Kudarc és siker – a folytatás bátorsága

Senki nem születik nyertesnek, de senki nem születik vesztesnek sem. Kudarcaink és sikereink állandó körforgásában élünk. Nevezhetjük ezeket évszakoknak is, ahogy egy éven belül követi egymást az ősz, tél, majd tavasz és a nyár. 

Te most melyik évszakodban vagy? Minden jól halad, többé-kevésbé abba az irányba tartasz, ami Neked megfelel? Vagy éppen váltáson gondolkodsz, talán éppen egy kudarc ért, párkapcsolati, munkahelyi, vagy akár családi problémák is terhelhetnek.

Minap a prédikációban elhangzott, hogy Jézus nem a nyertesekből csinált magának csapatot, hanem a vesztesekből csinált nyerteseket. A vesztesekből. Nyerteseket.

Ezen elgondolkodtam. Biztos már mindenkit ért valamilyen siker, legyen az bármi. Gyerekként még az olyan természetesnek tűnő dolgokat is megünnepeltük, hogy megtanultuk bekötni a cipőfűzőnket. Tulajdonképpen a mai napig biztosan érnek minket apró sikerek. Valakivel végre sikerül találkozni, nem felejtjük el berakni az esernyőt, tudunk vért adni, átmegyünk a vizsgán, találunk egy jó ajándékot anyukánknak stb. Az élet apró örömei elkísérnek.

Mégis, ha nyomás alatt áll életünk valamelyik része, akkor könnyű ezeket elfelejteni.

Pedig a kudarcaink nem véglegesek. Én ezt sok úton megtapasztaltam. Nagyon nehezen indultam neki az egyetemnek érettségi után, szívesen rápihentem volna egy évet. Mindig is jó tanuló voltam, de itt kicsit „elengedtem” a dolgot. Meg is lett az eredménye: kapásból egy év csúszással indítottam, a családom legnagyobb megdöbbenésére. Ezután fel kellett tennem a kérdést: szeretném megcsinálni ezt a szakot? Érdekel? Miért vagyok itt, kinek a vágyaiért tanulok? Ha akkor és ott nem találok ezekre kielégítő választ, egyetemet váltottam volna.

De találtam válaszokat. Szeretnék gyógytornász lenni. Megszerettem abban a félévben, amit láttam belőle. Már nem voltam az a dicsőséges diák, mint amikor nekiindultam, de mégis küzdeni akartam érte. Így hát folytattam.

Jelenleg a mesterképzést végzem, mert időközben megéreztem a hívást, hogy szeretnék majd tanítani az egyetemen. Mivel tudatosabb lettem, csatlakoztam egy kutatáshoz, ahonnan lett egy nagyszerű konzulensem, és most készülök a TDK-ra… Öt évvel ezelőtt, amikor kijöttem az anatómia terem ajtaján dermedten és zúgó fejjel, nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a történet. Egy kudarc története.

Az élet nem egy év körforgását veszi alapul, néha felborul a sorrend. Ha már sok kudarc ért bennünket, sok az ősz és sok a tél, akkor gyakran feltesszük a kérdést: velem van a baj? Rosszul csinálom, változtassak? Szerintem egyik kérdés sem rossz. Néha meg kell állni, őszintének lenni, akár irányt váltani. Viszont ha „csak” egy esés volt, onnan érdemes felállni.

Winston Churchill szavait idézve:

“A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: a folytatáshoz való bátorság az, ami számít.”

Hornisch Aliz

Felvállaljam a hitemet? Vagy totál ciki?

Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, hogy nekünk, keresztényeknek fel kell-e vállalnunk a hitünket? Érdemes-e tudatni a világgal az álláspontunkat?
Hezitálás nélkül azt mondtam, hogy igen. De miért?

Neked mi a történeted?

Személyes történet következik. Nagyon sokáig szégyelltem, hogy hívő vagyok és vasárnaponként templomba járok. Akkoriban még úsztam és vízilabdáztam és nem számított menőnek az, aki ilyesfajta mókába bocsátkozik. Titkoltam. Ha rákérdeztek, akkor próbáltam a témát terelni, mert kínos volt számomra. Emlékszem, hogy mikor egy-egy misére mentünk, akkor előtte azért imádkoztam, hogy csak nehogy meglásson egy ismerősöm, mikor épp a templomajtón megyek be. Egész egyszerűen cikinek tartottam, mert nem volt divatos és egy kamasz számára tudjuk, hogy mennyit jelent a kortársak véleménye. Mikor étteremben ettünk és étkezés előtt imádkoztunk teljesen égett az arcom, hogy mennyire kínos már. Látják, hogy imádkozunk és  mit fognak így gondolni  rólunk…Beálltam a sorba, úsztam az árral, titkoltam azt, ami mára az életem legfontosabb részévé vált. A suliban „szentfazéknak” csúfoltak mert kiderült, hogy járunk templomba. Mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon rosszul esett.-Nem segített abban, hogy boldogon beszéljek Jézusról és a hitről.

Nagy változást hozott, mikor egy évig az USÁ-ba jártam egy Katolikus Gimnáziumba. Itt történt a Pál vagy Paul fordulásom. Hahaha. Megláttam, hogy hinni és a hitet gyakorolni nem gáz. Sőt! A világ egyik leggyönyörűbb és legbátrabb dolga kiállni valami mellett még akkor is, ha a többség esetleg teljesen mást mond. Az ottani barátaimmal sokat énekeltünk a templomi kórusban, voltunk a March for Life-on Washington D.C.-ben, amely egy pro-life tüntetés volt. Segítettünk egy hajléktalan szállón, host apukámmal pedig sokat beszélgettünk vallási kérdésekről. Példát adott, hogy a hitünk mellett ki kell állni és beszélni kell róla, finoman és elfogadóan-itt a „hívőség” az életem és a személyiségem részévé vált. Az, hogy mára büszke vagyok a hitemre, egy hosszú folyamat volt. Nem volt könnyű. De mik segítettek?

Miért legyél bátor?

  • Példát mutatsz: Megmutatod a világnak, hogy a keresztény fiatalság nem halott. Hogy vannak életvidám, bulizós, bátor, de mély morális elvek mentén élő fiatalok. A kereszténység nem egy hóbort vagy szokások halmaza, ez egy életforma. Szabályokkal jár, de ezek megtartanak Téged. Mint a jogrendszer: keretet ad, amin belül biztonságosan mozoghatsz-Értünk, Érted van. Mutass példát azzal, ahogyan élsz. A szavak is fontosak, de talán a minta még inkább!
  • Elkerülöd a kognitív disszonanciát: Ez a jelenség akkor lép fel, amikor nem azt teszed, amit gondolsz. Ha hívőnek tartod magad, de rejtegeted és egészen máshogy élsz, akkor nem lesz béke a lelkedben-szerintem.
  • Motiválsz: Erőt adsz, inspirálsz, így is lehet élni-boldogan! Sokszor az emberek azt látják, hogy mennyi szabállyal és lemondással jár a keresztény lét. De amint rájössz arra, hogy mindezek egy védőhálót jelentenek, akkor megélheted a belső szabadságot. Világíts, motiválj és legyél bátor! 
  • Kinek a véleménye számít? Azok a bizonyos többiek… adsz a véleményükre? Akik nem fogadnak el Téged azért, amiben hiszel, azok véleményére adsz-e, ha igen miért? Engeded, hogy befolyásoljanak? De most komolyan, ne a félelem szabja meg a döntéseket! Ha ez befolyásol, akkor azt jelentheti, hogy mégsem fontos annyira az, amiben hiszel? Vagy ennyire könnyen feladod magad? Mások határozzák meg, hogy ki vagy? Ezeket nem bántó kérdéseknek szánom, csak nekem sokat segítettek a fókusz visszaszerzésében. Aki Téged elítél azért, amiben hiszel, azzal egyébként sem egymást keresitek. Nekem az alábbi igerész nagyon sok támaszt adott:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté 10:32-33) 

Élj az értékeid szerint őszintén és azokat az embereket fogod vonzani, akik „hozzád valók”. Minden más hazugság magad és a világ felé – előbb vagy utóbb érezni fogod. Többé már nem megyek az árral, vagyis de, csak szembe és úszok. Fel kell-e vállalni a hitünket? Igen! Mert ha mi nem tesszük, akkor ki fogja? Ki lesz Jézus hangja a világban?

Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Máté 5: 13-16)

Tóth-Kuthy Bernadett

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette

Mit kér tőlem Isten?

Egész eddigi életemben arra kerestem a választ, hogy mi az én utam

Emlékszem, már általános iskolás koromban igyekeztem kitalálni, hogy Isten mit szeretne tőlem; milyen foglalkozást, milyen életutat szánt nekem. Aztán gimnazista éveim végefelé egyre jobban éreztem a külső és belső nyomást arra, hogy nekem tudnom kell, mivel szeretnék foglalkozni. Melyik egyetemen, mit szeretnék tanulni? Vállalkozni fogok, alkalmazott leszek? Érettségikor már minden barátnőmnek konkrét tervei voltak, ki cukrász szeretett volna lenni, ki óvónéni, volt akit a marketing érdekelt, mást a színészet. A többieknek tiszta volt, de az én utamat ködfátyol lengte körül. 

Számtalan ima, átgondolkodott-átgyötrődött este, és nem történt semmi. Istenem, kérlek, küldj valami jelet. Add tudtomra, minek szánsz. Mutasd meg, hogy hol tudnék hasznos és boldog lenni.

Évek teltek el azóta, és már nem csak a szakmai utamat kerestem, és az igaz társat magam mellé, számtalan megválaszolatlan kérdésem volt. S mindegyik úgy kezdődött;

mi az én utam?

Persze közben nem ülök tétlenül, haladok előre az életben, biztosnak tűnő vagy bizonytalanabb lépéseket téve. De közben mindig jól akarom csinálni. És szinte rögeszmésen akarom tudni, hogy mi a helyes. Szüntelenül kérdezem Istent, hogy mit akar tőlem, mire hív? De nem mond semmit. Hallgat. Egyre csak hallgat.

Miért kérdezgetem ennyire őt? Miért akarom az életem döntéseinek a felelősségét valaki másra helyezni?  

Nemrég ismét elbizonytalanodtam a jövőm kapcsán, minden ködös volt, és még mindig nem tudtam, hogy Isten mit mutat nekem. A szerelmem gyengéden magához húzott, és mosolygott egyet a görcseimen. “Nem gondoltál még arra, hogy ha Isten azt akarná, hogy pontosan tudd, hogy mit akar tőled, akkor azt megírná egy levélben és elküldené postán?

Nem pontosan azért van szabad akaratot, hogy te válaszd ki a sok lehetőség közül, amiket neked adott, amit legjobban szeretnél? 

Én úgy gondolom, hogy sok opciód van, de mindegyik Isten akarata. Nem tudsz rosszul dönteni, hogyha a talentumaidat és a vágyaidat követed és szeretettel vagy mások iránt.” -Megkönnyebbülve és felszabadultan zokogtam a vállán percekig.

Papfalvy Bori Janka

Fotó: Unsplash

Miért engedi meg az Isten?

Ülök otthon az ágyamon és könnyes a szemem. Az elhunyt Nagymamám emléke, a karantén korlátozásai… Bekapcsolom a híreket: éhínség, betegség, halálozások. Egyedüllét, magány, gonoszság. Miért engedi mindezeket az Isten, ha annyira jó? 

De én nem így terveztem!

A hit nem azt jelenti, hogy nem történnek velünk nehéz és fájdalmas dolgok, hanem hogy ezeket könnyebb elviselni és elhisszük azt, hogy a Jóisten a legjobbat akarja. Talán leggyakrabban ott veszítjük el az Atyába vetett hitünket, mikor a dolgok másként alakulnak, mint ahogy mi azokat elterveztük- így kialakulhat egy igazságtalan Istenkép. De mire alapozzuk ezt? Arra, hogy nem az történt, aminek szerintünk történnie kellett volna? Ezért, mint egy mérges kisgyerek megharagszunk az Atyára? 

Lehet, hogy a mi vágyaink nem felelnek meg az Atya tervének és ezt emberi ésszel elfogadni borzasztó nehéz. Nekem is. De ha abból indulunk ki, hogy az Atya a szeretet, tehát nem tud mást csinálni csak szeretni, akkor a legjobbat akarja nekünk. Még akkor is, ha ez fájdalommal jár. 

Miért engedheti meg a szenvedést?

  • Van szabad akaratunk: Meglehetősen sok szenvedést ember okoz embernek. Háborúk, éhínségek, igazságtalanságok, lelki szenvedések… Isten annyira szeret minket, hogy nem akart automatikusan engedelmeskedő bábukat teremteni. Azt szeretné, hogy mindenki önszántából és szeretetből választaná Őt. A választáshoz pedig szükség van lehetőségekre, akár a rosszra is… 
  • Ám a gonosz munkálkodik: Van szabad akaratunk. A jó mellett, így a Sátán is létezik. Legnagyobb hazugsága pedig az, hogy elhiteti velünk, hogy nincsen. Ha pedig nincs, akkor, hogy lenne már a világon rossz és bűn? 
  • Lelki növekedés lehetősége: Amit átélsz fájdalom az nem cél nélküli. Lehet, hogy közelebb visz téged a Jóistenhez, elmélyíti a hitedet vagy formálódsz jellemedben. Mégha mi nem is látjuk a nagy kirakóst, a Jóisten pontosan tudja, hogy mit miért enged meg. Lehet, hogy az átélt fájdalom visszanézve sokkal kisebb lesz, mint az, amit ezáltal nyertél…

Az Isten olyan, mint egy jó szülő és nem, mint egy automata. Jó az a szülő, aki mindent megad a gyermekének? Vagy az cselekszik helyesen, aki szabályokat állít fel, következetes és mindvégig gyermeke javát tartja szem előtt, mégha néha nehézséggel is jár?

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.”
/Róma 8,28/

Tóth-Kuthy Bernadett

Fotó: unsplash