképzeltünk, megálmodtunk és a szívünkhöz közel szerettünk volna tartani, saját akaratából elhagyjon minket?

Aki teheti, elkerüli ezt. Nem szeretnénk senki fontosat elveszíteni. Nem szeretnénk, hogy a szeretteink mind elhagyjanak.

Eközben Isten megteremtette az egész látható (és láthatatlan) világot, és egy abszolút esendő lény szabad akaratára és gondjaira bízta annak földi részét. Majd a Fiát egy szinte még gyermek lány és egy fiatal ács kezeibe adta, teljes bizalommal, hogy neveljék fel Őt.

Fia küldetése úgy ért véget, hogy meghalt a kereszten, majd miután feltámadt, halászokból és vámosokból álló, hétköznapi emberekre alapozta a fiatal Egyházat. Innentől ezeken az esendő tanítványokon múlott a jézusi út folytatása. 

Ebben a történetben azt lehet észrevenni, hogy Isten nem tartott mindent az abszolút kontrollja alatt.

Nem azért, mert nem tehette volna meg, és talán nyugodtabbak lehettek volna „az éjszakái”. Hanem mert végig lépést szeretett volna tartani az emberiséggel. Lehet, hogy számba vette a buktatókat és latolgatta az esélyeket, de az is lehet, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni úgy ezt a világot, hogy ne ismerhessük meg Őt. 

Aztán mi vagy igent mondunk rá, vagy nem.

Isten, bár egy bizonyos pillanatban belépett az emberiség történetébe és lehetett hallani, látni, érinteni… mégis meghagyta az ember szabad akaratát arra, hogy még az Isten ismeretében sem kell hinnünk benne. Nem kell foglalkoznunk vele. Megfordulhatunk, elmehetünk akármerre. Hiába tudja minden álmunkat és ismeri minden sejtünket: mi bármikor, teljesen és végletesen visszautasíthatjuk Őt. 

A szeretet sok őrültségre képes – mondják. Ha Isten maga a Szeretet, akkor neki kell a „legőrültebbnek” lennie, nemde?

És valóban. Amit tett értünk, kész őrültség. Mert miért kell egy Istennek jászolba születni? Szegény emberek között felnőni? Dolgozni? Éhesnek lenni, szomjasnak lenni… miért kell az élet minden velejáróján átmenni? Miért volt fontos ott maradnia a kereszten? Nem lehetett volna ezt elkerülni? 

Viszont így nézve, ha valami nagyba vágnánk bele, gondoljunk arra, hogy nyugodtan lehet Istentől is tanácsot kérni. Ha bizonytalanok vagyunk, jusson eszünkbe, hogy a kockázat fogalmát is ő találta fel. Isten lett a világegyetem legelső kockázatvállalója. Nem tudunk rá szívbajt hozni. Legfeljebb súg egy még jobb ötletet.

Hornisch Aliz

Szívhang-törvény – kimaradtak az apák

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Keresztény, konzervatív nőként üdvözlöm a szívhang-törvényt, amely előírja, hogy a terhességmegszakítás előtt a nőknek meg kell hallgatni az abortuszra ítélt élet szívdobogását. Ez alapvetően egy jó lépés a megfogant élet védelmének irányába, de úgy gondolom, kissé hiányos. 

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2017-ig 6 millió művi terhességmegszakítás történt. Magyarországon – összehasonlítva például Lengyelországgal – viszonylag megengedő abortusztörvény van hatályban, annak ellenére, hogy az Alaptörvény kimondja “a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Az 1992-es törvény értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az anya életét veszélyezteti, a magzat feltételezhetően súlyos betegségben szenved illetve, ha erőszak történt, vagy súlyos válsághelyzetre hivatkoznak a nők. 2003-ban a terhességmegszakítások 2,2%-a történt az első három ok miatt, míg az összes többi anyagi, párkapcsolati vagy befejezett családtervezés miatt.

Felmerülhet az is, hogy a törvénynek nem lesz egyáltalán hatása. Azonban már van erre pozitív példa  Macedóniában, ahol a szívhang-törvény bevezetését követően 30%-kal esett vissza a terhességmegszakítások száma. Tehát bizakodóak lehetünk a legvédtelenebbek életének védelmében.

Annak viszont nem örülök, hogy ebből a fontos döntésből kimaradtak a férfiak. 

Egyfelől egyedül a nőkre nehezedik az életről és halálról való döntés súlya, mert ugye a törvény értelmében csak nekik kötelező a szívhangot meghallgatni. Pedig ahhoz, hogy egy új élet megfoganjon két ember kell. Ezért: közös a felelősség, közösen hallgassanak szívhangot és közösen döntsenek a magzat sorsáról.

Másrészt igenis vannak olyan férfiak, akik traumaként élik meg születendő gyermekük elvesztését, mert ők várták a gyermek világrajöttét, csak őket éppen senki nem kérdezte meg. 

Harmadszor pedig, és talán ők vannak többségben, van egy olyan hányada is a nőknek, akik  éppen azért vetetik el gyermeküket, mert nem kapnak megfelelő támaszt a párjuktól, nem áll mellettük senki, és teljesen egyedül, kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok 2004-es felmérésben a megkérdezett nők 48%-a azért döntött az abortusz mellett, mert nem akarnak egyedülálló anyák lenni vagy párkapcsolati problémáik vannak. Nőként a mi testünkben fejlődik az élet, így az anyaság érzése is hamar megjelenik. A férfiak alapból nehezebb helyzetben vannak, nekik nincs 9 hónapjuk “összeszokni” a gyermekükkel, így sokan, különösen egy nem kívánt vagy nem tervezett baba érkezése hallatán elbizonytalanodnak. A macedón példából kiindulva igenis van hatása a végső döntésre a szívhang általi érzékenyítésnek, de a férfiak bevonásával  valószínűleg még nagyobb arányban születhetne döntés az élet mellett, mivel így ők is közelebbről megtapasztalhatnák az apaság csodálatos élményét. 

Végezetül pedig szeretném elmondani, hogy a magzatok törvényi védelmén kívül elengedhetetlen az edukáció és az emberi élethez való hozzáállás gyökeres megváltoztatása is. 

Az abortusz nem fogamzásgátlási módszer! 

A megfogant magzatot pedig  védelem illeti, és  sorsának ebben a fontos pillanatában anya és apa együtt álljon mellette és döntsön, lehetőleg  az Életet választva. 

Ivanova Patrícia

Megcsalt, de még szeretem

Bevallom, nagy bátorság kellett számomra ennek a cikknek a megírásához. A való életben könnyen beszélek róla, de leírni egészen más. Ha leírsz valamit, az örökre megmarad, nem csinálhatod vissza. Írás közben valahogy a lelkedbe vésődik minden.

Én féltem, hogy ha leírom, ami velem történt, sosem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg, sosem felejthetem el, mintha megbélyegezném magam. Rá kellett jönnöm, hogy bátornak kell lennem, mert valakinek segíthetek ezzel a cikkel. Realizáltam, hogy nem bélyeg az, ami velünk történt, hanem hozzásegít ahhoz, hogy azok tudjunk lenni, akik ma vagyunk.

Szeretném jelezni előre is, hogy ez az én, saját élményem és abból fakadó tanácsok.

Mindenkinek saját magának kell döntenie, a saját egyéni szituációjában és senkire semmit nem szeretnék ráerőltetni, ti tudjátok, nektek mi a legjobb!

Nálam a hűség fogalma megkérdőjelezhetetlen volt. Az életemben egy borzasztóan erős érték, nem csak a szerelemben. Hűségesnek lenni a barátaimhoz, kiállni értük, megvédeni őket. Hűségesnek lenni a családomhoz, figyelni rájuk, velük lenni. Hűségesnek lenni Istenhez, megvallani Őt az emberek előtt. 

Amikor a volt barátom elmondta, hogy előző este egy buliban megcsalt egy lánnyal, nem akartam elhinni. Konkrétan némán álltam előtte. Akik ismernek, tudják, hogy ez elég ritka, a csendben maradás mellett többek között az is, hogy higgadt tudok maradni. Valami csodával határos módon nem akadtam ki. Szinte félelmetes nyugalommal reagáltam. Ma már azt gondolom, azért, mert nem hittem el, hogy ilyen létezik. A körülöttem lévők is hasonló normában éltek, mint én, úgyhogy nem nagyon volt példa erre körülöttem sem.

Hónapokig nem tudtam dühös lenni. Azt éreztem, hogy annyira szeretem, hogy nem tudok rá haragudni.

Sokan mondják, hogy a nők, ha megcsalják őket, nem a férfit, hanem a másik nőt kezdik hibáztatni, összehasonlítják magukat vele stb. Én biztos vagyok benne, hogy kegyelem volt, hogy valamilyen nagyon furcsa módon hidegen hagyott a lány személye, csak szimplán nem érdekelt. Egyedül a kapcsolatom és a barátom volt a szemem előtt. Semmi mást nem éreztem, csak borzasztó mély szomorúságot.

A lehető legfurcsább, hogy az az ember, aki a világon a legjobban megbántott, ő tudott a legjobban megvigasztalni. Aki, úgy éreztem, érzi amit én: ugyanazt a fájdalmat és szomorúságot és akinek a legjobban vágytam az érintésére.

Megpróbáltuk mégegyszer. Olyan jó volt a kapcsolatunk, mint soha előtte. Őbenne megváltozott valami, előtte nagyképű volt és önző, most elkezdett lelki vezetésre járni, komolyan venni a hitét. Odafigyelt rám, megértő volt és harmonikusan működtünk. Ezután én elmentem Erasmusra és rájöttem, hogy nem tudom elengedni, ami történt.

Nem tudtam benne bízni. Nem a jelentől féltem, hanem a jövőtől. Mi van, ha például hozzámegyek ehhez az emberhez, és 20 év múlva megteszi újra, én pedig a fejemre ütök majd, hogy Dorci, tudhattad volna…

Tudom, érdekesen  hangzik, de nem a jelenlegi, hanem a jövőbeli énjében nem tudtam bízni. Ezek mellett pedig mások előtt is szégyelltem, hogy megbocsátottam. Azt éreztem, mindenki azt gondolja majd, hogy hülyét csinálok magamból. Pedig érdekes, amikor ez megtörténik veled és elkezdesz róla beszélni, rájössz,  hogy nagyon is sok mindenkivel megtörtént már, csak nem mernek róla beszélni, szégyellik, legyen szó bármelyik oldalról. Én azóta sok mindenre rájöttem.

  1. Az őszinteség nagyon fontos! Én azért tudtam megbocsátani, mert elém állt és elmesélte, mi történt. Sokan tudnak arról, hogy a párjuk megcsalta őket és vagy úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna vagy épp visszaállnak rögtön ugyanabba az állapotba, mint előtte. Szerintem ezekre nagyon fontos figyelni, hogy lássunk egy mély megbánást, erős akaratot a változásra. 
  1. Senki sem tökéletes, a hűség mindenki számára nehéz, ez bárkivel megtörténhet. És nem, ez nem azt jelenti, hogy kisebbíteni akarom a felelősséget, csak azt, hogy nem szabad azt gondolni, hogy valami soha nem történhet meg velünk, vagy mi soha ne lennénk képesek valamit megtenni.
  1. Ha megbocsátasz, nem leszel tőle gyengébb. Mindegy, ki mit gondol, neked kell eldöntened, hogy ezzel az emberrel akarsz-e maradni vagy nem. Úgyis megbocsáthatsz, hogy nem akarod a kapcsolatot folytatni. Egy biztos, csak akkor dönts úgy, hogy folytatod vele, ha a másik fél átérzi a súlyát annak, hogy mit tett veled, őszinte megbánást mutat. A helyzettől is sok minden függ. Nekem segített, hogy a barátom részeg volt és nem érzelmi kapcsolatról volt szó, hanem egyszeri rossz, hirtelen felindult döntésről.  Ha érzelmileg is érzett volna valamit a másik fél iránt, vagy barátok voltak előtte stb. akkor átgondolnám jobban a dolgot, de minimum elvárnám, hogy az adott féllel szakítsa meg teljesen a kapcsolatot. Ezeket a személyes feltételeket neked kell megszabnod!
  1. Minden szakításnak két oldala van, de az biztos, hogy legyen szó bármilyen rossz kapcsolatról, a megcsalás nem oké és nem a te hibád! Senki nem érdemli meg, senki!
  1. Mély sebet ejt a dolog, és feljön a bizalmatlanság a későbbi kapcsolataidban is. Én a mai napig, ha buliba megy az, akivel randizok/járok gyomorgörcsöm van, (mivel így tudtam meg anno a hírt), hogy milyen hírt tudok meg másnap. Ezért kell rajta nagyon alaposan dolgozni, segítséggel együtt, mert már tudom a mechanizmusokat, hogy mik csökkentik ezeket a szorongásokat bennem. Például az, ha kapok a buliból a fiútól egy jó éjt üzenetet, hogy minden rendben van.
  1. Hallgass a megérzéseidre! Én is éreztem, hogy valami nem kóser és jött is a telefon. Ha valami bizalmatlanság van benned (nem paranoia!!), akkor azt okkal érzed.

Demjén Dorottya

Megcsaltak és még élek

Sok cikk egy-egy beszélgetésből születik, ez is. Dorcival ültünk a Három Szerbben és az életünkről elmélkedtünk. Mit kaptunk, mi épített, mi rombolt bennünket.

A megcsalásnál lyukadtunk ki.

Én azon az állásponton vagyok, hogy engem inkább épített a rombolás után, mint ahogy minden tapasztalat. Jópár éve ezt még nem tudtam volna kimondani, feszültség nélkül, tisztán, szívből. Ahogy azt se, hogy megbocsátottam.

Ma már igen, sőt erősebbnek akarom gondolni magam másnál, aki nem küzdött meg ezzel. De persze kívánni nem kívánom senkinek.

Aki volt hasonló szituációban talán átélte azokat a szakaszokat, amiket én is. 

-1. MEGÉRZÉS

Éreztem, hogy valami történik a barátommal, rágondoltam és ideges voltam és nem tudtam, hogy miért. Talán akkor először a legjobb barátját is felkerestem telefonon, sms-ben, hogy mi a helyzet vele, zsigerből aggódtam. Emlékszem a feszültségemre, éreztem, hogy valami történik és távolról nem tudom megállítani.

Kapcsolódás, megérzések, milyen érdekes, ahogy a fizikai távolságokat áthidalja a szeretetünk vagy a birtoklási vágyunk vagy lehet, hogy csak beleképzelem mindezt, ki tudja…

0. MEGTUDÁS

Pár nappal később találkoztunk és rögtön tudtam, hogy valami megváltozott benne, nem nézett a szemembe. Ki akartam deríteni, hogy mi az oka, miért nem vette fel a telefont. 

A többit nem részletezném. Nagyon szerettem, de 19-20 évesen úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne szakítsak vele. Megbüntettem őt és magamat is az elválással, vagyis elérkezett a hiány és a töprengés ideje.  

1.VÁD ÉS ÖNVÁD

Hogy magamat miért büntettem meg? Mert okot kerestem és rajta kívül csak én lehettem okozó.  És itt nem közhelyekkel akarok élni, hogy kettőn áll a vásár, hanem nőként úgy éreztem, hogy nem voltam elég, ha másra van szüksége rajtam kívül. S mindegy, hogy ez a kifejtés igaz vagy sem, megkérdőjeleztem magam, a milyenségem, a nőiségem, a tulajdonságaim, a képességem, hogy össze tudok tartani valamit. Emésztettek a kételyek, hiába kaptam azt a választ, hogy nem velem volt a baj. 

Mint minden gyász folyamatnál, haragudtam, nem értettem, hogy tehette meg velem, a lányba pedig hogy nem szorult egy kis empátia és tisztesség. 

Érthetetlen volt számomra, hogy hogy juthattak el odáig.

2. ÁLTALÁNOS BIZALOMVESZTÉS ÉS FÉLTÉKENYSÉG

Összetört a bizalmam a férfiakban, évekig nem engedtem közel magamhoz senkit. Amikor pedig igen, megkapta a megcsalás hozadékait: bizalmatlanságot, féltékenységet és egy folyamatos szeretetvisszacsatolásra váró egyént. Egy látszólag összeragasztott vázát, amiből hiányoztak bizonyos darabok.

Hogy érzékeltessem: a megcsalástól számított 3. évre lettem nyitott egy új kapcsolatra, de félelmek és aggodalmak foglya lettem, mert meg akartam védeni magam az újra átélés  “élményétől”. Az akkori páromat megfojtottam a magam iránti kételkedéssel, a lánybarátokra való féltékenységgel. Nevezzük ezt a három b periódusának: birtokló, bizalmatlan, bizonytalan, szóval egy nem egészséges énképpel rendelkező barátnő. Egy kicsi önvizsgálat és talán mások példáján észrevettem magam, észreveszem magam már…

3. ÖNISMERET, KEZELÉS, FELNÖVÉS

Nem véletlenül írtam, hogy észreveszem magam. A gyógyulás utolsó fázisa, hogy felismerem a cselekedeteimben a megcsalástól való szorongást, a bizalomvesztés okozta kételyeket és teszek ellenük. Nem mindig sikerül, néha sajnos így is az ellenkezője sikerül vagy annak a korrekcióját választom, amit tennék az alapérzelmemmel, de már gyakrabban villan fel a lámpa, hogy mi ez és miért és miért nem szabad, hogy a hatása  alá kerüljek.

Talán meggyógyultam, mert már nem ezt látom a volt barátomban, hanem amit adott a személyével hozzám.

Fiam! Néha ahhoz, hogy megtartsunk valamit nem kell feltétlenül szorítanod, bátran nyisd szét a tenyeredet, és engedd el amit abban őriztél, mert idővel ami fontos, úgyis visszatér hozzád.

Ezel

Losteiner Cecília Terézia

Az öltözködés iskolája – beszélgetés Angelika Zielinska stylisttal

Vajon mennyire igaz a mondás, miszerint a ruha teszi az embert? Egy állásinterjún, egy randevún vagy bármilyen más élethelyzetben kétség sem férhet hozzá mennyire fontos, hogy az elménkkel brillírozzunk, tisztelettudóak, kedvesek, határozottak legyünk. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mennyit tesz hozzá a kisugárzásunkhoz a megjelenésünk. Angelika Zielinska stylisttal beszélgettünk, aki számos hasznos tanáccsal látott el minket abban a tekintetben, hogy milyen protokolláris szabályok szerint illik felöltöznünk az egyes szituációkban.

A stylist szakértő szerint kb. 5 másodperc az az időintervallum, amely alatt egy újonnan megismert emberről elsőre kialakul bennünk egy kép. Már előnnyel indulunk akkor, ha megjelenésünkkel tiszteletünket fejezzük ki a másik iránt.

Zielinska úgy tartja, mindenek előtt az a fontos, hogy tisztán, ápoltan jelenjünk meg, illetve megtaláljuk a saját stílusunkat, és azt csempésszük bele valamilyen módon a ruházatunkba.

Minél kötetlenebb az esemény, amelyen részt veszünk, annál több szabadságunk van ebben. Azt is előre kell bocsátanunk, hogy ha a következő szabályoknak nem felelünk meg mindenkor tökéletesen, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor már nem is csinálhatjuk jól. Mindössze arról van szó, hogy a tőlünk telhetően érdemes törekednünk azok betartására – a saját érdekünkben.

Alapvetően három öltözködési formát különböztetünk meg: a formális, a félig formális és a nem formális öltözködést. Ezeken belül is elkülönítjük egymástól a Business Professional, a Smart Casual, a Casual, a koktélruha, a Black Tie és a White Tie dress code-okat.

A Business Formal az egyik legkötöttebb öltözködési forma. Ilyen ruhát elsősorban a munkahelyen, irodákban szokás viselni. Tanácsos lehetőleg minél visszafogottabb színeket használnunk, például feketét, fehéret, barnát, sötétkéket vagy pasztellrózsaszínt. A táskánknak pontosan akkorának kell lennie, hogy egy A4-es lap beleférjen. Nők esetében ez a viselet blúzt, kosztüm felsőt, elegáns szoknyát vagy nadrágot jelent. Fontos arra figyelnünk, hogy a kosztüm felsőnk karcsúsított legyen, és semmiképp se vegyünk nagyobb méretet belőle, hiszen annak ránk kell passzolnia. A szoknyánk pontosan csak térd felettig érhet. A cipőnk olyan elegáns, lapos vagy nem túlságosan hivalkodó magassarkú lehet, amelynek mind a lábujjainkat, mind a sarkunkat fednie kell. 

Ami a férfiakat illeti, az ő ruházatuk öltönyből, tehát elegáns nadrágból, teljesen begombolt, fehér ingből és zakóból áll, amelynek szintén karcsúsítottnak és egyszínűnek (nem mintásnak) kell lennie. A táskájuknak, a cipőjüknek, az övüknek és karórájuk szíjának lehetőleg ugyanolyan színből és anyagból kell készülnie. A nadrágnak olyan hosszúnak kell lennie, hogy pontosan csak egy gyűrődés lehet alul. Az ing ujjából a kéznél öt centiméternyi látszódhat ki a zakó alól. Illetve a zokninak feketének és olyan hosszúnak kell lennie, hogy ha a férfi ülés közben keresztbe teszi a lábát, akkor se látszódjon ki a bőre. Biztosra megy, ha térdzoknit vesz fel. 

A Smart Casual egy fokkal kötetlenebb dress code. Ilyen ruhákat általában a munkahelyen pénteki napokon, egy szabadabb csapatépítőn, egy kormányhivatali látogatásunkkor vagy egyetemen szokás viselni. A nők ebben az esetben már hordhatnak élénkebb színeket, mint például korallt, zöldet vagy bőrszoknyát. A kosztüm felsőnknek nem feltétlenül kell karcsúsítottnak lennie, de ekkor sem lehet oversize. Ha kicsit feltűrjük a kosztüm felsőnk ujját, azzal egyfajta könnyedséget adunk az outfitünknek. Az elegáns cipőnkből kilátszódhat a sarkunk. A férfiak már viselhetnek mintás zakót is. 

A Casual a legkötetlenebb öltözködési forma, amit egyszerű hétköznapokon viselünk. Ebben az esetben teljesen kibontakozhatunk, olyan mintát, színt és formát viselhetünk, amilyet csak szeretnénk.

Félig formális vagy koktélruhákat például üzleti vacsorákon szokás viselni. A nők elegáns, vállat és lehetőleg térdet is takaró ruhát válasszanak, magassarkú cipőt, illetve a táskájuknak ez esetben kisebbnek kell lennie, körülbelül egy A5-ös méretű füzetnek vagy egy nagyobb pénztárcának megfelelően. Ilyenkor ajánlott kiegészítőkkel, ékszerekkel díszíteni magunkat. A férfiak lehetőleg sötétkék vagy szürke, karcsúsított smokingot viseljenek, azonban ahhoz, hogy kicsit feldobják öltözetüket, a zakó alá felvehetnek egy, attól eltérő, visszafogott színű, elegáns mellényt. 

A Black Tie és a White Tie a legelegánsabb öltözködési formák. Az előbbi viselete esküvőkön, különleges alkalmakon, az utóbbié bálokon, estélyeken ajánlott. A Black Tie esetében a nőknek hosszú, földig érő, vállat takaró estélyi ruhát kell viselniük, hozzá a táska kis pénztárca méretű legyen, a lábujjak kilátszodhatnak a magassarkúból. Ezenkívül különösen elegáns, ha ékszereket használunk. A férfiak viselete ebben az esetben a fekete frakk és a csokornyakkendő. Ami a White Tie formát illeti, a nőknek ez esetben is hosszú, földig érő estélyi ruhát illik viselniük, amelyben kint lehet a válluk, sőt, egy hosszú kesztyű is nagyon jól mutat ilyenkor, amely végigfut a kezeken és a karokon. A táskára, a cipőre és az ékszerekre vonatkozó információk megegyeznek a Black Tie-éival. A férfiaknak fehér inget és fehér gallérkát, illetve fekete frakkot illik viselniük. Ezen kívül egy elegáns kalappal is feldobhatják a szettjüket. 

Zielinska stylist hölgy elmondása alapján a sárga az emberi szem számára a legélénkebb szín, amelyet akkor tanácsos viselnünk, ha azt szeretnénk, hogy amikor az emberek ránk néznek, valami más helyett először a sárga ruhadarabunkra vagy kiegészítőnkre irányulna a figyelmük. A második legélénkebb szín a piros, ezt viselve is hasonló hatást válthatunk ki, mint a sárgával. Ezenfelül a piros szín viselete magabiztosságot, jó kedélyt sugároz mások felé. 

Összességében tehát egyáltalán nem elhanyagolható, hogy odafigyeljünk a megjelenésünkre. Igaz, a külső közel sem minden, azonban döntő befolyással bír az első benyomás kialakulásakor.

Az interjút Nagy Vanda készítette

Képi források:

https://www.facebook.com/angelikazielinska.stylistka.trener.coach

https://www.styledit.hu/business-casual-dress-code-a-formalis-stilus-nem-kell-hogy-uncsi-legyen-97454

https://www.thetrendspotter.net/casual-outfits/

https://www.hockerty.com/en/blog/black-tie-versus-white-tie-attire?amp=1

Mikor engedj el valakit?

Emberek jönnek mennek az életünk során. A legértékesebbek velünk maradnak végig. Azonban fel kell ismerjük, hogy kik azok, akikért nem érdemes tovább küzdeni és kik azok, akik negatívan hatnak ránk. 

Az utóbbi hónapokban több ismerősömtől is kérdeztem, hogy mi újság ezzel vagy azzal a régi barátjukkal. Meglepetésemre többen is azt felelték, hogy nem tudják, ugyanis az élet úgy hozta, hogy már nem tartják a kapcsolatot. Szintén több, hozzám közel álló embernek ért véget párkapcsolata és nem is feltétlenül a legelegánsabb módokon. 

Mikor mondhatjuk azt, hogy egy kapcsolatnak, vagy barátságnak vége, nem tudunk tovább küzdeni, a másik lehúz és a mi életminőségünk szenved csorbát?

  1. Ha az együtt töltött idő több stresszt okoz, mint amennyi pozitív élményt, vidámságot

Ha a párod nem hajlandó energiát belefektetni a kapcsolatotokba, úgy gondolja, hogy mindig te kell engedj, az alapvető kéréseidet visszautasítja, mert neki úgy kényelmesebb, akkor ideje elgondolkodni a kapcsolat jövőjén. Ezt főként fokozza az, ha minden randi vagy telefonbeszélgetés egy veszekedésbe torkollik és semmi hajlandóság nincs benne, hogy ezen változtasson. Ha a barátod/barátnőd a közös programjaitok során csak duzzog, panaszkodik az életére, féltékeny a tiédre, akkor szintén egy olyan személlyel van dolgod, aki nem feltétlen szeret annyira, mint megérdemled. 

  1. Toxikus környezet

Sajnos sok olyan család van, ahol a gyereket valamilyen szinten lelkileg bántalmazzák, esetleg nem is tud róla, de nárcisztikus szülővel van dolga. Szerencsére vannak, akik felismerik, hogy otthon vagy a nagyobb családban baj van, segítséget kérnek a helyzet megoldásában, vagy ha ez lehetetlen, megtartják azt a néhány lépés távolságot a bántalmazó családtagtól. Azonban, ha ezt nem elég erősek kivitelezni, gyakran a közösen töltött idő során is a kívántnál nagyobb szerepet kap a nárcisztikus delikvens „szelleme”. Hiszen ez utóbbi cselekedetei, szavai kihatnak a vele közeli kapcsolatban élő párodra, barátodra, aki ezt a terhet veled is megosztja, sőt szentül hiszi, hogy minden úgy van, ahogy otthon mondták.  

  1. Irigység

Ha látod, hogy irigyel, féltékeny rád, mert sikeresebb, tehetségesebb, szebb vagy és sikereid láttán nem örül, hanem inkább próbálja lekicsinyíteni érdemeidet, engedd el! Olyan emberek kellenek, akik a legjobbat akarják neked és nem saját önbizalomhiányuk rabjai. Mindenki megérdemli, hogy olyan személyek vegyék körül, akik a legjobbakat kívánják neki. 

  1. Kihasználás

Sokszor látni rendkívül egyoldalú párkapcsolatokat vagy barátságokat. Az emberi kapcsolatok akkor működnek jól, ha mindkét fél ugyanannyit ad a másiknak. Nem arról van szó, hogy ha valaki gazdagabb, ne adhatna drágább ajándékot, mint aki éppen kijön a fizetéséből. Hanem a lelki javakra gondolok, vagyis a kölcsönös tisztelet, szeretet, figyelem, érdeklődés a másik iránt legyen azonos. Az úgy nem igazságos, ha elvárja a másik, hogy hallgasd meg a drámáit, segíts neki, legyél ott mellette, de ha te kéred ugyanezeket, ő inkább a haverjaival iszogat. 

  1. Megérdemled, hogy az 1. legyél a párod életében!

Ez a pont talán a legfontosabb egy párkapcsolatban. A párod az, akivel (jó esetben) egy nap majd családot fogsz alapítani. Éppen ezért, jogosan várhatjuk el, hogy a párunk kiálljon mellettünk, ha valaki bánt vagy kritizál minket, megvédjen és élete nagy döntéseibe beavasson, azokat úgy hozza meg, hogy neked és a ti kapcsolatotoknak jó legyen. Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy elfogadják, hogy sokadik személyek a párjuk életében. Ki is kell érdemelni természetesen, hogy prioritás legyél, a szeretetét, figyelmét, de akkor működőképes egy kapcsolat, ha nem kell másokkal közelharcot vívni a szívéért. 

Sok emberrel kerülünk kapcsolatba az évek során, nyomot hagynak a szívünkben, segítenek formálni egyéniségünket, hiszen mindenkitől van mit eltanulni. Van, aki örökre marad és őket nagyon meg kell becsülni, de aki egy idő után távozik, az is hozzájárult ahhoz, hogy az legyél, aki ma vagy. 

Merrikin Gina