Ti kérdeztétek: “Költözzek el vagy maradjak otthon?”-

A beérkezett olvasói kérdések közül kéthetente kiválasztunk egyet, melyet személyes véleményeink, tapasztalataink, ötleteink alapján megválaszolunk. E cikk nem helyettesíti a terápiás/lelkigondozói/orvosi segítséget, kérlek, szükség esetén forduljatok szakemberhez.

Huszas éveinek közepén járó női olvasónk fordult hozzánk egy őt foglalkoztató dilemmával. Több éve dolgozik, egyedülálló, és a szüleivel él, akikkel jó a kapcsolata. Elmondása szerint náluk a családban az a szokás/gondolkodás,  hogy a fiatalok a házasságkötést követően költöznek el otthonról. Testvéreinél ez így is volt, azonban neki most nincsen párkapcsolata, így a házassággal egybekötött elköltözés egyelőre nincs kilátásban. Kérdése tehát a következő: “érdemes-e ma egy fiatal, egyedülálló lánynak elköltözni otthonról csak azért, hogy ne otthon lakjon? Hozzáad-e ez valamit a személyiségéhez? Megéri-e anyagilag vagy inkább tegye félre az albérletre szánt pénzt, és várja, hogy “majd egyszer elkezdődik az igazi élete”, amikor szüksége lehet rá? Érdemes-e arra várni egész fiatal korodban, hogy mikor kopogtat be a szőke herceg, vagy inkább éljük az életet, aztán majd alakul, ahogy annak alakulni kell?”

Szerkesztőségünkben e téma kapcsán többféle vélemény megfogalmazódott, bízunk benne, hogy a levélíró inspirációt és új gondolatokat kap az alábbiakat olvasva: 

“Kell, hogy ki tudjon alakulni a saját igényrendszer és a függetlenség a szülőktől. A bizalom abban, hogy egyedül is képes vagyok valamire. Olyan periódus, ahol talán jobban tudunk figyelni magunkra. Előnyösebb pártaláláshoz is, ha nem rögtön a bemutatás rész jön, ha este hat után csinálnánk valamit. Érdekes, hogy ha elköltözünk, életünkben először külső szemlélőként is rá tudunk tekinteni a családunkra, hisz a mindennapjaiknak már nem vagyunk része. A családi működésekre külső rálátásunk lesz és néha ez rá tud világítani dolgokra. Anyagilag költségesebb, de szerintem önmegismerés miatt kifizetődőbb. Ugyanakkor tény, hogy kevésbé tud egy ilyen periódus után alkalmazkodni az ember, ami nyilvánvaló hátránya és a házi koszt sem hízlalja fel a továbbiakban, hacsak nem főz az ember úgy, mint az anyukája. Szerintem 20-40 éves kor között érdemes kipróbálni egyszer, már csak azért is, hogy lássa az ember, hogy milyen. Azután is dönthet úgy, hogy hazamegy. Nem kell végső döntésnek lennie.”-Losteiner Cecília szerkesztőségi tagunk így vélekedik az elköltözésről.  

Ivanova Patrícia szerkesztőségi tag egy másik szempontból osztja meg a témával kapcsolatos gondolatait. “Én korábban majdnem egy évet éltem egyedül, régóta vágytam arra, hogy a magam ura legyek, csend legyen, ne nyüzsögjenek körülöttem. Ennek az lett az eredménye, hogy egyre inkább elzárkóztam a külvilágtól és nem szívesen léptem ki a kis komfortzónámból. Később azonban úgy hozta az élet, hogy visszaköltöztem a családomhoz, és mai napig azt érzem, hogy pozitív hatással van rám. Szeretem, hogy van kihez szólnom, érzem az otthon melegét, tudok spórolni és nem minden az én nyakamba szakad. Én azt javasolnám, hogy ha nagyon szeretnéd megtapasztalni, milyen egyedül, próbáld ki. De alapvetően azt gondolom, hogy nem jó a “majd én egyedül boldogulok” mentalitás, mert hosszútávon elidegeníti az embereket. Nekem nagyon tetszenek azok a kultúrák, ahol a mai napig többgenerációs családi házakban élnek. Szerintem a család a legbiztosabb támasz, a legbiztosabb pont ebben a kifordult, gyorsan változó világban. Az is nagyon szimpatikus, hogy a levélíró családjában az a szokás, hogy onnan mennek férjhez, én is ezt szeretném.”

Hornisch Aliz szerkesztőségi tagunk a következőképpen látja: “Én még otthon lakok, huszonhét éves vagyok. Azonban nálam erősen befolyásolja ezt a döntést az, hogy nagyon közel van a munkahelyem az otthonomhoz: mindössze negyed óra sétára. Az agglomerációban lakunk, tehát a város hivatalosan nem Budapest része, így a közlekedés sem mindig zökkenőmentes hazafelé, ha például este programom van a belvárosban. Bennem is már egy ideje dolgozik ez a kérdés, de én a közeli munkahely miatt nem indultam még neki a nagyvilágnak. Azonban a mostani munkahelyem után valószínűleg Budapesten keresek majd állást. Ehhez pedig szükségem lesz egy budapesti albérletre is. Egyébként, ha az ember már dolgozik, az anyagiak talán nem annyira megterhelőek. Főleg, ha nem egyedül bérled a helyet, hanem többen költöztök össze, mert sokszor pont a bérleti díj és rezsi miatt keresnek még plusz embereket albérletbe (vannak erre facebookos csoportok is). Én azt gondolom, hogy csak azért, mert úgy érezzük, hogy mások biztosan azt gondolják rólunk,  hogy “el kéne már otthonról menni”, nem lesz annyira jó élmény az elköltözés.  Mert igazából valódi,  belső motivációja nincs, ráadásul ha jó otthon a hangulat, és a szülők sem taszigálnak ebbe az irányba, erőltetetten hat. Viszont ha azt érzed, hogy kíváncsi vagy, kipróbálnád, és nem hagy nyugton a gondolat, akkor lehet hogy pontosan ez a jel: itt az ideje hogy belevágj! Van egy pont, ahol az albérleti díj és a néha üresen álló hűtő is megéri azt az “árat”, hogy függetlenedjen az ember. Ha olyan szerencsés vagy, hogy bármikor “hazatérhetsz”, akkor pedig nem is vállalsz vele akkora kockázatot. Az biztos, hogy teljesen más “egyedül” élni, új kihívások lesznek benne, de igazából fel lehet úgy is fogni, mint egy izgalmas kaland, saját magaddal. Egy a garantált: az ebből fakadó tapasztalat.”

Végezetül a saját történetemet is megosztom a témában: “Én a családi fészekből költöztem a barátomhoz, aki körülbelül egy évvel később a vőlegényem, majd a férjem lett, így csak félig követtem a klasszikus utat. A kapcsolatunkat pozitívan befolyásolta, hogy nem otthon éltem, mert a családi minták már nem hatottak úgy rám, mint korábban. Az, hogy az édesapám lánya szerep kissé háttérbe tudott kerülni, és a társ szerep pedig előtérbe, nagyon jó hatással volt az életemre és a párkapcsolatomra. Az elköltözés nyomán a szüleimmel való kapcsolatom is átalakult, jobb, egészségesebb, újfajta felnőtt-felnőtt viszony alakult ki. Azt gondolom, hogy ezen jótékony változások megvalósultak volna akkor is, hogyha előbb költözöm külön egyedül, és aztán találkozom csak a jövendőbelimmel.”

Minden ember, és minden élethelyzet egyedi, ezért konkrét választ nem mondhatunk. Én azonban hiszek abban, hogy egymás történeteit hallgatva közelebb kerülhetünk kérdéseink megválaszolásához. Arra biztatjuk kedves olvasónkat, és mindenki mást is, hogy inspirálódjon, hallgasson meg egyéni történeteket, és találja meg a saját, már benne rejlő válaszait. 

Sok sikert kívánunk!

Ha felkeltettük érdeklődésedet, és szívesen kérdeznél Te is tőlünk, leveledet várjuk a info@margaretblog.com címen.