Az egyetlen bűnük az életkoruk. 

Este 7 óra, pontosan érkeztünk. Kezünkben már ott a welcome pezsgő, majd belépünk a gyönyörűen megkomponált márvánnyal és bársányszékekkel díszített terembe. Nevetgélünk, beszélgetünk, közben kezünkben már lapozgatjuk a könyvet, melynek a bemutatójára érkeztünk. 

Zarifa – Egy nő harca a férfiak világában.

Aztán megjelenik egy fiatal nő, kendővel a fején. Huszonnyolc éves, sugárzik belőle az erő. Kiáll előre és beszélni kezd. Beszél és mesél – a könyvről, az életéről, a küzdelmekről. 

Zarifa Afganisztán legfiatalabb női polgármestere, emberjogi harcos, egy túlélő. Mesélt nekünk gyermekkoráról, a “hátrányos” helyzetéről, hogy nem beszélgethetett apjával és annak barátaival, mert nőnek született. Mesélt az évekről, mikor tanult, s országot látott, és érezte, hogy tenni akar, egy jobb és békésebb országot szeretne létrehozni. Huszonnégy évesen lett polgármester egy olyan világban, ahol ez szóba sem jöhetett volna. Kitartóan küzdött, s ment előre. Hatszor követtek el ellene merényletet – kezein a gázrobbanás jelei néhol még mindig megmutatkoznak. 

Aztán rádióműsort hozott létre a fiatal lányoknak, és a végső percekig küzdött a szabad Afganisztánért. Az utolsó repülővel sikerült 2021 őszén elmenekülnie, azóta Nyugatról próbál az országáért tenni. 

Megkérdeztük, honnan merít erőt mindehhez? Azt felelte, ő egy afgán nő. Mint a nagymamájának, úgy sok más afgán nőnek nincs más választása a nehézségek közepén. Csak menni előre és előre, és nem feladni. Azt csinálja, amit helyesnek érez, az embereiért, az országáért, 

“mert az első sorban kell lenned, hogy aztán tudjanak hozzád csatlakozni!”

-mondja, s a terem fele valójában már kész lenne csatlakozni. De itt Nyugaton, a nagy kényelemben és biztonságban nehéz tájékozódni – mégis hogy tudnánk innen segíteni rajtuk?

Arra kér minket, meséljük el az afgán nők történeteit. A történeteket, melyek már nem felkapottak a sajtóban, hiszen 5-6 hónap alatt kimerültek, és jött az ukrán háború, majd most az iráni tüntetések égető eseményei. Valóban szükség van a szabadságra, de szabadságot csak azután kérhet az ember, miután az alapvető emberi jogok és források már a kezében vannak. Afganisztánban nincsenek. Afganisztánban a nők eladják egyik gyermeküket vagy valamelyik testrészüket, hogy a többi gyermeküknek ételt adhassanak. 

Ha nincs pénz, nincs kenyér. Ha nincs kísérő, nem hagyhatod el a házadat. Ha kísérő nélkül hagyod el a házadat, nyilvános megszégyenítés és megkövezés vár rád. 

Ekkor merül fel az oktatás kérdése is. A tálibok jelenleg egyre drasztikusabban veszik el a nőktől a tanulás lehetőségét. Zarifa unokatestvére esetében félő, hogy az egyetem utolsó féléve előtt zárják el a lehetőségeitől. De a gyerekek sem járnak jobban. Ha egy lány betölti 5-6. életévét, már nőnek minősül, s nem mehet többé iskolába.

Pedig az egyetlen “bűnük” csupán az életkoruk.

Rákérdeztünk az ország gazdasági helyzetére is – hiszen itt nekünk kézzel fogható számok kellenek. Zarifa erre csak kimondta azt, amit mind sejtettünk. Ha a nőknek még az oktatáshoz, vagy a sétáláshoz sincsen joguk, akkor egyértelmű, hogy a munkaerőpiacon sem lehet rájuk számítani, ami természetesen gazdasági válságot von maga után.

Próbálnak a nőknek különböző úton-módon segíteni, de mégis hogyan működhetne az online oktatás, továbbképzés, ha ennivalóra nincs pénz, nemhogy internet előfizetésre. 

Az est vége felé közeledve felmerült a kérdés: miért nem segített a NATO a kivonulásnál, hogy az ország stabil lábakra álljon, s visszaverje a tálibokat? Nos, a NATO felelt az ország védelméért, az ellátmányokért, sokak fizetéséért – válaszolta a Polgármester Asszony. Számukra azonban volt egy ennél sokkal fontosabb feladat, mely jelenleg a világ sok más országában is új célként van megfogalmazva: a digitalizáció. 

De digitalizációval nem lehet fegyveres erőket visszaverni. 

Digitalizácó címszó alatt csak elméleteket lehet gyártani az asztal mögött, miközben a nemzetközi újságírók megírják, az országnak már 80%-a tálib erők alatt van. 

Igen, Afganisztánt most a tálibok vezetik, de ez megelőzhető lett volna. Megelőzhető lett volna, ha a jó embereknek adják a forrásokat. Ha kevesebb lett volna a korrupt tégla. Ha a “többi Zarifa” is szóhoz jut, mielőtt elhallgattatják. 

Az afgán nők helyzete vallási, politikai és minden egyéb hovatartozástól független. Mert az alapvető, az élethez szükséges feltételekhez mindenkinek joga van.

Zarifa arra kért minket, hogy osszuk meg az afgán nők történeteit. Én sajnos egyet sem ismerek, de az est után keresni fogom őket. Ami viszont biztos, mindenkinek joga kell, hogy legyen az oktatás. Bármilyen nemű, és bármilyen korú is az illető.

Ha ki akarnak kecmeregni ebből a nyomorúságból, kérem taníttassák a gyerekeiket, különösen a lányaikat. Ha befektetnek a fiuk oktatásába, ő pénzt fog hozni a házhoz. De ha befektetnek a lányuk oktatásába, akkor majd, ha ő is anya lesz, oktatni fogja a saját gyerekeit, és azután az unokáit. Ha taníttatnak egy nőt, felemelnek tíz nemzedéket! – Zarifa Ghafari