Quo vadis – a keresztény hit valódi értelme egy regényben

A Quo vadis az első század Rómájába vezet vissza minket. Az egyik oldalon Nero császár udvara – a pompázatos lakomák, a fülledt romlottság és az élvezetek hajszolásának színtere. A másik oldalon az első keresztények, akik titokban kezdték el Krisztus tanait követni, melyeket akkor még nem ismert a világ. Eljutunk Róma virágzásától – a város égésén át -, egészen az első keresztényüldözésekig.

A Nobel-díjas regény párbeszédeiben megelevenednek előttünk történelmi személyek úgy, ahogyan azokat Sienkiewic elképzelte. Találkozik egymással a föld két ura: Nero, az őrült császár, aki „rövidesen eltűnik, mint egy véres álom”, és Péter apostol, „az egyszerű lacernába öltözött aggastyán, aki örökre birtokába veszi a világot és a várost.” 

A történet középpontjában kirajzolódik egy szerelmi szál is: Vinicius, a fiatal és életerős római patrícius és Lygia, a lygius törzsből származó, keresztény leány között. A szerelmükben bemutatkozik a két világ: a hedonizmus és züllöttség, valamint a tisztaság és alázat világa. 

A regényben helyet kap szerelem, üldözés, kegyetlenség és boldogság. 

A Quo vadis azonban nem csak egy lehengerlően izgalmas olvasmány: ez a regény kijózanító erővel ébreszt rá a kereszténység valódi értelmére azzal, hogy visszavisz annak gyökereihez. 

Rádöbbent, milyen jó dolgunk van nekünk ma keresztényként. Míg a korai keresztények az éj leple alatt, sötét köpönyegben osonva gyalogoltak, hogy hallgassák az örömhírt, addig mi választhatunk, hogy a hét mely napján, melyik órájában, melyik templomban, melyik papot szeretnénk hallgatni az adott misén. Míg ők az életüket kockáztatták azzal, hogy a katakombákban gyülekeztek, hogy az új tanokat hallgassák, addig mi kihagyjuk a vasárnapi misét, ha éppen nincs kedvünk hozzá. Míg ők boldogan vállalták a mártírhalált Krisztusért, addig mi meghátrálunk, ha csak egy vita erejéig ki kell állni a keresztény hitünk mellett. 

Ráébreszt arra is, hogy miért a szeretet vallása a miénk:

„Látod, az emberek eddig nem ismertek olyan istent, akit szeretni lehetett, ezért egymást sem szerették, s ebből származott boldogtalanságuk, mert miként a világosság a naptól, a boldogság a szeretetből fakad. Erre az igazságra nem tanították meg őket sem a törvényhozók, sem a filozófusok, nem volt meg ez se Görögországban, se Rómában.” 

A regény elolvasása után újraértékeljük keresztény hitünket, vallásunk alapját és célját és feltesszük magunknak a kérdést: mi mennyit lennénk hajlandók feláldozni hitünkért? 

Kocsis Krisztina

31 nap ima a leendő férjedért – kihívás

Olyan sokszor imádkozunk szüleinkért, testvéreinkért, barátainkért, az országunkért, egy gyógyulásért, vagy éppen hálából. De mi a helyzet jövendő férjünkkel? Attól még, hogy még nem ismerjük (?) nem is imádkozhatunk érte?

Az alábbi listára a napokban akadtunk rá a szerkesztőséggel, s gondoltuk megosztjuk veletek is. Használjátok ezt a felsorolást követendő példaként, vagy csak inspirációként, s alkossátok meg a sajátotokat. 

Az alábbi felsorolás 4 részre van bontva: ima a férjedért, a családjáért, a jövendő feleségéért (😉) és végül a házasságotokért. Minden napnál számos bibliai idézetet is találsz, amik segítenek majd az elmélkedésben. Imádkozz a jövendőbelidért, a családjáért, egészségéért – imáid meghallgatásra fognak kerülni. // Imádkozz, mert imáid meghallgatásra kerülnek.

Imádkozz azért, hogy …

  1. Gyakran olvassa a Bibliát, és azt igyekezzen a tettei alapjává fektetni – Zsolt 119,11 & Józs 1,8
  2. Ne felejtsen el imádkozni – Kol 4,2 & Róm 12,12 & Jak 5,12
  3. Igyekezzen a lehető legjobban élni, és Jézusról sose feledkezzen meg – Róm 6,11 & Mt 16,24 & Mk 12,30
  4. Ő legyen majd a családotok lelki vezetője és ezáltal téged is közelebb vigyen a hithez – Ef 6,4 & Ef 5,25-26
  5. Védelmező legyen – Ef 5,25
  6. Megtanuljon jól bánni a pénzzel – Róm 12,11 & 1Tim 5,8
  7. Kincsei a mennyben legyenek és szüntelenül szeresse majd családját – Józs 24,15 & Jak 4,4 & Kol 3,23 & 1Jn 2,15
  8. Higgyen a házasság szentségében – Ef 5,22-33
  9. Szeresse a gyerekeket – Zsolt 127,3-5
  10. Tiszteletreméltó, erős jellemű, erkölcsös férfivé váljon – Gal 5,22-23 & Péld 28,18
  11. Alázatos és megértő legyen – Jak 4,6 & Jak 4,10 & Ef 4,32 & Péld 14,29
  12. Meghallja, amit kell és vissza tudja fogni magát, amikor kell – Jak 1,19
  13. Elég bátor és erős legyen a kísértővel szemben és szabad legyen minden függőségtől – Ef 4,27 & Róm 12,9 & Mt 26,41
  14. Ő legyen otthonotok lelki vezetője, Jézust vegye élete példájául – Ef 5,23
  15. Bölcs legyen, legyen önuralma és tudjon józanul ítélni – Jak 1,5 & Péld 15,21 & Óz 14,9 & Zsolt 119,66
  16. A Jóisten tervei szerint kötelezze el magát – Péld 3,5 & Zsolt 37,3-6 
  17. Tudjon megbánni és bocsánatot kérni – 1Jn 1,9 & Jak 5,16
  18. Meg tudjon másoknak bocsátani – Ef 4,32
  19. Képes legyen gondolatait megosztani a hittel kapcsolatban – Mt 28,19-20 & Mt 5,14-16
  20. Megbízható és türelmes legyen – Ef 4,2-3 & Jak 5,16 & Péld 28,6
  21. A Jóisten szava mutassa az utat számára – Zsolt 119,105
  22. Bölcsen válassza meg barátait, olyanokkal vegye körbe magát, akik jó példakép számára – Zsid 10,24 & Péld 27,17
  23. Édesapja méltó példa legyen számára mint férj és apa. Imádkozz a kettőjük kapcsolatáért – Ef 6,4 & Kiv 20,12
  24. Édasanyja gondoskodásáért, nevelésért. Imádkozz kettejük kapcsolatáért és a te kapcsolatodért az édesanyjával – Péld31, Tit 2,3-5 & Kiv 20,12
  25. Testvéreiért, a jó kapcsolatukért. Imádkozz, hogy neked is jó kapcsolatod legyen velük – 1 Tessz 5,11
  26. A Jóisten egy védőburkot képezzen majd a családotok köré – Zsolt 121,7-8
  27. Hozzá alkalmas segítőre vágyjon – Ter 2,18
  28. Isten kegyelméből jót és boldogságot hozzon szüntelenül az életébe – Péld 31,12
  29. A Jóisten egy olyan feleséggé, segítővé, partnerré formázzon, amilyenre neki szüksége van – Péld 31,10-12 
  30. A Jóisten a legtökéletesebb időben hozzon titeket össze. Imádkozz, hogy kapcsolatotok tiszta legyen, és céljaitok közösek – Zsolt 37,5-7 & Péld 4,23 & Zsolt 119,9
  31. Házasságotok a jövőben önzetlen, Isten központú és segítő legyen – 1Kor 13 & Zsid 13,4 & Préd 4,12

Csatlakozz hozzánk, az imaláncot november 23-án kezdjük, hogy Karácsonyra végezzünk a 31 nappal!:)

Kisbán Petra

„Ha nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” – Tóth Gabi védelmében

Nyílt levél Tóth Gabinak.

Kedves Tóth Gabi!

El nem tudom mondani és felsorolni mennyi gyűlöletet kaptam életem során azért, mert fontos volt a hitem. Nem, nem azért, mert elmondtam valamiről a véleményem, hanem mielőtt még bármiről is kifejthettem volna mit gondolok, az a két szó, hogy keresztény vagyok, hihetetlen reakciókat váltott ki az emberekből.  Volt, hogy előtte teljesen normálisan és kedvesen viselkedő egyének, a buli közepén elkezdtek velem ordibálni, azért, mert annyit jelentettem ki, hogy szerintem létezik Isten. Hatodikos koromban, 12 évesen, teljesen kiközösítve éreztem magam a röplabda edzéseimen mert, tudták a csapattársaim, hogy járok templomba és hülyének néztek miatta. A gimiben aktivistának csúfoltak mert fontos volt számomra a keresztény közösség életben tartása és mindenféle ilyen programon részt vettem. 

Miért írom most ezt le? Nem azért, mert sajnáltatni szeretném magamat vagy az áldozat szerepben szeretnék tetszelegni. Azért írom le mert bár mivel tudtam és arra tanítottak, hogy az a helyes, hogy kiálljak a hitem mellett, nem mindig tettem ezt szívesen. Ha megszólták, megvédtem, és mindig jó hangosan hangoztattam, hogy igenis márpedig keresztény vagyok, de sokszor nem jó szívvel tettem, hanem csak azért mert muszáj. Arra vágytam, hogy elfogadjanak és szeressenek az emberek, ez pedig általában ritkán történt meg, miután kiderült a „titok”. 

A tinédzser éveim alatt te voltál a rocker csaj. Nem igazán hallgattam a zenédet és nem is ismertelek, aztán az elmúlt évben elém került egy bejegyzésed, arról, milyen sokan tartanak agymosottnak, amiért hívő vagy. Mélyen szívembe találtál ezzel a pár mondattal.

Mintha megfogalmaztad volna egy posztban, amit életem során oly sokszor éreztem, és lenyűgözött a bátorságod! Ráadásul nemcsak a bátorságod, de az, hogy a „menő”, kereskedelmi tévében szereplő, fesztiválokon koncertező, tetkós Tóth Gabi írta. Nem a hosszú szoknyás Irénke, aki heti 5 misére jár arany feszülettel a nyakában (nem mintha ezzel bármi gond lenne, de tőle nem lepne meg egy ilyen poszt és talán akkora hatást se gyakorolna rám) hanem az a Tóth Gabi, akiről nem gondoltam volna, hogy ilyet tesz. És ez ötszörös erővel hatott rám. Ha ez a nő, akit ismer az ország, híres, nem a megszokott katolikus „jó kislány” szereplő, hanem rocker csaj, újdonsült anya, népdal énekes, sztárban sztár zsűritag, képes felvállalni a hitét, akkor én Demjén Dorottya, hogy jövök ahhoz, hogy ezt ne teljes szívvel, lélekkel tegyem meg? Minimum napi tanúságtételt kellene tennem, hogy olyan szinten bátor és elhivatott legyek, mint te. 

Gabi, te erőt öntöttél az olyan fiatal lányokba, mint én. Példakép lettél számomra, én is ilyen bátor, és erős keresztény nő szeretnék lenni.

Akik pedig azt mondják, nem vagy hiteles, mert tetoválásod van, azok repüljenek el a 21. századba és légyszi ne a sötét középkor vallásosságánál ragadjanak le. Vagy akik, kritizálnak tanulmányaid hiánya miatt, azok kezdjenek el bibliát olvasni. Ajánlom Jézus, mint főszereplő történetét, aki ács, az apostolokat, akik halászok és személyes kedvencemet Mária Magdolna életútját. Hétvégi olvasmánynak szuper lesz, megígérem!  Akiknek pedig csupán, annyi a problémájuk, hogy hiszel és fontos számodra a magyarságod, azoknak kívánom, hogy legalább egy érték mellett álljanak ki, ami nem túl népszerű, csak fele annyi bátorságuk legyen, mint neked, mert kíváncsi lennék mit reagálnának, ha ország világ gyalázná őket vagy a családjukat?

Hihetetlen a küldetés, misszió és evangelizáció, amit tettél, az elmúlt pár hétben. Olyan embereket, értél el, azzal, hogy vállaltad Istent, akiket nem biztos, hogy a Katolikus Egyház a segítséged nélkül el tudott volna érni . Viszont te segíteni tudtál és együttműködtél! Reményt adsz nekem is, hogy nem csak a templomban, kis kosztümben lehet evangelizálni, hanem olyan helyeken is (lásd pl. szórakoztatóipar), amit hagyományosan nem kötünk össze a kereszténységgel. 

Végszónak pedig csak annyit, hogy ez a gyűlölködés, amit kapsz, azt jelzi, hogy valamit nagyon jól csinálsz! A sátán mindig azokat támadja a legjobban, akik a legnagyobb dolgokat viszik véghez Jézusért! Kérlek a lelkedet óvd ezektől a gyűlölködő üzenetektől – „gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé” -és ne felejtsd, az Isten megvívja harcainkat és jutalmat kapsz ezért az üldöztetésért a mennyben!

Felemelő volt az éneklésed a zárómise előtt, köszönjük! 

Imádkozunk érted és egész családodért, nem csak én, hanem több százan ebben az országban! Mögötted vagyunk mindannyian, de legfőképpen a jó Isten, aki oltalmaz, véd, szeret és elkap, hogyha kell. 

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”

Az Úr legyen előtted,
hogy a jó utat mutassa neked.
Az Úr legyen melletted,
hogy téged karjába zárjon és megvédjen.
Az Úr legyen mögötted,
hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.
Az Úr legyen alattad,
hogy felfogjon, ha leesel.
Az Úr legyen tebenned,
hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted,
hogy megvédjen, ha mások rád rontanak
Az Úr legyen fölötted,
hogy megáldjon téged.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten,
ma, holnap és minden időben.

A jó Isten áldását kérem rád és egész családodra,

Demjén Dorottya

Fotó: Tóth Gabi Facebook oldala

Nem hiába születtem így… interjú Ivicsics Borival, fogyatékosságügyi aktivistával

Borival először emailben „találkoztam”, egy keresztény esemény kapcsán vettük fel a kapcsolatot egymással. A levélváltásunk során egy laza, fiatal lányt ismertem meg. Aztán találkoztunk élőben is, és jött az első döbbenet, majd aztán sorban a többi. Borinak ugyanis nincsen karja, végtaghiányosan született. Azazhogy mégiscsak van, csak neki a lába a karja is.

Megrökönyödésre okot adó könnyedséggel igazítja meg a szemüvegét – a lábával. Ír, gépel és vezet. Elmondása szerint azzal azért meggyűlik a baja, hogyha egyszerre kell sétálni és cipekedni. Vagy, ha a haját kell befonni. De egyébként teljes életet él. Diplomás közlekedésmérnök, NEK-szervező, a Freekey és a Nő az erőnk fogyatékosságügyi aktivistája. Borival fogyatékosságról, nőiességről, társadalmi szerepvállalásról, küzdelmekről és hitről beszélgettünk. 

Kicsit azt érzem, hogy még a mai világban is csak nehezen tudunk a fogyatékosságról beszélni. Én például most keresem a szavakat, mert nem tudom, hogy hogyan hivatkozzak Rád úgy, hogy ne legyek se bántó, se finomkodó. 

Én nem szoktam semmire megsértődni, ettől függetlenül azt el tudom mondani, hogy a fogyatékos személyek általában azt szeretnék, hogy ne a fogyatékosság határozza meg őket. Ne azt mondják ránk, hogy fogyatékosok, hanem hogy fogyatékos személy, vagy fogyatékossággal élő emberek. 

Nagyon színes egyéniség vagy: határozott, értékeit felvállaló, azokért küzdő nő. Több önkéntes projektben is benne vagy, szeretsz több dolgot csinálni egyszerre. Mit gondolsz, mennyire lennél más, hogyha karokkal születsz? 

Ez egy érdekes kérdés, amire más választ adtam volna öt évvel ezelőtt, amikor először kerültem fogyatékos aktivisták közösségébe, és más választ adtam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor érettségiztem. Akkor úgy éreztem, hogy átlagos életet élek: tanultam, készültem az egyetemre, szórakoztam. Nem éreztem kifejezetten, hogy valamire azért nincs lehetőségem, mert nincs kezem. Direkt azokat az utakat kerestem, amire tudtam, hogy képes vagyok, meg tudom csinálni. Bár ezt sokszor a környezetem nem hitte el, de végül nekem lett igazam. Az biztos azonban, hogy annak a révén kerültem ilyen fogyatékosság-ügyi projektek közelébe, hogy végtaghiányos vagyok. A mi lett volna, ha… kezdetű kérdéseken nem érdemes rágódni.

Ha jól tudom, két évvel ezelőtt jött létre az egyik ilyen projekt, a Freekey, aminek te kampányarca vagy. 

Igen, Csángó Dani és Sándor Anikó hozta létre a Freekey-t, ők hívtak maguk mellé másik nyolc embert. Van a csapatban több fogyatékossággal élő személy, és vannak akadémiai szintű kutatók, gyógypedagógusok is. A Freekey célja, hogy megvalósítsa a külföldön már működő személyi asszisztencia szolgálatot Magyarországon is, felhívja erre a lehetőségre a figyelmet. A csapatunk tagjai ezért is kutatnak, hogy itthon milyen módon lehet ezt megvalósítani. 

Sok fogyatékossággal élő embernek segítségre van szüksége, kinek többre-kinek kevesebbre. A személyi asszisztencia számukra biztosít egy embert – egy asszisztenst -, aki ki-ki szükségleteinek megfelelő óraszámban segíti őket a mindennapi feladataikban. Számukra ez a szolgálat az önálló életvitelt jelenti, azt, hogy függetlenedhetnek a szüleiktől, különböző intézményektől. Dolgozhatnak, hasznosnak érezhetik magukat. 

Csángó Dani, a vezetőnk, 15 éve egy baleset miatt lett négyvégtag bénult. Ő megengedheti magának, hogy 0-24 órában asszisztensek segítsék, és így ő dolgozik, egyedül él és párkapcsolata van. Ilyen életet szeretnénk mindenkinek. 

Van a Freekey mellett egy másik projekt is, amiben benne vagy. Ha jól tudom, a Nő az erőnk egy elég friss kezdeményezés.

A Nő az erőnk úgy indult, hogy egy online workshopon együtt dolgoztunk két lánnyal, különböző társadalmi kérdések kapcsán. Végül ketten, Kocsis Nikolettel, úgy döntöttünk, hogy a workshopon született ötltetet meg is valósítjuk: március 8-án rendeztünk egy online eseményt, a Fogyatékossággal élő nők napját. Ez egy kerekasztal-beszélgetés volt különböző a fogyatékossággal élő nőket érintő témákról. Szakértőként adott elő Menyhárt Barbara, aki szociálpolitikusként pont ezen a területen kutat, hogy fogyatékos nőként miben vagyunk kettős hátrányos helyzetben. Az esemény szervezésekor alakult meg a Nő az erőnk, amit Nikollal és Barbival (egyelőre) hárman folytattunk tovább, mivel nincsen Magyarországon olyan szervezet, amely ezt a célcsoportot támogatná.

Az a célunk, hogy egyrészt megerősítsük a fogyatékos nőket, másrészt megismertessük az átlagemberrel azt, hogy ez a szűk társadalmi csoport milyen problémákkal küzd.

Például nem egyszerű párt találni, vagy megélni a nőiességünket.

Te egyébként hogyan éled meg a nőiességedet? Szerinted a fogyatékos nők számára ez miben és mennyivel nehezebb, mint egy egészséges nő számára? 

Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb. Mert az emberek kívülről a fogyatékosságot látják elsősorban, és miután megszokták, hogy egyébként majdnem mindent meg tudok csinálni, akkor kezdik el észrevenni, hogy engem akár szépnek is lehet nevezni. Az ember sajnos sokat ad mások véleményére, reakcióira, és ez akkor is így van, ha nem kéne így lennie. Ha egy lány úgy nő fel, hogy elsősorban fogyatékosnak látják, akkor nehéz meglátnia magában, hogy egyébként ő nő.

Pedig igenis fel kell venni azt a csinos ruhát, magassarkút, rúzst, sminket! És az is igaz, hogy neked kell nőnek érezni magad, nem mások reakcióitól függeni.

Ezzel együtt azért nehéz, főként a kamaszkor. Én például nagyon sokáig nem kaptam olyan reakciót, hogy „csinos vagy ma”. 

Az biztos, hogy számít a környezet véleménye. Te milyen reakciókkal szoktál találkozni, amikor meglátnak téged – például az utcán? 

Nagyon vegyes. Gyerekként például nagyon zavart, hogy megbámulnak. Ez egy folyamat volt, amíg megtanultam kezelni. Mert az biztos, hogy a gyerekek meg fognak nézni, és mondani fogják, hogy „Anya, annak a néninek nincs keze?!”. Én ezen már csak mosolygok, ilyenek a gyerekek. A szülők reakciója érdekesebb, mert van, aki ilyenkor leguggol és okosan elmagyarázza, hogy vannak ilyen emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. És vannak, akik tabuként kezelik, elráncigálják a gyereket. Szerintem fontos elmondani, hogy vannak, akik így élnek, és jó, ha a gyerek találkozik ezzel. A felnőttek azért mások. Van, aki például odajön és kérdez, és ilyenkor, ha éppen olyan a kedvem, akkor szívesen szóba elegyedem vele és beszélgetünk. Volt például, aki kocsiból kiszállva kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy „Te hogy vezetsz?” és én meg szépen elmagyaráztam neki. 

Egyébként tényleg: hogy vezetsz? 

Az, hogy én ma vezetek, egy öt éves történet, és számomra az önállóságom megvalósítása. Sokáig anyukám fuvarozott, én meg figyeltem, hogy vezet. Először meg kellett győznöm a szüleimet, hogy én vezetni szeretnék. Aztán ki kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, amiben az, hogy közlekedésmérnök vagyok, nagy segítség volt. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: automata váltós autóm van, a jobb lábammal kormányzok, a bal lábammal pedig a pedálokat nyomkodom. A fejemmel kezelem az indexet. 

Amíg hallgattalak, azon gondolkodtam, hogy hogyan van mindehhez erőd. És ehhez hogyan kapcsolódik, ha kapcsolódik, a hited? 

Kapcsolódik is, meg nem is. Az éltet, hogy a munkám mellett csinálhatom ezeket a jó és hasznos projekteket, amiket élvezek is. Nem érzem azt, hogy hiába születtem így mert, ha lennének karjaim, nem csinálnám ezt a munkát. Amikor a hitre és Istenre gondolok, akkor igyekszem arra koncentrálni, amit kaptam, amellett, amit nem kaptam meg. Igyekszem elfogadni, hogy ez van és a legjobbat kihozni belőle.

A hit ehhez ad erőt. Úgy érzem, hogy úgy vezetett Isten, hogy ezeket a projekteket adta lehetőségül, és mindazt, amit ezek által kapok.

Emellett azért van, hogy megkérdezem Istent, hogy „na, Istenem, ezzel mi lesz?”, mert azért nem tudok mindent elfogadni. De tudom, hogy ez egy folyamat, és mindig van, amin lelkileg dolgozni kell.

Az interjút Gergely-Papfalvy Bori Janka készítette.

Hol vagy, Istenem?

Hívőnek lenni kicsit olyan, mintha kint lennél a tengeren: néha minden nyugodt, napfényes és gyönyörűen süt a nap. Magadba szívod a levegőt és elfelejted a nyugtalanságot. Aztán jön egy kisebb-nagyobb vihar és szem elől téveszted a napot. Ilyenkor gyakran csak a felhőkre koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy nem végleg tűnt el a nap. Vagyis, amikor nem érzékeljük a körülmények miatt Istent, azt érezhetjük, hogy tulajdonképpen nincs is ott.

De hogyan lehet ezen segíteni? Mi történik, ha én próbálkozni szeretnék, hogy elérjem? Emberek vagyunk, erősen érzelem-orientált teremtmények. Ráadásul egy kapcsolatról van szó. Csakhogy egy fizikailag nem látható, nem tapintható személlyel. Mire tudunk ilyenkor támaszkodni? Tapasztalatból tudom, hogy az ember képes ilyenkor arra gondolni, hogy talán maga a Jóisten az, aki nem szeretne velünk kapcsolatba lépni. Az Ő döntése, hogy nem találkozunk.

Én egy dologba tudok kapaszkodni: ha valóban Isten képmására teremtettünk, kell, hogy legyen valami kölcsönös bennünk. Tehát, ha teszel egy gesztust Isten felé – akkor ugyanúgy, mint az embereknél- ez valamilyen reakciót ki fog váltani. Habár Isten tudja, hogy mit érzünk, ettől függetlenül más, ha megfogalmazzuk neki a bánatunkat, ha elmondjuk neki, hogy hiányzik. Azt hiszem, ezt tenném első lépésként. Ha távol vagyunk a nekünk kedves személyektől, ők is hasonlóan hiányoznak. De ugye, mekkora a különbség, ha ezt csak sejtik, vagy ha a saját szavainkkal el is mondjuk nekik, hogy fontosak a számunkra?

Úgy tartják, ha valakit meg akarsz találni, keresd ott, ahol a legvalószínűbb, hogy jelen van. Ahhoz, hogy meglássuk Istent, tudni kell, mi is ő. Ki is Ő. 

Isten esszenciája a Szeretet. Ha igazán szeretsz valakit, megértheted, Isten hogyan is gondolkodik Rólad. Hitünk szerint ennek a szeretetnek a túlcsordulásából született az egész világ. Mégis, ha felkelek hétfő reggel, és kiöntöm a kávét, lekésem a buszt, elszakítom a kedvenc nadrágomat és utána még tesz is egy kellemetlen megjegyzést a főnököm…Vagy ne adj Isten, sokkal komolyabb problémák érnek, mint betegség, válás, haláleset… amiket nem is értünk…Ilyenkor nehéz abban a tudatban maradni, hogy ez a világ Isten túláradó szeretetéből fakadt. Nehéz megtalálni azt az érzést, hogy Isten valóban, önfeláldozóan szeret és gondoskodik rólunk. De nem csak a kellemetlenségek, hanem a mindennapi robot, a sokféle teendő… ezek mind-mind energiát és figyelmet vonnak el tőlünk. És utána jön a panasz, hogy nem találjuk Istent. 

Vegyünk engem: én is rájöttem, hogy nem segít, ha egy nap csak annyi időt szánok rá, hogy lefekvés előtt, két álomba-bóbiskolás között próbálom átbeszélni Vele a napomat. Akkor se lennék hatékony, ha egy hús-vér emberrel történne ugyanez.

„És kerestek engem és megtaláltok, mert teljes szívetekbõl kerestek engem” (Jer, 29:13).

Én úgy látom, a kulcs az, hogy tényleg akarnunk kell! Nem elég erős az a hit, ha csak addig oké a dolog, amíg egyszerűen megy minden. Amíg sokat nem kell küzdeni érte. Amíg nem tudjuk elmondani a Jóistennek legalább egyszer az életben: „most nagyon sok mindent csinálok egyszerre, sok nehéz érzést viszek, de tudod Uram, a Te hiányodnál nincsen rosszabb nekem”. Mert ha valakit szeretünk, meg tudjuk ezt fogalmazni neki. Ha valakit szeretünk és egy kapcsolat fontos, azért mi is legalább egyszer foggal-körömmel megküzdünk… És észre se vesszük, csak miután elindultunk, csak miután tettünk végre egy komoly lépést felé, hogy Ő közben már lépett harminchármat felénk…

Hornisch Aliz

Miért kérjünk Istentől?

Gyerekkoromban hittanórán megtanultam, hogy a következőképp kell imádkozni: először megbánom bűneimet, aztán hálát adok az aznapi jó dolgokért, és végül megfogalmazom a kéréseimet a Jóisten felé. 

Nyilván az évek során ez lazult, formálódott, személyesebbé és kötetlenebbé vált, de az egyes elemek megmaradtak. Ahhoz, hogy az ima ne váljon egy megszokott, mechanikus rutinná, érdemes néha újragondolni, újraértelmezni, hogy mit, miért és hogyan csinálunk. Nekem ilyen újraértelmezés volt, mikor elkezdtem az utolsó elemen gondolkodni: hogyan kell jól kérni Istentől?

Elvileg Isten ismeri a gondolataimat, a vágyaimat. Akkor van értelme megfogalmazni, hogy mit szeretnék tőle kérni…? 

A Miatyánkban azt mondjuk, „Legyen meg a te akaratod”. Ha úgy imádkozunk, hogy Isten akaratára bízzuk magunkat, akkor miért mondjuk ki, hogy MI mit szeretnénk? Nem mond ellent ez a kettő egymásnak? 

Van-e értelme kérni Istentől, ha abban hiszünk, hogy Ő úgyis úgy alakítja, ahogy nekünk a legjobb?

Persze a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy van. De volt pár gondolat, ami segített felismerni és elmélyíteni a kérő ima mögött húzódó értelmet. 

Természetesen az, hogy valamit kérünk Istentől, nem jelenti azt, hogy az egyértelműen be is fog teljesülni. A Jóisten, mint a jó szülő, nem adhat meg nekünk, gyermekeinek bármit, amit csak kívánunk. És igen, sokszor megengedi azt is, hogy olyan dolgok történjenek, melyeket nem szeretnénk. A kérés értelme másban rejlik. 

Milyen a jó szülő? Akinek a gyereke bármit el mer mondani. Akkor is azt fogja csinálni, ami a gyereknek jó. De vágyik arra, hogy gyermeke megossza vele a gondolatait, kívánságait. Ha megosztjuk a Jóistennel vágyainkat, azzal bevonjuk Őt az életünkbe. Bizalmunkba fogadjuk. 

Ebben a bizalomban azonban benne van az is, hogy merjük a kezébe helyezni magunkat. Benne van, hogy elfogadjuk, ha Ő máshogyan szeretné, mint mi. 

Isten fiánál talán nem kell jobb példát keresnünk. Márpedig Jézus is kért kereszthalála előtt: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26,39) 

Emberi mivoltunk természetes velejárója, hogy vannak vágyaink és félelmeink, a Jóisten pedig a legjobb, legtürelmesebb hallgatóság: hiába ismeri gondolatainkat, alig várja, hogy mi magunk megosszuk Vele. Mert ezzel a megosztással ajtót nyitunk Felé. 

Miután pedig elmeséljük Neki, mit szeretnénk, beismerjük Neki, mitől félünk, merjük azt is hozzátenni: de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan Te. 

„Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetõnek megnyittatik.”

Mt 7,7-8

Kocsis Krisztina

Kudarc és siker – a folytatás bátorsága

Senki nem születik nyertesnek, de senki nem születik vesztesnek sem. Kudarcaink és sikereink állandó körforgásában élünk. Nevezhetjük ezeket évszakoknak is, ahogy egy éven belül követi egymást az ősz, tél, majd tavasz és a nyár. 

Te most melyik évszakodban vagy? Minden jól halad, többé-kevésbé abba az irányba tartasz, ami Neked megfelel? Vagy éppen váltáson gondolkodsz, talán éppen egy kudarc ért, párkapcsolati, munkahelyi, vagy akár családi problémák is terhelhetnek.

Minap a prédikációban elhangzott, hogy Jézus nem a nyertesekből csinált magának csapatot, hanem a vesztesekből csinált nyerteseket. A vesztesekből. Nyerteseket.

Ezen elgondolkodtam. Biztos már mindenkit ért valamilyen siker, legyen az bármi. Gyerekként még az olyan természetesnek tűnő dolgokat is megünnepeltük, hogy megtanultuk bekötni a cipőfűzőnket. Tulajdonképpen a mai napig biztosan érnek minket apró sikerek. Valakivel végre sikerül találkozni, nem felejtjük el berakni az esernyőt, tudunk vért adni, átmegyünk a vizsgán, találunk egy jó ajándékot anyukánknak stb. Az élet apró örömei elkísérnek.

Mégis, ha nyomás alatt áll életünk valamelyik része, akkor könnyű ezeket elfelejteni.

Pedig a kudarcaink nem véglegesek. Én ezt sok úton megtapasztaltam. Nagyon nehezen indultam neki az egyetemnek érettségi után, szívesen rápihentem volna egy évet. Mindig is jó tanuló voltam, de itt kicsit „elengedtem” a dolgot. Meg is lett az eredménye: kapásból egy év csúszással indítottam, a családom legnagyobb megdöbbenésére. Ezután fel kellett tennem a kérdést: szeretném megcsinálni ezt a szakot? Érdekel? Miért vagyok itt, kinek a vágyaiért tanulok? Ha akkor és ott nem találok ezekre kielégítő választ, egyetemet váltottam volna.

De találtam válaszokat. Szeretnék gyógytornász lenni. Megszerettem abban a félévben, amit láttam belőle. Már nem voltam az a dicsőséges diák, mint amikor nekiindultam, de mégis küzdeni akartam érte. Így hát folytattam.

Jelenleg a mesterképzést végzem, mert időközben megéreztem a hívást, hogy szeretnék majd tanítani az egyetemen. Mivel tudatosabb lettem, csatlakoztam egy kutatáshoz, ahonnan lett egy nagyszerű konzulensem, és most készülök a TDK-ra… Öt évvel ezelőtt, amikor kijöttem az anatómia terem ajtaján dermedten és zúgó fejjel, nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a történet. Egy kudarc története.

Az élet nem egy év körforgását veszi alapul, néha felborul a sorrend. Ha már sok kudarc ért bennünket, sok az ősz és sok a tél, akkor gyakran feltesszük a kérdést: velem van a baj? Rosszul csinálom, változtassak? Szerintem egyik kérdés sem rossz. Néha meg kell állni, őszintének lenni, akár irányt váltani. Viszont ha „csak” egy esés volt, onnan érdemes felállni.

Winston Churchill szavait idézve:

“A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: a folytatáshoz való bátorság az, ami számít.”

Hornisch Aliz

Felvállaljam a hitemet? Vagy totál ciki?

Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, hogy nekünk, keresztényeknek fel kell-e vállalnunk a hitünket? Érdemes-e tudatni a világgal az álláspontunkat?
Hezitálás nélkül azt mondtam, hogy igen. De miért?

Neked mi a történeted?

Személyes történet következik. Nagyon sokáig szégyelltem, hogy hívő vagyok és vasárnaponként templomba járok. Akkoriban még úsztam és vízilabdáztam és nem számított menőnek az, aki ilyesfajta mókába bocsátkozik. Titkoltam. Ha rákérdeztek, akkor próbáltam a témát terelni, mert kínos volt számomra. Emlékszem, hogy mikor egy-egy misére mentünk, akkor előtte azért imádkoztam, hogy csak nehogy meglásson egy ismerősöm, mikor épp a templomajtón megyek be. Egész egyszerűen cikinek tartottam, mert nem volt divatos és egy kamasz számára tudjuk, hogy mennyit jelent a kortársak véleménye. Mikor étteremben ettünk és étkezés előtt imádkoztunk teljesen égett az arcom, hogy mennyire kínos már. Látják, hogy imádkozunk és  mit fognak így gondolni  rólunk…Beálltam a sorba, úsztam az árral, titkoltam azt, ami mára az életem legfontosabb részévé vált. A suliban „szentfazéknak” csúfoltak mert kiderült, hogy járunk templomba. Mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon rosszul esett.-Nem segített abban, hogy boldogon beszéljek Jézusról és a hitről.

Nagy változást hozott, mikor egy évig az USÁ-ba jártam egy Katolikus Gimnáziumba. Itt történt a Pál vagy Paul fordulásom. Hahaha. Megláttam, hogy hinni és a hitet gyakorolni nem gáz. Sőt! A világ egyik leggyönyörűbb és legbátrabb dolga kiállni valami mellett még akkor is, ha a többség esetleg teljesen mást mond. Az ottani barátaimmal sokat énekeltünk a templomi kórusban, voltunk a March for Life-on Washington D.C.-ben, amely egy pro-life tüntetés volt. Segítettünk egy hajléktalan szállón, host apukámmal pedig sokat beszélgettünk vallási kérdésekről. Példát adott, hogy a hitünk mellett ki kell állni és beszélni kell róla, finoman és elfogadóan-itt a „hívőség” az életem és a személyiségem részévé vált. Az, hogy mára büszke vagyok a hitemre, egy hosszú folyamat volt. Nem volt könnyű. De mik segítettek?

Miért legyél bátor?

  • Példát mutatsz: Megmutatod a világnak, hogy a keresztény fiatalság nem halott. Hogy vannak életvidám, bulizós, bátor, de mély morális elvek mentén élő fiatalok. A kereszténység nem egy hóbort vagy szokások halmaza, ez egy életforma. Szabályokkal jár, de ezek megtartanak Téged. Mint a jogrendszer: keretet ad, amin belül biztonságosan mozoghatsz-Értünk, Érted van. Mutass példát azzal, ahogyan élsz. A szavak is fontosak, de talán a minta még inkább!
  • Elkerülöd a kognitív disszonanciát: Ez a jelenség akkor lép fel, amikor nem azt teszed, amit gondolsz. Ha hívőnek tartod magad, de rejtegeted és egészen máshogy élsz, akkor nem lesz béke a lelkedben-szerintem.
  • Motiválsz: Erőt adsz, inspirálsz, így is lehet élni-boldogan! Sokszor az emberek azt látják, hogy mennyi szabállyal és lemondással jár a keresztény lét. De amint rájössz arra, hogy mindezek egy védőhálót jelentenek, akkor megélheted a belső szabadságot. Világíts, motiválj és legyél bátor! 
  • Kinek a véleménye számít? Azok a bizonyos többiek… adsz a véleményükre? Akik nem fogadnak el Téged azért, amiben hiszel, azok véleményére adsz-e, ha igen miért? Engeded, hogy befolyásoljanak? De most komolyan, ne a félelem szabja meg a döntéseket! Ha ez befolyásol, akkor azt jelentheti, hogy mégsem fontos annyira az, amiben hiszel? Vagy ennyire könnyen feladod magad? Mások határozzák meg, hogy ki vagy? Ezeket nem bántó kérdéseknek szánom, csak nekem sokat segítettek a fókusz visszaszerzésében. Aki Téged elítél azért, amiben hiszel, azzal egyébként sem egymást keresitek. Nekem az alábbi igerész nagyon sok támaszt adott:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté 10:32-33) 

Élj az értékeid szerint őszintén és azokat az embereket fogod vonzani, akik „hozzád valók”. Minden más hazugság magad és a világ felé – előbb vagy utóbb érezni fogod. Többé már nem megyek az árral, vagyis de, csak szembe és úszok. Fel kell-e vállalni a hitünket? Igen! Mert ha mi nem tesszük, akkor ki fogja? Ki lesz Jézus hangja a világban?

Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Máté 5: 13-16)

Tóth-Kuthy Bernadett

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette

Mit kér tőlem Isten?

Egész eddigi életemben arra kerestem a választ, hogy mi az én utam

Emlékszem, már általános iskolás koromban igyekeztem kitalálni, hogy Isten mit szeretne tőlem; milyen foglalkozást, milyen életutat szánt nekem. Aztán gimnazista éveim végefelé egyre jobban éreztem a külső és belső nyomást arra, hogy nekem tudnom kell, mivel szeretnék foglalkozni. Melyik egyetemen, mit szeretnék tanulni? Vállalkozni fogok, alkalmazott leszek? Érettségikor már minden barátnőmnek konkrét tervei voltak, ki cukrász szeretett volna lenni, ki óvónéni, volt akit a marketing érdekelt, mást a színészet. A többieknek tiszta volt, de az én utamat ködfátyol lengte körül. 

Számtalan ima, átgondolkodott-átgyötrődött este, és nem történt semmi. Istenem, kérlek, küldj valami jelet. Add tudtomra, minek szánsz. Mutasd meg, hogy hol tudnék hasznos és boldog lenni.

Évek teltek el azóta, és már nem csak a szakmai utamat kerestem, és az igaz társat magam mellé, számtalan megválaszolatlan kérdésem volt. S mindegyik úgy kezdődött;

mi az én utam?

Persze közben nem ülök tétlenül, haladok előre az életben, biztosnak tűnő vagy bizonytalanabb lépéseket téve. De közben mindig jól akarom csinálni. És szinte rögeszmésen akarom tudni, hogy mi a helyes. Szüntelenül kérdezem Istent, hogy mit akar tőlem, mire hív? De nem mond semmit. Hallgat. Egyre csak hallgat.

Miért kérdezgetem ennyire őt? Miért akarom az életem döntéseinek a felelősségét valaki másra helyezni?  

Nemrég ismét elbizonytalanodtam a jövőm kapcsán, minden ködös volt, és még mindig nem tudtam, hogy Isten mit mutat nekem. A szerelmem gyengéden magához húzott, és mosolygott egyet a görcseimen. “Nem gondoltál még arra, hogy ha Isten azt akarná, hogy pontosan tudd, hogy mit akar tőled, akkor azt megírná egy levélben és elküldené postán?

Nem pontosan azért van szabad akaratot, hogy te válaszd ki a sok lehetőség közül, amiket neked adott, amit legjobban szeretnél? 

Én úgy gondolom, hogy sok opciód van, de mindegyik Isten akarata. Nem tudsz rosszul dönteni, hogyha a talentumaidat és a vágyaidat követed és szeretettel vagy mások iránt.” -Megkönnyebbülve és felszabadultan zokogtam a vállán percekig.

Papfalvy Bori Janka

Fotó: Unsplash