Láthatatlan társ – a vakvezető kutyák élete és munkája

Hűséges segítők, társak, barátok – a vakvezető kutyákat különleges kötelék fűzi gazdájukhoz. De egyáltalán hogyan válik egy négylábú vakvezetővé? Milyen feltételeknek kell megfelelnie, és miben más az élete egy átlagos házikedvencéhez képest? Schiff Mónikával, a budapesti MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központ vezetőjével beszélgettünk.

A Kis-Duna partján, egy másfél hektáros területen helyezkedik el az összesen 25 kennelt és 4 tenyészkennelt, valamint tanpályát és a ránézésre egy családi házra emlékeztető épületet magában foglaló vakvezetőkutya-kiképző központ.

“Az intézmény története az 1970-es évekig nyúlik vissza, amikor is vitéz lovag Rithnovszky János úgy döntött, hogy itthon is meghonosítja a vakvezető kutyák kiképzését” – magyarázza Schiff Mónika, a központ vezetője, miközben a mágnestáblára kirakott gyászjelentés felé biccent. A magyarországi vakvezetőkutya-kiképzés atyja idén márciusban, 93 évesen távozott az élők sorából.

Rithnovszky János mérnöki tanulmányai második évében, a második világháború kitörésekor kapta meg katonai behívóját. 1952 szeptemberében egy aknarobbanás következtében elvesztette bal karját, a szeme teljes világát, és részben hallás- valamint egyéb érzékszervi károsodásokat szenvedett. Németországban töltött katonai évei során megtapasztalta, mi mindenben tudnak a kutyák segítséget nyújtani az embereknek: számos látássérültet, illetve hadirokkantat németjuhászok kísértek. Hazatérését követően kezdetben gyakran érték balesetek, és nehezen viselte a kiszolgáltatottságot, így a nyugati példából kiindulva szerette volna megkönnyíteni saját és sorstársai életét. 1976-ban Csepelen megalapította az első magyarországi vakvezetőkutya-kiképző iskolát, mely mind a mai napig működik – ma már a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének Részeként.

Az intézmény munkája nemzetközi modellen alapszik, mely – az itt nevelt kutyákhoz hasonlóan – négy lábon áll: egy tenyésztési, egy kölyöknevelési, egy kiképzési és egy utógondozási program alkotja.

A tenyésztéstől a kiképzésig

“A tenyésztési program részeként szuka és kan labrador retrievereket tartunk – saját tenyészetünk van” – folytatja a magyarázatot a központ vezetője. – “2-7 éves koruk között nagyjából három almot hoznak létre, hiszen nem a szaporítás a célunk, hanem, hogy egészséges, jó idegrendszerű kutyák szülessenek, ehhez pedig nem szabad kiszipolyozni a testüket. Ezeket a kölyköket 8 hetes korukig gondozzuk, ekkor átkerülnek a kölyöknevelési programunkba, ami egyúttal azt jelenti, hogy egyéves korukig családoknál helyezzük el őket.”

A kölyöknevelő családok önkéntes alapon kerülnek be a programba, és szoros szakmai felügyelet mellett gondozzák a kiskutyákat. “Ebben az egy évben lényegében

az a cél, hogy a kutya minél több ingert megtapasztaljon: fényeket, sötétet, liftet, kertes házat, BKV járatot, vasutat, irodát, áruházat, tömeget, tehát mindent amit csak lehet – olyan hétköznapi dolgokat is, amik számára ijesztők lehetnek.

Ideális esetben a gazdája ilyenkor magával viszi a munkahelyére vagy az iskolába – hiszen nem ritka az sem, hogy gyerekekhez kerülnek a kutyák –, de ha erre nincs lehetőség, akkor délutánonként és esténként tudja biztosítani a szükséges ingermennyiséget. Az sem gond, ha ez idő alatt másik háziállattal is együtt él a kutya, de olyan is előfordul, hogy csecsemő van az adott háznál, ami szintén jó, hiszen neki az mind inger, amitől fejlődik.”

“A családok sokszor ezzel az egy éves időszakkal tanítják meg a gyerekeknek a felelős állattartást, és ha azt tapasztalják, hogy kellő érettséggel gondozza a kölyköt a gyermek, akkor ezt követően hosszabb távra is megengedik, hogy kutyája legyen. Olyan is van persze, aki menet közben meggondolja magát, és visszahozza a kutyát, erre bármikor van lehetőség.”

Az egyesület néhány éve egy díjat alapított, mellyel kifejezik hálájukat a kölyöknevelő családok felé. A Rithnovszky János-díj ezüst és arany fokozatát a 3, illetve 6 kiskutyát felnevelt gondozók kapják, a gyémánt fokozatú kitüntetést pedig azoknak adják át, akik már legalább 10 kölyköt neveltek.

Egy év elteltével a kölykök visszakerülnek az intézménybe, és megkezdődik a kiképzés. “A kiképzés első része egy hozzávetőleg 6-8 hetes megfigyelési időszak, amikor többféle környezetbe elvisszük őket sétálni, megnézzük a terhelhetőségüket, elkezdjük tanítani az első fegyelmező gyakorlatokat, és állatorvosi vizsgálatokon vesz részt. Ez az időszak egy engedelmességi vizsgával zárul, amit ha sikeresen vesz a kutya, akkor rátérünk a vakvezető munka tanítására.”

“A kiképzési fázisban vezényszavakat tanítunk az azokhoz társuló viselkedésekkel együtt egyre nehezebb pályán: lépcsőn, zebrán, lejtőn, megállóban, minél komplexebb akadályok bevonásával. Végeredményben nagyjából 30-35 vezényszót kell a kutyának ismernie.”

Társ találás

“A sikeres vizsgát követően a kutyának egy gazdát kell választanunk.

Nagyon fontos, hogy soha nem az emberhez keresünk kutyát, hanem fordítva.

Van aki egy évet panellakásban élt a kölyöknevelési program alatt, van aki kertes házban, van akinek nagyobb a mozgásigénye, másnak kisebb. Hasonlóan ahhoz, amikor az emberek választanak párt maguknak és igyekeznek hasonló érdeklődési körrel rendelkező társat találni, mi is erre törekszünk a kutyák esetében. Figyelembe vesszük tehát a korábbi tapasztalatait, a temperamentumát, a mozgásigényét, de ugyanilyen lényeges szempont a szimpátia is, mert előfordulhat, hogy ketten minden logikus érv ellenére sem passzolnak egymáshoz. Ha a kutya nem hajlandó egy adott látássérülttel együtt dolgozni, akkor nem erőltetjük neki. Nem számít, hogy ki mióta vár kutyára, az fogja megkapni, akihez a leginkább passzol.”

“Jelenleg nagyjából 120 igénylésünk van, és évente maximum 10 kutya kerül ki tőlünk. Egy vakvezető kiképzése 4,8 millió forintba kerül, amit a vakok egyesülete finanszíroz, így sajnos nem tudunk mindenkinek biztosítani, aki szeretne. Viszont mindenkivel felvesszük a kapcsolatot, aki kutyát igényel, behívjuk egy személyes találkozásra, megismerkedünk vele, és elmondjunk mindent, amit tudnia kell.

Fontos szempont például, hogy csak olyan személy kaphat kutyát, aki aktív életet él, tehát ki szokott mozdulni a lakásból, és tud bottal közlekedni.

Ez a kutyás közlekedés alapja, e nélkül nem megy. Szintén sarkalatos kérdés, hogy el tudja-e látni önmagát, és érzelmileg elfogadta-e már a vakságot, mert ha ezek bármelyikére is nem a válasz, akkor még nem áll készen a vakvezető kutyára” – magyarázza a központ vezetője.

A kiválasztást követően a kutya és a gazdajelölt 3-5 napra beköltözik az intézménybe, ahol egy fürdőszobával és konyhával felszerelt lakóegységben élve kezdik meg az ismerkedést. Ez idő alatt a látássérült személy egy mélyreható oktatásban részesül a kutya gondozására, egészségére, a jogi vonatkozásokra és minden felmerülő eshetőségre tekintettel. A kiköltözést követő hónapokban egy kiképző segít nekik az összeszokásban, ami egy vizsgafeladattal zárul, mely során valós hétköznapi környezetben kell a kutyának és a gazdájának bejárnia egy útvonalat.

Mi jön a kiképzés után?

“A vakvezető kutya nem taxi” – szögezi le a kiképző utalva arra a gyakori tévhitre, miszerint a kutya azzal segítené a gazdáját, hogy elvezeti őt egy megadott célállomásra.

A valóságban a tájékozódás egy közös munka, amihez elengedhetetlen, hogy a látássérült ismerjen bizonyos útvonalakat, a kutya pedig segít neki végigmenni rajtuk, felismerni vagy épp kikerülni az akadályokat – sokszor úgy, hogy maga a látássérült ezt észre sem veszi.

Ehhez a vakvezetőnek meg kell tanulnia, hogy a méretei megnövekedtek egy ember méreteivel, vagyis nem elég egy olyan szűkületet találnia, amin ő maga átfér, hanem olyan utat kell keresnie, ami kellően nagy mindkettőjük számára.

A kiképzés egyik legnagyobb kihívása az úgynevezett értelmes engedetlenség tanítása. “A kutya alapvetően a gazdája által használt parancsszavakat követi, azonban előfordul, hogy a látássérült nem vesz észre valamit – például mert egy sorompó magasabban van, mint ahol keresi –, és ilyenkor a kutyának felül kell bírálnia az ember döntését, amit azzal jelez, hogy nem megy tovább. Ez egy nagyon nehéz feladat, amit nagyjából másfél-két éves korára tanul meg, onnantól viszont összetett szituációkban is alkalmaznia kell. Előfordul például, hogy egy olyan járdaszakaszra akar rálépni a látássérült, aminek csak a túlsó vége van lezárva, tehát felmenni ugyan még tudna rá, lejönni viszont már nem. Ilyenkor a kutyának ezt nagyon korán fel kell ismernie, és már a járdára lépés előtt ellenállást kell mutatnia.”

Mi teszi a kutyát vakvezetővé?

“A képzés tehát meglehetősen hosszú, ráadásul mindegyik fázisból esnek ki kutyák – nem is kevesen. Nagyon szigorú feltételeknek kell a megfelelniük: jó idegrendszerű, emberszerető, megfelelő méretű és egészségű állatokat keresünk. Nem lehet bennük agresszió, de nem lehet bennük félelem sem. Ha például fél a magasban, akkor már nem alkalmas vakvezetőnek. Ezen túlmenően már lehet akármilyen fajtájú, habár mi elsősorban labradorokkal dolgozunk, és kizárólag őket tenyésztjük, hiszen rendkíül családcentrikus és emberszerető fajta. De ha van például egy airedale terrier, aki a fajtája szégyene, mert nem vadászik, az nekünk jó. Egy évben nagyjából ötven kutyával foglalkozunk, de ahogy mondtam, mindössze tíz körül van azoknak a száma, akik végül vakvezetők lesznek.”

A kiképzők jelenleg 69 olyan látássérülttel tartanak kapcsolatot, akik a tőlük kikerült kutyákkal élnek. A szakmai támogatás mellett anyagi segítséget is nyújtanak bizonyos mértékben, azonban a kutyák ellátása minden tekintetben a látássérültek dolga, ami sokak számára egyben az akadálya is annak, hogy igénylést adjon be.

Nyugdíjazás

Ahogy minden hivatás, úgy a vakvezetés esetében is eljön az a pillanat, mikor a kutya már nem alkalmas arra, hogy ellássa a feladatait. Ilyenkor a látássérültek sokszor már nem tudják vállalni az állat gondozását, ezért az egyesület segítséget nyújt az örökbeadásban, és igyekeznek olyan új gazdit találni, akinél a látássérült később is látogatni tudja nyugalmazott társát.

A riportot Dobó Dorka készítette