Áldás vagy átok: mit kezdjek a gyengeségeimmel?

„Szia! 

Már megint itt vagyok… Újra és újra megjelenek, és elhitetem veled, hogy sosem tudsz megszabadulni tőlem. Veled vagyok, ha felkelsz vagy ha lefekszel. Rád telepszek, és elszívom minden energiádat. Amikor már azt gondolnád, hogy végre legyőztél és többé nincs hatalmam feletted, akkor csapok le rád, olyan erővel, amely minden képzeletedet felülmúlja. Most távozom, de ne hidd, hogy hosszú időre! Addig is próbálkozz csak nyugodtan! Úgyis visszatérek!

Üdvözlettel:

A Gyengeséged”

Ismerős érzés? Akár tetszik nekünk, akár nem, a gyengeségeink az életünk részét képezik. Számtalan formában nyilvánulhatnak meg: az étkezési rendellenességektől kezdve, a túlzott szociális szorongáson át, a dühkezelési problémákig.

Az én legnagyobb gyengeségem a megfelelési kényszerem.

Amióta az eszemet tudom állandó kísérőm volt az attól való félelem, hogy mit gondolhatnak rólam mások. Amint új szituációba kerültem, görcsösen igyekeztem megfelelni mindenkinek. Ez rányomta a bélyegét a családi, baráti és iskolai kapcsolataimra is. A szeretteim azt tanácsolták, hogy ne törődjek azok véleményével, akik nem ismernek, engedjem el a fülem mellett. Csak azokra figyeljek, akik számára fontos vagyok. Ez egyszerűnek hangzott, de annál nehezebb volt megvalósítani.

Az igazság az, hogy akárhogy próbálkoztam, a saját erőmből sosem voltam képes legyőzni a gyengeségem. Elnyomtam olykor, de újból visszatért. Ekkor találkoztam a Bibliában egy olyan személlyel, aki hasonló gondokkal küzdött, mint én. Pál apostol a Korinthusiakhoz írott második levelében így fogalmaz: „Tövis adatott a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam.” A történészek a mai napig nem tudják a választ, mi lehetett ez a tövis, amelyről Pál beszél. Egy biztos: rendkívül zavarta őt, és próbált megszabadulni tőle, hisz így folytatja: „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék el tőlem. De ő ezt mondta nekem:

Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

2Kor 12, 7-9

Ennek kapcsán néhány nagyon fontos dolgot kell megértenünk:

  1. Isten nem szeret minket kevésbé azért, mert vannak hibáink. Amióta az ember először bűnt követett el, és megjelent a rossz a világban, rendelkezünk olyan zavaró tulajdonságokkal, amelyekkel életünk során meg kell küzdenünk. De ezek mellett elengedhetetlen emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Isten irántunk való szeretete nem a teljesítményünktől függ. Ha elhisszük, hogy Krisztus, aki teljesen bűntelen volt, meghalt a bűneinkért, és megszabadított a bűn rabságából, akkor Isten Őrajta keresztül hibátlannak lát minket. Egyedül a hit az, amely által az Atya szeretete el tudja érni a szívünket.
  2. Jézus maga is átérzi a helyzetünket. Amikor megszületett erre a világra, magára vette a gyengeségeinket. Ő pontosan tudja, milyen érzés az, amikor nem felelsz meg a rokonaidnak, vagy amikor befolyásos emberek lenéznek téged. Tisztában van vele, mit jelent zokogni egy hozzád közel álló személy elvesztése miatt, vagy annyira félni, hogy már vért izzadsz.
  3. A gyengeségeink megóvhatnak bennünket az elbizakodottságtól. Ezek a zavaró tényezők nem feltétlenül csak rossz hatással lehetnek ránk. A „tövisek” emlékeztethetnek minket arra, hogy nem tudunk mindent a saját erőnkből megoldani. Sőt, Isten kegyelmére van szükségünk minden egyes lépéshez, amit teszünk.
  4. Nem kell, hogy a gyengeségeink uralkodjanak felettünk. Igen, a gyengeségeink vissza fognak térni újra és újra. De ez nem ad nekünk felhatalmazást arra, hogy semmit se kezdjünk velük, azt pedig végképp nem jelenti, hogy a hibáink áldozataiként kellene élnünk. Azt tehát nem akadályozhatjuk meg, hogy a „tövisek” újból kinőjenek, de eldönthetjük, hogyan reagálunk rájuk. A jó hír, hogy nem kell egyedül szembenéznünk velük, hiszen, ha kérjük, Isten mellettünk áll a harcban. Amikor Ő kerül az első helyre az életünkben, akkor megtapasztaljuk azt a szabadságot, hogy nem az erőtlenségeink irányítanak minket, hanem mi tudjuk azokat Isten erejével helyesen kezelni.

Ezért válaszolhatunk így:

„Kedves Gyengeségem!

Tudom, hogy visszajössz – nem áltatom magam mással. De tudod mit? Van itt velem Valaki, aki sokkal hatalmasabb nálad, mintsem el tudnád képzelni. Az Ő segítségével kordában tarthatlak és épp csak annyira engedlek a felszínre, hogy emlékeztess arra, mindig szükségem van erre a Valakire.

Vigyázz! Nem vagyok egyedül!

Üdvözlettel:

Isten Gyermeke”

Nagy Vanda

Gender-ideológia: Egyenjogúság vagy a férfi-női kategóriák eltörlése? – interjú Birgit Kelle írónővel

A mai lányok vagányok, talpraesettek és nem várnak arra, hogy a királyfi megmentse őket… Eljöhet azonban egy olyan pont, amikor mindez átbillen a ló túloldalára. Az elmúlt években hazánkban is egyre hevesebb vita övezi a gender-ideológiát, amely a német társadalom minden területét áthatja. Birgit Kelle német írónő, szabadúszó újságíró, négy gyermek édesanyja, akinek 2022 márciusában jelent meg magyar nyelven a Németországban bestsellerré vált Genderkomédia – Hogyan akar egy abszurd ideológia uralkodni a mindennapjainkon című könyve. 

Mi az a gender-ideológia?

A gender-ideológia napjainkban a német politikában uralkodó, nemi identitás meghatározásáról alkotott nézet. Eszerint azt, hogy egy ember milyen nemű, nem a biológiai felépítése határozza meg, illetve az sem releváns, hogy a társadalom miként határozta meg őt, férfinak vagy nőnek nevelték-e fel. Az irányzat szerint ebben a kérdésben kizárólag az számít meghatározónak, hogy az adott személy hogyan gondolkodik magáról, tehát a természeti adottságaitól függetlenül mindenki maga dönthet arról, hogy férfinek vagy nőnek definiálja-e magát, vagy egyáltalán akar-e valamely nemhez tartozni.

Minek a hatására kezdte el foglalkoztatni ez a téma? Hogyan vált az élete részévé?

Amikor édesanya lettem, az életem gyökeresen megváltozott. Fiatalként nem igazán foglalkoztatott a kérdés, sokkal inkább a karrierem építésére koncentráltam.

Azonban amikor családot alapítottam és az első gyermekemet a karjaim közé foghattam, akkor döbbentem rá, hogy valójában mit jelent nőnek lenni.

Amikor a gyermekeim óvodások lettek, akkor szembesültem először azzal, milyen veszélyeket rejthet magában a genderpolitika. A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza és elmesélte, hogy az óvónéni nagyon leszidta és meg is büntette azért, mert játékból egy másik kisfiúval verekedett. Amikor megbeszéltem a nevelőkkel az esetet, ők kijelentették, hogy semmilyen „toxikus férfiasságra” utaló magatartást nem tűrnek el az intézményben. 

A német állam erősen támogatja a gyermekek óvodás és kisiskolás kortól a gender-ideológia szellemében való nevelését. Elmondásuk szerint ezt annak érdekében teszik, hogy megóvják őket a félrevezetéstől. Több ismerősöm gyermekétől is megkérdezték az oviban, hogy kislánynak vagy kisfiúnak érzi-e magát. Ha a kérdésre gondolkodás nélkül rögtön egyik vagy a másik választ adták, az óvónénik hosszan elbeszélgettek velük arról, hogy nekik nem kell ugyanazt gondolniuk magukról, mint amit a szüleik mondanak nekik, hanem ők maguk döntsék el, melyik nemhez szeretnének tartozni.

Meglátásom szerint egy ilyen korú gyermeket általában még nem foglalkoztat a nemi identitás kérdése, a nevelők ennek ellenére nagyon korán elkezdenek erről beszélgetni velük. Én a gyermekeimet a saját meggyőződésem szerint szeretném felnevelni, nem akarom, hogy ilyen fiatalon megkérdőjelezzék számukra azt az értékrendet, amelyet szülőként közvetítek feléjük. Elsősorban ennek érdekében kezdtem harcot folytatni a genderpolitika ellen.

A kisfia kapcsán említette a „toxikus férfiasság” kifejezést. Mit jelent ez és honnan ered?

A „toxikus férfiasságot” eredetileg annak a jelenségnek a kifejezésére használták, ami korábban jellemezte a társadalmat: amikor a férfiak közül sokan kihasználták fizikai, egzisztenciális és társadalmi fölényüket annak érdekében, hogy elnyomják a nőket és megakadályozzák őket a tanulásban, munkában való kiteljesedésben. Habár innen eredeztethető, manapság a genderpolitika szemszögéből mást jelent ez a kifejezés. Eszerint akkor toxikus egy fiú magatartása, ha határozott, kiáll magáért, lényegében, ha „férfiszerűen” viselkedik. Az ideológia képviselői szerint azért, hogy a férfiak többé ne tudjanak uralkodni a nőkön, meg kell tanulniuk minden körülmények között gyengédnek, türelmesnek és megértőnek lenni. Véleményem szerint ezek fontos erények egy férfiban is, azonban, ha elvesszük tőlük azt a lehetőséget, hogy fejlődjenek azokban a tulajdonságaikban, amik őket férfiakká teszik, nemi identitásuk lényegétől fosztjuk meg őket. Németországban emiatt egy egész nemzedéknyi fiú nőtt fel úgy, hogy nem tudják, hogyan kezdeményezzenek lányoknál vagy lépjenek fel bátran, hiszen a neveltetésük során elnyomták a természetes ösztöneiket.

A lányok sem a hagyományos módon lettek felnevelve. A fiúkkal ellentétben a lányokban pont az általában férfiakban domináns tulajdonságokat erősítik. Arra bátorítják őket, hogy ne legyenek gyávák, ne hagyják magukat senki által befolyásolni, hanem vegyék kezükbe az irányítást és mindent egyedül oldjanak meg. Azzal pedig a legnagyobb hibát követik el, ha engedik, hogy bármilyen módon egy férfitól függjenek.

A genderpolitika egyik legnagyobb veszélye, hogy az nem a nők és a férfiak jogaiért harcol, hanem sokkal inkább a „nő” és „férfi”, mint kategóriák eltörléséért.

Véleményem szerint az teljes mértékben igaz, hogy nők és férfiak egyenlően értékesek. Azzal azonban vitatkoznék, hogy ugyanolyanok lennének, hogy el kellene törölni és össze kellene mosni a két kategóriát. Mindkét csoportnak vannak olyan tulajdonságai, amelyek az adott nemhez tartozóvá teszik őket. Erre utaltam akkor, amikor azt mondtam, anyaként ismertem fel legmélyebben, mit is jelent nőnek lenni. Viszont azt sem tartom bűnnek, ha egy nő inkább határozott, egy férfi pedig gyengéd, hiszen ilyen emberekre is szükség van. A lényeg, hogy ne kényszerből erősítsük magunkban ezeket a tulajdonságokat, hanem azokat a jellemzőinket fejlesszük, amelyek a természetünkből fakadnak, és próbáljuk azokat mások épülésére fordítani.

A genderpolitikát képviseli a radikális feminizmus egyik fajtája is. Hogyan látja a gender-ideológia nőkre gyakorolt hatását?

A genderpolitika hatását a saját bőrömön is megtapasztaltam. Amikor a gyermekeim megszülettek, néhány évig szerettem volna otthon maradni velük, hiszen ebben az időszakban különösen szükségük volt az édesanyjukra. Ekkor szembesültem azzal, hogy anyagilag rendkívül kockázatos egy ilyen lépést megtennem, mivel a német államtól semmilyen támogatást nem várhatok. A genderpolitika kizárólag arra bátorítja a nőket, hogy a karrierjüket építsék, de magukra hagyja azokat, akik családot alapítanának, pedig mindkettő ugyanolyan fontos.

A valódi feminizmus lényege, hogy a nők annak a célnak az elérésében legyenek támogatva, amelyet ők személyesen tűztek ki maguk elé. Arra kellene törekednie, hogy a nők szabadon dönthessenek arról, karrieristaként, háztartásbeliként, vagy a családot és a munkát összeegyeztetve szeretnének-e érvényesülni. Akármelyik utat is válasszák, a társadalom számára ugyanolyan értékesek maradnak, és eszerint is kellene bánni velük.

Szerintem a politikának nem utasítania kellene bennünket arra, hogyan éljünk, hanem lehetőséget biztosítania, hogy eldöntsük, milyen életet szeretnénk magunknak.

Az interjút Nagy Vanda készítette.

Borítókép: Birgit Kelle Facebook oldala

Menekültsorsok négy különböző náció szemszögéből

Hideg, borongós márciusi délután, mintha az időjárás is részvétét fejezte volna ki a történtek láttán. A Keleti Pályaudvaron első benyomásra minden hétköznapinak tűnt, a belső termekhez közeledve azonban már feltűntek árulkodó jelek: rendőrök összeverődött csoportokban beszélgettek, fiatalok „TRANSLATION” feliratú táblákkal álltak a peronon. Végül a legbelső csarnokba érve szívfacsaró látvány tárult elénk: csoportosan vagy magányosan várakozó menekültek sokasága. A hidegtől összekuporodottan némelyikük egyetlen hátizsákját, mások gyermekeiket szorították magukhoz.

Közülük való volt a Harkowból származó, külsőre rendkívül elegáns és jól-öltözött 46 éves Viktoria, aki gyermekeivel, a 14 éves Zaharral és a 12 éves Barbarával érkezett Magyarországra. Férje és 25 éves fia otthon maradtak, hogy a hazájukért harcoljanak. Viktoriáék hamburgi barátaikhoz utaztak, ahova útjuk közvetlen csatlakozás híján már 15 napja tartott. „A fülkék rendkívül zsúfoltak voltak, ezért sokszor állva kellett aludnunk, én már 24 órája nem pihentem. A házunkat az alapokig lebombázták. Minden lángokban állt, amilyen ruhában voltunk a támadás napján, abban szaladtunk ki az utcára. Ebben van mindenem. Ennyi maradt az életemből.” – emelte fel közepes méretű kézitáskáját. Kihangsúlyozta, hogy ez a háború Putyin hibája, nem az orosz állampolgároké. „Nem értem, hogyan tudja az elnök ilyen mértékben manipulálni a politikai vezetőket, hogy senki sem lép fel ellene. Egyetlen négyzetcentiméternyi ukrán föld sem ér meg ilyen mértékű emberáldozatot.”  

Viktoria a háborús híreken kívül mosolyogva mesélt arról, szabadidejében mennyire szeretett motorozni, ejtőernyőzni, sőt, még helikoptert is tud vezetni. Hogyan tudott ennyire örömteli maradni ilyen körülmények között? A válasz:

„Három gyermek édesanyja vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek.”

Vietnámi önkéntesek egy kis csoportja várta az éppen befutó vonatról érkezőket. A 40 éves Hun és nővérei informálással, útmutatással, lakhatási lehetőséggel segítik a menekülteket. „Több száz vietnámi érkezik Ukrajnából. Itt Budapesten egy kis közösségben élünk, ahova befogadhatjuk őket. Nem oldhatjuk meg minden problémájukat, de legalább valami olyat nyújthatunk nekik, mint az otthon érzése.”

A menekültek között orosz származásúak is voltak, mint például az angoltanár Natalia, aki nővéreivel és azok gyermekeivel szintén a Harkowban történt pusztítás következtében menekült el. Az orosz támadók az ő lakóházukat sem kímélték. „Hatalmas robaj közepette az ablakok szilánkosra törve szétrepültek. Az ezt követő négy napban egyáltalán nem volt áramunk.” Nataliaék szomszédjában egy veterán katona élt, aki több önkéntessel együtt segített a bajbajutottakon. 

Nővére, Katarina 39 éves, egyetemi tanárként dolgozott. „Az infláció elképesztő méreteket öltött.” – meséli. „Amíg én havi 1000 hrivnyát kerestem, addig csupán a házuktól kijutniuk a vasútállomásig 7000 hrivnyába került.” 

A háború állásáról nagyon nehéz volt tájékozódniuk. „Minden rádió- és televíziócsatornát elzártak, mindenről az internet segítségével értesültünk. 

Nagyon szomorú, hogy idáig fajult a konfliktus a két ország között. Szerintem ezért nagyrészt az ukrán kormány a felelős. Amiatt gondolom így, mivel gyermekeink az orosz gyűlölet szellemében lettek felnevelve, az iskolákban és a médián keresztül a kormány lázítja a fiatalokat. Orosz származásúként választás elé lettem állítva: vagy ukránnak vallom magam, vagy távozok az országból.” – mondta. A család attól tart, többé nem költözhetnek vissza hazájukba. „Nincs hova visszamennünk. Ukrajnában nincs jövő a gyermekeink számára. Hálásak vagyunk az európai országok segítségéért, én mégis azt mondom: ne fegyvereket küldjenek, hanem embereket. Ne hagyják magukra férjeinket és fiainkat ebben az értelmetlen harcban.” Ekkor mintha érezte volna, hogy róla van szó, kislánya odafutott hozzá, és átölelte őt.

A két libanoni származású Hamdan és Ali Románián keresztül érkeztek. A vonatuk zsúfolásig tele volt, a már egy hete tartó út nagy részét állva tették meg. A fiúk számára már a krízis előtt sem volt idegen a háború borzalma. Kijevben jártak egyetemre, mivel a saját országukban állandó harc dúl. Tanulmányaik mellett kénytelenek voltak munkát is vállalni, hogy a hazájukban maradt családtagjaikat támogassák. A fegyveres konfliktus kitörésével azonban ez az anyagi forrásuk is megszűnt. „A háború elől költöztünk el Ukrajnába. Most ismét előle menekülünk. Már fogalmunk sincs, hová mehetnénk, ahol végre béke lesz.

Nagy Vanda

Borítókép forrása: Infostart