Az első anyák napja, amikor én is anya vagyok

Anyák napja.

2023. május 7. vasárnap. Az első, amikor már én is anya vagyok.

Anya vagyok… – mondogatom magamban, ízlelgetem a szót, gyakorlom, de nem fogom fel egészen. Hiszen az életem még egészen hasonlít az anyaság előtti formájára. Még dolgozom, ide-oda megyek, az első trimeszteri folyamatos rosszulléten és ólmos fáradtságon is túl vagyok. A pocakom sem túl nagy még, egy bő inggel még épp el tudom takarni, de azért reggelente már nem hiába állok a tükör előtt a hasamra tett kézzel, hogy “Nézd, ugye már látszik?”, mert a férjem nyugtázása nélkül is tudom, hogy igen.  

Furcsa ez az egész, néha teljesen valóságos, hát hogy is lehetne másként, néha meg mintha álmodnék. Számtalan gondolat és kérdés kavarog egyszerre bennem. (És most először van, hogy erősen hullámzó érzéseimet – hacsak 9 hónap erejéig is – van mire fogni.)

Vajon jó anyukája leszek? Vajon tudom majd őt jól szeretni? Hogy fogok neki biztonságot és nyugalmat adni, hogyha néha önmagamnak se tudok? Milyen gyereknevelési mintákat hordozok magamban, amik majd zsigerből jönnek, amikor a legfáradtabb vagyok? Hogy fogom bírni az éjszakázást, a kimerültséget, a fájdalmakat? Mi lesz a házasságunkkal, hogy leszek ezután törődő és szerető feleség, ha most sem megy mindig tökéletesen? …és ugye egészséges lesz? És ha nem? Nagyon fog fájni a szülés? Ha császárra kerül a sor, ugye akkor is minden rendben lesz? Lesz elég tejem, tudom majd szoptatni? És ha én is, mint oly sokan, gyermekágyi depresszióba esek…?

Aztán eltelik egy kis idő, minden aggodalmam elszáll, és földöntúli öröm és hála jár át. Van egy férjem, aki a tenyerén hordoz, akivel együtt sok fenten és lenten átmentünk, és akivel mindennél jobban szeretjük egymást. És most közösen várjuk szerelmünk gyümölcsét, akiről még nem tudjuk, hogy kisfiú-e vagy kislány, csak azt reméljük, hogy egészséges, és csak azt tudjuk biztosan, hogy már most nagyon szeretjük. 

…az első anyák napja, amikor már kicsit a “másik oldalon” is vagyok. És ettől még nagyobb a hála bennem édesanyám iránt, aki 26 évvel ezelőtt – két hét híján – ugyanabban a várandóssági hétben járt, mint most én. Hálás vagyok neki, mert számára korántsem voltak olyan ideálisak a körülmények, mint számomra, mégis olyan csodálatos baba- és gyermekkort varázsolt nekem, tele szeretettel, amilyen keveseknek adatik meg. 

Különös kapcsolódást érzek vele most, és kicsit minden valaha volt (testben vagy lélekben) várandós anyával is. Mintha valamilyen lelki síkon egy pillanatra megérezném minden gyermeket hordó nő erejét. Mindazokét, akik nehézségek és viszontagságok között döntöttek a váratlanul kopogtató élet mellett, azokét, akik valamilyen okból egyedül maradtak és azokét is, akik hosszú éveket vártak arra, hogy élet foganjon bennük. Mérhetetlen tisztelet van bennem irántuk, ezek iránt az ismeretlen hősnők iránt, akik testükből táplálták a jövő nemzedékét. 

Megsimítom a hasam, remélem érzed, gyermekem, minden szörnyűségével és fájdalmával együtt csodálatos és gyönyörű ez a világ, amelyre pár hónap múlva megszületsz. Ha épp nem alszol, hallhatod anya és apa hangját, ahogy nevetünk, ahogy beszélünk hozzád, ahogy énekelünk neked, kicsit hamisan, de szeretettel. Csoda vagy, nagyon várunk.