Útmutató a szakításhoz – túlélő tippek

Az előző cikkemben általánosságban beszéltem a szakításról, ma pedig elhoztam nektek a túlélés eszközeit a  különböző fázisaihoz.

 Matthew Hussey világhírű párkapcsolati coach a következő tanácsokat adja.

1. Hét: Mit kerüljünk el?
  • kerüljük el a volt barátunkkal/barátnőnkkel való bármilyen kommunikációt (segít, ha veszünk egy naptárat és beikszeljük, ha nem írtunk nekik, akár meg is jutalmazhatjuk magunkat valamivel)
  • Semmiképp ne nézegessük az Instagramjukat, Facebookjukat
  • Ne hozzuk fel folyamatosan a nevüket a baráti beszélgetésekben
1. Hét: Mit engedhetünk meg magunknak?
  • Gyászolhatunk (megengedhetjük magunknak, hogy érezzük a fájdalmat és minden negatív érzést, ami ezzel jár)
  • Imádkozzunk, meditáljuk (segít megnyugtatni a lelket, nyugodtan mondjuk ki hangosan mit érzünk)
  • Gondoljuk újra a fókuszunkat, mi is igazán fontos az életünkben? Mik a céljaink?
2. Hét: Mit kerüljünk el?
  • Ne maradjunk egyedül (csináljunk minél több programot a barátainkkal)
  • Ne nézzünk romantikus filmeket (csak szomorúbbak leszünk tőle)
  • Ne együnk mindenféle édességet, egészségtelen ételt
2. Hét: Mit engedhetünk meg magunknak?
  • Tudathatjuk a világgal, hogy egyedülállóak vagyunk
  • Buli a csajokkal/haverokkal
  • Terápia vagy beszélgetés valakivel, akire felnézünk
3. Hét: Mit kerüljünk el?
  • Kerüljük el azokat a tárgyakat, helyszíneket, amik a volt partnerünkre emlékeztetnek
  • Ne kezdjünk bele alkalmi kapcsolatokba, vagy ne rohanjunk bele egy új szerelembe
3. Hét: Mit engedhetünk meg magunknak?
  • Próbáljunk ki egy új éttermet, utazzunk el egy új helyre, próbáljunk ki valami új hobbit
4. Hét: FLÖRTÖLJÜNK
  • gyakoroljuk, hogy milyen újra ismerkedni, ne legyen vele különösebb célunk, csak érezzük jól magunkat

Tartsuk be a játékszabályokat és így az összetört szívünk újra egybeforr majd. A sebeink emlékeztetnek majd a tanulságokra, tanítanak minket de már csak hegek lesznek az életünkben.

Forrás: http://www.matthewhussey.com/                                                            

Demjén Dorottya

Szakítás, hogy is van ez?

A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy azt erősítjük magukban, elvesztettük életünk szerelmét, a nagy Ő-t. Ez nem igaz! Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy minden lezárult kapcsolattal közelebb kerülünk, ahhoz, hogy rájöjjünk ki is a hozzánk illő társ. 

A baráti körömben már közös viccé vált, hogy ha a baráti társaságunkban valakivel szakítanak akkor engem hívnak fel segítségért. Már egyfajta kézikönyvem van, hogyan is kell túlélni ezt az időszakot. Gimiben különc osztályom volt, nem igazán jártak egymással az emberek inkább csak barátságok köttettek, ha volt egy-két párkapcsolat akkor az olyan komoly volt, hogy házasság vagy összeköltözés lett belőle, legtöbbjük a mai napig tart. Nekem úgy alakult az életem, hogy egyetemista koromban a gimis, komolyabb párkapcsolatomnak vége szakadt. Senki nem volt körülöttem, aki tudta volna, hogy kell egy szakítást feldolgozni, nem volt olyan barát a környezetemben, aki átesett volna ezen a keresztségen, saját magamnak kellett felfedeznem mi az, ami segít és mi az, amitől csak rosszabb lesz a helyzet. Azóta persze több szakítást is „túléltem” és a környezetemben sok szerelem „megtört”, ekkor pedig hozzám fordultak az emberek. Nagyon sok könyvet, cikket olvastam, Podcastot hallgattam és Youtube videót néztem a témával kapcsolatban. Nagyon érdekelnek az emberi kapcsolatok, ezen belül is kifejezetten foglalkoztat ki, hogyan dolgozza fel ezt a veszteséget. Az egyik ilyen „szakító expert” a nagyvilágban, Matthew Hussey párkapcsolati coach, én mindig is az ő tippeit találtam a leghasznosabbnak, remélem nektek is segít.

A szakítás félelemmel és fájdalommal jár. A legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az az, hogy azt erősítjük magukban, elvesztettük életünk szerelmét, a nagy Ő-t. Ez nem igaz! Nagyon fontos tudatosítanunk, hogy minden lezárult kapcsolattal közelebb kerülünk, ahhoz, hogy rájöjjünk ki is a hozzánk illő társ. Megsirathatjuk viszont azt, hogy kiderült számunkra nem ez az ember volt az igazi, csalódás ért bennünket. Megengedhetjük, hogy ez a felismerés fájjon.

Kicsit hasonló ez egy gyászfolyamathoz. Meghal egy részed, meghalnak emlékek és érzések is. Érezzük, amit éreznünk kell, gyászoljunk, majd engedjük el. Ne nézzünk többet hátra, mert ha hátra tekintünk, akkor pazaroljuk az időnket.

Nem szabad viszont soha időveszteségként tekinteni magára a kapcsolatra vagy megbánnunk, hogy benne voltunk, hisz tanultunk magunkról, másokról. Fejlődtünk és legközelebb már jobban fogjuk csinálni, fogjuk fel úgy, mint egy leckét, ami közelebb visz a sikerhez.

És hogy kezeljük a szakítás különböző fázisait? Elhozom nektek a következő cikkemben.

Forrás: http://www.matthewhussey.com/ 

Demjén Dorottya

Interjú – Egy hívő és nem hívő párkapcsolata – az első megdöbbenéstől az oltárig

A téma személyességére tekintettel a keresztneveket másra cseréltük.

Mi volt Andrisról az első benyomásod?

Az, hogy jól néz ki, magas az érzelmi intelligenciája, mert úgy tud bókolni, hogy közben egyáltalán nem tolakodó…és van barátnője. Utóbbiban tévedtem, ez az első kapcsolata. Amúgy annyira nem tulajdonítottam jelentőséget a bemutatkozásának, hogy a vezetéknevét el is felejtettem.

Tudtad akkor, hogy nem hívő? Amikor ez kiderült, hogyan álltál hozzá?

Azt gondolom, hogy egész történetünk központjában az isteni humor áll, kezdve attól, hogy mindketten utáljuk a romantikus regényeket és filmeket, mégis sikerült ugyanarra a metróra felszállnunk, ahol egy közös ismerősnek köszönhetően ismerkedtünk meg. Az első randinak körülbelül az ötödik percében kiderült, hogy ő vallásos családból érkező keményvonalas ateista, én meg „hardcore” katolikus vagyok. Ráadásul mindketten elég komoly sztereotípiákkal is rendelkeztünk a másik táborról. Ő valahogy úgy képzelte a keresztény lányokat, mint a spanyol inkvizícióról nosztalgiázó, tudományellenes fiatalokat, akik úgy öltözködnek, mint az Agymenők Amy-je, és állandóan olyan párokon szörnyülködnek, akik a tizedik házassági évfordulójuk előtt megérintik egymás kezét. Én meg egy átlagos ateistát egy titokban Kim Dzsongun-rajongó kommenthuszárnak gondoltam. Az első randi tehát komoly csalódás volt… Amúgy én akkor nem akartam senkibe se szerelmes lenni (ez független a vallástól, családi gyökere van), de hála Istennek, ekkor már késő volt, egyikünk se bírt fölállni, folytattuk a beszélgetést az ellenséggel.

Mik voltak a legfontosabb kérdések, amiket meg kellett beszélnetek?

Az első kölcsönös megdöbbenés után (azta, egészen normális srácnak tűnik…) el kellett dönteni, hogy együtt maradunk-e, és ha igen, akkor milyen játékszabályok mentén.

Attól a ponttól kezdve, hogy hajlandóak voltunk tiszteletben tartani a másikat, két kérdés maradt: az esküvő és a gyereknevelés, ami nyilván összefügg, mert egy ateista sem ígér meg olyat, amit egyáltalán nem tervez betartani. Mi ugye a legszélsőségesebb eset voltunk: sem egy vallásellenes ateista, sem egy aktív, hétköznap is közösségbejáró keresztény nem képes a kompromisszumra, mégis itt valakinek teljesen engednie kellett. Arra is igényünk volt, hogy mindent alaposan megbeszéljünk, gyorsan kialakítsuk a közös normarendszert, és nem csak ezen a területen. Az ő szülei és az én szüleim is elváltak, én különösen problémás családból érkezem, és eldöntöttük, hogy ezt az egész párválasztásosdit vagy jól akarjuk csinálni, vagy sehogy.  

Mi miatt döntöttél úgy, hogy van jövője a kapcsolatnak, bár ő akkor ateistaként tekintett magára?

Elsősorban nem én döntöttem, hanem ő. Megmondtam neki, hogy a fenti két kérdésben (gyereknevelés és esküvő) nem tudok engedni, viszont én sem várom el tőle, hogy olyan áldozatot hozzon értem, amire én nem vagyok hajlandó érte. Annyit kértem, hogy fontolja meg jól, most még tudunk szeretetben szakítani. Ő pedig azt mondta, hogy valamiben minden nőnél engednie kéne, elfogadja, annyit kér csak, hogy értékeljem a gesztust. Szerintem amúgy a párválasztás pont olyan, mint az ingatlanpiac, álszentség ezt tagadni. Van kereslet és kínálat, jól kell felmérni a lehetőségeinket és az igényeinket. A férjemmel minden más szempontból hasonlítunk. Ugyanúgy gondolkodunk párkapcsolatról, nemi szerepekről, politikáról, zöldmozgalomról stb., ugyanannyira a maximumra törekszünk a munkában, mint amennyire lusták vagyunk minden más területen, megegyezik a stílusunk, a kulturális igényszintünk és hogy vagy véresen komolyak vagyunk, vagy pedig a legmélyebb ökörködésbe süllyedünk. Azt azért nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, hogy bár hiába éreztem magam jó helyen, mégis máshogy terveztem az életemet. Rengeteget imádkoztam, és mindig azt a megerősítést kaptam, hogy ez egy lehetséges út a sok közül, és persze választhatok másikat is, de ne azért, mert könnyebb életet akarok. Mert senkivel sem lenne könnyebb, csak más.

Mit tartasz fontos szempontnak két ember kapcsolatában?

Szexuális vonzalom, kölcsönös tisztelet és barátság. Hasonló gondolkodás a nemi szerepekről, hasonló intellektuális szint, tudjunk egymással bármiről beszélni, és folyamatosan, tudatosan fejlesszük a konfliktuskezelési készségeinket. Legyen néhány közös szabadidős tevékenység, illetve a másik idegesítő tulajdonságainak és rigolyáinak tudatos feltérképezése, és annak átgondolása, hogy én ezeket hogyan kezelem, tudom-e egyáltalán kezelni.

A házasságotokban a hitet hogyan éled/élitek meg?

Talán meglepő, de a férjem közelebb hozott Istenhez, és felpörgette a vallásosságomat. Egyrészt semmilyen elvárása nincs felém, tényleg akkor gyakorlom a vallásomat, ha belső igényem van rá, és hálás vagyok, mert kiderült, hogy továbbra is van rá igényem. Másrészt egy „házi ateistának” megvan az az előnye, hogy hitelességet vár el, és nem fogad el közhelyes válaszokat. Például megkérdezte, hogy miért lóvágtában imádkozom étkezés előtt, és hogy mi értelme a böjtnek. Előbbi egy teljesen jogos kritika volt, utóbbi meg egy olyan kérdés, amire elsősorban magamnak kell válaszolnom. Másrészt senkiben nem láttam még annyira megnyilvánulni az istenképiséget, mint benne, és rajta keresztül különleges mélységben tapasztalom meg Isten szeretetét. 

Ezenkívül van változás, amiben talán a sunyi aknamunkám is szerepet játszik, és amiből nagyon sokat tanultam. A férjem még mindig nem katolikus, de már istenhívő úgy, hogy soha nem gyakoroltam rá nyomást (én voltam az egyetlen a családjából, aki békén hagyta), csak minden nap imádkoztam érte. Ő azt mondta, hogy jól esik neki, mert a szeretetem megnyilvánulása, de nem akarja, hogy hiú reményeket tápláljak. Nem lett igaza, megjött a Szentlélek meghívása. Ez nem egy látványos megtérés volt, szerintem ő se tudja, hogy mikor fordult át. Először csak csatlakozni akart a közösségemhez (Mi, te? Ugye tudod, hogy itt ima is van, meg ilyesmi?), ott pedig feltétel nélküli elfogadást tapasztalt, és senki nem vetette a szemére, hogy az imákat nem mondja vagy nem jön lelkigyakorlatra. Aztán kicsit szégyenkezve, de megkért, hogy imádkozzak egy-egy barátjáért, kollégájáért (Tudod, én nem hiszek benne, de ők igen, biztos jól esik nekik, nem gond, megtennéd?). A jegyesoktatást még ateistaként kezdte el, aztán hirtelen azt hallottam, hogy egy barátnak Isten léte mellett érvel, majd kifejti a papunknak, hogy miután a gyerekek megszületnek, ő is akar templomba járni, mert fontos a plébániai közösség. Csak bámultam, hogy ő, aki nem is olyan rég agymosásnak tartotta az egészet… Aztán egy bécsi kirándulás után bevallotta, hogy évek óta először imádkozott. Azóta néha szükségét érzi, hogy eljöjjön templomba, adventben együtt imádkozunk, de továbbra sem én ugrálok az ügyben, a Szentlélek azt csinál, amit akar.

Milyen előnyök származhatnak ebből a helyzetből? Fő nehézségként mit említenél meg?

Hamar egymásra hangolódtunk, mert fel kellett nőni a feladathoz. Az első egy-két hónapban, szinte idegenként, teljesen ki kellett tárulkoznunk a másiknak. Komoly önismereti tréning volt, el kellett döntenünk, hogy pontosan mit várunk az élettől és egymástól, beleértve azt is, hogy pontosan mit jelent számomra a vallásos nevelés. Tudatosan túl kellett lépnünk a rózsaszín felhőn, korán kellett komoly konfliktusokat megoldanunk. Miután mindez sikerült, egyértelmű volt, hogy össze fogunk házasodni. Nyilván erős alap akkor is van, ha hasonló a világnézet, de miután eldöntöttük, hogy együtt maradunk, néhány kommunikációs hibát meg önbizalomhiányos rohamot leszámítva nem volt komolyabb kihívás, az összeszokottságunk pedig már többször is kiállta a próbát. Tavaly temettük el az öcsémet, a férjem pedig mindig érezte, hogy mikor mire van szükségem, aztán közbejött egy munkanélküliség, március óta pedig mi is folyamatosan össze vagyunk zárva, és kifejezetten élvezzük. Ez szerintem azért is van így, mert a legkomolyabb vitákon túlestünk az első pár hónapban. Ezenkívül, ahogy már utaltam rá, úgy érzem, hogy keresztényebb lettem. Sajnos gyakran háttérbe szorul az alaptanítás, a feltétel nélküli szeretet, itt viszont – mivel az elfogadás nem volt könnyű – ezt mindketten tudjuk gyakorolni. Közben persze a sztereotípiáink is lerombolódtak, sokkal nyitottabbak vagyunk mások felé, megtanultunk vallásról úgy beszélni, hogy még véletlenül se legyen sértő és ahogy már mondtam, Andris a hitéletemet is felpörgeti. Azt is megtanultam, hogy a „térítés” elsősorban Isten dolga, legfeljebb eszköznek használ, ha épp úgy látja jónak. Ha én lendültem volna akcióba, akkor az azt jelentette volna, hogy nem tisztelem őt, és szétmentünk volna. Így viszont adtam egy lehetőséget a Szentléleknek. Jól tettem. Nehézségünk ebből most már nincs, úgy pedig nyilván még könnyebb, hogy a világnézeti különbség fokozatosan csökken, de ez persze nem volt előre látható.

Milyen tanácsot adnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak, esetleg tartanak nem hívő emberekkel ismerkedni?

Nem gondolom, hogy mi példa lennénk és direkt máshogy gondolkodó párt kell keresni, de ez is egy működőképes modell, ahol az isteni kreativitás ki tud bontakozni. Önismeret viszont kell hozzá, és fontos a racionalitás: akkor szabad „beleugrani”, ha minden más tényleg rendben van. És igen, már az első randikon muszáj komoly témákról beszélgetni. Kívülről nézve inkább az elvallástalanodás veszélye merülhet föl, mert az is egy opció, hogy a hívő fél enged. Szerintem viszont az Egyház túl sokszor koncentrál a statisztikára. Ha egy állítólag keményvonalas keresztény a vallása helyett a párját választja, akkor ez már az okozat, nem a másik ember az oka. Amúgy meg ugyanazok az alapelvek érvényesek, mint vallásos párral: ima, hagyjuk működni a Szentlelket, hallgassuk meg a környezetünkben a számunkra fontos emberek véleményét, emellett legyünk tisztában a szerelem pszichológiai és biokémiai hátterével, tudatosan tanuljuk a konfliktuskezelést, a lányregény pedig nem szakirodalom. Legyünk nyitottak az isteni humorra, és ne szedjünk össze minden jöttmentet a tömegközlekedési eszközökön, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ilyen viszonyok csak a nyálas filmekben működőképesek. (Huhh, még meg sem születtek a gyerekeim, máris elvesztettem a hitelességem, de ezért nagyon hálás vagyok, köszönöm, Istenem.)

Az interjút Hornisch Aliz készítette

Az önállóság – Két fél lenne egy egész?

Önálló az az ember, aki más vagy mások támogatásától, segítségétől függetlenül, a saját erejéből képes megállni a lábán és képes önmagára támaszkodva létezni. Az ilyen embernek nincs is szüksége senkire.De tényleg szükséges lenne a fenti gondolatot a szó szoros értelmében vennünk? 

Az ember természetéből fakadóan társas lény, szükségünk van a családi, baráti és szerelmi kapcsolatainkra és igényeljük a szeretett személyek közelségét. Sőt, egy itthoni tanulmány az emberi félelmek kutatása során arra világított rá, hogy a megkérdezett személyek körében az egyedüllét és a magány volt a legerősebb és leggyakrabban előforduló forrása a félelmeknek. 

Ha valóban ennyire fontos nekünk, hogy ne maradjunk egyedül, tényleg helyénvaló az önállóságot beskatulyázni, a másoktól való teljes függetlenség gondolatával azonosítani? Tényleg az önállóságunkat adnánk fel egy párkapcsolatban? 

Éppen ellenkezőleg! 

Az önállóságra törekvés alapvetően egy természetes, az egész életünket végig kísérő folyamat, melynek révén az őt nevelő személyektől teljesen függő csecsemő megpróbál eljutni az érett, független és önszabályozó felnőtt korig. Fontos azonban, hogy függetlenség alatt nem a másoktól való elszigeteltséget, önmagunkra való utaltságot kell értenünk, de nem is azt, hogy fel kell áldoznunk önmagunkat, vagy a vágyainkat a másokhoz való kötődésünk miatt. A függetlenség sokkal inkább  lehetőség egy olyan életre, ahol a saját belátásuk szerint cselekedni képes emberek alkalmasak egymással egészséges kapcsolatokat kialakítani, egy életközösségben létezni, majd ezt a képességet idővel tovább adni. 

Ezért lehetséges, hogy egy egészséges párkapcsolat esetében akkor beszélhetünk igazán kiegyensúlyozott és boldog kötődésről, ha két olyan, érzelmileg felnőtt ember vesz részt benne, akik számára nem kérdéses, hogy képesek bármikor önállóan is létezni. Egy szellemileg kielégítő kapcsolatban a párunk megtalálásával azt élhetjük meg, hogy milyen az, amikor két fél – akik egyébként külön-külön teljesen önállóak lennének – egy egésszé válnak, akik így képesek egymás önmegvalósítását és fejlődését elősegíteni. Azért, mert érzelmileg elkezdünk kötődni a partnerünkhöz, és bizonyos szokásokat kialakítva hosszú távon elkezdünk „szimbiózisban” létezni, még nem válunk társ-függővé, nem kell feladnunk az önállóságunkat és nem leszünk „gyengébbek” sem. Ugyanis egy párkapcsolat lényege az önállóság és egység harmóniájának megtalálása és megélése.

T. Cs.

Kép: Pexels

Működhet a párkapcsolat, ha eltérő az értékrend?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy megoszthassuk különböző szemszögeinket!

Erre a kérdésre akkor tudsz magadnak körültekintően és hitelesen A-t vagy B-t mondani, ha a választ valamilyen formában már megtapasztaltad. Ha foglalkoztat a téma, íme, néhány hasznos lépés, ami már a kezdeteknél segíthet az eligazodásban!

Az ismerkedés jó esetben olyan, mint a tangó. Két ember egymáshoz való közeledése a kellő távolság megtartásával, majd fokozatosan az intimitás alapjául szolgáló bizalom megélése. Ha kihagysz egyébként lényeges lépéseket, hamar véget ér a tánc. A kezdeti vonzalom gyorsan elmúlik, a közös élmények pedig csupán megszabott ideig kötnek össze két embert. Ha egy picit elcsendesedsz, biztosan érezni fogod a lényeget: a teljességet, vagy a hiányt. 

Különbözőek vagyunk, különböző tulajdonságokkal. Ez nem azt jelenti, hogy ha te porcukorral eszed a káposztástésztát, a másik meg borssal, akkor itt a vége, fuss el véle. Azonban igenis fontos, hogyan gondolkozik az általunk választott társ arról, ami számunkra lényeges. Legyen az vallás, politika, munka, nevelés, egy átlagos emberi szituációban való megnyilvánulás. Mert valóban, a rózsaszín ködben homályosan látjuk ezeket a kérdéseket, de amint oszladozni kezd a színes fátyol, bizony előtérbe kerülnek és könnyen konfliktusokhoz vezethetnek. Ha tudod, hogy a melletted lévő embernek ugyanaz fontos, mint neked, az biztonságot ad. Nekem személy szerint nagyon tetszik a következő gondolat: Vigyázz, hogy te válassz, ne csak hagyd, hogy kiválasszanak! Ezt folytatva pedig a legfontosabb: vállald magadat. Vállald a hited, a nézeteid, a véleményed – aki ezt nem tudja teljességgel elfogadni, azzal nem leszel boldog. Ilyen egyszerű és pontosan ugyanennyire nehéz is ezt megélni.

Fájdalmas megtapasztalás, amikor rádöbbensz, hogy egy kapcsolat alapvetően triviális dolgok miatt nem működik, de ez nem véletlen. Tudnod kell, hogy ez azért történik, mert csodálatos érzés lesz, amikor jön valaki, akinek nem kell magyarázkodnod, akit nem akarsz meggyőzni, akinek (pluszmínusz a családjának, barátainak) nem akarsz majd megfelelni – és fordítva. Néha nem is gondolnánk, mennyire meghatározza az életünket, hogy milyen környezetben nőttünk fel. Éppen ezért, ha egy, a miénkkel ellentétes szemléletet próbálunk magunkra kényszeríteni, illetve a sajátunkat átragasztani a másikra, az egy folyamatos küzdelmet eredményez. A kisebb-nagyobb harcok következtében pedig elveszik a kapcsolatból a lényeg, amit nem helyettesíthetsz pillanatnyi örömökkel, utazásokkal, ajándékokkal. Onnantól, hogy elkezdtek azon gondolkodni, min változtatnátok csak azért, hogy tényleg minden jó legyen, onnantól baj van. Az egyik fél ugyanis elkezdi feladni saját magát, az elveit, hogy hasonuljon a másikhoz a kevesebb konfliktus érdekében. A tangóból kiveszik a tűz és a bizalom. Kihagytak pár lépést. 

Annak érdekében, hogy ezt elkerüld, egy jó tanács: kérdezz és figyelj!

A kezdetek kezdetén ez a legbiztosabb: beszélgess, sokat! Ismerd meg a másikat, de úgy, hogy közben a legfontosabb szabályt tudd: soha ne bízd a szívedet valakire anélkül, hogy nem győződtél meg a másik alkalmasságáról. Ez nem azt jelenti, hogy van egy mázsás kódexed, amiben pipálgatod az elvárásokat, hanem azt, hogy értékeled magad. Figyeld meg például hogyan viselkedik azokkal, akiknek nem akar megfelelni, hogyan reagál, amikor mesélsz neki számodra fontos dolgokról és persze figyeld meg önmagad az egész szituációban. 

Margaret Mitchell szerint csak akkor lehet boldog a házasság, ha két hasonló lélek kerül egymás mellé. Ha a gondolat elejére ugrunk, akkor azonban boldog házasság csak jó párkapcsolatból lehet. Ha egy életre szóló társat szeretnél, íme egy biztos recept: Állj meg! Figyelj! Hallgass! Imádkozz! 

Demeter Anna

Inspiráló alapgondolat: maiige.hu

Fotó: Unsplash