Eltávolodtam Istentől

Lassan történt, nem hirtelen. Először a vasárnapi templomok maradoztak el, apránként, majd teljesen, aztán a keresztény tartalmak, podcastek, zenék, végül lesújtott az utolsó csapás: abbahagytam az imádkozást.

Ezzel együtt eltűnt az életemből a fény is, az az erős tudat a hétköznapokban, hogy a dolgok okkal történnek velem, legyenek jók vagy rosszak és „megtörve bár, de fogyva nem” haladok előre.

Hogyan vettem észre? Vagy egyáltalán miért távolodtam el? Jó kérdések, és biztos van, aki azt gondolja most, hogy magamra vessek. Lelkileg gazdag élet nincs a Jóisten nélkül, várható kimenetele az eltávolodásnak a sivárság. S azt kell, hogy mondjam: egyetértek. De folyamatban másképp érződnek a történések, csak nem látjuk őket kristálytisztán. Vagy azért, mert túl jók, vagy azért, mert túl rosszak, esetleg az ember megy a saját feje után. 

Úgy kell elképzelni, mintha odakint ragyogó napsütés lenne, mi pedig lehúzzuk életünk házán a redőnyt, épp csak beszűrődik a fény. Hogy szándékosan a „majd én jobban tudom” hozzáállás miatt, vagy az észrevétlen lemorzsolódás miatt szakadunk el közben a Jóistentől, majdnem mindegy, a kimenetele ugyanaz: magány.

Nem az a fajta magány, amit akkor érzünk, ha egyedül töltöttük a napot vagy ha régóta nem vagyunk párkapcsolatban. Nem, én arról a velőnkig hatoló magányról beszélek, ami rádöbbent, legyen akármilyen szuper családunk, barátaink, a nap végén igazából egyedül vagyunk a világban. Azaz nem teljesen egyedül.

Ha az Úr velünk, ki ellenünk – na de ha mi nem vagyunk az Úrral? Akkor mindenki ellenünk?

Ha ellenünk nem is, velünk semmiképp, és ez az a magány, ami pótcselekvésekhez vezet. Ami elterel az útról. Hiszen az – ekkor még ismeretlen – űrt be is kell tölteni. Jó esetben könyvekkel, filmekkel, rosszabb esetben alkohollal vagy rossz döntésekkel. Elveszettnek érezzük magunkat és kilátástalannak, tapossuk magunk alatt a mocsarat, de minél inkább próbálkozunk, annál jobban beleragadunk. Vannak olyan helyzetek, fizikai vagy lelki, melyekből nem tudjuk saját magunkat a grabancunknál fogva kirángatni.

S ilyenkor, amikor már nyakig sáros vagyok, közben rám esteledett, sőt, már egy ideje tart a szűnni nem akaró éjszaka, ilyenkor csak egyetlen dolgot tehetek: átadom magam a Jóistennek. 

Visszafordítom az orcám az Ő irányába, és azzal kezdem, hogy bocsánatot kérek. Pedig nem bántottam meg, magamnak több fájdalmat okoztam az eltávolodással, mint neki. Kettőnk közül Ő bizton tudta, hogy vissza fogok találni, s amikor ez megtörténik, Ő tárja szélesre a kaput, ami egyébként sincs soha kulcsra zárva, bármikor lenyomhatom a kilincset. De erre sincsen szükség, elém jön az úton, letörli a sáros arcomat, ami azt sugallja: Isten hozott itthon. Újra.