„Milyen hős az, aki a mentőakció után még egy órát dokumentál, hogy ne lehessen belekötni, mit miért csinált?” – interjú egy mentőtiszttel

Sokszor száguldott már el mellettem szirénázó, villogó mentőautó. Volt, hogy imádkoztam, hogy csak ne arra menjen, csak ne az előtt a ház előtt álljon meg. Nem egyszer azon tűnődtem el, hogy most kit vihetnek, kihez mehetnek, vajon ma is megmentenek-e egy életet. Abba, hogy ki vezeti az autót, vagy ki fogja hátul a beteg kezét, ritkán gondolunk bele. Pedig emberek, segítők, mentők azok, akiknek nap, mint nap sokan az életüket köszönhetik. A mentők világnapja alkalmából Zelei Ágoston mentőtiszttel beszélgettünk a mentők izgalmas világáról.

Mi kell ahhoz, hogy mentőtiszt legyél?

Az empátia, türelem, munkabírás, humor mind fontos részei a mindennapjainknak. De a legfontosabb egy nagy adag alázat a munka felé. A mentőzés során soha nem én vagyok a fontos. Ez csapatmunka és végig a beteg van a középpontban. Nem tudunk mindent és ha valamiről azt hisszük, hogy igen, akkor is érhetnek nagy meglepetések. Ha valamit igazán meg kellett tanulnom az elmúlt 8-10 évben, az ez. És persze nem ártanak a lexikális ismeretek sem a háttérben. Azért is sokat kell tenni.

Mikor döntötted el, hogy mentőtiszt leszel? Miért akartál az lenni?

Aki ismer, az tudja rólam, hogy nekem egyáltalán nem ez volt az érdeklődésem. Én nem az vagyok, aki kisgyerek korában meglátta a szirénázó, villogó mentőautót és már akkor tudta, hogy neki ez lesz majd az élete.

Én inkább bölcsész vagyok. Az irodalom, földrajz és a történelem volt az, ami jobban ment. De az érettségi környékén nem nagyon láttam, hogy mi lehet az a nekem való pálya, ami ezekre épül. Ekkor jött egy harántimpulzus, hogy próbáljam ki a mentőzést. Izgalmasnak, érdekesnek, változatosnak tűnt.

A pontjaim bőven elegek voltak a mentőtiszti egyetemhez, így felvettek, és közben szerettem bele ebbe az egész szakmába.

Bekerültem egy olyan társaságba, akik ezt a világot nagyon magukénak érezték, nagyon komolyan gondolták.

Ez egy viszonylag nehéz képzés, de nekem jól mentek a vizsgák. Sokszor mondjuk szerencsém is volt. Nagyon sokan lemorzsolódtak közülünk, én azonban egyszer csak azon kaptam magam, hogy mentőtiszt lettem. Nem tudom őszintén azt mondani, hogy ez a hivatásom, inkább csak belecsöppentem, de megszerettem ezt a világot.

Mint mentőtiszt mi konkrétan a feladatod? Mit csinálsz?

Kívülről bár minden mentőautó ugyanúgy néz ki, szép sárga, és tud villogni kéken, meg gyorsan menni, de eltérő a felszereltségük és a bennük dolgozók kompetenciái, képzettsége is. Alapszintű (BLS) mentőegységeknél szolgálatot teljesít egy mentőgépkocsi-vezető, akinek a feladata, hogy biztonsággal elvigyen minket  egyik helyről a másikra. Mellette van egy mentőápoló, aki egy egészségügyileg képzett szakember, végezhet alapszintű beavatkozásokat, akár adhat gyógyszereket. Ami a bejelentés alapján kisebb volumenű esetnek tűnik, oda az ilyen egységek mennek. És sokat szállítanak kórházak között betegeket.

És vannak az emelt szintű (ALS) mentőegységek, azon is van egy gépkocsivezető és egy mentőápoló, de ennek az egységnek a vezetője egy egyetemet végzett szakember, ő lesz a mentőtiszt vagy mentőorvos. Ezeket az autókat kell a komolyabb esetekhez küldeni. Újraélesztés, súlyos sérült ellátása, súlyos légzési elégtelen beteg ellátása, altatás-lélegeztetés, tömeges balesetek és még sok más. Mi már sok gyógyszerrel, még komolyabb eszközökkel dolgozunk. Ennek a mentőegységnek a vezetése az én feladatom. Nem én vezetem a mentőautót, és ez azért nagy szerencséje a városban közlekedőknek.

Én az ellátást vezetem, én a betegért vagyok felelős. Ha beteg van az autóban, akkor én hátul utazom, vele vagyok.

Súlyosabb esetek sok szempontból megterhelőek lehetnek. Mi az, ami számodra különösen nehéz?

Napi szinten találkozunk olyan esetekkel, amikor életvégi döntéseket kell meghoznunk. Ez is a mentő feladata. Kimondani, hogy ezt az újraélesztést, amit megkezdtünk, be kell fejezni. Itt vagyunk, kijöttünk, nyomjuk, lélegeztetjük, gyógyszereljük, mindent megteszünk, de nem reagál a beteg úgy erre, ahogyan szeretnénk. A szakma szabályai is azt mondják, hogy ilyenkor abba kell hagyni.

Amióta ezt csinálom, számomra a legszomorúbb ilyenkor szembesülni a hozzátartozók reakcióival, és átélni azt, hogy hogyan gyászolnak emberek.

A gyász megélését nagyon intim dolognak tartom. Csak az adott emberre tartozik, hogy milyen viszonyban volt az elhunyttal, és hogy hogyan dolgozza fel egy barátjának, egy szerettének, egy hozzátartozójának az elvesztését. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki mondjuk negyven együtt töltött év után hirtelen azzal szembesül, hogy a társa életének most itt a vége.

Amikor kimondjuk, hogy végérvényesen meghalt a beteg, akkor nem mehetünk azonnal el. Maradnunk kell még egy 10-15 percig összepakolni, és a dokumentációt, a papírokat megírni. Ez a legrosszabb rész. Ilyenkor nekem nagyon nem akaródzik részt venni ebben a szituációban, amiben igazából már nincs is helyünk, mert ez a halál megállapításának pillanatától kezdve már nem egy egészségügyi szituáció. Csak az adott gyászolóra tartozik. De mégis ott vagyunk, ott kell lennünk.

Szerintem akárhány mentődolgozót megkérdeznél, mindenki mást mondana arra, mi jelent nehézséget vagy kihívást. Lehetne ezer dolgot sorolni: például rossz kimenni, rossz ellátni egy súlyos, kritikus állapotú gyereket. Sok esetben a látvány nagyon csúnya, más esetekben a szagok borzasztóak. De ha azt kérdezed, hogy számomra mi nehéz, akkor ez.

Beszéltél arról, milyen érzés elveszíteni egy beteget. Milyen érzés, ha megmentetek valakit? Saját sikeredként éled meg? Vagy úgy vagy vele, hogy örülsz neki, de nem a te érdemed elsősorban?

Mindig csapatmunka és mindig csapatban kell gondolkodni. Soha nem egyéni siker az, ha sikerül valamit nagyon jól csinálni, hanem mindig az adott mentőegység sikere. Napi szinten megtörténik, hogy nekem valami nem jut eszembe, nem tudom jól megcsinálni és „megment” engem a mentőápoló vagy a gépkocsivezető kollégám. 

Ha úgy viszünk be valakit a kórházba, hogy tudjuk, nagyon rossz állapotban volt, viszont most minden esélye megvan a teljes gyógyulásra, akkor az semmihez sem hasonlítható élményt ad. Kiváló érzés.

Egyszer úgy sikerült egy újraélesztés, hogy utána tudtunk beszélgetni a beteggel, és akkor emlékszem, hogy rögtön felhívtam egy-két barátomat, az érzés pedig hetekig bennem volt, nagyon feldobódtam utána. Az egy nagyon izgalmas szituáció volt, és nagyon hálás vagyok a csapatomnak, hogy egy szép élmény lett belőle.

Említetted, hogy egy-egy pozitív kimenetelű eset milyen jó érzést hagy maga után. Van ezek között olyan, ami nem csak pozitív, hanem vicces élmény is volt?

Van. A mentőzés során mindig gyűlnek a vicces sztorik. Ezekről nagyon szívesen beszélgetünk egymással, és a barátaimmal is (akik nem is ebben a szakmában dolgoznak) jókat szoktunk derülni.

Két-három hete kaptunk egy bejelentést eredetileg nehézlégzéses, fulladásos panaszokra. Kiértünk, a hölgy nem is fulladt annyira, egészen jól, teljesen stabil állapotban volt.

Megvizsgáltuk, de ahogy ott voltunk a lakásán, nem lehetett nem észrevenni, hogy mindenféle ezoterikus tárgy volt a környezetünkben. Kiderült, hogy a hölgy egy telefonos jósnő volt.

A vizsgálat végén mondtuk neki, hogy akkor nem is mennénk kórházba, amiért nagyon hálás volt, úgyhogy jósolt is nekünk cserébe. A mentőápolómnak egy sikeres vizsgát. Mondjuk azt nem tudta megmondani, hogy mikor fog sikerülni a vizsgája, csak azt, hogy egyszer sikerülni fog. Én az életvonalamat szerettem volna megtudni, de azt mondta, hogy a tenyeremből nem tud jósolni így, hogy gumikesztyűben vagyok.

Aztán volt egy másik esetünk ugyanígy néhány hete. Kaptunk egy bejelentést, hogy elgázolt a HÉV egy embert. Kiértünk kék lámpával, mindennel, arra számítva, hogy biztos súlyos sérült lesz. Nagyon hamar kiderült, hogy egy picit ittas srác a barátnőjével a HÉV sínek mentén szeretkezett. Érkezett a hév, megijedtek és elugrottak. A srác beütötte a térdét. Erre a jelenségre hívott mentőt néhány arra járó. Szerencsére mindenki tökéletes állapotban volt, úgyhogy nem kellett senkit kórházba vinni. De hát akkor nagyon sokat nevettünk.

Ezeket az eseteket soha nem felejti el az ember. A sok nagyon szomorú állapotú beteg és sérült között időnként adnak egy kis szerethető lazaságot, megfűszerezik a mindennapjainkat.

Ahogy mesélsz róla érződik, hogy ez a munka teljes odaadást, figyelmet, fegyelmet kíván. Hogy érzed, van időd magadra, másra mellette, vagy ez a munka teljesen kitölti az életedet?

Nálunk  egy műszak vagy 12 vagy 24 órás szolgálatból áll. Bemegyünk reggel és másnap reggel hazamegyünk. Túlóra van, de nagyjából ugyanannyit dolgozunk, mint más emberek. A havi munkaórák ezzel a munkarenddel gyorsabban telnek.

A pihenőnapokon, ha marad energiánk, vállalunk más munkákat (sajnos ezt a nem túl jó bérezés sokszor meg is követeli). Én elsősegélyt szoktam oktatni például. Ezen kívül két műszak között el tudok menni utazni, túrázni, hegyet mászni, síelni, sítúrázni, futni. Nagyon szeretem aktívan tölteni a szabadidőmet. Erre így lehetőségem is van.

Munka és vallás. Esetedben a kettő összekapcsolódik, vagy a vallás inkább a szabadidőd része?

Nagyon nehéz emellett a munka mellett „tankönyvi” keresztény emberként élni (már ha egyáltalán létezik ilyen). Nem tudunk vasárnap elmenni templomba sokszor, mert egyszerűen akkor dolgozunk. Nem tudunk részt venni a nagyobb egyházi ünnepeken, mert gyakran akkor is dolgozunk. A vallásomnak ezt az oldalát nehezen tudom megélni.

Viszont ez a munka végtelen lehetőséget kínál, hogy a keresztény vallásom egyik alaptanítását, a felebaráti szeretet gyakorlatát a mindennapokban folytassam. Élve egy evangéliumi példával, azt hiszem, hogy  feladatunk egy kicsit „jó szamaritánusnak” lenni.

Olyan helyzetben tudunk segíteni, szeretettel fordulni egy elesett embertársunkhoz, amikor más nincs ott, lemondott róla, elment mellette. Persze ez a munkánk. Mi nem tehetjük meg, hogy nem megyünk ki egy ilyen emberhez. Ami a munkánkon túlmutat, ha szeretettel fordulunk felé – az állapotától függetlenül.

Ez a munka picit el is vesz és hozzá is ad az én személyes hitemhez. De azért a végén a mérleg az én értékrendszeremben mégiscsak pozitív.

Munka közben adott szituációban, kaptad magad azon, hogy imádkozol, vagy inkább csak tudod, hogy ezzel a munkával Istennek tetsző életet élsz?

Aligha vagyok jó keresztény, de azért ez benne van a gondolkozásomban.

Az ima nálam a munkám terén a hálaadást jelenti. Hálát kell tudni adni egy-egy jó pillanatért, egy olyan ellátásért, ami jól sikerült, egy olyan emberi reakcióért, ami őszinte és jól esik.

Ezért hálával tartozunk a Jóistennek. Bennem ez nem egy rutinszerű és rögtön jövő dolog, tehát azon nem szoktam kapni magam, hogy imádkozom a Jóistenhez egy ellátás közben. Rengeteg más dolog jár az agyamban ilyenkor. De a következő órákban, napokban, amikor visszagondolok egy élményre és „kibontom” a rövid idő alatt lejátszódó rengeteg érzést, történést, akkor már igen, akkor már hálát kell tudni adni. És erre igyekszem is. Ez van, amikor aznap este, van, amikor két-három nappal vagy egy héttel később jön el. 

Ahogy te hálával fordulsz Isten felé, úgy az emberek hálával fordulnak felétek. Gyakran jellemeznek titeket hétköznapi szuperhősöknek. Ti mennyire érzitek magatokat hősnek?

Én semennyire. Szerintem nagyon távol állunk mi mentődolgozók a hősöktől. Amikor én úton-útfélen beszélgetek a munkámról, ezt ki is szoktam emelni. Ez egy szakma. Mindenképpen úgy kell rá tekinteni, hogy egy komoly szakma, ezért a mentőt vegyük is komolyan! Ugyan csomó kihívással, nehézséggel jár és időnként valóban heroikus küzdelmeket folytatunk. Mégis ezt is lehet jól csinálni, és sajnos kevésbé jól is. Azért, hogy benne dolgozhassunk, rengeteget tettünk, rengeteget tanultunk, képeztük magunkat. De ettől ez még egy munka. Hajnalban felkelünk, bejárunk és kapunk fizetést érte. És ha elrontunk valamit, annak igenis van következménye.

Milyen hős az, aki a mentőakció után még egy órát dokumentál, hogy ne lehessen belekötni, hogy mit miért csinált?

Ha mégis szuperhős lehetnél milyen képességet választanál magadnak?

Korlátozottak az ismereteim a szuperhős mesék világában. Olyan szuperhős létezik, aki több felé tud osztódni, és egyszerre több helyen tud lenni? Azt érzem, ez lenne a leghasznosabb a jelenlegi életemben.

Az interjút Lobmayerné Gyombolai Dóri készítette