Spotify vs. koncert – a tökéletes hangzás nyomában

Először egy barátomék hívtak el. Nem tudtam, milyen lesz, de győzködtek, hogy jó. Csak próbáljam ki. Fizetnem se kell, meghívnak. Aztán persze ha az ember egyszer kipróbálja, gyorsan a rabjává válik. Nincs visszaút. Pénz, idő, ezek már nem számítanak. Csak az érzés. Csak a katarzis.

Nem, kedves olvasó, nem arról szeretnék mesélni, hogy függtem rá a legújabb partidrogra. Arról fogok beszélni, hogyan függtem rá a komolyzenére, és ezzel együtt a koncertre járásra.

Valóban egy barátomék hívtak el az első Filharmónia-koncertemre. Nekik családi bérletük volt, de az egyik családtag lebetegedett, így én ugrottam be a helyére. Szerelem volt első hallásra, és a következő évadban már én magam is vettem bérletet, pedig a szórakozásra szánt anyagi keretbe csak cipőkanállal fért be. A koncertek közti időt pedig olyan művek hallgatásával töltöttem ki, amiket a nagybőgőművész sógorom ajánlott. (Hogy milyen jól lehet Shostakovichra mosogatni!)

Nemrég pedig abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egymás után két, kategóriájában teljesen különböző estét is a komolyzenének szentelhettem, így tényleg minden oldalról körbejárhattam a kérdést. Egyik este a Budapesti Fesztiválzenekart és Marc Bouchkov hegedűművészt hallgathattam meg egy Filharmónia-koncert keretén belül, másnap pedig Bősze Ádám zenetörténész volt a szegedi Mentorháló vendége. 

A kérdés pedig az, hogy miért költök pénzt és pazarlok időt arra, hogy az otthonom nyugalma és a Spotify ingyenes verziója helyett egy szűk ülésben hallgassak zenét. Ráadásul úgy, hogy közben természetesen összefutunk pár kellemetlen ismerőssel és nyilván minden tételnél akad olyan, aki beleköhög vagy akkor tapsol, amikor nem kellene? Lehet egyáltalán így katarzist átélni? A válaszom: igen. Sőt, talán csak így lehet.

A Filharmónia-koncert fergeteges volt, emelkedett lélekkel tértem este haza. A katarzis szó szerint azt jelenti, megtisztulás, ez a koncert pedig nemcsak teljesen átmosta a lelkem, de még ki is öblítette, és összehajtogatva bepakolta a szekrénybe illatozni. 

Másnap pedig kiderült, hogy nem csupán engem foglalkoztat ez a gondolatkör.

Bősze Ádámtól ugyanis megtudtam, hogy régen úgy hitték, a zene az angyaloktól származik: emberi felelet a mennyei üzenetre, angyali ihletésre.

(Ezért is van az, hogy az emberek általában a magas hangokat tartják szépnek.) Aztán persze beszéltünk a virtuózokról, akik isteni kijelentésre adott válasza szinte már-már mennyeinek számít, annyira tökéletes. A virtuozitás kivétel nélkül minden korban lenyűgözte az embereket (vagy legalábbis intenzív érzelmeket váltott ki, ahogy azt az Amadeus című filmből megtudtuk). Egyszerűen nem tudunk szabadulni attól, aminek emberinek kellene lennie, mégis emberfeletti.

Ám a legvirtuózabb virtuóz sem játszott tökéletesen, hiszen ez még az ő számukra is lehetetlen. De nem is ez tette őket naggyá.

A kifogástalanság mítosza csak akkor jelent meg, amikor az emberek elkezdtek felvételről zenét hallgatni, hiszen ott nem fért el sem a tökéletlenség, sem a darabok végén adott nézői reakciók.

(Szó szerint – a régebbi lemezekre csak akkor fért el egy másfél órás szimfónia, ha a végéről levágták a tapsot). 

Persze nem azt akarom ezzel mondani, hogy vétek nem koncertteremben zenét hallgatni, és hogy vesszen minden művész, aki nem játszik legalább egy kicsit hamisan. De tényleg a tökéletes hangzás a legszebb? 

Most talán csodálkozva vonod meg a vállad, kedves olvasó, hiszen ez természetes. Az a szép, ami tökéletes. 

Az imént említett, valóban elképesztő koncerten azonban nem ezt tapasztaltam. Természetesen nem a Fesztiválzenekart vagy a Bouchkovot szeretném lehúzni, mivel azt valóban nevezhetjük virtuozitásnak, amit ők művelnek. A koncert mégsem emiatt, vagy nemcsak emiatt volt emlékezetes. Hanem azért, amit otthon nem tapasztalhattam volna meg, hiába hibátlanabb egy felvétel, mint az élő előadás. A felvételen nincs hamis hang, nincs elütés, nincs tüsszentő néni, és hangosan tapsoló-fütyülő tinédzser. Nyikorgó szék sincs. Sem cukorkapapír. 

De otthon nem érzem, hogy több száz ember egyszerre sóhajt, egyszerre feszül be és engedi el magát, és egyszerre lüktet a zene ritmusára.

Hogy a szóló alatt éppen pihenő zenekari tagok ugyanolyan rajongással nézik a szólistát, mint én. Hogy a lelkünk egyszerre emelkedik el a hétköznapi gondoktól és élvez valamit, ami nem evilági.

A fent leírtak természetesen nem csupán a komolyzenei koncertekre érvényesek, hiszen ugyanezt éltem át akkor is, amikor ezren áztunk a Budapest Parkban egy Bagossy Brothers Company koncerten a nyári esőben, és senkinek sem akaródzott hazamenni. Amikor ugyanezen a helyen tízezren sírtuk el magunkat egyszerre a Csinibaba Táncdalfesztiválon – hol a gyönyörtől, hol a meghatottságtól. Amikor Thomas Bergersen az alkotói folyamatról mesélve a színpadon kezdett el komponálni, amit persze több száz ember figyelt lélegzetvisszafojtva. Amikor Kapolcson a sárban táncoltuk el a fájdalmunkat a Bohemian Betyars zenéjére. Vagy akkor, amikor a SZIN-en Vitáris Iván úgy mászott le a közönség közé a színpadról, mint egy szerelmes kamasz.

Otthon, a felvétel mellett nincs katarzis. A katarzisnak ugyanis megvan az a furcsa tulajdonsága, hogy csak őszinte megnyilvánulásokhoz társul, ez pedig viszonylag ritkán érezhető egy ezerszer ismételt stúdiós előadás felvételén. Mert az őszinteség nem mindig tökéletes. Sőt. 

Hasonló konklúzióra jutott másnap Bősze Ádám is: a virtuozitás eszköz, nem pedig cél. Egyetértek vele.

Angyalok nyelvén szólni csak akkor érdemes, ha nem zajos cintányérra és zörgő cimbalomra hasonlítok. Ehhez pedig szeretet kell. És őszinteség. Még akkor is, ha a hitelesség ára a tökéletlenség.

Most pedig rajtad áll, kedves olvasó, hogy hol keresed a katarzist: a tökéletes hangzásban vagy a valódiban? Van-e értelme katarzist keresni ott, ahol nincs helye tapsnak? 

Szabó Anna