Holidate, avagy mese a lányról, aki (nagyon) fél az elköteleződéstől

A Holidate című film egy könnyű, karácsonyi romantikus vígjáték. Egy történet a lányról, aki szeretne kapcsolatban lenni és közben fél is tőle, és a fiúról, aki cinikus vagánysága mögé rejtőzve keresi az igaz szerelmet. Vigyázat, a cikk nyomokban spoilert és komolyabb gondolatokat is tartalmazhat!

Karácsonykor senki sem szeret egyedül lenni; így van ezzel két főszereplőnk, Sloane és Jackson is. A helyzetet az sem teszi könnyebbé, hogy Sloane testvérei már mind elkeltek, és az anyukája kétségbeesésében minden jöttmenttel össze akarja boronálni. Jacksonnak hasonlóan borzalmasan telnek az ünnepek, ezért nem csoda, hogy mikor karácsony után a plázában véletlenül egymásba botlanak, rögtön találnak közös témát. A találkozásból végül egyezség lesz; egymás partnerei lesznek -kizárólag az ünnepekre. Együtt töltik a szilvesztert, a Szent Patrik napot, a húsvétot, és sorban az ünnepeket. Kapcsolatuk bár plátói marad, egyre jobban mélyül, és szépen lassan többet kezdenek el érezni egymás iránt. 

És innentől kezd izgalmassá válni a történet. Ugyanis amint világos lesz Sloane számára, hogy kapcsolatuk komolyabbá válhat, iszkolni kezd. Persze, a könnyed film könnyed film marad, viszont megmutatja a kötelékfóbia egy tipikus esetét. Hogy mi is az a kötelékfóbia? Az elköteleződéstől való félelem. Amikor adott valaki, akivel végre tényleg komoly lehet, akivel végre tényleg van esély a boldog holtomiglan-holtodiglanra, és mi még azelőtt kilépünk a kapcsolatból, hogy megtudnánk, mi is lehetett volna belőle. A kötelékfóbia jó példája a filmben szereplő Sloane, aki egész addig epekedik a vágyott férfi után, amíg az nem lép feléje, de azután meghátrál. Azonban lehet párkapcsolatban is kötelékfóbiával küzdeni; kilépni a kapcsolat egy olyan fordulópontja előtt, ami egy már a komfortosnál mélyebb elköteleződéssel jár. Továbbá előfordul olyan is, hogy valaki hosszú, komolynak tűnő kapcsolatban egyszerűen csak nem engedi magához közel a partnerét, ezáltal megőrizve azt a távolságtartó állapotot, ami számára még elviselhető.

És hogy mi bújik meg e félelem mögött? Ha erre választ akarunk találni, akkor érdemes gyermekkorunkban és kötődési mintáinkban keresni a választ. Szívből ajánlom Stefanie Stahl, német pszichoterapeuta Igen is, meg nem is című könyvét, amiből én magam is -a kötelékfóbiával való küzdelmem során- sokat tanultam. Emellett sajnos az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy fogyasztói társadalmunk nem a hosszútávon (emberek vagy dolgok, eszmék felé) elköteleződni tudó emberekből él.

Azt gondolom, hogy ha őszintén magunkba nézünk, tanulhatunk az amúgy egyáltalán nem edukatívnak szánt Holidate című filmből. Feltehetjük magunknak a kérdést, hogy valójában vágyunk-e mély elköteleződéssel -és ezáltal kötöttségekkel is- járó kapcsolatra? Szakítottunk-e már azért, mert úgy gondoltuk, jobb, ha mi megtesszük, mintha minket hagynak el? Ért-e bennünket olyan csalódás, hogy attól elveszítettük a tartós, boldog párkapcsolatba vetett hitünket? Bele merjük-e engedni magunkat -úgy igazán- egy kapcsolatba, vagy csak a felszínt kapargatjuk évekig? És úgy általában; mit jelent számunkra az elköteleződés valami, vagy valaki felé?

Gergely-Papfalvy Bori

Kép forrása: Netflix

5+1 alternatív programajánló novemberi hétvégékre

Az a jó az évszakokban, hogy mindig változnak. Mire beleunnánk a nyárba, jön az ősz és a tél. És mikor már nagyon elegünk van a hidegből, eljön a tavasz, majd a nyár. Rendre bekövetkező, lassú változás ez a természetben, és a saját belső világunkban is. Ugyanis minden évszak, és minden hónap tanít bennünket valamire, ha igazán odafigyelünk.

A következőkben öt olyan ötletet osztok meg, amelyek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy ne csak a természet változzon, hanem vele együtt te is.  

1) Gyújts meg egy gyertyát és csak légy egyedül!

Halottak napja alkalmából sokan családostul felkerekednek és meglátogatják elhunyt szeretteik sírját, történeteket mesélnek róluk. Viszont talán kevesebben vannak azok, akik egyedül, minden zajtól távol elmélkednek szeretett halottaikon. Arra hívlak, hogy egy félreeső sarokban gyújts egy gyertyát azokért, akiket szeretsz -nemcsak az elhunytakért, az élőkért is. Gondold végig, hogy mit kaptál tőlük, és mivé váltál általuk! Eleveníts fel régi emlékeket, gondolatokat, merengj el mindazon, ami eddigi életedben történt!

2) Sétálj egy nagyot és közben figyeld meg a természet változását!

Mindenki szereti a színes őszi leveleket, és az október vörösesen aranyló árnyalatait, ám a november végi kopasz fákkal és enyészetnek indult levélszőnyeggel már kevesen vannak így. Mégis arra hívlak, hogy az októberi nagy kirándulások után menj ki a november végi természetbe is. Gondold végig, hogy mit jelent számodra a természetben ciklikusan bekövetkező elmúlás-újjászületés. Mi az, amit szeretnél magad mögött hagyni? Hogyan készítesz helyet magadban az új impulzusoknak, érzéseknek, kihívásoknak?

3) Kuckózz be a kedvenc kanapéd és egy bögre forró ital társaságában!

Az őszi-téli hideg időszak a nagy kuckózások ideje. Valamelyik hétvégén szánj időt arra, hogy egyedül vagy egy szeretted társaságában csak úgy vagy. Főzz egy bögre forró teát vagy készíts forralt bort, szerezz be egy jó könyvet vagy filmet, indítsd el a kedvenc zenédet és csak élvezd, hogy nem kell sehova rohannod! 

4) Főzz vagy süss valami finomat és ne csinálj közben semmi mást! 

Az ősz tele van ízekkel és illatokkal; ki ne szeretné parki séták során a jó meleg sült gesztenyét majszolni vagy az otthon melegében a friss sütőtökös pite illatát. Akár valamelyik ellenállhatatlan őszi sütemény, akár egy ínycsiklandó libás fogás elkészítéséről is van szó, most arra hívlak, hogy egy kis időre hagyd abba a multitaskingot! Akármit is sütsz vagy főzöl, ne csinálj közben semmi mást! Ne hallgass közben podcastot, ne nézz videót, ne takaríts és a telefonod se legyen folyton a kezedben! Teljes figyelmeddel légy jelen, és éld át a sütés-főzés okozta örömöket! 

5) Készülj fel az adventre!

Ne értsd félre, én sem szeretem, hogy már október közepén a karácsonytól hangosak a plázák, és ez az utolsó ötlet nem is arról szól, hogy november elejétől kezdj el a karácsonyon pörögni. Azonban én szinte minden évben advent első vasárnapját megelőző szombaton csapok a fejemre, hogy nemhogy az adventi naptárral vagy dekorációval, még a koszorúval sem vagyok kész. Ezért arra hívlak, hogy velem együtt kezdd el időben az idei adventi készülődést. Gondold végig, hogy mivel és hogyan szeretnél a karácsonyra készülni. Készítsd el az adventi koszorút és naptárat -ha lesz! De, ami még ennél is fontosabb; találd ki, hogy hogyan készíted fel a lelkedet is az ünnepre; mi az, amiről lemondasz, vagy amit megteszel idén. (Ha valamilyen önkéntes tevékenységet vállalnál idén, akkor csatlakozz Határtalanul – Légy Te is Margaret Angyal! eseményünkhöz és készíts Te is egy csomagot határon túli, rászoruló gyerekek számára.)

+1 Lassíts és figyelj befelé!

Az iménti ötletek mindegyike valami módon ahhoz segít hozzá, hogy felvedd a novemberi természet lassú, nyugodt ritmusát és elmélyülj. Arra hívlak, hogy ebben a hónapban minél többször igyekezz kiszakadni a hétköznapok mókuskerekéből, és lassíts! Ahelyett, hogy több dolgot egyszerre csinálnál, inkább koncentrálj arra az egy dologra, amit épp teszel, és csináld azt teljes odaadással, átéléssel! Hallgasd a lehullott levelek neszeit, figyeld meg a kopasz fák égbemutató ágait és találd meg, hogy Neked mit üzen az idei november!

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Mit üzen nekünk mindenszentek ünnepe?

Mindenszentek ünnepe van. Azoknak a névtelen szenteknek az ünnepe, akikről tudjuk, hogy voltak, éltek, de mégsem hagytak akkora nyomot a világban, hogy személyükről emberek ezrei emlékezzenek meg. Akik “csupán” jól és jobbra törekedve éltek, átlagosan, olykor boldogan, olykor szomorúan. Hétköznapi emberek, akik próbáltak helyesen élni, és akik földi dolguk végeztével -hitünk szerint- a Jóistenhez tértek haza. 

Ilyen névtelen szentből sok van. Nagymamák, akik egész életükben családjukért dolgoztak, és utolsó napjaikban is sapkát kötöttek unokájuknak. Nagypapák, akik ötvenhatban életüket kockáztatva megküzdöttek a mi szabadságunkért. Szomszéd bácsik, akik segítettek megszerelni az elromlott biciklit, és tanítónénik, akiktől életre szóló leckét kaptunk emberségből. Nagynénik, akik a háború után özvegyen maradt testvérük mellett maradtak gondoskodó pót-apukaként. Sokgyermekes édesanyák, akikre mindig lehetett számítani. Iskolai portásbácsik, akik minden gyereket névről ismertek és mindenkihez volt egy jó szavuk. Mélyhitű apácák, akik vagyonukat rászorulóknak adták. Itt éltek velünk a hétköznapok szürke szentjei, és tették az olyan kicsi csodákat, amikre talán életük során nem is figyeltünk fel. 

Úgy gondolom, hogy sok ilyen szent él most is közöttünk, akiknek tetteit nem értékeljük eléggé. “Alapnak” vesszük, hogy vannak és azt is, hogy jót tesznek. Alapnak vesszük a segítséget, a jó szót, kedvességet, önfeláldozást. Elmegyünk mellettük, pedig meg is állhatnánk egy pillanatra. Megköszönhetnénk nekik, hogy teszik a dolgukat, helyesen és jól élnek. És tanulhatnánk tőlük. Megkérdezhetnénk tőlük, hogy miből merítenek erőt, motivációt. 

Sokan vannak, akik családi mintájukat (többnyire tudatalatt) megvalósítva ugyanazokat a hibákat követik el, mint szüleik, felmenőik. Akadnak olyanok is, akik azt tűzik ki célul, hogy “csak olyanok ne legyenek, mint a szüleik”, és e hiánymotivált elhatározásból fakadóan ők sem úgy élnek, ahogy szeretnének. Néhányan azonban a figyelmüket a hibák elkerülése helyett a hétköznapi szentek felé fordítják. Tanulnak azoktól az emberektől, akik szépen, szeretetben, mások javára és a társadalom hasznára élnek. Életük példájából erőt merítenek ahhoz, hogy fölülírják a tudatalattiuk által megrajzolt sorsot, és helyesebb életet éljenek. 

Szeretnék én is ilyen életet élni; értékelni a hétköznapok csodáit és példát venni a jövő mindenszentjeiről. És szeretnék hálát adni, nemcsak november 1.-jén, hanem az év minden napján azokért, akik “csupán” jól élnek, és mindennapi tetteikkel elhordják hátukon a világot.  

Gergely-Papfalvy Bori

Esküvőszervezési kisokos kezdőknek

Eljegyeztük egymást, hatalmas a boldogság. Örülünk mi, örülnek a szüleink, testvéreink, barátaink.  Egy ideig rózsaszín felhőben úszkálunk, aztán szép lassan realizálódik bennünk; eddigi teendőink mellett -álláskeresés, munka, költözés, lakásvásárlás- még az esküvőt is meg kell szervezni. Ami pedig nem egyszerű, de nem is lehetetlen küldetés. 

A következőkben pedig egy olyan lány esküvőszervezési kisokosába nyerhettek betekintést, aki elméletileg tudja, mit kell csinálni, és az pedig, hogy ez gyakorlatban hogy sikerül, röpke kilenc hónap múlva kiderül. 

0. Segít-e nekünk esküvőszervező?

Egészen addig, ameddig nem kellett esküvőt szerveznem, úgy gondoltam, hogy esküvőszervezőre nincs szükség. Hát, most már nem így gondolom.

1. Mennyit szeretnénk költeni?

Oké-oké, rossz a kérdés, mert leginkább semennyit sem ‘szeretnénk’ költeni, de valamennyit mégis muszáj. Az első pont tehát az, hogy kitaláljuk, mennyi is az annyi. Persze, ez nagyban összefügg azzal, hogy hány vendéget szeretnénk meghívni, és milyen minőségű esküvőt szeretnénk. Na, meg persze attól, hogy mennyi pénzünk van. 

Jó, ha a költségvetés meghatározása előtt utánajárunk, hogy mi mennyibe kerül. Merthogy hiába is akarunk mi kétszázezres esküvőt, az nem fog menni. 

2. Hány embert (és kiket) szeretnénk meghívni?

Ez a második legfontosabb kérdés, ami szorosan összefügg az előzővel. Az a megfigyelésem, hogy van három tényező -létszám, költség, minőség- amik közül maximum kettőt vehetünk figyelembe. Tehát, nincs sok pénzünk és prémium esküvőt szeretnénk? Hívjunk meg kevés embert. Sok embert akarunk meghívni és nem akarjuk, hogy elszálljanak az árak? Lejjebb kell faragni az igényekből. 

3. Mikor szeretnénk az esküvőt?

Fontos eldönteni, hogy mikor szeretnénk megházasodni -milyen évszakban, melyik évben, főszezonban (május vége-szeptember eleje) vagy tavasszal, ősszel, esetleg télen? A nyár a megszokott lakodalmas időszak, itt jobban ráérnek az emberek és általában jó az idő. Tavasszal és ősszel azonban, bár eshet az eső, de cserébe lehet, hogy több szolgáltatótól is kaphatunk kedvezményt. 

4. Milyen helyszínt, milyen minőségét szeretnénk?

Ha már eldöntöttük, hogy kis esküvőt vagy nagyot szeretnénk, mekkora a büdzsénk, és kiket hívunk meg, és mikor szeretnénk egybekelni, jöhet a helyszín keresés. Megfigyeléseim alapján négy kategóriába soroltam be az esküvői helyszíneket. Van a legolcsóbb kategória, azaz a művelődési ház, iskola -amiket egyébként egy jó baráti összefogás eredményeként igazán szépre ki lehet dekorálni. Itt nehézség az, hogy mindent az ifjú párnak kell megszervezni és kitalálni. Aztán a vidéki éttermes, ami már egy kategóriával drágább és -ha jól választunk- szebb is. Ki lehet fogni olyan szép éttermeket, ahol nincsen bérleti díj, csak az étel-ital/fő. Ami itt nagy pozitívum, hogy a helyszín, az étel-ital egy kézben van, nem kell asztalok pakolásával, evőeszköz biztosításával senkinek sem foglalkozni. Ezt követik árban a rendezvényhelyszínek, ahol van egy -kifejezetten esküvőkre, nagyobb rendezvényekre szakosodott- hely, amiért külön bérleti díjat kell fizetni, és e mellé lehet szerződni különböző (vagy kizárólagos) catering cégekkel. Itt már olyan árakról van szó, amelyet pályakezdő fiatalok -szerintem- nem tudnak megfizetni, ellenben ezek a helyszínek tudnak olyan gyönyörűek lenni, mint amelyeket kislánykorunkban megálmodtunk.

Én mindhárom kategóriás esküvőn voltam már, és való igaz, hogy sokszor meglátszik az ételek minőségén, hely szépségén, hogy melyiket választották. Viszont mindegyik esküvőről leginkább a szerelmesen mosolygó ifjú párra, és a bulira (meg az italok minőségére) emlékszem. 

No, ha idáig eljutottunk, akkor megnyugodhatunk; a nehezén túlvagyunk. Ha tudjuk a pontos dátumot, a helyszínt, a pénzügyi keretet és a létszámot, akkor innentől kezdve már a szórakozás része jön.

Szép sorjában foglaljuk le a fotóst, vőfélyt/ceremóniamestert, a DJ-t/zenekart, és a dekorost. Kérjük fel a papot, a tanúkat, koszorúslányokat. Keressük meg a menyasszonyi ruhát, cipőt, menyecske ruhát, és a vőlegény öltözékét is. Ne feledkezzünk meg a gyűrűkről sem! 

És, ami talán a legfontosabb, töltsünk sok időt kettesben a Választottunkkal, örüljünk a pillanatoknak, egymásnak és az előttünk álló közös életnek!

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Nem hiába születtem így… interjú Ivicsics Borival, fogyatékosságügyi aktivistával

Borival először emailben „találkoztam”, egy keresztény esemény kapcsán vettük fel a kapcsolatot egymással. A levélváltásunk során egy laza, fiatal lányt ismertem meg. Aztán találkoztunk élőben is, és jött az első döbbenet, majd aztán sorban a többi. Borinak ugyanis nincsen karja, végtaghiányosan született. Azazhogy mégiscsak van, csak neki a lába a karja is.

Megrökönyödésre okot adó könnyedséggel igazítja meg a szemüvegét – a lábával. Ír, gépel és vezet. Elmondása szerint azzal azért meggyűlik a baja, hogyha egyszerre kell sétálni és cipekedni. Vagy, ha a haját kell befonni. De egyébként teljes életet él. Diplomás közlekedésmérnök, NEK-szervező, a Freekey és a Nő az erőnk fogyatékosságügyi aktivistája. Borival fogyatékosságról, nőiességről, társadalmi szerepvállalásról, küzdelmekről és hitről beszélgettünk. 

Kicsit azt érzem, hogy még a mai világban is csak nehezen tudunk a fogyatékosságról beszélni. Én például most keresem a szavakat, mert nem tudom, hogy hogyan hivatkozzak Rád úgy, hogy ne legyek se bántó, se finomkodó. 

Én nem szoktam semmire megsértődni, ettől függetlenül azt el tudom mondani, hogy a fogyatékos személyek általában azt szeretnék, hogy ne a fogyatékosság határozza meg őket. Ne azt mondják ránk, hogy fogyatékosok, hanem hogy fogyatékos személy, vagy fogyatékossággal élő emberek. 

Nagyon színes egyéniség vagy: határozott, értékeit felvállaló, azokért küzdő nő. Több önkéntes projektben is benne vagy, szeretsz több dolgot csinálni egyszerre. Mit gondolsz, mennyire lennél más, hogyha karokkal születsz? 

Ez egy érdekes kérdés, amire más választ adtam volna öt évvel ezelőtt, amikor először kerültem fogyatékos aktivisták közösségébe, és más választ adtam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor érettségiztem. Akkor úgy éreztem, hogy átlagos életet élek: tanultam, készültem az egyetemre, szórakoztam. Nem éreztem kifejezetten, hogy valamire azért nincs lehetőségem, mert nincs kezem. Direkt azokat az utakat kerestem, amire tudtam, hogy képes vagyok, meg tudom csinálni. Bár ezt sokszor a környezetem nem hitte el, de végül nekem lett igazam. Az biztos azonban, hogy annak a révén kerültem ilyen fogyatékosság-ügyi projektek közelébe, hogy végtaghiányos vagyok. A mi lett volna, ha… kezdetű kérdéseken nem érdemes rágódni.

Ha jól tudom, két évvel ezelőtt jött létre az egyik ilyen projekt, a Freekey, aminek te kampányarca vagy. 

Igen, Csángó Dani és Sándor Anikó hozta létre a Freekey-t, ők hívtak maguk mellé másik nyolc embert. Van a csapatban több fogyatékossággal élő személy, és vannak akadémiai szintű kutatók, gyógypedagógusok is. A Freekey célja, hogy megvalósítsa a külföldön már működő személyi asszisztencia szolgálatot Magyarországon is, felhívja erre a lehetőségre a figyelmet. A csapatunk tagjai ezért is kutatnak, hogy itthon milyen módon lehet ezt megvalósítani. 

Sok fogyatékossággal élő embernek segítségre van szüksége, kinek többre-kinek kevesebbre. A személyi asszisztencia számukra biztosít egy embert – egy asszisztenst -, aki ki-ki szükségleteinek megfelelő óraszámban segíti őket a mindennapi feladataikban. Számukra ez a szolgálat az önálló életvitelt jelenti, azt, hogy függetlenedhetnek a szüleiktől, különböző intézményektől. Dolgozhatnak, hasznosnak érezhetik magukat. 

Csángó Dani, a vezetőnk, 15 éve egy baleset miatt lett négyvégtag bénult. Ő megengedheti magának, hogy 0-24 órában asszisztensek segítsék, és így ő dolgozik, egyedül él és párkapcsolata van. Ilyen életet szeretnénk mindenkinek. 

Van a Freekey mellett egy másik projekt is, amiben benne vagy. Ha jól tudom, a Nő az erőnk egy elég friss kezdeményezés.

A Nő az erőnk úgy indult, hogy egy online workshopon együtt dolgoztunk két lánnyal, különböző társadalmi kérdések kapcsán. Végül ketten, Kocsis Nikolettel, úgy döntöttünk, hogy a workshopon született ötltetet meg is valósítjuk: március 8-án rendeztünk egy online eseményt, a Fogyatékossággal élő nők napját. Ez egy kerekasztal-beszélgetés volt különböző a fogyatékossággal élő nőket érintő témákról. Szakértőként adott elő Menyhárt Barbara, aki szociálpolitikusként pont ezen a területen kutat, hogy fogyatékos nőként miben vagyunk kettős hátrányos helyzetben. Az esemény szervezésekor alakult meg a Nő az erőnk, amit Nikollal és Barbival (egyelőre) hárman folytattunk tovább, mivel nincsen Magyarországon olyan szervezet, amely ezt a célcsoportot támogatná.

Az a célunk, hogy egyrészt megerősítsük a fogyatékos nőket, másrészt megismertessük az átlagemberrel azt, hogy ez a szűk társadalmi csoport milyen problémákkal küzd.

Például nem egyszerű párt találni, vagy megélni a nőiességünket.

Te egyébként hogyan éled meg a nőiességedet? Szerinted a fogyatékos nők számára ez miben és mennyivel nehezebb, mint egy egészséges nő számára? 

Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb. Mert az emberek kívülről a fogyatékosságot látják elsősorban, és miután megszokták, hogy egyébként majdnem mindent meg tudok csinálni, akkor kezdik el észrevenni, hogy engem akár szépnek is lehet nevezni. Az ember sajnos sokat ad mások véleményére, reakcióira, és ez akkor is így van, ha nem kéne így lennie. Ha egy lány úgy nő fel, hogy elsősorban fogyatékosnak látják, akkor nehéz meglátnia magában, hogy egyébként ő nő.

Pedig igenis fel kell venni azt a csinos ruhát, magassarkút, rúzst, sminket! És az is igaz, hogy neked kell nőnek érezni magad, nem mások reakcióitól függeni.

Ezzel együtt azért nehéz, főként a kamaszkor. Én például nagyon sokáig nem kaptam olyan reakciót, hogy „csinos vagy ma”. 

Az biztos, hogy számít a környezet véleménye. Te milyen reakciókkal szoktál találkozni, amikor meglátnak téged – például az utcán? 

Nagyon vegyes. Gyerekként például nagyon zavart, hogy megbámulnak. Ez egy folyamat volt, amíg megtanultam kezelni. Mert az biztos, hogy a gyerekek meg fognak nézni, és mondani fogják, hogy „Anya, annak a néninek nincs keze?!”. Én ezen már csak mosolygok, ilyenek a gyerekek. A szülők reakciója érdekesebb, mert van, aki ilyenkor leguggol és okosan elmagyarázza, hogy vannak ilyen emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. És vannak, akik tabuként kezelik, elráncigálják a gyereket. Szerintem fontos elmondani, hogy vannak, akik így élnek, és jó, ha a gyerek találkozik ezzel. A felnőttek azért mások. Van, aki például odajön és kérdez, és ilyenkor, ha éppen olyan a kedvem, akkor szívesen szóba elegyedem vele és beszélgetünk. Volt például, aki kocsiból kiszállva kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy „Te hogy vezetsz?” és én meg szépen elmagyaráztam neki. 

Egyébként tényleg: hogy vezetsz? 

Az, hogy én ma vezetek, egy öt éves történet, és számomra az önállóságom megvalósítása. Sokáig anyukám fuvarozott, én meg figyeltem, hogy vezet. Először meg kellett győznöm a szüleimet, hogy én vezetni szeretnék. Aztán ki kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, amiben az, hogy közlekedésmérnök vagyok, nagy segítség volt. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: automata váltós autóm van, a jobb lábammal kormányzok, a bal lábammal pedig a pedálokat nyomkodom. A fejemmel kezelem az indexet. 

Amíg hallgattalak, azon gondolkodtam, hogy hogyan van mindehhez erőd. És ehhez hogyan kapcsolódik, ha kapcsolódik, a hited? 

Kapcsolódik is, meg nem is. Az éltet, hogy a munkám mellett csinálhatom ezeket a jó és hasznos projekteket, amiket élvezek is. Nem érzem azt, hogy hiába születtem így mert, ha lennének karjaim, nem csinálnám ezt a munkát. Amikor a hitre és Istenre gondolok, akkor igyekszem arra koncentrálni, amit kaptam, amellett, amit nem kaptam meg. Igyekszem elfogadni, hogy ez van és a legjobbat kihozni belőle.

A hit ehhez ad erőt. Úgy érzem, hogy úgy vezetett Isten, hogy ezeket a projekteket adta lehetőségül, és mindazt, amit ezek által kapok.

Emellett azért van, hogy megkérdezem Istent, hogy „na, Istenem, ezzel mi lesz?”, mert azért nem tudok mindent elfogadni. De tudom, hogy ez egy folyamat, és mindig van, amin lelkileg dolgozni kell.

Az interjút Gergely-Papfalvy Bori Janka készítette.

“Fel kell nőni, de nincs hozzá kedvem” -avagy gondolatok és ötletek kapunyitó fiataloknak

“Fel kell nőni, de nincs hozzá kedvem.” -ez a mondat hagyta el egyik barátnőm száját legutóbbi beszélgetésünkkor. És én azóta ezen gondolkodom, ugyanis mostanában bennem is hasonló gondolatok vannak. Érzem a felnőtt élet felelősségének súlyát, azt, hogy a most meghozott döntéseim a családom jólétére, gyermekeim életére lesznek hatással. Érzem, hogy haladnom kell előre, tenni a dolgomat, és jól beosztani az időmet, hogy lehetőleg minden is beleférjen. Néha azt kívánom, bárcsak egy kicsit visszatekerhetném az időt és lehetnék az a tinédzser, akinek a holnapi matekdolgozatra való felkészülés a legfontosabb feladata. De az élet márcsak olyan, hogy megy előre -akár tetszik nekünk, akár nem. A kérdés csak az, hogy mi hogyan viszonyulunk ehhez a haladáshoz; beleroppanunk-e abba a számtalan kihívásba, amivel a felnőtt élet elkezdésekor találkozunk vagy sikerül kiegyensúlyozottan és eredményesen megélnünk ezt az időszakot?

Ahhoz, hogy életünk ezen periódusából a lehető legtöbbet tudjuk kihozni, jó, ha tudjuk, hogy mi is pontosan az, amin keresztülmegyünk. Ebben segíthet nekünk Alexandra Robbins és Abby Willmers 2001-es könyve, amelyet a kapunyitási krízis jelenségéről írnak “Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s” címmel. Kapunyitási krízis alatt azt a szorongást és döntésképtelenséget értjük, amely főként a húszas éveikben járó értelmiségi fiatalokra jellemző (Robbins A. & Wilner, A., 2001), de megjelenhet már késő kamaszkorban és eltarthat akár a harmincas évek közepéig. Okozhatja ezt a krízist az, hogy fiatal felnőttként külső vagy belső elvárásoktól vezérelve döntenünk kell a szakmánkról, karrierünkről, továbbá a lakhatási, párválasztási, családalapítási kérdések is egyre fontosabbá, sürgetőbbé válnak. A kapunyitási krízis jelenségébe egyaránt beletartozik az a fajta aggodalom, amelyet a fontos döntések meghozatala előtt érzünk, valamint az a szorongás, amelyet az okoz, hogy sokszor a döntéseink következtében kialakuló realitás nem találkozik vágyainkkal, elképzelt jövőképünkkel. Ez az életszakasz azért is nehéz, mert a hirtelen ránkszakadt felelősségtől, és a döntések miatti szorongástól könnyen megkérdőjelezhetjük képességeinket, céljainkat és önmagunkat is. 

Az első dolog, amit tudatosíthatunk magunkban, az az, hogy a folyamat, ami bennünk végbemegy teljesen természetes. Erikson óta tudjuk, hogy életünk során időről időre normatív kríziseket élünk meg, azaz a személyiségfejlődésünk folyamatában vannak sorsdöntő pontok, szakaszok, amelyek sérülékennyé tesznek bennünket, és amelyekben nagy lehetőségek is rejlenek. Ilyen normatív krízist élünk meg például mikor iskolába megyünk, vagy kamaszok leszünk, és akkor is, amikor felnőtt életünket elkezdjük, azaz a kapunyitási szakaszba lépünk. (Révész, Gy., 2007) Önmagában az a tudat, hogy amin keresztülmegyünk természetes, és sokan átélik ugyanezt, megnyugtató lehet.

Emellett fontos az, hogy az ilyen nehezebb életszakaszokban tudjunk kihez fordulni. Beszéljünk barátainkkal, testvéreinkkel arról, milyen érzések vannak bennünk. Kortársainkkal közösen gondolkodhatunk arról, hogyan érdemes megküzdeni a kapunyitási nehézségekkel. Szüleinkhez is fordulhatunk, akik ugyan más környezetben voltak fiatalok, de élettapasztalatuk révén bizonyosan tudnak nekünk új szempontokat, tanácsokat adni. Felkereshetünk olyan egy- vagy többalkalmas műhelyfoglalkozásokat is, ahol kifejezetten az életkezdéssel kapcsolatos önismereti kérdésekkel dolgoznak a résztvevők. Fontos azonban, hogyha úgy érezzük, akkora a baj, hogy szeretteink oldalán önerőből nem tudunk kilábalni belőle, merjünk szakemberhez fordulni! 

Véleményem szerint sok kapunyitási krízist megélő fiatalnak az okozza a valódi nehézséget, hogy nem tudja hányadán is áll. “Baj, hogy nem találtam még meg a párom? Mikor lesz gyerekem? Mikor lenne jó elköltözni otthonról? Hol tartok a karrieremben? Hol tartok a tanulmányaimban? Anyagilag milyen szinten vagyok önálló? Hányadán is állok én a felnőtté válással? És végső soron, tartok-e ott, ahol tartanom kéne?” -ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikázhatnak a fejükben. Én úgy gondolom, hogy ezen kérdésekkel kapcsolatban az segíthet, hogyha a fiatal időről időre megfogalmazza személyes küldetését, céljait, értékeit és ezek mentén kialakít egy tervet a jövőre vonatkozóan, amit aztán “csak” követnie kell. Persze, érdemes ezt a tervet úgy megfogalmazni, hogy az valóban teljesíthető legyen. Mindig éppen csak akkorát kelljen benne ugrani, amibe még nem roppanunk bele, de már előrevisz, közelebb a vágyainkhoz. És az is fontos, hogy tudjunk újratervezni, módosítani, hogyha szükséges. E tervbe jó, hogyha beavatunk egy-két hozzánk közel álló személyt, aki segít minket a megvalósításban, és abban, hogy tervünk reális maradjon.

…Szóval, fel akarunk, én is fel akarok nőni, felelősségteljes  felnőtté szeretnék válni, de néha nagyon nincs hozzá kedvem. Mert piszok nehéz ez a felnőttség, és persze nagyon ijesztő is. Tele van kalanddal, kihívással, örlődéssel, kétségekkel, és bizalommal. Bizalommal arra nézve, hogy minden most befektetett munka meghozza gyümölcsét előbb-utóbb. És bizalommal arra nézve is, hogy egyre inkább tudok olyan felnőtt lenni, aki bármikor tud gyermek lenni; felszabadultan, könnyű szívvel mókázni és nevetni. És akárhányszor csak elesik, válrándítva felállni és továbbmenni. 

Hát, ilyen felnőtt szeretnék én lenni.  

Papfalvy Bori Janka

Korkülönbség a párkapcsolatban – áldás vagy átok?

Tizenhét évesen ismerkedtem meg a vőlegényemmel, és az első pillanatban megfogott benne valami. Sokáig csak néztük egymást, aztán egymás mellé keveredtünk, végül beszélgetni kezdtünk és onnantól kezdve nagyon gyorsan elrepült az idő. A vacsora végeztével hazamentem és miközben reménykedtem, hogy mielőbb felkeres, számolgatni kezdtem. Sejtettem ugyanis, hogy idősebb, mint én, csak azt volt nehéz kideríteni, hogy pontosan mennyivel. Szüleink jó barátok voltak, akik néha összejártak -a gyerekeik nélkül- így volt egy-két morzsányi információm, amiből igyekeztem megfejteni ezt a több ismeretlenes egyenletet.

Mily szerencse, hogy nem sikerült! Hisz, mire megtudtam, hogy nyolc és fél év van köztünk – ez akkor óriási különbségnek tűnt – már menthetetlenül éreztem, hogy ez a kapcsolat több annál, hogy pusztán a korkülönbség miatt ne akarjam megtudni, mi lehet belőle. De attól függetlenül, hogy az első akadályon a szerelem átlendített, a kapcsolatunk folyamán még számtalanszor eltöprengtem azon, hogy vajon előny-e vagy hátrány ez a nyolc és fél év.  A következőkben tehát, a saját tapasztalatomból merítve szeretném megválaszolni ezt a kérdést.

Talán az első, szinte nyilvánvaló, de mindenképpen megemlítendő gondolat, ami a téma kapcsán eszembe jut, az az, hogy minél idősebb a pár, annál kevésbé számít a korkülönbség. Hisz amíg az ember tizenéves éveit tapossa, addig egy-két év alatt is rengeteg személyiség- és életkörülménybeli változáson megy keresztül, ám később ezek a szakaszváltások ritkábban következnek be. Amikor a vőlegényemmel megismerkedtünk, ő már dolgozott és egyedül élt, én meg még a gimnázium padját koptattam és a felsőbbévesek szalagavatóját szerveztem. Akkor ez a korkülönbség legyőzhetetlennek tűnt, és sok konfliktushoz vezetett. Azóta én leérettségiztem, külföldön jártam, elkezdtem és befejeztem egy egyetemet és elköltöztem otthonról. Most együtt élünk, jegyben járunk és mindketten dolgozunk. És a korkülönbség ellenére, közel azonos életszakaszban vagyunk. 

Amikor erről a témáról írok, akkor fontos megjegyeznem, hogy bár korkülönbségről beszélek, de valójában arra gondolok, ami (általában) a korral együtt jár.

Tehát arról, hogy a két fél eltérő életszakaszban van, más mennyiségű élettapasztalattal és érettséggel, különböző mértékben kiforrott személyiséggel rendelkezik. Tehát valójában nem a kor számít, hanem az hogy ezekben mekkora különbség van a felek között, és hogy hogyan viszonyulnak ezekhez a köztük lévő különbségekhez.

Mi a kapcsolatunk elejétől kezdve igyekeztünk nagyon tudatosak lenni és odafigyelni arra, hogy jól kezeljük a korunkból fakadó ellentéteket, mégis akadtak olyan helyzetek, amiket utólag már másként kezelnék. 

Az egyik legnagyobb hiba, amit mi is elkövettünk, és amibe könnyen belecsúszhatnak a hozzánk hasonló fiatalok is, az a párkapcsolati szerepek felborulása, eltolódása. A nőiség, férfiség kibontakoztatása, és a személyiségünk, mindennapi szerepeink kialakítása, formálása, amúgy is nehéz feladat, ami ráadásul minden kapcsolatban kicsit formálódik, alakul. Azonban hogyha ez még megspékelődik a felek eltérő érettségével és önállóságával, akkor az igencsak feladhatja a leckét minden szerelmes fiatalnak. A mi kapcsolatunkban például nehéz volt megélni az egyenlőséget, és azt, hogy mindkettőnk szavának ugyanakkora súlya van, úgy, hogy én határozatlan voltam sokszor, és az anyagi lehetőségeink is nagyon különböztek. 

Hibalehetőség az is, hogyha az érettebb fél elkezdi tudatosan vagy tudattalanul húzni a másikat, és felgyorsítani különböző fejlődési, önállósodási folyamatokat. De abból is fakadhat nehézség, hogyha a fiatalabb, éretlenebb fél akarva vagy akaratlanul visszatartja a kapcsolatot, vagy a társát. 

Ehhez szorosan kapcsolódik a harmadik dolog, amire érdemes odafigyelnie az eltérő korú pároknak. Ugyanis az elköteleződésre, vagy az elköteleződés szorosabbra fűzésére való igény sokszor különbözőképpen alakul a két fél esetében. Nálunk például én voltam a bizonytalanabb, aki sokáig nem érezte késznek magát a házasságra. Nagy harmóniát és odafigyelést igényel ebben az esetben az, hogy a fiatalabb fél se érezze, hogy olyan döntést kell meghoznia, amire még nem áll készen, és az idősebbik se érezze úgy, hogy annyit kell “várnia” a másikra, ami számára már túl sok. 

És hogy a címben szereplő kérdésre is válaszoljak; az én tapasztalatom és véleményem alapján valóban kihívás elé állíthatja a párokat, ha nem azonos életszakaszban járnak, nem ugyanolyan érettek, önállóak. Azonban emiatt nem érdemes futni hagyni valakit, aki különleges a számunkra, akiben megfog valami. Úgy gondolom, hogy minden kapcsolatban vannak és lesznek megoldani-, feloldanivaló dolgok, nehézségek, akár a korkülönbségből, akár másból fakadóan. 

De hiszem azt, hogy van olyan szerelem, amiért minden ilyen küzdelem megéri. Nálam legalábbis így van. 

Papfalvy Bori Janka

Az oltárhoz kísérsz, Apu?

Apák napja van. Június harmadik vasárnapja. Fülledt, madárcsicsergős nyári nap. Apukámra gondolok. Az elmúlt közel 24 évre, mióta ismerjük egymást. Mindarra, amit az évek alatt tőle kaptam; szeretetet, támogatást, hol kedves, hol szigorú útbaigazítást. És számtalan élményt. Balatongyöröki felfedező túrákat, lakóautós Európa-felfedezést, őrségi biciklizést. Teraszon ülős, az életet megfejtős beszélgetéseket.

Mióta menyasszony lettem, gyakrabban fognak el az ilyen szentimentális érzések. Sokat gondolok arra, hogy mit hoz a jövő és visszaemlékszem eddigi éveimre és mindarra, amit a házassággal magam mögött hagyok.

Azt hiszem, hogy -sokakhoz hasonlóan- a szüleim voltak a legnagyobb hatással rám lányéveim alatt. Édesanyám volt az, aki a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást jelentette számomra. Csinálhattam bármit, az ő haragja egy-két óránál tovább sosem tartott. Mesélt és énekelt nekem, tanult velem és mindig meghallgatott.

Édesapám szeretete más. Kritikusabb és néha nehéz, de jóra serkentő és fejlesztő is egyben. Ő szigorúbban nevelt és a dolgok mögé látó gondolkodásra, erkölcsre tanított. Fêltő, néha dorgáló szeretete és az, hogy sokat várt tőlem, formálta a személyiségemet azzá, aki ma vagyok.

Mindezen gondolatokkal a fejemben itt ülök a betűk fölött és azon töprengek, hogy mindezt a hálát és szeretetet, ami bennem van, miért nem mondom ki? Miért olyan nehéz nekem -sok önismereti munka után is-, hogy az érzéseimnek hangot adjak? Talán azért, mert a mi apa-lánya kapcsolatunkban bár mindketten tudjuk, hogy a másik szeret, de mégsem beszélünk róla? Talán mert így szoktuk meg, vagy így kényelmesebb.

Pedig már egy ideje azon gondolkodom, hogy mit fogok érezni, amikor apukám karján az oltárhoz sétálok. És amikor lányságom utolsó pillanataiban búcsút veszek tőle, vajon tudni fogja-e, hogy mennyire hálás vagyok, hogy éppen ő lett az apukám? És vajon őbenne mi lesz, amikor végleg kirepülök?

És mindenekelőtt, mit válaszol majd, amikor azt kérdezem tőle “Ugye az oltárhoz kísérsz, Apu?”.

Papfalvy Bori Janka

A kiemelkedően eredményes emberek hét szokása

Számtalan okunk lehet arra, hogy olvassunk. Kezünkbe vehetünk egy izgalmas regényt, hogy az eseményekbe belefeledkezve kicsit kiszakadjunk a mindennapok körforgásából. Elolvashatunk egy felkavaró szépirodalmi alkotást, amely rég nem tapasztalt érzéseket éleszt fel bennünk. Olvashatunk verset, novellát, elbeszélést, ha épp nincs egy könyvnyi időnk. És az olvasás által fejleszthetjük is magunkat, hisz ma már az önismeretről, önmenedzselésről szóló könyvek tárháza kimeríthetetlen. 

Én, mint az önfejlesztés és az önismeret elkötelezett rajongója, sok ilyen témájú könyvet olvastam. Azonban egyik sem volt olyan hatással rám, mint Dr. Stephen R. Covey A kiemelkedően eredményes emberek hét szokása című könyve. Hisz Covey könyvében olyan időtálló szabályokat, szokásokat oszt meg az olvasóval, amelyek elvezetnek a valódi sikerhez, és érvényesek minden élethelyzetben, minden időben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a könyv több mint harminc éves töretlen népszerűsége, és az a számtalan szervezet, család és egyén, kiknek élete megváltozott a hét szokás gyakorlása által. 

Véleményem szerint a könyv nagysága abban áll, hogy nem a személyiség megváltoztatását tűzi ki célul különböző készségek fejlesztése, technikák elsajátítása által. Covey megmutatja az olvasónak, hogy a sikerhez vezető út nem a személyiség formálásával kezdődik, hanem annál sokkal mélyebben: a jellemnél. Lehetsz te akármilyen asszertív, menedzselheted az idődet tökéletesen és gondolkodhatsz nagyon pozitívan, ha nem az alapvető értékek mentén éled az életedet, akkor sosem leszel valóban eredményes. És ebből az érték alapú életből már logikusan következik az alábbi hét szokás: 

  1. Légy proaktív! Azaz ne csak sodródj a saját életedben, élj a választás szabadságával és irányítsd azt, amire befolyásod van. Szabadulj meg a „kell”-ektől, és éld az életedet úgy, hogy felelősséget vállalsz minden tettedért, és azért is, amit elmulasztasz megtenni. 
  2. Tudd előre, hová akarsz eljutni! Azaz tudd, hogy milyen életet szeretnél élni, mik a céljaid, milyen szerepek fontosak számodra, és azok mentén formáld az életed! Legyen képed arról, hol szeretnél tartani öt, tíz, húsz, ötven év múlva, és milyen hatással szeretnél lenni a világra!
  3. Először a fontosat! Azaz gazdálkodj úgy az időddel, hogy mindig szem előtt tartod személyes céljaidat, és aszerint priorizálod a teendőidet!
  4. Gondolkodj nyer-nyerben! Mindig tartsd észben azt, hogy egy kapcsolatban a siker azt jelenti, ha olyan megoldás születik, amellyel mindegyik fél jól jár, és úgy érzi, „nyert”!
  5. Először érts, aztán értesd meg magad! Azaz ahhoz, hogy egy kapcsolat, egy beszélgetés jó legyen, fontos, hogy megértsük a másikat, és ne csak meghallgassuk, hanem kellő empátiával értsük, érezzük is át azt, amit kommunikál felénk!
  6. Teremts szinergiát! Azaz tudjuk azt, hogy ketten többek vagyunk, mint egyedül. Teremtsünk lehetőséget arra, hogy a közös cél érdekében mindenki kibontakoztathassa tudását, felszabadíthassa kreatív energiáit!
  7. Élezd meg a fűrészt! Azaz az előző hat szokás mellett szánj arra is időt, hogy feltöltődj, kikapcsolj, ápold a lelked!

Lehet, hogy most, kedves olvasó, azt gondolod, hogy én már le is írtam neked a hét szokást, így hát minek is vedd kezedbe a könyvet. Hisz az előbbiekben Te végigfutottad a hét iránymutatást, valószínűleg elkönyvelted magadban, hogy milyen szép és igaz gondolatok vannak benne, de egy fikarcnyit sem változtatja meg az eddigi életedet. Ezért ajánlom Neked azt, hogy rágd magad keresztül ezen a 350 oldalon, mert megéri! Nem ígérem, hogy letehetetlen, mint egy jó regény, de ahogy haladsz előre a könyvben, úgy ivódnak Beléd az érték alapú élet alapjai. És természetesen gyakorlati tanácsok, konkrét feladatok által Te is elkezdheted letenni a valóban sikeres élet alapjait!

Papfalvy Bori Janka

Egyszerű, de nagyszerű – a nagyi-féle túrógombóc titka

Mindannyiunk számára vannak olyan ételek, amelyek egész életünkben kísértenek minket. Keressük azt a bizonyos fagylaltot, amelyet kisgyerekként egy-egy fülledt délutánon a Duna-parton ettünk. Nem tudjuk felejteni az anyukánk készítette vasárnapi rántotthúst, amiben nem csak az a jó, hogy finom, hanem az is, hogy a kicsi, olajgőzös konyhában együtt mártogatjuk tojásba és morzsába a hússzeleteket. Minden vendéglőben keressük gyermekkorunk megismételhetetlen ízeit, illatait és ha egyszer megtaláltuk, egy rövid pillanatra újra kicsinek és gondtalannak érezhetjük magunkat. 

Édesapám számára a rántott hús, a székelykáposzta és a krémes mellett, ilyen “emlékezős” étel a túrógombóc is. S mivelhogy nagymamám gombóca nemcsak az emlékektől volt olyan, amilyen, hanem páratlan főzőtudása eredményeként is, nem is reméltem, hogy egyszer olyan gombócot készítek, amilyet egykor ő tudott. De aztán -véletlenül- mégis sikerült. 

Még mielőtt megosztanám ezt a receptet, elmondom, hogy szerintem milyen az igazán jó túrógombóc. Az igazán jó túrógombóc olyan, hogy nem bírod abbahagyni. Jól esik ebédre, de vacsorára is szívesen eszed, és igazából reggelire is ennél belőle, ha maradna. De a jó gombóc bizony elfogy. És ha dupla adagot készítesz, akkor is. A jó gombóc könnyed és puha, gömbölyű és a morzsa kellemesen ropog rajta. És nem tudod eldönteni, hogy cukorral vagy tejföllel edd, mert mindenhogy jó. 

A jó túrógombóc a jó túróval kezdődik. Mert a krémtúrótól szétfolyik, a zacskós túrótól pedig túl kemény lesz. Papírba csomagolt, kocka túró kell hozzá. Egy jó négyemberes adaghoz három kocka (3*250 gramm). 

A három kocka túrót két tojással és hat lapos kanál búzadarával egy tálban, robotgép segítségével elkeverjük. A masszából nem túl kicsi és nem túl nagy méretű gombócokat formálunk. Közben vizet forralunk egy nagyobb edényben, és a kellemesen lobogó vízbe tesszük a gombócokat. Miközben a gombócok a vízben főnek, kezdjünk neki a prézlinek.  Egy serpenyőben forrósítsunk olajat és a forró olajon pirítsuk meg a zsemlemorzsát. Látni fogjuk, mikor jó, gyönyörű aranybarna lesz. Amint a gombóc feljött a víz tetejére, egy kanállal halásszuk ki, és görgessük a prézliben, míg fel nem veszi végleges formáját.

S mialatt az összes gombóccal ezt megcsináljuk, addig a többiek meg is térítik az asztalt, és már ehetünk is! Szórhatunk rá fahéjas cukrot, sima porcukrot vagy cukorhelyettesítőt, meghinthetjük a maradék prézlivel, esetleg csinálhatunk cukros tejfölös öntetet is hozzá! Mindenhogyan finom lesz, és az biztos, hogy nem marad belőle semmi! 

És az üres tányérok felett elmerengve arra gondolhatunk, hogy milyen jó is volt régen a nagymama gombócát enni, és milyen jó most, mikor talán épp mi készítünk valakinek ilyen édes és szívet melengető emléket. 

Papfalvy Bori Janka