Az öltözködés iskolája – beszélgetés Angelika Zielinska stylisttal

Vajon mennyire igaz a mondás, miszerint a ruha teszi az embert? Egy állásinterjún, egy randevún vagy bármilyen más élethelyzetben kétség sem férhet hozzá mennyire fontos, hogy az elménkkel brillírozzunk, tisztelettudóak, kedvesek, határozottak legyünk. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mennyit tesz hozzá a kisugárzásunkhoz a megjelenésünk. Angelika Zielinska stylisttal beszélgettünk, aki számos hasznos tanáccsal látott el minket abban a tekintetben, hogy milyen protokolláris szabályok szerint illik felöltöznünk az egyes szituációkban.

A stylist szakértő szerint kb. 5 másodperc az az időintervallum, amely alatt egy újonnan megismert emberről elsőre kialakul bennünk egy kép. Már előnnyel indulunk akkor, ha megjelenésünkkel tiszteletünket fejezzük ki a másik iránt.

Zielinska úgy tartja, mindenek előtt az a fontos, hogy tisztán, ápoltan jelenjünk meg, illetve megtaláljuk a saját stílusunkat, és azt csempésszük bele valamilyen módon a ruházatunkba.

Minél kötetlenebb az esemény, amelyen részt veszünk, annál több szabadságunk van ebben. Azt is előre kell bocsátanunk, hogy ha a következő szabályoknak nem felelünk meg mindenkor tökéletesen, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy akkor már nem is csinálhatjuk jól. Mindössze arról van szó, hogy a tőlünk telhetően érdemes törekednünk azok betartására – a saját érdekünkben.

Alapvetően három öltözködési formát különböztetünk meg: a formális, a félig formális és a nem formális öltözködést. Ezeken belül is elkülönítjük egymástól a Business Professional, a Smart Casual, a Casual, a koktélruha, a Black Tie és a White Tie dress code-okat.

A Business Formal az egyik legkötöttebb öltözködési forma. Ilyen ruhát elsősorban a munkahelyen, irodákban szokás viselni. Tanácsos lehetőleg minél visszafogottabb színeket használnunk, például feketét, fehéret, barnát, sötétkéket vagy pasztellrózsaszínt. A táskánknak pontosan akkorának kell lennie, hogy egy A4-es lap beleférjen. Nők esetében ez a viselet blúzt, kosztüm felsőt, elegáns szoknyát vagy nadrágot jelent. Fontos arra figyelnünk, hogy a kosztüm felsőnk karcsúsított legyen, és semmiképp se vegyünk nagyobb méretet belőle, hiszen annak ránk kell passzolnia. A szoknyánk pontosan csak térd felettig érhet. A cipőnk olyan elegáns, lapos vagy nem túlságosan hivalkodó magassarkú lehet, amelynek mind a lábujjainkat, mind a sarkunkat fednie kell. 

Ami a férfiakat illeti, az ő ruházatuk öltönyből, tehát elegáns nadrágból, teljesen begombolt, fehér ingből és zakóból áll, amelynek szintén karcsúsítottnak és egyszínűnek (nem mintásnak) kell lennie. A táskájuknak, a cipőjüknek, az övüknek és karórájuk szíjának lehetőleg ugyanolyan színből és anyagból kell készülnie. A nadrágnak olyan hosszúnak kell lennie, hogy pontosan csak egy gyűrődés lehet alul. Az ing ujjából a kéznél öt centiméternyi látszódhat ki a zakó alól. Illetve a zokninak feketének és olyan hosszúnak kell lennie, hogy ha a férfi ülés közben keresztbe teszi a lábát, akkor se látszódjon ki a bőre. Biztosra megy, ha térdzoknit vesz fel. 

A Smart Casual egy fokkal kötetlenebb dress code. Ilyen ruhákat általában a munkahelyen pénteki napokon, egy szabadabb csapatépítőn, egy kormányhivatali látogatásunkkor vagy egyetemen szokás viselni. A nők ebben az esetben már hordhatnak élénkebb színeket, mint például korallt, zöldet vagy bőrszoknyát. A kosztüm felsőnknek nem feltétlenül kell karcsúsítottnak lennie, de ekkor sem lehet oversize. Ha kicsit feltűrjük a kosztüm felsőnk ujját, azzal egyfajta könnyedséget adunk az outfitünknek. Az elegáns cipőnkből kilátszódhat a sarkunk. A férfiak már viselhetnek mintás zakót is. 

A Casual a legkötetlenebb öltözködési forma, amit egyszerű hétköznapokon viselünk. Ebben az esetben teljesen kibontakozhatunk, olyan mintát, színt és formát viselhetünk, amilyet csak szeretnénk.

Félig formális vagy koktélruhákat például üzleti vacsorákon szokás viselni. A nők elegáns, vállat és lehetőleg térdet is takaró ruhát válasszanak, magassarkú cipőt, illetve a táskájuknak ez esetben kisebbnek kell lennie, körülbelül egy A5-ös méretű füzetnek vagy egy nagyobb pénztárcának megfelelően. Ilyenkor ajánlott kiegészítőkkel, ékszerekkel díszíteni magunkat. A férfiak lehetőleg sötétkék vagy szürke, karcsúsított smokingot viseljenek, azonban ahhoz, hogy kicsit feldobják öltözetüket, a zakó alá felvehetnek egy, attól eltérő, visszafogott színű, elegáns mellényt. 

A Black Tie és a White Tie a legelegánsabb öltözködési formák. Az előbbi viselete esküvőkön, különleges alkalmakon, az utóbbié bálokon, estélyeken ajánlott. A Black Tie esetében a nőknek hosszú, földig érő, vállat takaró estélyi ruhát kell viselniük, hozzá a táska kis pénztárca méretű legyen, a lábujjak kilátszodhatnak a magassarkúból. Ezenkívül különösen elegáns, ha ékszereket használunk. A férfiak viselete ebben az esetben a fekete frakk és a csokornyakkendő. Ami a White Tie formát illeti, a nőknek ez esetben is hosszú, földig érő estélyi ruhát illik viselniük, amelyben kint lehet a válluk, sőt, egy hosszú kesztyű is nagyon jól mutat ilyenkor, amely végigfut a kezeken és a karokon. A táskára, a cipőre és az ékszerekre vonatkozó információk megegyeznek a Black Tie-éival. A férfiaknak fehér inget és fehér gallérkát, illetve fekete frakkot illik viselniük. Ezen kívül egy elegáns kalappal is feldobhatják a szettjüket. 

Zielinska stylist hölgy elmondása alapján a sárga az emberi szem számára a legélénkebb szín, amelyet akkor tanácsos viselnünk, ha azt szeretnénk, hogy amikor az emberek ránk néznek, valami más helyett először a sárga ruhadarabunkra vagy kiegészítőnkre irányulna a figyelmük. A második legélénkebb szín a piros, ezt viselve is hasonló hatást válthatunk ki, mint a sárgával. Ezenfelül a piros szín viselete magabiztosságot, jó kedélyt sugároz mások felé. 

Összességében tehát egyáltalán nem elhanyagolható, hogy odafigyeljünk a megjelenésünkre. Igaz, a külső közel sem minden, azonban döntő befolyással bír az első benyomás kialakulásakor.

Az interjút Nagy Vanda készítette

Képi források:

https://www.facebook.com/angelikazielinska.stylistka.trener.coach

https://www.styledit.hu/business-casual-dress-code-a-formalis-stilus-nem-kell-hogy-uncsi-legyen-97454

https://www.thetrendspotter.net/casual-outfits/

https://www.hockerty.com/en/blog/black-tie-versus-white-tie-attire?amp=1

Interjú Bedő Imrével a Férfiak Klubja alapítójával – 2.rész 

Bedő Imrével készült első rész itt olvasható.

Elköteleződés – miért olyan nehéz manapság? Lehet-e ezt a készségünket fejleszteni?

Amiatt nehéz az elköteleződés, mert nagyon sok a rossz minta. Körülbelül a fele válik el azoknak, akik összeházasodnak, de akik nem házasodnak össze, azok nincsenek benne a házassági statisztikákban, tehát az élettársi kapcsolatok szétesésével együtt a családok nagyjából 65-70%-a hullik szét. Így a ma felnövő generáció döntő része traumatizált a szülei szétválásával. Ha valakinek nem vált el a szülő párja, akkor a barátjának/barátnőjének. Tehát mindenkit érint ez a probléma. Emiatt már van egy nagyfokú bizonytalanság, hogy az elköteleződés után vajon mi lesz. Még párosul ehhez az idealizált Nagy Ő keresése, illetve a minta hiánya. Ezt úgy kell érteni, hogy nincs otthon a férfi a családok többségében. Vagy azért, mert elváltak, vagy azért mert túl sokat dolgozik, vagy ha jelen van, kifejezetten rossz az apaminta. Kutatások bizonyítják, hogy a lányok önkéntelenül a hiányzó apamintát külső forrásokból, például magazinokból és filmekből rakják össze. Ami egy nagyon magas léc, olyan elvárás, amit élő ember legtöbbször nem tud megtestesíteni. Ez egy pszichológiai csapda, amibe nem tudatosan kerülnek bele. Emellett egyre fontosabb szerepet kezd betölteni a férfiakkal kapcsolatban a pénz, ami a fiúkat demoralizálja, mert azt érzik, hogy nem érik el azt a szintet, hogy a lányok bármilyen módon elégedettek legyenek velük. A fiúknak viszont ott van a pornó, mint lehetőség, mert az nem kérdez vissza, illetve még a játékszenvedély, ami szintén nagyobb részt a férfiakat sújtja. 

Másik fontos jelenség, hogy a férfiaknak van egy felső 10-15%-a, akik dúskálnak a nőkben, mert a nők az ő kegyeiket keresik. Viszont az örökítés szempontjából pont ezért kockázatot jelentenek. Mert őket ledarálja az, hogy a nők állandóan keresik őket, és hiába lehetnének ők az igazi alfák, de nem lesznek, mert nagy eséllyel az ő gyerekeiknek már nem lesznek gyerekei, ha az életvitelükkel nem képesek egy értékrendszert is örökíteni. Meg kell értenünk, hogy az „alfa” nálunk, embereknél, nem a legerősebb és legszebb, mint az állatoknál. Az állatvilágban nekik elég, ha megszületik az utódjuk, és természetesen legyen az is nagy és erős. Az embereknél viszont az értékrend és a családképesség nagyon fontos, emiatt a házasságszédelgő, nőkben dúskáló „macsók” vérvonala hosszútávon nem fog fennmaradni. 

Az embereknél az igazi alfák azok, akiknek a vérvonala állati szinten is fennmarad, nem pusztul ki, hanem tovább él úgymond az „örökkévalóságig”. Ezek a férfiak azok az apatípusok, akikben meg lehet bízni, akik felelősséget tudnak vállalni, és ma ők le vannak nézve, mondhatni le vannak „bétázva”. 

Szóval mindebben nagyon sok pszichológiai csapda van, amiből csak tudatosan lehet kijönni. Ez a tudatosság arról is szól, hogy megpróbálom átgondolni, hogy én mit akarok, és ahhoz egy embert választani. Megkeresni a pozitívumokat és elképzelni vele a jövőt.

Ehhez zárásként elmesélnék egy hozzám is közel álló történetet, ami az egyik Gránit Oroszlán Példakép díjasunk apukájáról szól, a Férfiak Klubjában.

Miután a szülei megismerkedtek, mert bemutatták őket egymásnak, kilenc nap múlva az édesapja meghívta az édesanyját egy randira. Ezen a randin azt mondta a férfi a nőnek, hogy el akarja venni feleségül, és hozzá megy-e. A nő erre azt válaszolta: „Én nem ismerem magát, és nem vagyok magába szerelmes. De ha megvárja, hogy megismerjem és szerelmes legyek magába, akkor igen.” 

Két év múlva a férfi elvette feleségül, majd ötvenhat évig voltak házasok és a mai napig fantasztikus családjuk van. Teltek az évek, majd előbb meghalt a bácsi. Kilenc nap múlva rá meghalt a néni is. 

Azt gondolom, itt van a lényeg, amikor nem adunk esélyt valakinek. A mai városi légkörben inkább a szemre megyünk, a külsőségekre, és így nagy eséllyel lukra futunk. De van ez a stratégia: „én nem ismerem magát, és nem vagyok szerelmes, de ha megvárja, hogy megismerjem és szerelmes legyek, akkor igen.” Ehhez pedig idő kell ma. Ehhez olyan embereknek is esélyt kell adnunk, akiknek nem adnánk esélyt. Az kell, hogy mégis azt mondjad: beszélgessünk sokat, sétáljunk sokat, menjünk ide-oda… és egyszer csak előbújik, hogy ez milyen fantasztikus, és mégegy ilyen ember nem lesz. Ha valaki azt várja, hogy majd belecsap a villám és egyből szerelmes lesz, az mindössze egy kémiai folyamat, ami elborítja az agyat, és így lehet, nem dönt jól. Házasság előtt mindenképpen hideg zuhanyt kell venni! Amúgy is (nevet).

Azt üzenném, hogy az érzelmekért ma cselekedni kell. Az értékes embereket ki kell ásni a föld alól, mint egy kincset. Nem fognak csak úgy szembe jönni velünk. Mert olyan emberekben is lehetnek számunkra sokat jelentő értékek, akikről nem is gondolnánk. Ha időt adunk nekik.

Mi lenne az, amit Bedő Imre a 20 évvel fiatalabb önmagának tanácsolna a párkeresés kapcsán?

Én azt vettem észre, hogy amikor kerestem a társamat, ugyanolyan típusú nőket választottam mindig, és ezzel ugyanazt a fajta problémát választottam újra és újra. Mindig ugyanabba léptem bele. A feleségem az első olyan nő, aki egészen más jellegű, mint amilyet választottam volna. Megismerkedtünk, és őnála gondoltam arra, hogy hátha ő lesz az, akin keresztül ki tudok lépni ebből az ördögi körből. Ez így is lett, az egész életem megváltozott.

Tehát azt tudom javasolni azoknak, akik mindig ugyanazokat a köröket futják, hogy próbáljanak meg azokra az emberekre odafigyelni maguk körül, akik esetleg eddig elkerülték a figyelmüket, mert ott lehet a megoldás.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Interjú Bedő Imrével, a Férfiak Klubja alapítójával – 1. rész 

Párkeresés és pártalálás

Az ismerkedés elején felmerül a kérdés: ki kezdeményezzen? Mennyi szerepe legyen a nőnek, mennyi a férfinak? Van-e ebben egy egészséges irányvonal?

Van, mégpedig a férfinak kell kezdeményeznie. Fontos kihangsúlyozni, hogy  a mi kultúránk a férfit teszi a családalapítóvá. A gyermekét megszülő nő abszolút kiszolgáltatott helyzetbe kerül: annak a gyereknek holnap is enni kell, pelenkázni kell, ki kell fizetni a rezsit – ha van férfi, ha nincs. Az életvitelünkben a férfi volt mindig az instabil szereplő, pontosan ezért a magyar, de az egész európai kultúra is gondoskodott arról, hogy a férfit szorongassa, és rávegye, hogy lássa el a feladatát, ne táncolhasson vissza. Ehhez, rendkívül sok kulturális nyomással tartották őt bent. 

A családalapító férfi azért érdekes, mert ha ő előbb eldöntötte, hogy az életet akarja továbbadni és ehhez keres egy nőt, akkor az ő jelenléte nem függ semmitől. Ha később problémák lépnek fel, akkor is, minden körülmények között ott lesz. Mert az önszántából, tudatosan családot alapító férfi az az abszolút biztos pont.. És ez nyújtja a biztonságot ennek a rendszernek, ezért ennyire életbevágó, hogy a férfi ebben a döntésben élen járjon. Viszont, ha valakit beleénekelnek egy házasságba, pedig nem is nagyon akarta, csak megszólítják, belesodródik, akkor amint problémák lépnek be a képbe, kifarol és azt mondja: ezt ti akartátok, nem én.

Ezért az egyik legfontosabb dolog, hogy a férfinak saját magának el kell jutnia arra a döntésre, hogy az élet szolgálatába állítja magát.

Nem a multinacionális cég, és nem is a saját szolgálatába, hanem a lehető legnagyobb földi szolgálatot, a jövő teremtését vállalja. És nem a jövő -mondhatni pusztulásra ítélt- tárgyait, hanem a jövő életet, az örökkévalóság rá eső részét adja önmagától, önmagából. Azt pedig csakis egy nővel közösen tudja megvalósítani, hogy ők továbbadják az általuk már megkapott életet. Az élet továbbadása viszont nem egy éjszaka alatt történik, nem is kilenc hónap alatt, hanem hosszú-hosszú évek munkájának gyümölcse. Hisz mindeközben egy értékrendet is át kell adni. És nem csupán egy értékrendet, hanem a férfinak és a nőnek egy olyan családi miliőt is biztosítani kell, ami később vágyat kelt a gyermekben, hogy ő is egy ilyen otthont teremtsen. Mert ha nincsen meg ez a pozitív családi fészek minta, ha az otthon egy csatatér, akkor később ez a gyerek mindent akar majd, csak otthont nem. 

Ha én férfiként eldöntöm, hogy családot akarok alapítani, akkor egész más szemmel fogok feleséget keresni, mint barátnőt. Jó, ha minden barátnő kapcsolatot komolyan veszek, gyakorolok-gyakorolok, de amikor feleséget keresek, akkor még jobban oda kell figyelni. Ha választok egy feleséget, akkor ott később nincsen kifogás. Mert én választottam, én döntöttem, én mentem oda, én kértem meg. Ez a másik oldalról is igaz. A nő sem szidhatja a férfit, hiszen ő ment hozzá…. 

Természetesen lehet fordítva is csinálni, hogy a nő kezdeményez, de sokszor rosszul sülnek el ezek a dolgok. Mert ekkor a férfi nincs belekényszerítve abba, hogy felnőjön a feladatához. A legnagyobb biztonságot tehát az nyújtja, ha előbb a férfi dönt a család alapításról és ehhez ő választ előbb a sok nő közül. Végső soron pedig a nő dönt és választ az őt akaró férfiak közül, az ő igenje nélkül nem mehet mindez végbe. Egyértelműen jobb egy nőnek is az őmellette döntést hozó férfiak közül választani, mint bármely férfinak látszó, felelősséget kerülgető, gyermeteg srácra bízni a saját és gyermeke jövőjét.

Mik azok a tulajdonságok, amiket egy érett párkapcsolathoz mindkét félnek birtokolnia kell? Van-e különbség ezekben férfiak és nők között?

A férfiaknál a felelősségvállalás egy alapvető dolog, aminek több oldala van. Például a munkahelyi munkájáért vállalt felelősség kötelező, mert ha nem teszi, kirúgják. Amikor viszont nem muszáj felelősséget vállalnia, hanem önként úgy dönt, hogy az élet továbbadása miatt köt szövetséget egy nővel, az az ő szolgálata igazán. A nem kötelező,, önkéntes felelősség juttatja eszébe, hogy mi mindent kell tenni azért az életért, a jövőért, a családért, és ez az, amit becsül egy nő. Ez teszi a különbséget. Mondjuk magától eszébe jut, hogy hozzon hazafele két dolgot a családnak. Vagy amikor hazaér, meglát elöl három holmit, és azt arrébb viszi, vagy berakja a mosogatógépbe. Tehát nem külsőleg rákényszerített feladatokat lát el az általa alapított életközösség érdekében. Az is a felelősség vállalásnak a része, hogy én mikor érek haza. Ha tudom, hogy a családomnak szüksége van rám, nem minden nap este tízre érkezek meg, és nem mondom azt, hogy értetek nem vagyok itthon. Hanem én valójában tudom, hogy nélkülem nem lesz egészséges a család, és igyekszem saját önszántamból korábban megérkezni, nem pedig azért, mert a feleségem patáliát csap.

Hogy milyen tulajdonságokat kell birtokolnia egy kapcsolathoz mindkét félnek, arról a Biblia azt mondja a nőnek, hogy tiszteld a férfit, a férfinak pedig, hogy szeresd a nőt. Például a férfi a felelősségvállalás alatt a tiszteletreméltóságot tudja megalapozni. Tehát egy férfinak tudnia kell tiszteletre méltónak lennie. A nőknek lehet, hogy nehezebb tisztelni, emiatt adják ki „parancsba” hogy tiszteld! De ha nem tiszteletre méltó a férfi, úgy nehéz tisztelni. Míg a férfiaknak nehezebb lehet szeretni. A férfiak könnyebben tisztelnek, egy hierarchikus rendszerben élnek. Mivel nekik szeretni nehezebb, ezért nekik ez lett parancsba adva, viszont a nőnek ehhez szeretetreméltónak kell lenni.

Még egy kicsit beszélve két ember összeillőségéról… Régen a faluban volt általában tíz-húsz egyidős fiú és tíz-húsz lány, akik közül lehetett választani. Ők mindent tudtak egymásról, ismerték egymás családjait, a genetikai képességeiket, például a betegségeiket, illetve ismerték a neveltetésüket, a jogi dolgokat, még azt is, hogy ki hová tette a kerítést és ki haragszik kire… Mindezek után, annak ellenére, hogy rengeteg mindent már előre tudtak a másikról, és sok esetben támogatást is kaptak mind a két család oldaláról, a személyiségek eltérése miatt, nagyon sok egyeztetni valója maradt még egy ilyen párnak is. A városban pedig vadidegen emberek találkoznak. Tehát a leges-legfontosabb dolog lenne ilyenkor mindenbe komolyan belemenni, és feltárni önmagunkat és a másikat, illetve egymás múltját. 

Az udvarlás arról szólt régen, hogy az udvaron lehetett beszélgetni, innen ered maga a szó is, mert az a falu szeme láttára történt. Nem lehetett egyből berontani a hálószobába, ahol magukra csukták az ajtót. Pontosan azért, hogy kelljen nekik beszélgetni. Mostanában azt mondják, hogy kár udvarolni, mert ilyenkor mindenki csak „vetít” és ez marha melós, hogy mindig a legjobb arcunkat tudjuk mutatni. De az udvarlásnak pont nem ez volt a szerepe, és bárhol is csinálták, kulturálisan az volt a lényege, hogy önmagamat, a teljes valómat mutassam meg neki, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és a valódi énem kelljen. Mert ha nem, akkor egy, kettő, három vagy négy év múlva lehull a lepel, és jönnek a válások. Tehát a saját kockázatom csökkentése érdekében mutatom meg önmagam és nem rejtem el. Mert a csomag, hogy mit gondolok a világról, mire vagyok képes, előbb-utóbb kiderül, de kár lenne akkor elválni, amikor két gyerekünk van, mert én most ismertem fel ezt a dolgot. Ha én is önmagamat mutatom és a másik is, akkor a valóságok tudnak egymásba szeretni, illetve egymást elfogadni. Mert ilyenkor a kezdet kezdetén is már tudni fogjuk, hogy mi várható a másiktól, és nem ér nagy csalódásként.

Tehát a városban a párkeresés olyan fajta tudatosságot igényel, amit korábban a kisebb közösségeknek az az áttetszősége, hogy mindenki mindenkit ismert, sokkal jobban segített.

Ma nem segít senki, és ha azt szeretnénk, hogy ne váljunk el, akkor ezt ma sokkal több munkából kell megoldanunk, nagyobb bátorság kell hozzá. Azt is hiszem, hogy félre vitte a világot többek között az a fajta propaganda, ami szerint a szerelemházasság létezik csak. 

Ezek alapján, van-e nagy Ő? („És ha igen, miért nem?”)

A tökéletes házasság nem azt jelenti, hogy két ember tökéletesen összeillik, hanem hogy két tökéletlen ember nem adja fel. Itt a nem adja fel-ben van a lényeg. Az a baj, hogy az emberek a tökéletesre vágynak, azt gondolják, majd egyszer jön valaki, akivel majd mint „két kicsi legó” összeillenek. Azt hiszik, hogy az majd energiamentesen tartható fent, mert ha valami egyszer összepasszol, akkor az összeillett, és utána csókolom, ott már nem kell csinálni semmit. De ez nem létezik, és nem csak azért, mert két ennyire összeillő ember sem létezik, hanem mert az emberek változnak. Gondoljunk bele, hogy egy gyermek születése kapcsán olyan hormonális változás megy végbe a nőnél, ami egy más személyiséggé teheti. Ugyanez végbemegy a férfiakban is. Emellett ott vannak a munkahelyi problémák, vannak betegségek, családi veszteségek, az öregedés… Mindenki változik. Nekem azt mondták a szüleim, hogy „Fiam, a torta soha nem lesz teljesen kerek. Mindig fog hiányozni belőle néhány szelet”. Ha tudod, hogy akárkivel kötsz szövetséget, ez így lesz, nem lesz olyan nagy meglepetés, és talán könnyebb döntést is hozni. Mert az elején is fog hiányozni néhány szelet, de aztán ez is alakul: még két szelet hozzájön, de négy szelet elvész, mert betegségek, problémák, fogyás, hízás vagy örömök, sikerek… tehát az se érjen senkit váratlanul, hogy a kezdeti szituáció is változni fog, mint ahogy minden.

Azt mondja a Biblia, hogy gyümölcséről ismerkszik meg a fa, tehát meg kell figyelni azokat a családokat, akik jól működnek, és látni fogják a gyümölcsöt az arcukon és a szemükben és a mosolyukban, hogy „de jó!” Itt is sokan mondják, hogy ez „melós”. Igen, de a gyümölcsei ennek mindent feledtetnek. Ha nem melós valami, annak nincsen semmi gyümölcse, vagy nagyon keserű.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Kép forrása: Bedő Imre

Muszlim apa, baptista anya – interjú egy norvég kereszténnyel

Ha valaki hívő családban nő fel, és egész életét áthatja a vallás, akkor is gyakran találhatja magát olyan szituációban, amikor nem könnyű kitartania a meggyőződése mellett. Nem is beszélve egy olyan fiatalról, akit muszlim rokonai egyik, világi ismerősei pedig egy másik irányba próbálnak meg eltéríteni a hit útjáról. Interjú Simon Boubrával, egy Norvégiában élő keresztény egyetemistával.

Mi vezetett arra, hogy úgy dönts, keresztény leszel?

A vallás felszínesen mindig is az életem része volt. Édesanyám baptista, édesapám pedig muszlim, de egyikük sem gyakorolja rendszeresen a hitét. A szüleim engem baptistának kereszteltek. Kiskoromban nem jártunk templomba, viszont az iskolában és karácsonykor mindig szívesen hallgattam bibliai történeteket. A fordulópont a Marokkóban élő apai nagybátyám hatására következett be az életemben. Őt egy mélyen hívő muszlimnak ismertem meg. Rengeteget mesélt nekem a Korán tanításairól, láttam, hogy akárhová megy, mindenhol imádkozik, és bármit is tesz, minden tevékenységében jelen van a vallás. Megérintett, hogy neki a hite jelentette az élete alapját, amelybe bármikor belekapaszkodhatott.

Ha a családod egyik fele muszlim, a másik fele pedig baptista, honnan jött neked a katolikus vallás?

Tizenöt évesen döntöttem úgy, hogy átadom az életem Krisztusnak, bérmálkoztam és csatlakoztam a katolikus egyházhoz.

A muszlimokon azt láttam, hogy temérdek szabályt igyekeznek betartani annak érdekében, hogy Allah kedvében járjanak és jó emberek legyenek. Édesanyám vallásában pedig megfigyelhettem azt az Istent, aki nem csak követel, hanem kegyelmes és együttérző.

Én azért döntöttem a katolikus vallás mellett, mert ebben ez a kettő valahogy összeért számomra. Csakis Isten kegyelme képes megtartani, és én ezért hálából szeretnék engedelmeskedni azoknak a törvényeknek, amiket Ő azért adott nekünk, hogy boldogan éljünk egymással. Viszont véleményem szerint nem csak a katolikus, hanem minden keresztény egyház, amely vallja a Szentháromságot, az igazságot hirdeti.

Hogyan fogadta a családod, hogy keresztény lettél?

Édesanyám nagyon örült neki, édesapám pedig semlegesen fogadta, ő úgy látta, vannak közös pontok a két vallásban, hiszen a keresztények és a muszlimok is Ábrahám gyermekeinek tartják magukat. Apukám marokkói rokonainak a reakciójától azonban tartottam. Minden alkalommal, amikor találkoztunk, próbáltak meggyőzni arról, miért kellene áttérnem az iszlámra. Viszont úgy vélték, jobb az, hogy vallásos vagyok, mint ha egyáltalán nem lennék az. Szerintük kevésbé súlyos bűn, ha valaki hitetlenből válik kereszténnyé, mintha az iszlám vallásról térne át a katolikusra. Ez utóbbiért a legtöbb muszlim család kitagadja az „eretneket”, ez történt Brother Rasiddal is, egy muszlim családban felnőtt keresztény influenszerrel. Marokkóban pénzbírságot kell fizetni egy ilyen tettért, de van olyan muszlim ország is, ahol kivégzik érte az embert. Érdekes, hogy a rokonaim úgy tekintenek az én hitemre, mint az iszlám szerinti megtérés egyik állomására. Azt mondják elindultam az úton, de akkor érnék célba, ha muszlimmá válnék.

Hogy látod, szerinted „meg kellene térítened” a muszlim rokonaidat?

Úgy gondolom, nem azért tartozom felelősséggel, hogy a rokonaim áttérjenek a keresztény hitre. Ez az ő döntésük kell, hogy legyen.

Azért viszont már felelősséggel tartozom, hogy beszéljek nekik arról, mit jelent számomra a hitem, és a tetteimmel példát mutassak számukra.

Ők nincsenek tisztában azzal, mi a keresztény hit lényege, és ha én nem osztom meg velük, soha nem is fogják megtudni. Úgy szeretnék élni, hogy vonzóvá váljon számukra ez a gondolkodásmód.

Milyennek látod Norvégiában a keresztény fiatalok helyzetét?

Nagyon ritka jelenség, hogy valaki az én koromban mélyen hívő kereszténynek vallja magát Norvégiában. Húsz éves vagyok, a korosztályomban a legtöbben ateisták, vagy vallásos neveltetést kaptak, de nem gyakorolják aktívan a hitüket. Tinédzserkoromban mindössze egy barátom volt, aki az enyémmel azonos értékrendet követett, egy papnak a fia. A közfelfogás szerint egy korombeli jómódú, egészséges srác esetében az a normális, ha minden héten új lánnyal van együtt, aki pedig nem így tesz, azt pszichológushoz küldik azzal, hogy nincs rendben az önértékelése. Egy barátnőm miután elmondta a nőgyógyászának, hogy utoljára egy éve létesített nemi kapcsolatot férfival, az orvos olyan programokat ajánlott neki, ahol intim kapcsolatba kerülhet másokkal, mert szerinte nem egészséges ilyen sokáig „kimaradni a jóból”.

Ért téged valaha bármilyen atrocitás amiatt, mert keresztény vagy?

Bántalmazásnak nem estem áldozatául, viszont középiskolásként megtapasztaltam, milyen, amikor a tanárommal és több osztálytársammal is szembe kell mennem a hitem védelme érdekében. Az iskolámban a diákoknak minden évben meg kellett valósítaniuk egy projektet, az ebből befolyt összeget pedig egy-egy alapítványnak ajánlottuk fel. Egyik évben ezt az adományt egy olyan argentin szervezetnek adtuk volna, amely az azonos neműek házasságkötését, illetve a nők abortusz melletti döntését támogatta. Mivel ezek a célok ellenkeztek azokkal az értékekkel, amelyeket én vallok, a hitem megtagadásának éreztem volna, ha részt veszek a projektben. Habár minden diáknak kötelezővé tették a csatlakozást, a papom írt egy igazolást arról, hogy lelkiismereti okokból én nem szeretném ezt megtenni. A tanárom nagyon furcsának találta a „kifogásom”, de miután személyesen elmagyaráztam, hogy ez nekem miért ennyire fontos, megértő volt. Ezenkívül sokszor néztek már rám kerek szemekkel a menzán amiatt, mert keresztet vetettem étkezés előtt.

Olyan időket élünk, amelyekben nem könnyű minden élethelyzetben a keresztény értékrendet képviselni. De nem is azért választottam ezt az utat, mert olyan egyszerű. Minden alkalmat, amikor konfrontálódnom kell és kiállnom azért, amiben hiszek, lehetőségnek látok arra, hogy megerősödjek a identitásomban és növekedjek a hitemben.

Miért ajánlanád a kortársaidnak, hogy kereszténnyé váljanak?

A tömegpszichózisnak rendkívüli ereje van. Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy a jó vagy a rossz oldalon állunk-e, szerintem meg kell néznünk, hányszor döntöttünk valami mellett azért, mert „mások is így tettek”. Ha valaki állandóan csak a tömeget követi, valószínűleg nem a jó oldalt választotta. Különösen sok fiatal követi el ezt a hibát nap, mint nap. Keresztényként viszont nem kell a csordaszellemet követnünk, hanem egy stabil értékrendhez ragaszkodva élhetjük az életünket. Több konfliktus fakad ebből? Igen. Azonban olyan erős és kiegyensúlyozott jellemet formál, amely manapság ritka kincsnek számít.

Milyen örökséget szeretnél magad után hagyni?

Ebben a világban a keresztény értékek egyre kevésbé népszerűek. Én viszont példa szeretnék lenni a kortársaim számára. Egyrészt annak a példája, hogy bármilyen háttérből is jön valaki, mindig vannak lehetősége a kereszténység mellett dönteni. Másrészről meg szeretném mutatni másoknak az életemmel, hogy ez az életforma cseppet sem unalmas, nagyon is aktív, és nagy bátorságra vall, ha valaki ezt az utat választja.

Az interjút Nagy Vanda készítette.

Kép forrása: Peacecatalyst

Egyke vs. nagycsalád

Az egykék vagy a sokgyerekes családok csapatát erősíted? Melyik felállásnak mik az előnyei és hátrányai? Hány gyereket érdemes vállalni?  Hamarosan eldönthetitek, ugyanis egy négy gyermekes család legidősebb lányaként felnőtt Aliz, illetve a szülei egyetlen gyermekeként érvényesülő Anita néhány izgalmas tapasztalatot  osztanak meg veletek. 

Aliz egy kedves szerkesztőtársam, három kisebb testvére van.

Mi az előnye annak, ha valaki nagycsaládban nő fel?

Számtalan előnye van, ugyanis elfogadásra nevel, illetve arra, hogy megoszd másokkal amid van. Ezt nagyon hamar megtanulja az ember, gyakorlatilag az első túrórudinál, amikor azt el kell felezni vagy el kell harmadolni. Nem csak a tárgyi dolgokon kell osztozni másokkal, hanem a szülők figyelmén és szeretetén is. Emellett csapatmunkára nevel már kiskortól, mert ha közel vagy korban a testvéreidhez, egy óvodába vagy iskolába jártok, ott van összetartás a testvérek között. Otthon ez nem feltétlenül igaz, de a kinti világban igen. Én első testvér vagyok és nekem a védelmező ösztönöm már óvodában jelen volt, mégha a szüleim nem gondolták volna az otthoni csetepaték láttán.

Első gyermekként a gondoskodás és hogy felelősséggel tartozol másokért nagyon fiatal korban kialakul.

További előny, hogy szerintem nagycsaládban több irányból kaphatsz szeretetet, és nem leszel magányos gyerek.

Milyen hátránya van a nagycsaládos létnek? 

Azért néha szívesen birtokolná az ember egyedül a szüleit vagy szívesen megenné a legtöbb sütit, vagy nem osztaná meg a születésnapi tortát. Például ha van a maradék sütiből vagy tortából és kimegyek reggel a konyhába, már kiabálják, hogy három darab jut mindenkinek, eszembe se jusson többet enni. Persze ez is természetessé válik, hiszen igazságosnak kell lenni, mindenki egyenlő a testvérek között. További nehézség, hogy mindenkire figyelemmel és tekintettel kell lenni, és ez néha fárasztó tud lenni. Például amikor nyűgös az ember és énidőt szeretne, akkor is ápolni kell a kapcsolatokat. Ez önzetlenséget és türelmet igényel, hiszen ha fáradt vagyok, de a testvér el szeretné mondani, mi történt vele aznap, meg kell hallgatni. 

Érezted valaha, hogy kevesebb figyelemben részesülsz, mint ha egyke lennél?

Ahol több gyerek van a családban, különböző talentumokkal rendelkeznek. Én például jó tanuló voltam mindig, nem kellett velem tanulni. Viszont mivel elsőszülött vagyok, a legkomolyabb döntéseket először velem kellett meghozni (pl: Melyik általános iskolába adjanak? Melyik gimnáziumba?). Ezek a nagy izgalmak velem történtek meg először, így fokozott figyelmet kaptam, hiszen a többieknél már rutinosabbak voltak a szülők. Tény, hogy kevesebb figyelmet kaphat egy gyerek egy nagycsaládban. Mi négyen vagyunk, így nálunk nem tűnt el senki, de van az a létszám, amikor el tudom képzelni, hogy kevesebb figyelem jut egy-egy gyerekre.

Hogy viselted, ha a dolgaidat az engedélyed nélkül használták?

Vannak territóriumok és van magánszféra, senki nem szereti a feszültséget, így mindig meg szoktuk ilyen esetekben egymást kérdezni. Nagyon nem kértek tőlem kölcsön a testvéreim ruhákat, ez azért is van, mert a nagyobbik húgom és az én méreteim elég különbözőek. Nemrég történt egy eset, amikor a kisebbik húgom nem találta a fekete pólóját és az enyémet vitte el. Ezt utólag tudtam meg és amikor kérdőre vontam, mondta, hogy nem volt más választása. Nálunk ez nem okozott feszültséget ruhák terén, illetve mindenkinek van saját pohara, tányéra, nem eszünk vagy iszunk a másikéból. Olyan volt, hogy elkészítettem egy szendvicset és azt megette valaki. Az ételeknél meg szoktuk jelölni, ha valakinek nagyon fontos, hogy valami megmaradjon.

Hogyan reagáltál a testvéreid születésekor?

A nagyobbik húgom két évvel fiatalabb nálam és nekem ő az első emlékem. Emlékszem, amikor hazahozták a kórházból és nem akarták nekem adni, pedig én meg szerettem volna fogni minden áron. Helyette játék babát kaptam, de én akkor már tudtam, hogy az nem az a igazi gyerek, és mérges voltam, hogy ők úgy gondolták, hogy én ezt elhiszem. Az öcsém hat éves koromban született, rá is már emlékszem. Amikor anyukám először mondta, hogy lesz még egy kistestvérem, nem voltam túl lelkes. Egy délelőtti pihenő során jelentette be és én csak átfordultam a másik oldalamra. Persze később, amikor hazahozták a kórházból, alig tudtak leszedni a kiságyról. Állítólag folyton puszilgattam. A kisebbik húgomat 12 éves koromban már nagyon vártam, neki mindnyájan nagyon örültünk. 

Befolyásolta a testvéreid száma, hogy te hány gyereket szeretnél majd? 

Mindig azt éreztem, amikor jött egy új testvérem, hogy tágul a világunk, és ez egy nagyon jó érzés. Csodás dolog, amikor érkezik valaki a közvetlen családba. Ezt az élményt meg szeretném adni a gyerekeimnek. Nincs kőbe vésve, hogy hány gyereket szeretnék, de nagycsaládban gondolkozom. 

Anita egy volt évfolyamtársam, jó barátnőm, ő egykeként nőtt fel. 

Mi az előnye annak, ha valaki egykeként nő fel?

Egykeként sokkal több figyelmet kaptam a szüleimtől. Mind a család anyagi-, mind érzelmi erőforrásai nekem jutottak, nem kellett osztozkodnom. Sokkal jobban oda tudtak figyelni a szüleim a személyiségem fejlődésére. Szerintem ennek köszönhető, hogy életem során nagyon gyakran azt a visszajelzést kaptam a környezetemtől, hogy a koromhoz képest “túl érett” vagyok.

Milyen hátránya van ennek?

Igaz, hogy az egykék egyedül élvezik a környezetük adta előnyöket, ám egyedül viselnek minden terhet is. Kamaszkorunkban kerülünk olyan élethelyzetekbe, amelyekbe nem szívesen avatjuk be a szüleinket.

Ezek engem nagy önállóságra tanítottak meg, hiszen magam kellett megbirkózzak velük, de nagyon jól esett volna, ha “lámpaoltás” után a takaró alatt egy testvérrel tudtunk volna beszélgetni ezekről.

Érezted valaha, hogy túl sok figyelmet kapsz, vagy túl sok az elvárás veled szemben?

Igen. Az elvárások azonban kihívások elé állítottak, amelyek saját gyengeségeim legyőzésére, önmagam felülmúlására, saját határaim áttörésére és a komfortzónámból való kitörésre sarkalltak. Így a testvérek közötti lelkileg lemerítő versengés helyett a kihívások segítettek a fejlődésben.

Volt olyan eset, amikor visszaütött, hogy egyedül nőttél fel (pl: rosszul reagáltál egyes helyzetekre)?

Nagyon nehezen osztozkodtam gyerekkoromban, bevallom kicsit birtokló is voltam. Nagyon szerettem és igényeltem, hogy én döntsek egyes helyzetekben, például, hogy ki mivel játszhat.

Befolyásolta a testvérek hiánya, hogy te hány gyereket szeretnél majd?

Teljes mértékben kihatott a terveimre. A testvéri szeretet, támogatás hiánya miatt mindenképp legalább két gyereket szeretnék, hogy ott lehessenek egymásnak.

Az interjút Merrikin Gina készítette.

“Istent szerzőtársamnak is mondhatom” – interjú Lackfi Jánossal

Istenről, facebookról, versekről, nőkről és férfiakról… Lackfi János József-Attila díjas költőnek, a #jóéjtpuszi szerzőjének tettük fel kérdéseinket, ő pedig válaszolt. 

Ahogy az ajánlómban is írtam, én először egy Facebook poszton keresztül találtam rá az első „Lackfi-versre”. Hogyan jött az ötlet a Facebook + vers kombinációra? A Facebook a modernkori evangelizáció eszköze? 

Egyfelől 2013 óta építem az írói Facebook-oldalamat, mert megszállottja vagyok a párbeszédnek, és szenvedélyem az irodalom. Ez alighanem pedagógus-becsípődés is, hiszen tizenhét évet tanítottam a Pázmányon, és most is van netes Kreatív Írás-kurzusom. Lehet otthon ücsörögve siránkozni, hogy jaj, senki se olvas, meg lehet elvinni a verset, prózát oda, ahol az emberek amúgy is sokat „lógnak”: a net fényes pixelcsarnokaiba. Ezt választottam, és elkezdtem felpakolászni akkor már meglévő sok-sok könyvem részleteit szuggesztív képekkel. Játékokat találok ki az oldalamon, s már korábban is alkottam közösségi üzemmódban, ebből lett a Versgyár, melybe olvasóim küldték a jobbnál jobb verstémákat. A második ütemet már a Jóisten diktálta, mikor öt éve mellbelőtt engem egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Korábbi gyengéd együttjárásunk az Úrral (hatgyerekes katolikus család vagyunk, magam felnőtt-megtérő) szenvedélyes lobogássá változott. Ha úgy tetszik, ennek az „égéstermékei” a #jóéjtpuszik.

A #jóéjtpuszi a személyes kedvencem, de talán most a legfelkapottabb kötete is. Mi volt a cél vele? 

Igazán megtisztelő az olvasók szenvedélyes szeretete: a #jóéjtpuszi-kötetből egy év alatt elfogyott tizenegyezer példány, s a nemrég megjelent #jóéjtpuszi2 is nagyon szépen hasít. Meg hát maguk a posztok is eljutnak alaphangon 10-20.000 emberhez, némelyik akár százezernél több elérést is eredményez. A cél eredetileg Isten-élményeim megosztása volt. Mikor rájöttem, a Teremtő mennyi őrült sok jelét küldi szeretetének nap mint nap, autórendszámokon, plakátokon, embereken, szentírási részleteken, filmeken, olvasmányokon keresztül, ezt másoknak is el akartam mondani. Hiszen nem én vagyok a kiválasztott, hanem mi mindannyian.

JHVH* nyolcmilliárd kis kedvenckéjével levelez nap mint nap tüzesen, odaadóan, csak sokunknak el van dugulva a postaládája. 

Küldetésének érzi-e, hogy evangelizáljon, vagy azt írja a versekbe, ami épp a gondolataiban van a hitével kapcsolatban? 

Ezek a szövegek gyakran imában születnek, és Istent szerzőtársamnak is mondhatom, hiszen a feltett kérdéseimre gyakran ámulatba ejtően mást felel, mint amit én gondolnék. Máskor meg nagylelkűen rám bízza, hogy ezt vagy azt kidolgozzam, pedig nyilvánvalóan milliószor jobb verset írna nálam. Valaki úgy fogalmazott, ez egyfajta Biblia 2.0 részletekben, és igen, törekszem rá, hogy mai nyelven megfogalmazzam azt a sistergő, eleven édességet, amely a tápláló Ige lehet számunkra ma is, a XXI. század pusztai bolyongásában… vagy épp húsosfazekai mellett.

És persze, külön megtisztelő, mikor például valaki azt írja, hogy szinte lelkipásztora vagy gyülekezete lettem ezeken az írásokon keresztül. Vagy amikor betrafál a Szentlélek egy-egy szövegem révén, és megválaszolja valakinek az aznapi dilemmáit, imában felvetett kételyeit.

Felemelő, hogy méltatlanként a Megtartó Isten áldásainak medre lehetek.

A verseiből süt, hogy mennyire szereti a Jóistent, a legemberibb módon nyilatkozik Róla, írja le kérdéseit a keresztény tanítással, hittel kapcsolatban. Hogyan tud ennyire személyes lenni a hite? Mindig is ilyen volt vagy az évek során vált ilyenné? 

János apostol után szabadon azt szoktam mondani, nem az a nagy szám, hogy én szeretem Istent, hanem hogy ő szeret engem, férgecskét. (Ez utóbbi metafora nem a defektes énképem lenyomata, hanem nagyon szép, józan és gyengéd bibliai megnevezése az embernek. Téboly, többmilliárd galaxis létezik, ő pedig a hajszálaimat számolgatja szerelmesen…) Nem neveltek vallásosan, de gyerekkoromban is rendszeresen rám találtak az Isten-pillanatok. Húszéves-kori megtérésem után is voltak átizzó, fergeteges Isten-utazásaim, ami nagy kegyelem. 

Ám öt évvel ezelőtt szólt a Főfőnök, hogy: „na, most kapaszkodjál, öcsi!”.

És Forma-1-es sebességbe kapcsolt, árasztja rám az áldást, jeleit, álmait, terveit. Pontosabban az én szívemet hámozta le, metélte körül, nyitotta meg, és így sokkal több mindent érzékelek az ő világából. Egy zseniális teológus, Johannes Hartl mondta, hogy míg a mindennapokban a „hiszem, ha látom” elvet alkalmazzuk, Isten köztünk lévő országa nem így működik. Hanem úgy, hogy „látom, ha hiszem”. Amíg nem ugrom bele Isten ölelésébe, amíg bizalmatlanul méregetem őt, addig nem tudom felfogni csodáit. Hideg fejjel nézve a sakk milyen bénaság, nem? Két ember fabábukat pöszöget… Na bumm! Ha viszont elhiszed, hogy ez jó dolog, egy végtelen birodalom, zseniális trükkök sokasága villan fel előtted. És így van ez mindennel. Amint véreddé, szenvedélyeddé válik, végtelen izgalmakat hoz.

Könnyen születnek a versek? Mi a sorrend: jön az ihlet és elkezd írni vagy először le kell ülni és az ihlet közben jön meg? 

Ez kicsit olyan, mintha a hómunkástól kérdeznék, no, aztán honnan az a sok hó? Egyrészt hullik az égből. Számolatlan, méretlen, bőségben, s nincs két egyforma hópehely-kristály. Eszelősen gyönyörű! Én meg csak térülök-fordulok a hókotróval, s máris hegyekben áll. Persze, ehhez be kell ülnöm a gépbe, leereszteni a markolókanalat, és célirányosan közlekedni. Vagyis nagyon jó hasznát veszem három évtizedes írói-költői tapasztalatomnak. Hiszen rengeteg fifikás szépirodalmi eszköznek alig találjuk nyomát a lelkiségi könyvekben. Többnyire egyfajta lelkes, történetmesélős-teologizáló hangütés jellemző, ebben a regiszterben aztán remek kötetek is születnek. Közben viszont a mai irodalom használ szlenget, szaknyelveket (gasztro, sportnyelv, kérvény, filmajánló, ismeretterjesztés, reklám, stb.), abszurdot, groteszket, szatírát, tájnyelvet, gyerekszájat, párbeszédet, kérdéshalmozást, litániát, rengeteg rendhagyó formát. Így sokkal színesebben lehet érzékeltetni, micsoda bolondul sziporkázó szeretettel önti elénk a létezést a bőség Istene.

Ő bizony nem fapofa, szigorkodó biztiőr-bácsi, mint ahogy néha a hittankönyveink alapján hinnénk. 

Hogy lehetne fiatalokat (vers)olvasásra motiválni? Mit jelent ma az irodalom és miért fontos?

Sok diák keres meg akár neten keresztül is, hogy magyarórán az én műveimet veszik, s tudnék-e neki segíteni a felkészülésben, a projekttervben. Ez jó folyamat, a költő-író fickó már nem biztos, hogy halott, tehát megszólítható. Szoktak is rákérdezni: „bácsi, te még élsz?” vagy: „mondd csak, te nem robot vagy?”. Mire azt felelem, a Lackfi János nevű szövegtermelő biorobot vagyok, élettartamom várhatóan nyolcvan év, ha az elemek jól bírják. Ha párbeszédbe kerülünk a srácokkal, és nem dumálunk el nagyképűen a fejük felett, már nyert ügyünk van. Pillanatok alatt ráéreznek, hogy a vers, a próza olyasmiről szól, amit ők is átélnek, hogy magát az életet közvetíti, arra kérdez rá izgalmasan, mozgalmasan. A közoktatásunk sokszor nem ezt mutatja, de vannak biztató jelek! Jómagam rengeteg író-olvasó találkozón jártam az elmúlt három évtizedben, kis Suzukimmal ötször kerültem körbe a Földet az országhatáron belül. S közben százhúszezer felnőttel, és nyolcvanezer gyerekkel találkoztam. Mit mondjak? Vették a lapot. 

Néhány „női kérdés”, ha már női magazin vagyunk. Van-e egy kedvenc női karaktere, aki megjelenik a verseiben?

Hű, most látott napvilágot hatvannyolcadik könyvem, a Bejgliköztársaság című novelláskötet, s benne nyolcvan friss történet. Az interjú kedvéért direkt végigpörgettem és utánaszámoltam: a sztorik felében nő a főhős, vagy legalábbis az egyik fontos szereplő, hiszen rengeteg párkapcsolati témájú írás is szerepel a kötetben. Nagyon különböző karakterek. Egy anya, akinek a lánya agydaganatos, szívesen átvenné a betegségét, de nem lehet. Egy fiatal nő, akin eluralkodik a tisztaságmánia, és az egész univerzum robban körülötte. Júlia, akit Rómeótól elválaszt a karantén. Egy budai úrilány, aki ötvenhárom késszúrással vetne véget ura és parancsolója életének, vagy mégsem… Egy feleség, aki rajtakapja férjét, amint az egy másik nőnek vesz ruhát, de aztán nagy meglepetés éri. Egy barátnő, aki lelki szemetesládaként hallgatja végig a női panaszokat, s közben végig idegesíti a másik csajszi szájszegletében maradt kis kávéhab. Kaleidoszkóp-szerű valóság, tele fordulatokkal, sírással, nevetéssel.

Hogyan lehet a nőkről jól írni? 

Hinták című darabom igazi öldökölve-ölelkezős anya-lánya-kapcsolatot bont ki. Az előadások után több hölgynéző is rákérdezett, honnan tudok én ennyit a nőkről. Hát, ők neveltek fel… Édesanyám (Mezey Katalin, nem mellesleg Kossuth-díjas költő) nagyon erős egyéniség, és mindkét nagymamám elképesztően meghatározta az életemet. Apai nagyanyám csendes, visszahúzódó, tonnányi rántotthússal tápláló asszony volt, s mellette titkos lelki atomreaktor: kiimádkozta az egész család megtérését. Anyai nagyanyám pedig igazi szuperhíróként, erős nőként vitte tovább a családi karaktert, férfiakat megszégyenítő munkabírással, határozottsággal, kultúraszomjjal. Ráadásul kertész volt, úgyhogy egyaránt tanultam tőle életszemléletet és igen sok mindent a gyümölcsök világáról…

Másfelől pedig akár nőről, akár férfiról írok, fontos, hogy jól megfigyeljem a világot, a karakterek működését. Mennyire tipikusak és mégis egyéniek tudunk lenni. Mennyire kiszámíthatóak, mégis váratlanok.

És még a legellenszenvesebb figurámba is bele kell gyúrnom egy kis vért saját magamból, mert akkor kel életre. Minden szereplőmben ott vagyok belefalazva, mint Kőműves Kelemenné.

Mi a szerepe a nőknek a világban? 

A nő a legfőbb szövetséges, nélküle nem sokra jut a férfi. Nem is tudom, ki lennék, ha Juli, a feleségem nem lenne mellettem harminckét éve. Formált, alakított, megszelídített, érzékennyé tett, igazi önnevelési kézikönyvem lett. Az öregedéssel az ember egyre több képességét veszítheti el, egyre rugalmatlanabbá válhat. Épp ezért, ha nincs kontroll, ha nem igyekszünk itt is, ott is folyamatosan javítani magunkon, akkor nagyon könnyen változhatunk önmagunk legrosszabb változatává, igazi rémálommá. Például ezért is fontos az egyenrangú szellemi, lelki társ, aki hús a húsomból, vér a véremből, akivel egyek vagyunk, pedig annyira különbözünk. Egyik #jóéjtpuszi-írásban így próbáltam megfogalmazni: 

A derék asszony nem tökéletes,
ezt nem is várja el se magától, se másoktól,
se szerettei tőle, egyszerűen próbál elég jó társ,
anya, nő, munkaerő, háziasszony lenni,
jókat mulat a mindenfelől záporozó
hamis eszményképeken.
Ha távozik, azt kérdezik, mikor jössz vissza,
ha megérkezik, megörülnek: végre itt vagy!

Most lesz az erdélyi turnéja. Mit jelent ez az Ön számára? 

Hú, hát az mindig nagy kaland! Hat nap alatt nyolc fellépés, éppen a #jóéjtpuszi-kötet köré szervezve. Részben Szirtes Edina Mókussal és Vecsei H. Miklóssal, részben egyedül. Nagyon lelkes és nyitott szívű közönség, közösség vár arrafelé, egyszerre visszafogottabb, és mégis közvetlenebb. Végigsuhanok a Szatmárnémeti- Szigetlanka- Nagybánya- Kolozsvár- Székelyudvarhely-  Csíkszereda- Nagyvárad tengelyen, szereplek templomokban, művházakban, színházakban vagy szabadtéren. Sok találkozásra, derékropogtató ölelésre, lelki izzásra számítok. Öröm a könyveket és a bennük lakó lángot elvinni közvetlenül a „felhasználókhoz”, akik a házi tűzhelyüket táplálhatják utána vele.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette.

*JHVH (héber) –  jelentése Jahve, Isten.
Fotó: Molnár Mihály

Ötszáz fős faluból a Sorbonne-ig

Laposa Julcsi tekenyei származású Junior Príma díjas népzenész, a Sorbonne egyetemen végzett zenei mediátor. Fiatal kora ellenére hatalmas karriert futott be, saját együttese van, több nívós versenyen szerzett dobogós helyezést és olyan díjakat nyert, mint a Junior Príma díj, a Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj vagy az Aranypáva Nagydíj.

Julcsit a munkahelyemen ismertem meg még januárban. Emlékszem, az első munkanapomon megkérdezte tőlem a folyosón, hogy tudom-e, hol található az iktató, én meg örültem magamban, hogy ilyen magabiztosnak és tájékozottnak tűnök első ránézésre, mikor még az irodába is kihívás volt visszatalálnom, és persze fogalmam se volt az iktató hollétéről. (Azóta már tudom szerencsére). Mindenesetre, noha nem voltam nagy segítség az orientáció terén, bemutatkoztunk egymásnak, majd később, amikor az irodáinkat összevonták és egymással szemben levő szobákba kerültünk, egyre többet beszélgettünk, és akkor szereztem tudomást zenei pályájáról és sikereiről. 

Minek a hatására kezdtél el népzenével foglalkozni és miért vált olyan fontossá számodra?

Gyermekkorom óta része a zene az életemnek. Szüleim mindig mondták, hogy én előbb táncoltam, énekeltem, dudorásztam, mint beszéltem. Amint meghallottam pólyás koromban egy dallamot, már mozogtam, zsigereimben volt születésem óta a zene. Mivel én egy kicsiny, 500 fős faluból származom, eleinte sok lehetőségem nem volt, de mégis a szüleim megpróbálták kihasználni azt, ami adódott. 

Milyen főbb állomásai voltak zenei pályafutásodnak?

Párhuzamosan a zene és a tánc is az életem része volt, ezért adta magát, hogy népzenét tanuljak. Négyévesen balettozni kezdtem,  hétévesen zeneiskolába mentem. Először furulyázni tanultam, de untam, nem tartottam izgalmasnak, ezért kikönyörögtem, hogy hadd váltsak hegedűre. Apukám hónapokig húzta a száját, hogy nem szeretné, de végül beadta a derekát. Viszonylag gyorsan megtanultam szép tisztán játszani és tizenhat évesen jött a nagy váltás, amikor is a népzenével kezdtem el foglalkozni.

Lenyűgözött a stílusjátéka, sokszínűsége, hogy ennyi féle dal van és ezek mind a nemzetünké.

A csúcspontot nem hiszem, hogy elértem még, mert én mindig azt mondom, hogy az ember holtig tanul. Mindazonáltal szakmai pályafutásom egy kiemelkedő szakaszát 2017-re tenném,  amikor bekerültem az 50 tehetséges magyar fiatal programba. Ugyanabban az évben Junior Príma díjjal ismerték el munkásságomat, ami a szakmámban az egyik legrangosabb elismerés. 

Mire vagy a legbüszkébb?

A legbüszkébb a „NÉPI hang-színek” kiadvány sorozatomra vagyok, aminek a hivatalos kötetbemutatója május 3-án volt az Országos Idegennyelvű Könyvtárban. Én úgy szoktam ezeket a könyveket emlegetni, hogy a gyermekeim, mert jócskán igényel egy 6-9 hónapnyi munkát, mire egy ilyen produktum elkészül.

Kik voltak nagy hatással a pályádra?

Mindenképpen a családom, akik mindig is támogattak. Én egy egyszerű családból származom, nagyon erős nálunk a női vonal, a túlélési vágy, ez igencsak példát mutatott nekem, hiszen csak nagy kitartással lehet bejárni a kitűzött utat. Szakmailag ifj. Horváth Károly (Karcsi bácsi) nevét említeném első körben, aki felfedezte bennem a népzenéhez való tehetséget, ő volt az első zenei mentorom Zalaegerszegen.

Később Sebestyén Márta és Rúzsa Magdi szárnyai alá kerültem. Rájuk is nagyon felnézek és tisztelem, amit képviselnek és amilyen hitelesen a saját szakmai területükön dolgoznak. 

Más családtagod is zenél/zenélt?

A közvetlen családi környezetemben nem, de az anyai dédpapám citerázott, ami egy tipikus ősi magyar hangszer. Sajnos a citeráját nem találtuk meg. Apai ágon levő nagymamámnak pedig gyönyörű hangja volt, sajnos már nem él, viszont mindenki mondja ma is a faluban, hogy elképesztő hangja volt és a templomban sokszor ő adta meg a kezdőhangot. 

Mesélj a könyveidről!

2017-ben jött ki az első, ami csak egy általános, bemutatkozó könyv volt, mivel nem gondoltam volna, hogy több is lesz. Olyan dalokat tartalmaz, amiket egy óvodás gyerek jó ha ismer, mielőtt iskolába megy. Akkora sikert aratott ez a könyv, hogy született további három belőle. Mindegyikben népdalok találhatóak, népi viseletek és gyermekjátékok. Egy gyermek tud benne színezni, vagy ha ismeri a kottát akkor tud zenélni, illetve meghallgathatja a CD-t, ami a hátuljában található. A sorozat további köteteit próbáltam kreatívan feldobni, egyikben matricákat helyeztem el, másikban kreatív memóriakártyákat. A többi kötet az évszakokkal foglalkozik és azokhoz fűződő népdalokat tartalmaz. Úgy látom segíti a gyerekek zenei nevelését, mind az óvónők, mind a családok nagyon szeretik használni őket. 

Milyen további terveid vannak?

A saját együttesemet 2017-ben alakítottam meg, Budapesten. Velük csak gyerekeknek játszunk egyelőre, népdalokat és világzenét. Következő tervem, hogy felnőtteknek is muzsikáljunk világzenei produkciókat. 

Mi a kedvenc népdalod vagy kedvenc sorod egy népdalból?

Annyi népdal van a fejemben, hogy nagyon nehezen tudok erre válaszolni. Minden egyes lelki állapotban más népdal a kedvencem, folyamatosan változik akár egy napszak alatt is a preferenciám. Minden érzelemhez hozzá tudok csatolni egy népdalt. Most talán egy szomorú népdal jut eszembe „Édesanyám rózsafája, nékem hajlott utoljára, bár sohase nyílott volna, maradtam volna bimbóban.” Ez egy kalotaszegi népdal, szerintem annyit beszéltem most a gyerekkoromról, hogy kicsit visszasírom azokat az éveket. 

Mit üzensz a hozzád hasonló tehetséggel rendelkező fiatalabb generációnak?

A fiataloknak üzenem, hogy ne hallgassanak senkire, csak a szívükre és mindig kövessék az álmaikat. Fogadjanak szót a szüleiknek, de amikor éreznek egy belső késztetést magukban, akkor igenis ki kell törni, küzdeniük kell ezért. Nekem is meg kellett küzdenem a családomon belül, hogy elfogadják, én ezt az utat választom. Senki se adja fel céljait és kitartóan menjen előre az álmai irányába. 

Mesélsz egy érdekességet magadról?

Talán azt emelném ki, hogy imádok vezetni, 14 éve van jogosítványom és a mai napig rá tudok arra csodálkozni, hogy ha valaki ott ül mellettem az anyósülésen és azt mondja hirtelen, hogy kanyarodj jobbra, én automatikusan balra megyek. 

Julcsi kiadványai megvásárolhatóak a www.laposajulcsi.eu oldalon, valamint a Libri, a Könyvtárellátó és a Kaláka zenebolt oldalán. Kövessétek Facebookon és Instagrammon is!

Az interjút Merrikin Gina készítette.

Képek forrása:

Dobó Dorottya – A zapumai kóbor villamos

Dorka mesélj kicsit magadról milyen végzettségeid vannak, hogyan kapcsolódott be az írás az életedbe?

Az egyetemen párhuzamosan végeztem a magyar szakot és a gyógypedagógiát, most pedig kognitív pszichológiából csinálom a doktorimat. Negyedéves PhD hallgató vagyok a BME Kognitív Tudományi Tanszékén, ahol a nyelvelsajátítás és a fejlődési zavarok témakörében kutatok. Írni gyerekkorom óta szeretek, nagyjából azóta, amióta megismertem a betűket. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor elkezdtem naplót írni. Akkor még nem jártam suliba, vagy nagyon az elején voltam, így fejben úgy képzeltem el a szavakat, ahogyan beszélünk, folyékonyan, szünet nélkül, és pontosan így is írtam le őket: mindent egybe, nyomtatott nagy betűkkel.

Gyerekkoromban sok mesét írtam. Az első könyvemet 11 évesen fejeztem be, habár azt nem sok ember olvasta el, csak a szűk család és az alsós tanító nénim. A nővérem azóta is emlegeti, hogy volt benne egy Béla Smith nevű karakter.

Az akkori fejemmel fel se tűnt, hogy ez a név fura lenne, persze visszagondolva már jót nevetek rajta.

Érettségi után azért mentem magyar szakra, mert érdekelt az írás és az irodalom, de utólag már látom, hogy nem az volt az én utam. Végül inkább a nyelvészet felé fordult az érdeklődésem, azon belül is a pszicholingvisztika volt az a terület, ami teljesen magával ragadott, szó szerint rajongással bújtam a tankönyveket. Amikor a magyar szakot befejeztem, hosszú idő után ismét megjött a kedvem mesét írni, és ekkor született meg “A zapumai kóbor villamos” ötlete.

Milyen irományaid vannak eddig? Miként jött az első gondolat, hogy könyvet szeretnél írni? 

A zapumai kóbor villamos az első olyan könyvem, amit már felnőttfejjel írtam, illetve az utóbbi években elkezdtem novellákat is írni. Néhány meg is jelent irodalmi folyóiratokban és portálokon, például az Új Forrásban, és a Kolozsvári Helikonban. Ezek már komolyabb hangvételűek és inkább felnőtteknek szólnak. 

A zapumai kóbor villamos ötlete nagyjából 5 éve született, amikor még a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra jártam. Egy kutatáshoz toboroztunk résztvevőket, akik egy elég hosszú, nagyjából 2 órás tesztelésen vettek részt. Ebben persze voltak szünetek is, amit általában beszélgetéssel töltöttünk. Erre a kutatásra érkezett egy fiatalember, aki elmesélte, hogy nagyon szereti a BKV eszközöket, már rengeteget olvasott a témában, gyűjti róluk az érdekességeket, és egészen lenyűgöző dolgokat mesélt.

Tőle tudom, hogy kétszer is történt olyan Budapesten, hogy elszabadult egy „szellem villamos”, tehát olyan jármű, amin nem volt sofőr.

Azt is mesélte, hogy az egyiknél valahogy még a váltók is átkapcsolódtak, így mire a BKV munkatársai nagy erőkkel kivonultak az egyik megállóba, addigra a villamos elkanyarodott, és alig tudták utolérni. Nem is tudom miért, de ez a történet nagyon megtetszett nekem, és a szabadidőmben akaratlanul is továbbgondoltam. Talán az a pikáns benne, hogy a villamos az egyik legkiszámíthatóbb közlekedési eszköz. Mert a metró a föld alatt megy, annak van egy amolyan „sötét aurája”, a troli és a busz pedig nem kötött pályás, beállnak a dugóba, bármi megtörténhet velük. De a villamos megy a pályáján szépen, egyenletesen, senki sem számítana rá, hogy éppen az okoz majd egy ilyen nagy galibát. 

Tehát mondhatjuk, hogy innen született meg a kóbor villamos története?

Tulajdonképpen igen. Van egy másik szál a könyvben: a felhő nézegetés, és hogy a felhőkről történeteket találnak ki a gyerekek. Ez pedig ugyanazon a nyáron jutott az eszembe, amikor a villamos történetéről hallottam. Otthon a kertben én is gyakran a felhőket néztem, és történeteket találtam ki, egészen pontosan ezt a történetet. Így ezt a jelenetet is bele tudtam írni a könyvbe, csak épp a gyerekek nem a villamosról, hanem a villamos tetején utazva találnak ki történeteket. 

Mesélj kicsit Zapumáról, ahol a történet játszódik! 

Zapuma számomra az a hely, ahová elmenekülhetek, ha kicsit kiszakadnék a valóságból. Igazából nem sokban különbözik egy valós várostól, inkább annak valamiféle eltúlzott karikatúrája. A története röviden annyi, hogy Csehszlovákia felbomlásakor a létrejövő két ország küldöttei addig-addig vitatkoztak a városok hovatartozásáról, hogy Zapuma felett véletlenül átsiklottak, és nem sorolták be egyik ország fennhatósága alá sem, sőt a térképekre sem került fel. A bürokratikus csapdából innentől nem volt kiút, mert amikor a polgárok be akarták jelenteni a malőrt, a cseh hatóságok Szlovákiába, a szlovákok pedig Csehországba küldték őket, így jobb ötlet híján megalapították a saját országukat. Így Zapuma pont olyan város, mint bármelyik másik, leszámítva, hogy senki sem tud a létezéséről, és hogy az egész várost egy hatalmas villamoshálózat borítja, így a lakók más járművet jóformán nem is használnak.

Hány éves gyerekeknek szól a könyv?

Ha magát a könyvet kategorizálni kellene, ez a történet gyerekregénynek számít. Elsősorban alsósoknak, ajánlom, de felsősöknek is tetszhet. Nyomtatásban 136 oldal, nem mondom, hogy rövid, de nem is egy nagyon nagy falat, és vannak benne képek is, úgyhogy kezdő olvasók is meg tudnak vele birkózni.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned kezdő íróként?

Én azzal az elhatározással kezdtem el írni, hogy ezt magamnak írom, soha senki nem fogja elolvasni, és magát az írás folyamatát szerintem ez megkönnyítette.

Nem azon aggódtam, hogy ki mit fog szólni hozzá, csak egyszerűen az volt a cél, hogy nekem tetsszen. Amikor elkészült, az ismerőseim bíztattak, hogy mégis érdemes lenne elküldeni egy kiadónak, és tulajdonképpen én is kíváncsi voltam rá, mit mondana a regényről egy olyan ember, akinek ez a szakmája. Végül elküldtem néhány helyre, és sok pozitív visszajelzés érkezett, több helyen is megvolt a szándék a kiadásra, de végül mindig azon bukott el a dolog, hogy egy gyerekkönyvet illusztrálni kell, amitől sokkal drágább az egész, én pedig egy ismeretlen név vagyok, tehát teljesen lutri, hogy végül megtérül-e nekik. Így egyszerűen nem érte meg anyagilag ebbe belefektetni, túlságosan kockázatos lett volna a kiadóknak. Körülbelül egy fél évig-évig mentek az e-mailezések, aztán letettem róla, hogy ebből bármi is lesz.

Hogyan jött végül az áttörés?

Nagyjából egy évvel később érkezett, amikor egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Napkút kiadóval, akiket érdekelni kezdett a történet. Itt is visszatért a probléma, hogy nincsen pénz a kiadásra, viszont a szándék határozottan megvolt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közösségi finanszírozási kampányt indítunk. Aki egy könyv árával támogatta a megjelenést, annak a megjelenés után adtunk egy ajándékpéldányt. Tulajdonképpen egy előrendelés volt, amiben más ajándéktárgyakra is be lehetett fizetni: poszterre, vászonszatyorra, matricára, és később ezeket a könyvvel együtt elküldtük a támogatóknak. Szerencsére nagyon sokan támogatták ezt az ügyet, illetve a vörösvári önkormányzat is hozzájárult egy nagyobb összeggel a megjelenéshez. Így végül sikerült „összekalapozni” a kiadás anyagi hátterét.

Folytatása lesz-e a könyvnek, vagy dolgozol most másik projekten?

A folytatás kézirata igazából már kész is volt, mire az első kötet megjelent. Amikor vártam a kiadóktól a válaszokat, és amikor próbáltuk összegyűjteni a pénzt, az egy elég hosszú és gyakran kilátástalan időszak volt. Az egyetlen dolog, amivel meg tudtam nyugtatni magam, hogy leültem és írtam tovább a történetet. Sajnos a folytatás esetében is pénzügyi nehézségekbe ütköztünk, így a megjelenés még várat magára. Addig is igyekszem minél többet találkozni az olvasókkal, gyerek könyvtárakba próbálok eseményeket szervezni, vagy ha hívnak valahová, akkor rögtön megyek. A gyerekek is lelkesebbek, ha nem csak a polcról találkoznak a könyvvel, hanem van mellette egy hús-vér ember, akivel tudnak beszélgetni és tudnak tőle kérdezni, illetve számomra is inspiráló, ha beszélgethetek azokkal akik már olvasták vagy olvasni fogják a regényt. Egy iskolában az osztályfőnök annyira fellelkesült egy ilyen alkalmon, hogy meghívott az osztályba egy workshopra. Szerette volna, ha a gyerekek olyasvalakitől tanulnak írást, aki nap mint nap meséket ír, és tényleg nagyon lelkesen körmölték a történeteiket.

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik regényírásra szánnák a fejüket a jövőben?

Szerintem az első és legfontosabb lépés a történetíráshoz az, hogy adjunk időt magunkat álmodozni, és hagyjuk, hogy a történet pörögjön a fejünkben. Mert az nagyon ijesztő tud lenni, amikor az üres Word-dokumentum bámul rád, és ott van a válladon a feladat, hogy írnod kellene valamit, de valójában nem is igazán tudod még, hogy mit. Szóval érdemes időt hagyni arra is, hogy kicsit megérjen a történet a fejünkben, legyen néhány konkrét jelenet és párbeszéd, és ha ez megvan, úgy már sokkal könnyebb lesz elkezdeni írni.

Lezárásnak random funfact rólad?

Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, hogy milyen egyéb projektjeim vannak még: idén január környékén fejeztem be egy másik regényt, ami az örmény történelemmel is foglalkozik. Egy kamaszlány a főszereplő, aki tizennégy évesen tudja meg, hogy örmény származású. Ez annyiban funfact, hogy negyedrészt én is örmény vagyok, és én magam is kamaszként szereztem erről tudomást, úgyhogy ennek a történetnek némi személyes vonatkozása is van. De azt sajnos nem tudom, hogy ez a regény mikor fog megjelenni, egyelőre még nagyon sok kérdés nyitott ezzel kapcsolatban.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Gender-ideológia: Egyenjogúság vagy a férfi-női kategóriák eltörlése? – interjú Birgit Kelle írónővel

A mai lányok vagányok, talpraesettek és nem várnak arra, hogy a királyfi megmentse őket… Eljöhet azonban egy olyan pont, amikor mindez átbillen a ló túloldalára. Az elmúlt években hazánkban is egyre hevesebb vita övezi a gender-ideológiát, amely a német társadalom minden területét áthatja. Birgit Kelle német írónő, szabadúszó újságíró, négy gyermek édesanyja, akinek 2022 márciusában jelent meg magyar nyelven a Németországban bestsellerré vált Genderkomédia – Hogyan akar egy abszurd ideológia uralkodni a mindennapjainkon című könyve. 

Mi az a gender-ideológia?

A gender-ideológia napjainkban a német politikában uralkodó, nemi identitás meghatározásáról alkotott nézet. Eszerint azt, hogy egy ember milyen nemű, nem a biológiai felépítése határozza meg, illetve az sem releváns, hogy a társadalom miként határozta meg őt, férfinak vagy nőnek nevelték-e fel. Az irányzat szerint ebben a kérdésben kizárólag az számít meghatározónak, hogy az adott személy hogyan gondolkodik magáról, tehát a természeti adottságaitól függetlenül mindenki maga dönthet arról, hogy férfinek vagy nőnek definiálja-e magát, vagy egyáltalán akar-e valamely nemhez tartozni.

Minek a hatására kezdte el foglalkoztatni ez a téma? Hogyan vált az élete részévé?

Amikor édesanya lettem, az életem gyökeresen megváltozott. Fiatalként nem igazán foglalkoztatott a kérdés, sokkal inkább a karrierem építésére koncentráltam.

Azonban amikor családot alapítottam és az első gyermekemet a karjaim közé foghattam, akkor döbbentem rá, hogy valójában mit jelent nőnek lenni.

Amikor a gyermekeim óvodások lettek, akkor szembesültem először azzal, milyen veszélyeket rejthet magában a genderpolitika. A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza és elmesélte, hogy az óvónéni nagyon leszidta és meg is büntette azért, mert játékból egy másik kisfiúval verekedett. Amikor megbeszéltem a nevelőkkel az esetet, ők kijelentették, hogy semmilyen „toxikus férfiasságra” utaló magatartást nem tűrnek el az intézményben. 

A német állam erősen támogatja a gyermekek óvodás és kisiskolás kortól a gender-ideológia szellemében való nevelését. Elmondásuk szerint ezt annak érdekében teszik, hogy megóvják őket a félrevezetéstől. Több ismerősöm gyermekétől is megkérdezték az oviban, hogy kislánynak vagy kisfiúnak érzi-e magát. Ha a kérdésre gondolkodás nélkül rögtön egyik vagy a másik választ adták, az óvónénik hosszan elbeszélgettek velük arról, hogy nekik nem kell ugyanazt gondolniuk magukról, mint amit a szüleik mondanak nekik, hanem ők maguk döntsék el, melyik nemhez szeretnének tartozni.

Meglátásom szerint egy ilyen korú gyermeket általában még nem foglalkoztat a nemi identitás kérdése, a nevelők ennek ellenére nagyon korán elkezdenek erről beszélgetni velük. Én a gyermekeimet a saját meggyőződésem szerint szeretném felnevelni, nem akarom, hogy ilyen fiatalon megkérdőjelezzék számukra azt az értékrendet, amelyet szülőként közvetítek feléjük. Elsősorban ennek érdekében kezdtem harcot folytatni a genderpolitika ellen.

A kisfia kapcsán említette a „toxikus férfiasság” kifejezést. Mit jelent ez és honnan ered?

A „toxikus férfiasságot” eredetileg annak a jelenségnek a kifejezésére használták, ami korábban jellemezte a társadalmat: amikor a férfiak közül sokan kihasználták fizikai, egzisztenciális és társadalmi fölényüket annak érdekében, hogy elnyomják a nőket és megakadályozzák őket a tanulásban, munkában való kiteljesedésben. Habár innen eredeztethető, manapság a genderpolitika szemszögéből mást jelent ez a kifejezés. Eszerint akkor toxikus egy fiú magatartása, ha határozott, kiáll magáért, lényegében, ha „férfiszerűen” viselkedik. Az ideológia képviselői szerint azért, hogy a férfiak többé ne tudjanak uralkodni a nőkön, meg kell tanulniuk minden körülmények között gyengédnek, türelmesnek és megértőnek lenni. Véleményem szerint ezek fontos erények egy férfiban is, azonban, ha elvesszük tőlük azt a lehetőséget, hogy fejlődjenek azokban a tulajdonságaikban, amik őket férfiakká teszik, nemi identitásuk lényegétől fosztjuk meg őket. Németországban emiatt egy egész nemzedéknyi fiú nőtt fel úgy, hogy nem tudják, hogyan kezdeményezzenek lányoknál vagy lépjenek fel bátran, hiszen a neveltetésük során elnyomták a természetes ösztöneiket.

A lányok sem a hagyományos módon lettek felnevelve. A fiúkkal ellentétben a lányokban pont az általában férfiakban domináns tulajdonságokat erősítik. Arra bátorítják őket, hogy ne legyenek gyávák, ne hagyják magukat senki által befolyásolni, hanem vegyék kezükbe az irányítást és mindent egyedül oldjanak meg. Azzal pedig a legnagyobb hibát követik el, ha engedik, hogy bármilyen módon egy férfitól függjenek.

A genderpolitika egyik legnagyobb veszélye, hogy az nem a nők és a férfiak jogaiért harcol, hanem sokkal inkább a „nő” és „férfi”, mint kategóriák eltörléséért.

Véleményem szerint az teljes mértékben igaz, hogy nők és férfiak egyenlően értékesek. Azzal azonban vitatkoznék, hogy ugyanolyanok lennének, hogy el kellene törölni és össze kellene mosni a két kategóriát. Mindkét csoportnak vannak olyan tulajdonságai, amelyek az adott nemhez tartozóvá teszik őket. Erre utaltam akkor, amikor azt mondtam, anyaként ismertem fel legmélyebben, mit is jelent nőnek lenni. Viszont azt sem tartom bűnnek, ha egy nő inkább határozott, egy férfi pedig gyengéd, hiszen ilyen emberekre is szükség van. A lényeg, hogy ne kényszerből erősítsük magunkban ezeket a tulajdonságokat, hanem azokat a jellemzőinket fejlesszük, amelyek a természetünkből fakadnak, és próbáljuk azokat mások épülésére fordítani.

A genderpolitikát képviseli a radikális feminizmus egyik fajtája is. Hogyan látja a gender-ideológia nőkre gyakorolt hatását?

A genderpolitika hatását a saját bőrömön is megtapasztaltam. Amikor a gyermekeim megszülettek, néhány évig szerettem volna otthon maradni velük, hiszen ebben az időszakban különösen szükségük volt az édesanyjukra. Ekkor szembesültem azzal, hogy anyagilag rendkívül kockázatos egy ilyen lépést megtennem, mivel a német államtól semmilyen támogatást nem várhatok. A genderpolitika kizárólag arra bátorítja a nőket, hogy a karrierjüket építsék, de magukra hagyja azokat, akik családot alapítanának, pedig mindkettő ugyanolyan fontos.

A valódi feminizmus lényege, hogy a nők annak a célnak az elérésében legyenek támogatva, amelyet ők személyesen tűztek ki maguk elé. Arra kellene törekednie, hogy a nők szabadon dönthessenek arról, karrieristaként, háztartásbeliként, vagy a családot és a munkát összeegyeztetve szeretnének-e érvényesülni. Akármelyik utat is válasszák, a társadalom számára ugyanolyan értékesek maradnak, és eszerint is kellene bánni velük.

Szerintem a politikának nem utasítania kellene bennünket arra, hogyan éljünk, hanem lehetőséget biztosítania, hogy eldöntsük, milyen életet szeretnénk magunknak.

Az interjút Nagy Vanda készítette.

Borítókép: Birgit Kelle Facebook oldala

A házasság nem kötelező és nem jár, hanem ajándék – Interjú Papp Miklós atyával

Miklós atyát nemrég hallottam élőben beszélni, a Döntés volt a téma. Nagyon megragadott a bölcsessége és az elhivatottsága, ezért megkérdeztem, nem vállalna el egy interjút. Nagy örömünkre igent mondott a felkérésre, mi pedig összeszedtük a szerkesztőségben, hogy milyen kérdések foglalkoztatnak minket.  A legjobban a párkapcsolat/házasság témaköre iránt érdeklődnek a lányok, úgyhogy íme, a nem egyszerű kérdéssorozat.

Nehéz helyzetben vannak ma a fiatalok, ha párkeresésről van szó. Két tűz között, a világ és a keresztény értékrend között próbálunk ingázni. Visszatérően feljön a kérdés, meddig érdemes kompromisszumot kötni egy kapcsolatban ?

Az etika szerint az értékeknek hierarchiájuk van: nem minden egyformán fontos. Azt kell a fejünkben rendbe rakni, hogy mely értékek nélkülözhetetlenek a jó házasélethez, a családhoz, s melyek rombolják le. Azt kell mondanunk: a legfontosabb értékekben nagyjából egyezni kell. Ezen a szinten nem igaz az az ideológia, hogy „az ellentétek vonzzák egymást, az ellentétek kiegészítik egymást”. A legfontosabb értékek területén az ellentétek rombolnak. Például, ha a hűségről ellentétesen gondolkodnak (hűség mindhalálig, illetve meg lehet csalni a másikat), ez az ellentétes felfogás nem kiegészít, hanem rombol. A legfontosabbak: legyen a másik családcentrikus, legyek fontos neki én és a gyerekeink (ne csak a munka, önmaga, a pénz). Fontos az élet szeretete (ne legyen szenvedélybeteg, függő, ne éljen életromboló életet), szeresse és óvja a saját és a családja életét, egészségét. Fontos az értékek szerinti életvezetés, a becsület. Kifejezetten fontos a munkáról, s ennek következtében a szolgálatról, illetve a pénzről való hasonló gondolkodás. Szintén fontos a közös kultúra, a hasonló intellektuális szint. 

Kevésbé fontos viszont az ízlés, a hobby hasonlósága. Ezen a téren a különbségek valóban gazdagítanak, színessé teszik a házaséletet. Nagy kérdés, hogy a hitben mennyire kell egyezni. Ehhez tudni kell: kétféle keresztény van. Vannak, akik nyíltan keresztények, meg is vannak keresztelve, gyakorolják a vallásukat. S vannak az „anonim keresztények”, akik gyakorlatilag olyan rendesek, mint a keresztények, jó emberek, az értékeik és a szívük a helyén van – valóban Krisztus velük van, csak nem tudnak róla. A jó házassághoz mindenképpen olyan emberrel szabad csak házasságot kötni, akivel egyezik az értékrendszerünk. Nagyon gyorsan szétveri a házasságot és élhetetlenné teszi, ha más a fontos, más a jövőkép, krízisek idején mások a mércék.

Tehát azt mondom: házastársat a legteljesebb életközösségre választunk.

Senkivel sem lesz olyan szoros az életvitelünk, mint vele. Így sokkal biztosabb, dinamikusabb, termékenyebb, és sok vitától eleve mentes az a kapcsolat, ami a hitben, az értékekben megegyezik. Régebben azt mondtuk: mindegy, ha nem is vallásos a másik, csak „legyen rendes”. S itt arra gondoltunk: ha ilyen rendes emberrel kötsz házasságot, az sikerülhet, mert valószínűleg anonim keresztény. Ám a gyakorlat és a statisztika azt mutatja: ez csak kis százalékban valósul meg. A többségben az szokott történni, hogy a hívő is elhagyja a hitét, a gyerekek a hitetlen fél könnyebb útját választják, szinte egy generáció alatt kilúgozódik a hit. Nem is beszélve arról, hogy a hívő fél nem kap támaszt a párjától, nem akar egyházi esküvőt, keresztelőt, állandóan vitázni kell a vallásos életmódról. Szóval azt mondom: aki komolyan veszi a hitét, olyannal házasodjon, aki ugyanolyan komolyan veszi. Nagyszerű dolog együtt imádkozni, szentségekhez járulni, egyházi közösséghez tartozni, szenvedés idején a keresztből együtt meríteni. 

Természetesen mi, papok, senkinek nem mondhatjuk meg, hogy ki kivel kössön illetve ne kössön házasságot. Mégis. ha negatíve is szabad valamit mondanom: menekülni kell az olyan kapcsolatból, ahol erőszakos a másik (ellenőriz, fogva tart, szóval vagy fizikailag bántalmaz), illetve, ahol az esküvő előtt megcsalt a másik. Ezekbe nem szabad beleragadni, itt ne keressük a kompromisszumot. 

Ma a házasság intézménye válságban van. Miért érdemes mégis megházasodni? Miért olyan nehéz elköteleződni manapság és mi az, ami segíthet ebben?

Először is hadd mondjam: nem mindenkinél van válságban a házasság, ez sokszor mentegetőzés. Vannak nagyon szép házasok, nagyon szép családok, akik köszönik szépen, jól vannak. Az életvezetésnél nagyon fontos, hogy a nagy döntéseknél mindig az elitre nézzünk. A nagy döntésekben szeretnénk nagyon boldogok lenni, nem átlagosan vagy átlag alatt, így nem azokhoz kell mérni a döntést, akik átlagosak vagy átlag alattiak. Egy döntésnél a legjobbakat érdemes a szemünk előtt tartani: szeretnék én is olyan házas lenni! Akinek a szemmértéke az átlagoshoz szokott („ma már senki nem tartja”, “ma már mindenki”…), annak ilyen átlagos lesz az élete és a boldogsága. Az életvezetésben roppant fontos az elit: a szakmát, a hitet, a gyereknevelést, a szenvedést, és a házasságot is a legjobbakhoz érdemes igazítani. Az elitet Krisztus is fontosnak tartja: sónak, hegyre épített városnak, világosságnak tartja. Jó elitnek kell! 

Másrészt házasságot nem azért kötünk, mert „érdemes, a korszellem kedvező hozzá”, hanem azért, mert szeretjük a másikat. A házasság nem kötelező és nem jár, hanem ajándék. Jól tudják ezt, akik nem tudnak házasságot kötni, pedig sóvárognak rá. A házasság legfőbb indítéka a szerelem. Persze meg kell vizsgálni, hogy ez valódi szerelem-e, melyben jelen van az erósz, a filia és az agapé szerelme is. Meg kell vizsgálni, hogy teherebíróak vagyunk-e, felelős személyek, képesek a döntésre. 

A mai fiatalok valóban nehezebben köteleződnek el, aminek sok oka lehet. Ha szeretné ezt egy fiatal magában fejleszteni, annak több tanácsot adhatunk. Először is „imádkozza ki”, hogy Isten szőlőskertjében mi az ő hivatása. A hivatást nem kötelességnek fogja értelmezni, hanem ajándéknak, bizalomnak Isten részéről. Aztán igyekezzen megszabadulni az agymosó ideológiáktól: ömlik ránk a sekélyes gondolkodás, nem csoda, ha a házasságról is elkezdenek sokan sekélyesen gondolkodni.

Magas szintű és igényes gondolatok nincsenek minden sarkon, azért tudatosan fáradni kell: pl. felnőtt hittan, jó könyvek, igényes lelki vezető, minőségi közösség, jó barátok.

Aztán érdemes kisebb-nagyobb fogadalmakat tenni, s közben ráébredünk: milyen megtartó ereje tud leni egy fogadalomnak! Összpontosítja a bensőt, nem enged szétszórni, távol tartja a kísértéseket, a legjobb erőimet mozgósítja.  Ezek a kisebb-nagyobb fogadalmak ráébresztenek a házasság nagy fogadalmának értékére, felkészítenek rá. 

Mit gondol Miklós atya, mennyi járás után érdemes házasságra lépni? 

Életkortól függ, hogy mennyi együttjárás után érdemes házasságra lépni. Itt, Európában érettek kb. 24-26 éves korunk körül vagyunk. Az azt jelenti: már elvégeztünk egy komoly iskolát, dolgoztunk is valamennyit, volt diákszerelmünk. Persze vannak, akiknek a személyiségük és a kapcsolatuk is korábban érik, de 21 éves kor előtt akkor sem nagyon ajánlatos házasságot kötni. Ők még tanuljanak, dolgozzanak, fejlődjenek. 24-26 éves kor körül, ha már valaki érett, akkor elég 1,5-2 éves kapcsolat. Az 1 év biztosan kevés, látni kell egy teljes évben a másikat.

Ám nem a korai házasságok szoktak fenyegetni, hanem a kitolt házasságok.

Érett embereknek biztosan nem kell 8-10 év, hogy eldöntsék a házasságot. Általánosságban azt látjuk: a fiúk szokták halogatni a döntést, aminek sok oka lehet. Egyrészt biológiailag ő úgy érzi, „ráér” (pedig nem), talán a szülei sem sürgetik a döntésre, hanem a mamahotelben ellátják mindennel, talán egész életében önállótlan volt, talán gyenge apa van a háttérben, aki nem sürgeti férfias elhatározásokra, önállóságra. Az is lehet, hogy egy fiatal férfi, akinek friss diplomája van, beindul a karrierje, sokat keres, 30 évesen elkezdi kiélni a 16 éves kamaszos vágyait, megszédül a munkahelye által kínált pénztől és karriertől, s nem foglalkozik a családalapítással. Én azt mondom: egy fiatal férfi részben tehet róla, részben nem, hogy halogatja a családalapítást. Egy komoly párkapcsolatban mindig megpróbáljuk egymást érlelni, ám ha ő menthetetlenül nem akar elvenni, akkor szakítani kell vele. A legjobb lányaink olykor foglyává válnak az ilyen szerencsétlenkedő kapcsolatoknak, s meddővé teszi őket a döntésképtelenség. Egy rendes férfival már saját otthont, családot alapíthatott volna, akár 2-3 gyereket is szülhetett volna. Akik meddőségre kárhoztatnak, azok éretlenek, nem szabad beleragadni. Van egy verseny a párválasztásban, akiknek komolyak a szándékaik, hamarabb egymásra találnak, akik halogatnak, azoknak csökken a választék… S moralistaként azt is mondom: az ilyen meddőségre kárhoztatás nagyon súlyos bűn, nem valamit lopok el a másiktól, hanem boldog éveket, életpályát, meg nem született gyerekeket. 

Jó dolog fiatalon házasodni? Vagy nem számít a kor? Vagy jobb idősebben, már érettebb személyiségként?

Nyilván nehéz erre válaszolni: azt mondom, amikor a kapcsolat megérett egy új szintre, akkor lépni kell a magasabb szintre. A kapcsolatnak van egy dinamikája, ha megakasztjuk, akkor önmaga ellen fordulhat. Ha érett a pár és érett a kapcsolatuk is, akkor azt mondom: jobb fiatalon házasságot kötni. Szeretnénk minél több időt együtt élni, egymást erkölcsösen boldogítani, szexuális bűnöktől megszabadulni, a valódi életet élni az ideiglenes helyett. Persze mindenki arról dönthet, ami van. Akinek most nincs érett kapcsolata, annak majd akkor kell döntenie, ha ez elérkezett. A jó Isten gazdag, nekik is adhat minőségi boldogságot, nem kell szorongani, akárhány évesen is mondja ki az „igent”. 

Én azt javaslom a fiataloknak: a szívüknek higgyenek. A jó Isten jól teremtette meg őket, a szívük-lelkiismeretük tudja, hogy jó dolog a szerelem, a házasság, a család, a gyerekek. Minden fiatalnak azt kívánom, hogy azt keresse, mi az ő legsajátabb érdeke, igazsága, jósága. Ne hallgasson se a zátonyra futott életekre, se a meglopó ideológiákra, de a gyöngébb saját énjére sem. 

Aki olcsón él, annak csak olcsó boldogsága lesz. Az igényes boldogság csak igényes élettel érhető el. 

Az interjút Demjén Dorottya készítette.

Borítókép forrása: vasarnap.hu