Ajándékba adni egy fél gyermekkort – Ma van az anya nélkül nevelkedő gyermekek világnapja

Országszerte csaknem kétezer gyerek él állami gondozásban, akik számára minden nappal csökken az esélye annak, hogy családra találjanak, hiszen az örökbefogadó szülők többsége csecsemőt, esetleg annál valamivel idősebb gyermeket szeretne. De mi történik a nagyobbakkal? És mire számíthat az a szülő, aki egy iskoláskorú gyereket vesz magához? Erről mesél B. Eszter, aki férjével hét éve döntött egy akkor kilenc éves kislány örökbefogadása mellett.

A személyiségi jogok védelme érdekében a cikkben álneveket használunk.

Milyen út vezetett oda, hogy végül egy idősebb gyermek örökbefogadása mellett döntöttetek?

Az örökbefogadás esetében van egy olyan szabály, hogy a szülők és a gyermek között nem lehet 45 évnél nagyobb távolság. Amikor elindítottuk ezt a folyamatot, akkor én már lekéstem arról, hogy csecsemőt kaphassunk, ezért 1-5 éves kor közötti gyermek örökbefogadására adtunk be kérvényt, és meg is kaptuk rá a pozitív határozatot.

Közben persze teltek a hetek, hónapok, és mi éltük az életünket. Én egy komplex intézményben dolgozom, ahol óvoda, iskola és gyermekotthon is van, így a munkám során rengeteg állami gondozott kisgyerekkel találkozom. Itt ismertem meg Annát, és itt ért a felismerés, hogy ő a mi kislányunk, viszont mire összetalálkoztunk – fizikailag és lelkileg egyaránt – addigra Anna már kilencéves volt, így módosítást kellett kérnünk a határozatunkban, hogy ötéves kor fölötti gyermeket is kaphassunk. Ez persze nem a szokványos menete a történéseknek, hiszen normál esetben nem a határozatot igazítod a gyermekhez, hanem fordítva: a határozat alapján keresnek szülőt gyermeknek.

Anna esetében viszont már nem igazán volt realitása annak, hogy a hivatalos szerveken keresztül valaha is örökbefogadót kapjon. Ennyi idősen már nem. Ha van is, aki 9-10 éves gyermeket szeretne, ritka, mint a fehér holló.

Milyen volt Anna gyermekkora az örökbefogadást megelőzően?

Ahogy mondtam, kilencéves volt, amikor megismertem. Amikor egy ekkora gyerek bekerül a családba, sokkal nagyobb a puttonya, mint egy csecsemőnek. Az újszülöttnek is van puttonya, hiszen nem az viszi őt haza, akivel kilenc hónapot eltöltött, egy nagy gyerekre azonban ez hatványozottan igaz.

Anna 11 hónapos koráig családban nevelkedett, de a szülőanyja ebben az időben többször is eltűnt, visszatért, újra eltűnt, újra visszatért, vagyis nem volt stabilan jelen az életében. Az apa már inkább, de fél éves korától így is hetes otthonban élt, ami olyan, mint egy kollégium a csecsemőknek, tehát csak hétvégékre vitték őt haza. Féléves volt, mikor elhanyagolás miatt csecsemőotthonba, 11 hónaposan pedig nevelőszülői családba került. Itt megfelelő gondoskodásban volt része, és persze sok szeretetet is kapott: az élettörténeti könyvéből tudom, hogy a nagyobb lányok akik körülvették őt, sokat dédelgették. Éppen ezért hatalmas veszteség volt, amikor négy és fél évesen kikerült ebből a családból – ennek a pontos okait nem tudjuk. A gyermekotthonba való bekerülés egy másik veszteséget is hozott: a vér szerinti szülők addig viszonylagos rendszerességgel látogatták, ekkor viszont ezek a látogatások megszűntek. Ettől kezdve Anna örökbefogadhatóvá vált, és a gyermekotthonban nagyjából ötéves kora körül volt is egy örökbefogadási kísérlet, ami azonban újabb veszteséggel zárult. Itt már csak a barátkozásig jutott a dolog, mikor úgy döntöttek a szülők, hogy mégsem tudják vállalni. És valóban, ő egy sok figyelmet igénylő, mozgékony kisgyerek volt.

Mindezek a tapasztalatok azt a koncepciót alakították ki benne, hogy őt nem lehet szeretni. Ezt nagyon nehéz volt felülírni, illetve ennek a korrekciója a mai napig zajlik.

A munkahelyed révén már ismertétek egymást Annával, amikor belevágtatok az örökbefogadás folyamatába. De hogyan fogadták ők egymást a férjeddel?

Így van, én nem azon a klasszikus ismerkedési, barátkozási folyamaton mentem át Annával, mint mások, a férjem viszont igen. Látásból egyébként ismerték egymást, mert zenészként többször is megfordult az iskolában, segített ilyen-olyan projektekben, vagy éppen kísérte a kórust, de közvetlen kapcsolat korábban nem volt közöttük. De mivel mi az örökbefogadás döntését már évekkel korábban meghoztuk, a férjemnek ez nem volt újdonság, és az első pillanattól kezdve lányaként tudott rá tekinteni. Anna esetében ez a felismerés kicsit lassabb volt, mert az örökbefogadás számára kezdetben csak azt jelentette, hogy „lesz egy anyukám”, és volt egy jól látható, örömteli pillanat, amikor egyszer csak tudatosult benne, hogy apukája is lesz. 

A döntést követően elindult az adminisztratív folyamat, de hogyan zajlott az az átmenet, ami során ti hárman egy családdá váltatok?

Január közepén mondtuk meg neki, hogy szeretnénk őt örökbe fogadni, de ezt megelőzően már zajlott egy egyéni, illetve egy csoport szintű előkészítési folyamat. Ezt nagyon ügyesen kellett csinálni – amiben vitathatatlan érdemei vannak az akkori osztályfőnökének. Az ő osztályában több olyan gyermek is volt, akik szintén állami gondozásban éltek, és akikre nagy hatással volt az, hogy végignézték, amint egy osztálytársuk családba kerül, miközben ők maguk talán soha nem fognak. Ezek borzasztóan nehéz dolgok, és itt elengedhetetlen a pedagógus empátiája, és hogy valóban szeresse és értse a gyerekeket, akiket rábíztak.

A felkészítés tehát már ősszel elkezdődött, először csak általános kérdésekről, minthogy mi a család, hogyan lehet egy embernek családja, majd fokozatosan mélyedtek bele az ezzel kapcsolatos témákba, és én is fokozatosan töltöttem egyre több időt Annával. Végül januárban volt egy pont, amikor már kezdte összerakni a képet, és tudtuk, hogy nem érdemes tovább titkolni, mert túl nagy feszültséget kelt benne a bizonytalanság.

Onnantól kezdve a férjemmel rendszeresen bejártunk hozzá a gyermekotthonba. Kezdetben szigorúan házon belül maradtunk, ahol biztonságban érezte magát, ott játszottunk egy kicsit, majd elmentünk. Később elkezdtünk külső programokat is szervezni, például egy úszóversenyre fürdőköpeny kellett neki, és oda már mi vittük el megvenni, mint egy család, habár ekkor még a gyermekotthonba vittük vissza. Februárban már nálunk töltötte a hétvégéket, de még nem aludhatott ott, tehát reggel elhoztuk, és este visszavittük, végül március elsején végérvényesen átköltözött hozzánk. 

Hogyan éltétek meg ezt a kezdeti időszakot?

Természetesen hatalmas öröm volt, hiszen egy régi álmunk teljesült azzal, hogy lett egy gyermekünk. Ugyanakkor túl az örömön, sok olyan érzést is átél ilyenkor az ember, amikre nem biztos, hogy számít.

Mondják, hogy az örökbefogadás első hetei olyanok, mint a házasságban a mézes hetek, tehát az első két-három hétben mindenki nagyon boldog. De az örömmel párhuzamosan zajlik egy gyászfolyamat is, ami szükségszerűen felszínre fog kerülni.

Annának vesztesége is volt abból fakadóan, hogy kiköltözött a gyermekotthonból: ott ő egy csoportban élt, barátai és nevelői voltak, volt egy élete, amit megszokott, amihez kötődött, és amit most el kellett vágni. Mi mindenképp szerettünk volna annyi stabilitást az életében, hogy maradt a régi osztályában, így senkitől sem kellett végleg elbúcsúznia, csak amikor már készen állt rá. Két év elteltével ő maga mondta ki, hogy szeretne iskolát váltani, tehát ez a lassú átmenet szerintem jó döntés volt – ezt most sem csinálnám másképp.

De még ezzel együtt is nagyon jelentős hangulatingadozásokat, sírásokat, dühkitöréseket eredményezett az a gyász, amivel küzdött. Tény, hogy rengeteg örömünk volt ebben az időszakban, de közben egy nagyon komoly próbatétel is volt, ráadásul úgy, hogy ekkor még nem alakult ki az a fajta bizalom, ami ma már megvan.

Milyen konkrét nehézségek jelentkeztek nálatok?

Az egyik legszembetűnőbb probléma az volt, hogy Anna nem tudott aludni. Borzasztóan nyugtalan volt, ami érthető, hiszen felborult az egész élete, viszont ez azt eredményezte, hogy egyikünk sem aludt. Ebben is sokat segített az akkori osztályfőnöke: napközben megágyazott neki a szőnyegen, és ott be tudta pótolni azt, ami éjszaka kimaradt, csak ugye közben azért mi is egyre fáradtabbak voltunk, mert éjszaka mi sem tudtunk és nem is akartunk úgy aludni, hogy a gyereknek ez nem ment. Viszont ahogy épült a bizalom, úgy párhuzamosan megszűnt ez a probléma – hiszen ez egy reaktív dolog volt, vagyis nekünk nem az ő alvásával volt dolgunk, hanem azzal a személyes krízissel, ami ezt kiváltotta.

Emellett pedig ott voltak a nagy hangulatingások és dühkitörések. Azt hiszem, fél év volt, amikor az első megkönnyebbülést éreztük, akkorra sokat enyhültek ezek a problémák. A második szintlépést pedig nagyjából három év után tapasztaltuk: egészen addig azt gondoltam, hogy Anna egy távolságtartó gyerek, de akkor kiderült, hogy nem, valójában ő egy bújós gyerek, aki szeret ölelni és szeret ölelve lenni, de ennyi időnek el kellett telnie ahhoz, hogy ilyen közel engedjen magához. Még most, hét év elteltével is vannak szintlépések, a legutóbbi például úgy gondolom, hogy idén januárban volt.

Rengeteg traumát hordoz abból fakadóan, hogy gyermekkorában újra meg újra elhagyták, és emiatt a mai napig küzd a saját értékességével.

A gyerekek mindent önmagukból kiindulva értelmeznek, és ő többször is megtapasztalta, hogy lemondanak róla, amit csak azzal tudott megmagyarázni, hogy „én egy rossz gyerek vagyok, én nem vagyok családba való.” Ezeket nekünk is sokszor mondta, például amikor rá kellett szólni valami miatt, ez volt az első mondata. Ilyenkor mi újra meg újra elmondtuk, hogy minden gyerek családba való, ő is az. De ebben nagyon következetesnek kell lenni még akkor is, amikor a végtelenségig provokál csak azért, hogy visszavigyük a gyermekotthonba és a tétel igazolást nyerjen. 

Mindezen nehézségek ellenére viszont ahogy telik az idő – nagy örömünkre – egyre inkább elmondható, hogy a mi is a jó értelemben vett átlagos család átlagos életét éljük, még akkor is ha az örökbefogadás kicsit mindig átszínezi azt. 

Hogyan tudtátok segíteni őt a megküzdésben?

Sokféle módon tesztelt minket, és a kicsúcsosodás mindig az volt, amikor az állatokat kezdte piszkálni és nyaggatni. Ezt természetesen nem engedtük, viszont bármekkora műsor is volt, bármennyit kiabált vagy sírt, mi leültünk és százezer féle módon elmondtuk, hogy nekünk csak ő kell és senki más, mert nekünk ő a legjobb gyerek.

A gyerekek sokszor felkínálják a saját gyógyulásukhoz vezető utat, és nekünk nincs más dolgunk, mint nyitottnak lenni, és megfelelően rezonálni erre.

Anna például nagyon szereti az állatokat, és hozott magával egy gyógyító mesét. A kezdetektől tudta, hogy van egy kutyánk és három macskánk, akik mind menhelyről vannak, majd ahogy megérkezett hozzánk, abban a pillanatban négykézlábra vágta magát, és azt játszotta, hogy ő egy kutya. A történet az volt, hogy mi őt örökbe akarjuk fogadni a menhelyről. Millióféle forgatókönyv előfordult, és sokszor órákig kellett játszanunk. Telefonáltunk, kitöltöttük a papírokat, aláírtuk az örökbefogadási szerződéseket – mindezt persze képletesen. Aztán bejöttek idegenek is a történetbe: el akarták őt vinni, mi pedig megvédtük, vagy visszatértek a régi gazdái, mi pedig elmondtuk, hogy ő már a mi kutyánk. De volt, hogy bántották vagy beteg lett, akkor mi ápoltuk és állatorvoshoz vittük. Az is előfordult, hogy gonosz szörnyek jöttek be, akiket nekem el kellett pusztítanom – meg kellett mutatnom, hogy egy anya mindenre képes, hogy megvédje a gyerekét. Mindig arra reagáltunk, amit épp felkínált, és ezáltal arra is rálátást nyertünk, hogy hol tart az ő saját története. Később ez a játék vissza-vissza tért, amikor épp valamilyen krízist élt át, de az utóbbi két évben már egyáltalán nem.

De más játékok is voltak, amik hasonló célt szolgáltak. Amikor tízéves volt, a férjem úgy cipelte őt a lakásban, mint egy kétévest – mert abban a pillanatban ő tényleg kétéves volt. Amikor megállt előttünk, és kérte, hogy vegyük fel, azzal pótolni akart valamit, hiszen ő soha nem volt a mi kisbabánk, és szerette volna ezt az űrt betölteni. Akkor persze nehéz volt megítélni, hogy mi a helyes reakció, meddig mehet el egy szülő, hogy közben ne taszítsa regresszióba a gyereket. De ma már azt tudom mondani, hogy jól tettük, hogy megadtuk neki ezeket, természetesen észszerű keretek között. Például, amikor az Auchanban kezdődtek el ezek a játékok, akkor megmondtuk, hogy otthon lehet, de ott nem.

A mi esetünk egyébként azért is sajátos, mert az elején kaptunk egy nagyon váratlan “ajándékot” , mondhatni egy isteni beavatkozást, amikor Annának februárban eltört a bokája. Nem volt komoly sérülés, csak egy kisebb csont, de rögzíteni kellett a lábát, ami miatt nem tudott fürdeni. Ezért ez alatt a négy hét alatt én feljártam hozzá a gyermekotthonba és minden nap megfürdettem, ami hihetetlen nagy segítség volt a kötődés kialakulásában, hiszen a kisbabákat szokták a szüleik fürdetni. Még gipszelt lábban költözött haza is, így legálisan cipeltük ölben, mint egy babát. Ha nem történik ez a baleset, akkor nyilván ez nem lett volna életszerű, így viszont sokat lendített a bizalom és a kötődés kiépülésén.

Nagyobb kríziseknél Anna is kapott szakértő segítséget, ezek változó hatásfokkal működtek, mivel nem mindig volt fogadókészség a részéről. Viszont nagyon fontosnak tartottuk kiépíteni az útvonalat a professzionális segítségnyújtás irányába, mivel az élettörténetéből adódóan nagy valószínűséggel felnőtt korában is szüksége lehet rá.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik nagyobb gyerek örökbefogadását fontolgatják?

Az egyik legfontosabb dolog, hogy ne féljenek segítséget kérni. Segítők nélkül vakmerőség volna belevágni,

és ezt abból is látom, hogy én a munkám során is sok állami gondozott gyerekkel találkozom, emellett pszichológusokkal, gyógypedagógusokkal, terapeutákkal vagyok körülvéve. Emiatt nekünk egy nagyon támogató közegben zajlott az örökbefogadás. De még így is hatalmas küzdelmeink voltak, és inkább bele sem gondolok, mennyi váratlan helyzet érheti azt az örökbefogadót, aki nincs ilyen szerencsés helyzetben. Kell a hozzáértő emberek szakmai segítsége.

Arra is számítani kell, hogy minden örökbefogadott gyerek hoz magával elmaradásokat, és az ember hirtelen mindent meg akar adni neki: logopédus, mozgásfejlesztés, lovaglás, és így tovább.

Viszont el kell kezdeni súlyozni, mert éppen elég intenzív érzelmi folyamatok zajlanak benne anélkül is, hogy minden energiáját kifacsarjuk.

Mi például a logopédiát engedtük el, és Annának valószínűleg mindig lesz egy alig észrevehető beszédhibája, de túl sok volt az a teher, ami akkor rákerült. 

Szintén nagyon fontos, hogy a gyerek egy sziklaszilárd családba kerüljön be. Mi a férjemmel nagyon erős párost alkotunk – ez így volt már Anna érkezése előtt, és így van azóta is. Ha az egyikünk elfáradt vagy nehézsége volt, akkor a másik azonnal segített.

Ha kicsit is instabil a kapcsolat, akkor merész lépés az örökbefogadás – de talán mindenfajta gyerekvállalás az –, mert próbára fogja tenni a házasságot.

Illetve egy nagyobb gyermek örökbefogadása sokkal nagyobb körültekintést igényel, mint egy csecsemőé.

Tisztában kell lenni azzal, hogy milyen traumák érték a gyereket az azt megelőző években és alaposan mérlegelni kell, hogy az örökbefogadó család képes lesz-e megküzdeni például a kötődési zavarával, vagy az önértékelési nehézségeivel, amiket magával hoz. Ha erre nem állnak készen a szülők, akkor a döntés kudarcra van ítélve. Minden felkészítőn elhangzik az a mondat, hogy amennyi időt a gyerek a rendszerben eltöltött, annyi idő kell neki a családban is, mire rendeződnek benne a dolgok.

Anna kilenc évet volt bent, és mi most a hetedik évnél tartunk, tehát 18 éves korára készen is leszünk. Mert bármennyire szép és modern egy gyermekotthon, és bármilyen kedves, gondoskodó legyen is a személyzet, biztos, hogy nem tudja felülmúlni a családot. Biztos, hogy a gyermek hozni fog sérüléseket és hiányokat. Egyszerűen minden gyereknek jár az élmény, hogy “saját felnőttje” legyen, ahogy az a gyermekotthonban oly sokszor elhangzik az ott nevelkedőktől.

Dobó Dorka