Bízni Istenben – egy iromány valakitől, aki még csak tanulja

Tudjátok, azt gondoltam, hogy a felnőtt élet vicces lesz. Élvezetes. Kalandos. 

Nem kell megkérdeznem anyukámat, hogy elmehetek-e szórakozni a barátaimmal. Megvehetem a növényi tejet a boltban a rendes helyett (mondjuk, mint utóbb kiderült, laktózérzékeny vagyok, szóval normálisat amúgy se ihatok). Nem az öcsém ablakán csempészem be az újonnan vett ruhát vagy könyvet, hogy anya meg ne lássa. Nem apát hívom fel, hogy jöjjön értem hajnalban, mert elment az utolsó busz. Tudjátok, felnőtt élet. Ház, karrier, móka, boldogság, önálló döntéshozatal.

Az élet egy, azaz egy egyetemi évet adott nekem arra, hogy azt higgyem, ez valóban így lesz. Aztán a valóság eljött értem a játszóházba és még csak azt sem várta meg, hogy a pizza-csokitorta ebédet megegyem, ami benne volt az árban. Mondjuk, a gyümölcsös tortákat jobban szeretem, szóval ebben a kontextusban 1:0 nekem. Attól még egy kicsit fáj, és bár nem vagyok jogász, de szerintem ezt a tényállást hívjuk különös kegyetlenségnek. 

Az első egyetemi évem után  eljutottam arra a pontra, hogy az a lány, aki voltam, aki mindennek örül, türelmes, nem húzza fel magát, nem veszekszik, igyekszik kedves és figyelmes lenni hirtelen eltűnt. Napjaim átszőtte a stressz, a csalódottság, a kétségbeesés. Ugyanis a felnőtt élet több, mint akkor érni haza, amikor csak szeretnék. Több annál, mint bármit megvenni a boltban. Rájöttem, hogy egyedül maradtam a nehéz döntésekkel, amiket mostantól nekem kellett meghozni. És a felelősséggel, ami ezzel jár. Túl nagy lett a nyomás. Én pedig rosszul reagáltam. 

Azt éreztem, elbuktam, rossz ember vagyok és közben csak azt láttam, hogy mindenki más jobban bírja nálam, tehát úgy gondoltam, velem van a baj. A nagyon-nagy baj. 

Akárhogy próbálkoztam, nem sikerült változtatni. Mindig, mikor úgy éreztem, fent vagyok, jött valami szomorúság, egy megterhelő, esetleg leterhelő helyzet, amikor újra megakadtam az úton, amin megindultam. És bár ezeket most múltidőben írom, közel és távol sem múltak el. Nem egy év távlatából mesélek, ez a múlt hetem, a múlt hónapom, a két héttel ezelőtti napjaim. 

Nehéz bízni Istenben.

Ami csak azért nagyon szürreális, mert elküldte a fiát, hogy meghaljon értünk a kereszten, a legnagyobb mélységből húzza ki az embereket, vakokat gyógyított és halottakat támasztott fel, mégis olyan nehéz néha azt mondani: „Istenem, megbízom benned, tégy amit akarsz”.

Nemrég megtértként nem egyszerű, de sejtem, hogy annak sem mindig gyalog-galopp, aki egészen régóta az Úrral él.

Mert valahogy sokkal kényelmesebb elképzelni, hogy majd én megoldom a magam baját, minthogy egy fehér szakállas, fehér ruhás, fényben ragyogó úriember, aki a felhőkön ül, majd megsegít.

Pedig, ha jobban belegondolunk, Ő felülről lát mindent, mi pedig bentről. Míg Ő madárnézetből vizslatja az eseményeket – tehát egészen tisztán kirajzolódik előtte a látkép -, addig nekünk kerülgetni kell az előttünk álló nehézségeket. Ilyenkor csak elképzelem, ahogy lenéz rám, rákönyököl a trónja karfájára és kicsit megfáradtan, arra gondol: „Miért teremtettem ilyen makacsnak ezt a lányt és hány jelet kell még küldeni neki, hogy megbízzon bennem?”  Talán még az arcát is beletemeti a kezébe, aztán két ujja közül

összenéz Jézussal meg a Szentlélekkel és szótlanul, szemmel megbeszélik, hogy megint nem lesz könnyű menetünk.

Mehetünk egy ideig a saját emberségünkből, talán meg is oldódnak körülöttünk a problémák, találhatunk egy kilátót, ahonnan alaposan kinézve, megláthatjuk a kivezető utat. De eljuthatunk arra a pontra is, ahol már nem tudunk magunktól cselekedni, ahol elsötétül körülöttünk minden, ahol szembe kellett nézni azzal, hogy nem mindig egy pillangós pipacsmező ez a világ, ahol lehetünk akármilyen alázatosak, valahogy mégsem úgy alakulnak az események, ahogy szeretnénk. És hiába próbálunk visszatérni magunkhoz, hiába igyekszünk mosolyogni, pozitívnak lenni, a szívünket lassan átveszi a csalódás és az elkeseredettség, a kilátástalanság. Ekkor két dolgot tehetünk:

kapálózhatunk még, próbálkozhatunk vér izzadva tenni valamit, amíg tényleg bele nem fárad teljesen a szívünk és a lelkünk, vagy végre valahára megbízhatunk Istenben.

Megállhatunk és elmondhatjuk: „Uram, te vagy az én kősziklám, te nem változol, hatalmas vagy, kezeid a végtelenig nyúlnak, te vagy a mindenség. Leteszem eléd most az életem, dönts helyettem te, legyen meg a te akaratod, innen én nem tudok továbbmenni egyedül.” És tudjátok, mivel Ő nyitotta ki előttünk a Mennyek kapuját, mivel az Ő gyermekei vagyunk, szeret minket, így segíteni fog. Olyan elképzelhetetlen módokon, amikre nem is számítunk.

Ez utóbbiakat már csak hitből írom. Nekem még többször el kell mondani Apunak odafent, hogy megbízom benne, csak menjek már valamerre, amíg tényleg teljesen átadom magam. Hát ez vagyok én. De, azért hozzátenném, hogy, míg ezt megírtam, két növényitejes kávét is ittam – nem egymás után, két különböző időben, mindenki megnyugvására – tehát azért mégis úgy alakult valami, ahogy anno elképzeltem. 

Nagy Rita Anna