„Isten hozott a nagyvilágban! Remélem szép életed lesz…” – interjú egy védőnővel, aki történetesen az anyukám

Egyszer megáll mellettem egy idősebb hölgy. Kedvesen néz, szemüvege mögött tekintete lágyan hullik rám. Elmosolyodik, majd azt mondja: „Integettem nektek az ajtóból, amikor anyukáddal elmentetek Olaszországba apukád után. Olyan pici voltál, alig, hogy megszülettél, és csak néztem, ahogy távolodtok.” Édesanya szintén meghatódik, majd később elmeséli, ő volt Erika néni, a védőnő, aki látogatott minket, amikor csecsemő voltam, és abban a pillanatban a szívembe egy igen határozott gondolat vésődik bele: Akkor őt nagyon szeretem.

Mert valahol a védőnővel kéz a kézben jár a szeretet. Szemeim előtt látom, ahogy alázattal róják az utakat, házról házra, csecsemőről csecsemőre és igyekeznek minden családnak, minden anyának és apának, hovatartozástól és rangtól függetlenül átadni azt a tudást, ami talán segíti őket a gyermekvállalás rögös útján, az örömök és  kétségek között. A védőnő az, akit mindenki bizalommal hív, aki mindig ott mozog valahol a háttérben, aki szorgalommal, kitartással és becsülettel, a lehető legnagyobb szaktudással igyekszik rendet teremteni egy kavalkádban. Nagy áldás, ugyanakkor igen nagy feladat is.

Nagy szerencsém van, mert egy ilyen védőnő mellett nőhettem fel, Édesanyukám, ugyanis, immár 26 éve dolgozik ezen a területen. Végez várandós, csecsemő- és kisgyermekgondozást és nővédelmi vizsgálatokat is – méhnyakrákot szűr.

Édesanyát az motiválja ennyi idő után is a munkájában, hogy látja, mennyi fals információt lehet összeszedni az internetről, és hogy egy problémára rögtön azonnal, megoldást szeretnénk találni. Pedig egy kisgyermekes családnál gyakran ki kell várni, melyik irány lesz a jó.. „Szeretném átadni minél jobban azokat az információkat az anyukáknak, akár a várandósság alatt, akár a csecsemő és kisgyermek látogatások során, amik segítik őket, hogy minél felkészültebbek, gyakorlatiasabbak, magabiztosabbak legyenek. Régen a többgenerációs családok voltak a jellemzőek, a fiatal házaspárok együtt éltek a családdal, így sok segítsége volt az anyukáknak. Mostanra sajnos a több kilométeres a távolság, a rengeteg munka, a megélhetési problémák miatt nagyon nehéz segíteni. Ezt szeretném áthidalni, hogy minél ügyesebben átvészeljék a nehezebb napokat. „

Sokat támaszkodhat tapasztalataira, amit védőnőként és édesanyaként szerzett (jó, nem volt mindig egyszerű velünk…), de sokszor elmeséli, hogy egy nagyon jó barátnője a szakmából a segítségére sietett, amikor szüksége volt rá. Mindenki úgy kezdi, hogy nincsen gyermeke, vele is így volt. Ekkor még a tanult anyag adott eszközöket a kezébe, miközben igyekezett empatikus lenni és nyugalmat árasztani. „Nyilván utána, amikor már én is anyává váltam, egy-két dolgot teljesen másképpen ítéltem meg. Ez egy szélesebb körű megoldási lehetőséget ad számomra, ugyanakkor mégis meg tudom nyugtatni az anyukákat azzal, hogy – persze  viccesen – „Nyugi lesz még ennél rosszabb is”, meg „Hidd el, egyszer ez is elmúlik”.” 

Beszámolt arról is, hogy édesanyaként neki is megvoltak a maga problémái. Gyakran gondolt arra, hogy neki ezeket meg kell oldani, mert máskülönben hogyan adhatna tanácsot a hozzáfordulóknak. Ez egyébiránt a mai napig benne van. (Jól csinálod, Édesanya, ne aggódj!)

Beszélgettünk még egy kicsit erről-arról, olyan oldalát ismertem meg a saját anyukámnak, amiről tudtam, hogy létezik, de sose láttam eléggé. Gyakran könnybe is lábadt a szemem. Főleg, miután elmesélte, hogy amikor először találkozik egy újszülött csecsemővel, 10-15 éve mindig ugyanazt teszi:

„Kezembe veszem és akkor mondom neki, hogy „Ó, Isten hozott a nagyvilágban! Remélem szép életed lesz, egészséges és sikeres leszel az életben, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz belőled, ha felnősz!” Ezt minden babának elmondom.”

A méhnyakrák szűrésre rátérve elmesélte, hogy két gondozottjánál is talált HPV-t. Az egyik hölgyre egy nagyobb műtét is várt és azóta – elcsuklik a hangja – „mindig mikor összetalálkozunk, azt mondja, hogy nekem köszönheti az életét.” Alázattal osztja meg velem mindezt. “Mintha megmentettem volna egy ember életét” – sírdogálja. Aztán beszélt nekem arról, milyen fontosak is a vizsgálatok, hogy évente érdemes elmenni rájuk.

Miután letudtuk ezeket a kötelező köröket és bőszen bólogattam, hogy a szűréseknél nincs mese, nekem is menni kéne, megkérdeztem, melyik volt a legmeghatározóbb élménye. Elmesélte, hogy volt egy nagyon kedves házaspár, ahol két kislány után született egy Down-szindrómás kisfiú. Nagyon sokat foglalkoztak vele, már egészen picike korától kezdve, majd külföldre költöztek, mert ott több lehetősége akadt a fiúcskának. Egy nyári napon éppen látogatni volt, sétált, amikor megállt mellette egy autó és kipattan belőle a házaspár, ott az utca közepén megölelgették, miközben azt mondták: „Oh, de jó látni! Nézd meg, itt ül a fiatalúr is az autóban – azóta már 7 évesen két nyelvet beszél, olvas és számol – gyere, ülj be. Elviszünk, ahová csak mondod, és legalább közben látod őt is.

Persze, elmondta, lehetett volna határozottabb más családoknál is, hogy minél hamarabb fejlesztésre kerüljön egy gyermek. Emiatt még mindig van egy kicsit bűntudata. Nehéz, mikor ilyen problémával találja szembe magát, ahogyan az is, mikor úgy kell dönteni, hogy egy gyermeket kiemelnek a családjából.

Ezek olyan döntések, ahol a kisembereket kell figyelembe venni, mégsem csak fekete vagy fehér.

Nagy a felelősség, gyakran súlyosak a döntések, mégis vannak céljai és igyekszik minél alázatosabban végezni a munkáját: „A célom, hogy minél jobban végezzem, minél hasznosabb tanácsokat adjak az anyukáknak…  Egy megterhelő időszak a szülés környéke, a szoptatás, a gyereknevelés Nem egyszerű lelkileg is támogatni az anyákat, amikor ott vannak. Vagy az, hogy minél több hölgyet tudjak magamhoz beinvitálni a méhnyakrák szűrésre, hogy időben felfedezzük a kóros elváltozásokat és kezelésre kerüljenek.”

Milyen édesanyának lenni? Nem tudhatom. És nőnek? Talán még azt sem. Gyakran nehéz meglátni az anya mögött a szakembert, a nőt, a kislányt – aki valaha ő is volt, és aki a saját szülei szemében még mindig az. Valahol mindig sejtettem, hogy anyukám fantasztikus, de egészen addig nem láttam, amíg interjút nem készítettem vele. 

Egyszerű azt hinni, hogy anya az anya, a maga csodálatosságával együtt, de könnyű ebben elveszni és figyelmen kívül hagyni azt a mélységet, ami benne rejlik az anyaságon túl.

Ő az, aki betéve tudja mindenki szülinapját, aki vasárnap ebédet tesz az asztalra, aki ennivalót készít, mikor osztálykirándulásra megyünk vagy dolgozni, aki könnyek között nézi, ahogyan elmegyünk egyetemre. Ja, és mindeközben méhnyakrákot szűr, támogat más nőket, anyákat, elsősegély tanfolyamot tart kismamáknak, előadást az iskolában, ellátja a kislányt, aki leesett a lépcsőn és eltört a keze, miközben ránk vár, hogy kijöjjünk a napköziből. Nem beszélve azokról az időkről, mikor a 20-as, 30-as éveiben járt, mikor egy 6 hónapos gyerekkel és két nagy bőrönddel vágott neki Olaszországnak, hogy kimenjünk apukám után.

Néha le kell ülni meghallgatni ezeket a történeteket, a meséket, a gondolatokat, amik az évek során felgyűltek. Nem csak azért, hogy meghallgassuk őket. Hanem azért is, hogy megtudjuk, ki a mi anyukánk.

És aztán azért, hogy mi is erőt meríthessünk belőlük. Én például Édesanyámnak köszönhetem, hogy várandósokkal szeretnék foglalkozni.

Nagy Rita Anna