Szívhang-törvény – kimaradtak az apák

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Keresztény, konzervatív nőként üdvözlöm a szívhang-törvényt, amely előírja, hogy a terhességmegszakítás előtt a nőknek meg kell hallgatni az abortuszra ítélt élet szívdobogását. Ez alapvetően egy jó lépés a megfogant élet védelmének irányába, de úgy gondolom, kissé hiányos. 

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2017-ig 6 millió művi terhességmegszakítás történt. Magyarországon – összehasonlítva például Lengyelországgal – viszonylag megengedő abortusztörvény van hatályban, annak ellenére, hogy az Alaptörvény kimondja “a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Az 1992-es törvény értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az anya életét veszélyezteti, a magzat feltételezhetően súlyos betegségben szenved illetve, ha erőszak történt, vagy súlyos válsághelyzetre hivatkoznak a nők. 2003-ban a terhességmegszakítások 2,2%-a történt az első három ok miatt, míg az összes többi anyagi, párkapcsolati vagy befejezett családtervezés miatt.

Felmerülhet az is, hogy a törvénynek nem lesz egyáltalán hatása. Azonban már van erre pozitív példa  Macedóniában, ahol a szívhang-törvény bevezetését követően 30%-kal esett vissza a terhességmegszakítások száma. Tehát bizakodóak lehetünk a legvédtelenebbek életének védelmében.

Annak viszont nem örülök, hogy ebből a fontos döntésből kimaradtak a férfiak. 

Egyfelől egyedül a nőkre nehezedik az életről és halálról való döntés súlya, mert ugye a törvény értelmében csak nekik kötelező a szívhangot meghallgatni. Pedig ahhoz, hogy egy új élet megfoganjon két ember kell. Ezért: közös a felelősség, közösen hallgassanak szívhangot és közösen döntsenek a magzat sorsáról.

Másrészt igenis vannak olyan férfiak, akik traumaként élik meg születendő gyermekük elvesztését, mert ők várták a gyermek világrajöttét, csak őket éppen senki nem kérdezte meg. 

Harmadszor pedig, és talán ők vannak többségben, van egy olyan hányada is a nőknek, akik  éppen azért vetetik el gyermeküket, mert nem kapnak megfelelő támaszt a párjuktól, nem áll mellettük senki, és teljesen egyedül, kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok 2004-es felmérésben a megkérdezett nők 48%-a azért döntött az abortusz mellett, mert nem akarnak egyedülálló anyák lenni vagy párkapcsolati problémáik vannak. Nőként a mi testünkben fejlődik az élet, így az anyaság érzése is hamar megjelenik. A férfiak alapból nehezebb helyzetben vannak, nekik nincs 9 hónapjuk “összeszokni” a gyermekükkel, így sokan, különösen egy nem kívánt vagy nem tervezett baba érkezése hallatán elbizonytalanodnak. A macedón példából kiindulva igenis van hatása a végső döntésre a szívhang általi érzékenyítésnek, de a férfiak bevonásával  valószínűleg még nagyobb arányban születhetne döntés az élet mellett, mivel így ők is közelebbről megtapasztalhatnák az apaság csodálatos élményét. 

Végezetül pedig szeretném elmondani, hogy a magzatok törvényi védelmén kívül elengedhetetlen az edukáció és az emberi élethez való hozzáállás gyökeres megváltoztatása is. 

Az abortusz nem fogamzásgátlási módszer! 

A megfogant magzatot pedig  védelem illeti, és  sorsának ebben a fontos pillanatában anya és apa együtt álljon mellette és döntsön, lehetőleg  az Életet választva. 

Ivanova Patrícia

Az elköteleződés félelme

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az elköteleződés – megcsalás, illetve a szingliség – poliámor kapcsolatok témaköre állandóan visszatérő fonalak baráti beszélgetésekben.

Nemrég nagyon ráfüggtem egy TikTok videósra (most lebuktam), aki különböző kihívások elé állít párokat. Általában a lényeg az, hogy vagy megkéri a két felet, hogy cseréljenek telefont és nézzék át egymás üzeneteit, miközben kamerán veszi a reakciókat. Vagy egy másik szituáció, hogy talál két fiút vagy két lányt, ahol az egyik szingli a másik meg nem. Ilyenkor megkéri az egyedülálló felet, hogy hívja fel a másik párját telefonon és próbálja meg elhívni kettesben valamire. Ezt úgy mondják, hogy „fidelity test”, avagy hűségpróba. Elég érdekes párbeszédek és jelenetek szoktak ebből születni, sőt, néha egészen felforr a hangulat a kamerák előtt, mert nem minden felhívott fél mond nemet! A néző pedig, akár én, teljesen ráfüggve kattintgat egymás után a videókra, miközben szép lassan elveszti a hitét az emberiségben…

Az egész egyébként úgy van megrendezve, mintha a videós srác az utcán „véletlenül” botlana bele az emberekbe. Vagyis én nagyon szeretném hinni, hogy ezek alapvetően megjátszott történetek, a nézettség kedvéért. Mert van annak egy nagyon addiktív oldala, ahogyan sorra nézed egymás után a helyzeteket és várod, hogy „naaa, vajon neki mit mond majd a párja?”.  Hogyan fogalmazzak, engem kissé kiábrándított az a statisztika, hogy ezekben a tiktok videókban nagyjából a telefonhívások 98%-a végződött azzal, hogy a megkeresett fél belement egy titkos randiba. Én pedig ilyenkor szeretném elhinni, hogy mindez csak színház, és nem a valóság. Hogy csak a nézettség miatt lettek azok a videók a sorozatba beválogatva, ahol történt valami botrányos. Mert olyan nehéz elhinni, hogy elég egy telefonhívás és annyi, hogy „XY-nak nem kell tudnia róla” egy félrelépéshez. Ahogy néztem sorra ezeket a felvételeket, azt éreztem, hogy kezdenek káros hatással lenni a saját világképemre, és félelem-felhők gyülekeznek bennem.

Mert annyira szeretném megtartani az emberiségbe vetett reményemet: azt, hogy működőképes és jó dolog a monogámia, és nem olyan luxus a hűség, ami csak néhányunknak adatik meg.

Lehet, hogy amit láttam, csak egy megrendezett show volt, randomnak tűnő statisztákkal. De egy ponton túl itt, számunkra, most nem is ez a lényeg. Mert engem gondolkodóba ejtett a megcsalásra hajlók magas száma, és kicsit belegondoltam az ő helyükbe. Átelmélkedtem, milyen lenne egy olyan társadalom, ahol a megcsalás, pontosabban az, hogy több embert szeretünk, morálisan teljesen elfogadott lenne? Mert miért kell feltétlen egy emberhez hűségesnek lenni?

Egyfajta belső meditációra hívlak Benneteket. Próbáljunk belehelyezkedni egy fiktív helyzetbe, ahol mindenki számára rendben van az, hogy nyitott kapcsolatokban él. Itt, ebben a képzeletbeli univerzumban, több olyan ember is jelen van, akit úgy hívunk „szerelmem”. Valahogy próbáljuk meg vizionálni, hogy egyik nap egyikkel, a másik nap másikkal töltünk időt, közben járunk társaságokba, ahol szintén nyitottan ismerkedünk. Szerelmes üzeneteket váltunk napi szinten, intim pillanatokat osztunk meg egymás után több emberrel is.

Bennem ez alapján felmerült egy érzés, hogy valami hiányzik. Ti mit éltetek át?  

Az érzést nálam követte egy gondolat, hogy vajon fenntartható lenne mindez úgy, hogy hasonló módon fontos nekünk mondjuk, mind a három kedvesünk?  Tudunk-e több embert hasonlóképpen szeretni romantikus értelemben? 

A testi síkról azért nem beszélnék külön, mert önmagában a fizikai kapcsolódás vadidegenek között is létre tud jönni, bármilyen szintig már egy este alatt. Tehát én nem a megcsalásnak azt a részét szeretném kutatni, amikor elcsattan egy csók vagy több, hanem azt, hogy miért van arra szükségünk, hogy másokhoz is közeledjünk, ne csak egy ember felé, ha már megvan az az egy ember? 

Egy kapcsolat mindig befektetett energiát és időt igényel, de poliámor módon tud-e mélyülni egyszerre több irányba, több ember felé, érzelmi vonalon is?

Én azt látom, hogy nem. Vagyis a megosztottságnak annak az értelmében tud, hogy a szeretetünket, intimitásunkat és persze az időnket mindenkinek valamilyen mértékben porcióznunk kellene, de a teljes valónkat egy ponton túl nem tudná megkapni senki. Mert bizonyos része már itt-ott „foglalt” lesz. Hiszen, ahogy a barátságaink is különböznek, egy poliámor viszonyban is lenne, akivel közösek a hobbiaink, de a másikkal sokkal jobbat tudunk beszélgetni, a harmadik pedig mindig meglep valami őrültséggel.

De nem tudunk teljesen egy adott emberhez csiszolódni, és egy nyitott kapcsolatban hozzánk se fog csiszolódni senki. 

Így nézve, lássuk, mire jó a hűség? Miért érdemel szót a monogámia?

Az elköteleződés egy másik ember felé, és csak egyetlen egy felé – kinyitja azokat a kapukat, amik eddig fel sem tűntek, hogy ott vannak bennünk. Érdekes, hogy maga az elköteleződés szó már önmagában foglalja a kettősséget: láttatok már olyan kötelet, aminek három vége van? Ha valakivel elköteleződök, akkor ott kéttényezős lesz a játék: az egyik végén ő, a másik végén én állok.

Ez azt jelenti, hogy a figyelmemet a másikra irányítom és megpróbálom őt megismerni, megérteni, „megszelídíteni”. Ez nyilván időt igényel, türelmet és a bizalom fokozatos kibontakozását, illetve azt is, hogy a többi hangot kizárjam, ami elveszi a folyamattól a figyelmemet. Gondoljunk egy olyan dologra, amit csak összpontosítva tudunk megcsinálni – végre tudnánk jól hajtani, ha többen is beszélnének hozzánk közben?

Azért is a kibontakozás szót használtam feljebb, mert itt mindennek megvan a maga ideje. Vannak folyamatok, amiket nem lehet siettetni. Cserébe viszont olyasvalamink lesz, ami egyedüli a világon. Az elköteleződésben az is különleges, hogy két ember kapcsolata mindig egyedi marad, senki nem tudja másolni azt a világon, és nem lehet valaki mással ugyanazt újjáéleszteni – de nem is kell. 

A kérdés az, hogy végül mibe fektetünk bele?

Ha nem köteleződünk el, akkor vagy sodródunk, vagy megpróbálunk párhuzamosan több emberrel építkezni. De nem tudunk több évnyi kapcsolatot még két emberrel sem azonos mértékben fenntartani. Valahonnan hiányozni fogunk, és ha több helyen próbálunk romantikus értelemben építkezni, valójában nem vagyunk ott sehol. Nem épül fel semmi maradandó.

Ha azt mondod: gyere nekem Balaton! Így szeretlek! És fejest ugrasz belé, akkor az a mélység, ami körbevesz, teljesen más lesz, mintha csak bokáig gázolná benne a part mellett. De ezt az átfogó élményt csak akkor tudod megtapasztalni, ha „beleveted” magad. 

A legtöbb párhuzam nem tökéletes, de valahogy egy monogám kapcsolat is ilyen: ahogy elmerültök egymásban, egyre inkább tágulnak a dimenzióitok, és egyre jobban megtanultok „úszni is”. Egy kapcsolatra nem lehet készen születni, teljesen készen állni se: de a kapcsolódásnak ez a titka.

Nem tökéletesnek kell lenni, hanem egyszerűen igent mondani rá.

De az biztos, ha később visszatekintesz magadra, észre fogod venni, hogy változtál. Egy jó kapcsolat érlel és formál, alapvetően azáltal, hogy megpróbálsz valakit jól szeretni. Ezt pedig úgy tudod megtenni, ha nem csak egy szeletét adod át a szeretetednek.

Hornisch Aliz

Szeretném, ha szeretnél – avagy ki kezdeményezzen?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

„Egyszerűen nem értem a férfiakat…” – gondolhatod magadban. Olyan jófej és vonzó ez a srác. És ami még jobb, hogy amikor beszélgettek, mind a ketten azt érzitek, annyira egy hullámhosszon vagytok. Egyre mélyül a köztetek lévő barátság… De akkor mégis miért nem tesz semmit? Úgy látod, érdeklődik irántad, de valamilyen ismeretlen oknál fogva mégsem kezdeményez. Ma is olyan mélyen beszélgettetek… és ahogy telik az idő, annál inkább növekszik benned a vágy, hogy bevalld neki az érzéseidet, talán meg is csókold. De honnan tudhatod, hogy kinek kellene lépnie?

Talán a barátnőid arra bátorítanak, hogy dobd be magad, ne késlekedj, fogd meg azt a srácot, mielőtt valaki más lecsapná a kezedről! Egy Z generációs jellemző, hogy mindent azonnal szeretnénk. A körülöttünk lévő világ egyáltalán nem türelemre buzdít minket, sokkal inkább arra késztet, hogy ha akarsz valamit egy fiútól, menj oda hozzá, szólítsd meg és vedd át a dolgok felett az irányítást. 

Manapság egyre hevesebb vita tárgya, hogy egy férfinak és egy nőnek eltérő szerepe van-e egy párkapcsolatban.

Gyakran feltételezik, hogy ez a különbözőség a múltban gyökerezik, amikor sokan azt gondolták, hogy az egyik nem tagjai kevésbé értékesek, mint a másik nemé. De valóban erről lenne szó? Milyen választ ad a Biblia ezekre a kérdésekre?

A Mózes első könyvében leírt teremtéstörténet alapján megállapíthatjuk, hogy Isten ugyanolyan értékesnek tartja a nőket és a férfiakat, azonban teremtésüktől fogva különböző szerepet és funkciót szánt nekik. Elizatbeth Elliot így fogalmaz: „Ádámnak szüksége volt egy segítőre. Isten a szükségleteinek megfelelően formált egyet, és elhozta neki. Ádám feladata az volt, hogy Éva férje legyen, vagyis felelősséggel tartozott gondoskodni róla, védeni, ellátni és szeretni őt. A férfiakat, amint azt már a fizikai felépítés is mutatja, arra teremtették, hogy kezdeményezők legyenek. A nőket pedig arra, hogy elfogadják ezt a szeretetet és törődést.”

Ez azt jelenti, hogy mi nők semmit sem tehetünk azért, hogy kapcsolatba lépjünk egy férfival? Szerintem egyáltalán nem így van.

Legalább ugyanannyira fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy egy kapcsolat ezen szakaszában a nőknek is rendkívül fontos szerepük van.

Nőként gondolnunk kell arra, hogy a férfiaknak sem könnyű a kezdeményezés. Gyakran jobban izgulnak, mint egy vizsgaszituációban, ha egy lányt randira akarnak hívni. Bármilyen szoros is legyen egy fiú és egy lány közötti kapcsolat, a fiúkban akkor is természetes érzés az elutasítástól való félelem. Úgy gondolom, ha a kiszemelt lány semmilyen jelet nem ad, a legtöbb fiú nem valószínű, hogy meg meri tenni az első lépést. 

Ahogy Kristen Clark fogalmaz:

„Nem vagyok híve annak, hogy a lányok fiúkat hajkurásszanak vagy randira hívjanak. De nem vagyok híve annak sem, hogy egy lány csendben üljön otthon, és várja, hogy Mr. Igazi bekopogtasson az ajtaján.”

Kristen Clark

Íme néhány tipp arra vonatkozóan, hogyan őrizd meg a nőiességed és hass ugyanakkor bátorítóan a fiú viselkedésére:

  1. Figyelj oda a megjelenésedre! Ha mindig mackónadrágban, zsíros hajjal jelensz meg a srác előtt, akkor lehet, hogy nagyon szívesen beszélget veled barátként, de ne csodálkozz, ha nem veszi észre benned a nőt. Ezzel nem arra szeretnélek bátorítani, hogy ruházz be mély dekoltázsú felsőkre, vagy alsóneműben készült fotókat küldj magadról a fiúnak. Arra gondolok, hogy menj el havonta kozmetikushoz vagy rakd rendbe magad otthon! Légy ápolt, használj egy kevés sminket a hétköznapokban is, hordj néha szoknyát stb. A lényeg, hogy úgy öltözködj és alakítsd a külsődet, hogy Te magad nőként tekints magadra, így a fiú is nagyobb eséllyel fog nem csak egy havert látni benned.
  2. Légy vele kedves és nőies! Ha egy srácot megfog a külsőd, és rád néz vagy netán oda is megy hozzád, ne viselkedj vele lekezelően vagy közömbösen! Ha figyel téged és szimpatikus neked is, nyugodtan mosolyogj rá! Egy bátorító mosoly jelzést adhat a fiúnak, hogy odaléphet hozzád, azonban, ha elfordítod a fejed vagy rövidre zárod a beszélgetést, azzal azt mutatod, hogy nem érdeklődsz iránta. Ha sietned kell valahova, akkor is elmondhatod neki: „Nagyon jó volt/ lenne veled beszélgetni, valamikor később szívesen folytatnám.”

Nade mi a helyzet akkor, amikor mindez megvalósul, mégsem tesz lépéseket a fiú? 

  1. Légy „elérhető” számára, de ne üldözd őt! Az „elérhető” jelzővel távolról sem azt tanácsolom, hogy bármikor bármire kapható légy vagy állandóan a srác rendelkezésre kellene, hogy állj. Arra utalok, hogy keresd a lehetőségeket, amikor beszélgethetsz vele! Menj el a focimeccsére vagy a koncertjére! Vegyél részt azon a konferencián, amin ő is ott van! Ha egy buliba mindkettőtöket meghívtak, keresd a társaságát! Ha érzékeli hasonló szituációkban a közeledésed, akkor valószínűleg jelezni fogja feléd, hogy örül-e ennek vagy sem. Ha a srác nyilvánvalóan érdektelen, ne erőltesd a kapcsolatot!
  2. Légy türelmes és engedd, hogy ő vezessen! Ha hosszú távon gondolkodsz, milyen párt szeretnél magad mellett látni? Olyat, aki passzív és határozatlan? Vagy olyat, aki kiáll érted és mellette biztonságban érezheted magad? Ha most, a kapcsolat elején nem hagysz teret a férfinak, hogy kezdeményezzen, soha nem fogod megtudni, milyen férfi is ő valójában. Inkább dicsérd meg benne azokat az Istentől kapott tulajdonságait, amelyek férfivá teszik őt! Egy nő a bibliai férfiasságot pedig leginkább úgy bátoríthatja, ha a saját életében megéli a bibliai nőiességet, az elérhetőséget és az elfogadást.

Még egy fontos tanulság: Bármilyen furcsán is hangzik először, szerintem az ismerkedés nem rólunk kellene, hogy szóljon.

Sok lány azért vágyik egy fiú kezdeményezésére, mert érezni akarja, hogy szép és vonzó egy férfi szemében, de nincsenek komoly szándékai az adott illetővel. Ez önmagában inkább önzőség. A legnagyobb dolog, amely egy fiú és egy lány között történhet, hogy a közöttük lévő kapcsolat eredményeként nemcsak egymáshoz, de Istenhez is közelebb kerülnek, ha azokat a Tőle kapott tulajdonságokat csodálják egymásban, amelyek nővé és férfivá teszi őket.

Nagy Vanda

Forrás: https://girldefined.com/available-without-chasing-guys

Az igazi keresztény

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az elmúlt hónapokban igen gyakran felmerült bennem a kérdés: Ki az igazi keresztény? Mit jelent ez a szó, s vajon én közéjük tartozom-e? Gondolkozzunk együtt! A cikk elején szeretném leszögezni, egy hitét aktívan gyakorló, katolikus lány vagyok semmilyen teológiai képesítéssel. 

Ahhoz azonban, hogy az eredeti kérdésemre választ találjunk, célszerűbb először a vallás és a hit szó értelmével kezdeni eszmefuttatásunkat. A hit egy sokkal mélyebb, transzcendens dolgot rejt magában, mely valójában a vallás nélkül is megállja a helyét. A hit egy személyes kapcsolat az ember és a természetfeletti között, mely sokszor egy hitélményből, sokszor pedig egy döntésből indul. 

Ezzel ellentétben vallásos az, aki valamelyik vallási felekezet szabályait és szokásait betartja, és sajnos nem minden esetben mondható el az illetőkről, hogy hisznek is, vagy kapcsolatban is állnak a felekezetükhöz tartozó transzcendens lénnyel. Így beszélhetünk tehát például hívő keresztényekről, akik rendszeresen imádkoznak és vesznek részt istentiszteleteken, és vallásos keresztényekről, akik számára a keresztény kultúra és a keresztény szokások (karácsonyi éjféli mise, egymás elfogadása) adják az alapokat. Vagy beszélhetünk muszlimokról, akik a Ramadant tartják, de a napi ötszöri ima nem szerves része az életüknek. Tehát a hit és a vallás, bár kéz a kézben járhatnak és járnak is sokszor, mégsem jelentik egy és ugyanazt. 

Egy percig sem állítom, hogy baj lenne azokkal az emberekkel, akik „csak” vallásosak és nem hívők. Szerintem az már magában elegendő, ha hiszik, hogy van egy felsőbbrendű Valaki (bármely vallás tagjaiként), és nem mi, emberek vagyunk az istenek. Törekszenek jót tenni, és a törvényeknek, akár vallásaik törvényeinek megfelelően élni. 

Hadd idézzem egyik szerkesztőségi társam gondolatait: “Igaz embernek lehet hit nélkül is lenni, csak úgy nehezebb.”

Engem sokkal inkább az szomorít el, amit már tendenciózusan évek óta látok. Örülök, hogy egyre több ember vallja magát “kereszténynek” és Isten hozott! (haha), de az nagyon fáj, ahogy magát a kereszténységet elkezdték kiforgatni, a saját képükre és tetszésmódjukra változtatni.

A kereszténység nem egy húsvéti kalács, ahol eldönthetem, hogy mazsolával vagy mazsola nélkül szeretném megsütni. A kereszténység egy 2000 éve fennálló univerzális értékrend, amit nem mindenki a saját kedve szerint válogat össze.

Ha valaki kereszténynek, hívő kereszténynek vallja magát, akkor az egy csomagot kap. Egy csomagot, ami nem mindig öröm és kacagás, vannak benne nehézségek és kihívások is – de épp ettől olyan tökéletes! Mi lett volna, ha annak idején Jézus úgy dönt, hogy „Hmm, mégsem szeretnék egy 100 kg-os farudat órákon át cipelgetni, aztán pedig rászegezve megfulladni. Mi lenne, drága Apukám, ha ezt a részt kihagynánk?” – erre a Jóisten – „Oké! Skippeljük!” Hát nem…

Nekem is vannak olyan pontjai a katolikus teológiának, melyekkel nem feltétlen értek egyet, vagy éppen csak 40°-ban változtatnék rajtuk.

De el tudom fogadni, hogy a kereszténység egy jézusi értékrend, ezért igyekszem életemet ezen irányelvek mentén élni, és nem állítom magamnak össze a szép, illatos, kényelmes és egyedi húsvéti kosaramat.

De akkor mit tegyünk? Először is, mindenkinek tudom ajánlani a Bibliát (igen, azt az öreg könyvet, amiből a legtöbbet adták el a világon), méghozzá az egészet, legalább egyszeri elolvasásra. Katolikusoknak pedig tudom ajánlani a Katolikus Egyház Katekizmusát, melyben az értékrend igen részletesen ki van fejtve.

Nem tudom, hisz nem tudhatom, mit hoz a jövő a kereszténység számára.  Annyi viszont biztos, hogy én nem fogom a könnyebb utat választani, ahogy Jézus sem választotta azt, hanem meghalt értem és mindannyiunkért a kereszten. Remélem, hogy a magukat kereszténynek mondó emberek egyre többen hívő keresztények is lesznek, s nem akarják megváltoztatni a 2000 éve fennálló értékrendet. Mert Jézus már megváltotta a világot. Nekünk csak el kell fogadnunk ezt.

Kisbán Petra

Egy hazugság: ami nem öl meg, az megerősít

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Én nem hiszek abban, hogy ami nem öl meg, akkor az biztosan megerősít. Ahányszor ezt meghallom, egyre többször hozzáteszem, hogy ami nem öl meg, az sajnos még megnyomoríthat.

Nem lehet olyan, hogy valami történik velünk, és ugyan „nem halunk bele”, de elképesztően fáj? Nagyon sokáig kell dolgoznunk rajta, hogy ne hagyjon komoly sebeket? 

Pontosan ezért, ez a szólás nem validálhatja semelyik szenvedésünket se, amin átmegyünk. Természetesen lehet a sebeinkből újjászületni, a tapasztalatokból tanulni, de ha ez megtörténik, az elsősorban a mi érdemünk, nem pedig a traumáé, ami ért minket.

Ez a mi saját belső erőnk (és számomra a Jóisten működése is), ha sikerül egy krízisből épkézlábbal kikeverednünk, ha nem reccsenünk meg, ehelyett sikerül változni, adaptálódni. Ha egy nehéz időszakon túljutunk, az azt jelenti, hogy túlélők vagyunk. Nem azt, hogy ez volt a minimum, aminek történnie kellett!  

Nem kell normálisnak, a fejlődéshez szükségesnek felfogni, hogyha szenvedünk, az majd a javunkra válik.

Nem szabad azzal nyugtatgatnunk magunkat, hogy ami nem öl meg, az majd megerősít. Ez a gondolat káros a mentális és fizikális egészségünkre, mert motiválhat minket, hogy benne maradjunk olyan (élet)helyzetekben, amik egészségtelenek.

Ugyanakkor, „mire gondolhatott a költő”, amikor ezt a szállóigét megfogalmazta?

Nem szeretném elvenni teljesen a szenvedés és a fájdalom érdemét se, mert két értékes dolog. Bár legtöbbször összekötjük ezeket a fogalmakat egy negatív élménnyel, amit életünk során tapasztaltunk meg, van, hogy a jó dolgok is fájnak, például sok pozitív változás járhat fájdalommal és félelmekkel. Ilyen az apaság-anyaság, elköteleződés, egyetem-módosítás, munkahely-módosítás, új társaságba lépés, vagy éppen bizonyos kapcsolatok megszakítása. Milyen lesz elköteleződni? Milyen lesz szülőnek lenni? Mi lesz, ha egyetemet váltok mert nem ez az irány? Mi lesz, ha erre meg erre igent mondok? Vagy ha arra meg arra nemet?

Sok kérdést át kell szenvedni, át kell rágni.

Néha fájdalmas döntéseket kell meghozni a saját jóllétünk érdekében. Ezeken keresztül valóban megerősödhetünk, hiszen rájövünk, mit is szeretnénk, kik is vagyunk mi.

Vannak az élettel természetes módon járó kihívások is. Ezeket szintén nem kezelném egy szinten azokkal a szituációkkal, amikor komoly esély áll fenn arra, hogy az illető összetörik a nyomás alatt. Nem baj, ha nem jutunk el soha egy olyan pontig, hogy nem bírjuk tovább.

A minket ért traumák nem válnak attól szebbé, csak mert túléltük őket. Szeretném azt az üzenetet átadni mindezzel, hogyha erősebben jövünk ki egy ilyen helyzetből, az nagyrészt szerencse és kemény munka, ami egyedül a mi érdemünk és mindazoké, akik támogattak minket ebben. 

Hornisch Aliz

Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Tudjátok, mi bosszant fel igazán? – Ha valaki szürke, ha valaki egy másolat

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az a helyzet, hogy bosszantanak azok az emberek, akikben nem tudom megragadni, hogy kik is ők valójában. Nem, nem azért, mert ne lennék jó emberismerő, hanem mert…nincs mit megragadni, nincs véleményük. Nem képviselnek egy ügyet, nincsenek jellegzetes szokásaik és tulajdonságaik. Sodródnak az árral, úgy viselkednek, ahogy az aktuális korszellem követeli. Arra dőlnek, amerre a szél fúj…

Az elkövetkezőkben nem kell velem egyetérteni, sőt, még olvasni sem kell tovább. Vigyázat, provokatív iromány következik!

Mindenki egy kaptafára?

A mai világunk annyira gyártószalag analógiára működik. Van egy trend, mindenki azt utánozza. Van egy viselkedésforma, mindenki úgy viselkedik. Van egy központi korszellem, mindenki sodródik vele. Miért? Mert könnyebb, és nem kell kitűnni a tömegből, sőt urambocsá gondolkozni sem kell. Ez pedig a mai modern fogyasztói társadalomnak nagyon kényelmes. 

A felkapott trendek mögött pedig elveszik a tartalom és elhalványodnak a hagyományos értékek: a család, a hitünk és a hazánk. A nagy szeretet és elfogadás jegyében fellazulnak az örökérvényű erkölcsi törvények és relativizálódik a férfi és a nő fogalma. Az elfogadás zászlaja alatt legyen választható a biológiai nem és ugyan kit érdekel, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette? Természetesen a nőnek joga van saját teste felett uralkodni, így az abortusz is egy eszköz erre, nem? Az persze nem fontos, hogy a magzat szíve már dobog, hiszen még csak az Édesanyában létezik.

Miközben mi mindenkit szeretünk és elfogadunk, szépen lassan elhalványodnak a keresztény értékek és a Biblia utat mutató keretei. A korszellem pedig röhög rajtunk, ahogy hülyét csinál belőlünk. 

Nem akarok kitűnni!

Jaj, nem csinálom ezt, mert mit fognak majd gondolni a többiek? Nem állok ki a hitemért, mert a végén még ki fogok lógni. Feltehetek egy kérdést? Miért a többiek véleménye határozza meg azt, hogy hogyan viselkedsz? A szolgájuk vagy? Nyilván nem arra gondolok, hogy pucéran rohanj végig a Blahán és pukkaszd szét a polgárokat, hanem hogy merj más lenni. Nem arra biztatlak, hogy felrúgva a társas együttélést normáit kezdj el gátlástalanul és bunkón viselkedni. Hanem hogy merj kitűnni a szürkeségből, különbözni és képviselni egy álláspontot. Legfőképp pedig merj kiállni a hited mellett – akkor is, ha ezzel nem leszel túl népszerű. 

Vigyázz, mert mások feltételezett véleménye önmagunk legnagyobb börtöne lehet.

De be szeretnék illeszkedni!

Annál rosszabb szerintem nincs, mikor azért, hogy beilleszkedjünk és ne tűnjünk ki, a legfontosabb személyre mondunk nemet: önmagunkra. 

Lehet, hogy beilleszkedünk, de ha egy közösségben el kell nyomni a véleményedet ahhoz, hogy befogadjanak, oda valóban szeretnél tartozni?

Hát elmondom neked, hogy ahonnan a meggyőződéseim és hitem miatt kilógok, oda nem is szeretnék tartozni!

Nem baj, ha nem értünk egyet!

Épp a minap gondolkoztam azon, hogy jobban kedvelem azokat az embereket, akikkel teljesen nem értek egyet és akikkel vitázni tudok, mint azokat, akik csak úgy eléldegélnek és nem foglalnak állást, mert nincs véleményük. Vagy úgy formáljak a véleményüket, ahogyan az aktuális helyzet megkívánja. Ugyan nekik nincs sok konfliktusuk, de kik is ők? Mit képviselnek? Nem csak a folyamatos megfelelési kényszer rabjai? Becsülöm azokat, akik képviselni tudnak egy ügyet – még, ha nem is értek velük egyet. Akik pedig langyos vizek, egyszer így mondják, egyszer úgy, tudjátok…ahogyan a szél fúj. Na, az engem nagyon bosszant…

Legyen benned meg az belső erő, ami ragaszkodik az értékekhez, a hitéhez, a világnézetéhez. Nem csak akkor, mikor kényelmes, hanem minden helyzetben. Merj más lenni és egy nézetet képviselni. Merj hangosan az utcán nevetni és merj bolondozni.

Merj felszólalni, kiállni akkor is, ha a többség mást képvisel. Merj kitűnni, ne simulj bele a nagy átlagba. Akik pedig ezért megvetnek téged, azok nem is méltók a véleményedre és a figyelmedre. Légy bátor!

Különben tudod mi leszel? Egy másolat. 

Tóth-Kuthy Betti

Nem kiabálni; világítani akarok.

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Patrícia legutóbbi cikke Hodász atyáról kapott hideget, meleget. A szerkesztőségünk sokszínű és sokhangú, nálunk is voltak egyetértések, de más szemszögek is. Már rég el akartunk indítani egy vita rovatot, ahol megnyilvánulhat többféle szemszög, többféle vélemény is. Patrícia cikke egy jó lehetőség arra, hogy ezt elkezdjük. Beszélgettünk és kíváncsi a véleményemre, ahogy én is az voltam az övére. Ezt szeretem a Margaretben, hogy tudunk vitatkozni, beszélgetni, új szemszögeket megmutatni egymásnak és különböző stílusban írni, kihez mi áll közel, kinek milyen a személyisége. 

Én személy szerint nem akartam volna Hodász atya személyéről írni, mert úgy gondolom, írtak róla eleget, de Pati cikke kapcsán úgy éreztem muszáj „papírra” vetnem, ami bennem van, mert erős vádakat kapott, megítélésem szerint túl erőseket. Ezt a cikket harmadszorra írom újra, mert nehéz, nagyon nehéz megfogalmaznom, ami ezzel a témával kapcsolatban bennem van. Ezért úgy döntöttem, nem Pati cikkére és nem is Hodász atya személyére fogok koncentrálni, inkább magamra koncentrálok, arra, ami bennem van. Nem ígérem, hogy ez lesz az év véleménycikke és azt sem, hogy válaszolok a vádpontokra, vagy hogy jó vitát tudok indítani. Egyszerűen csak írni fogok, írni arról, milyen viharok vannak bennem és felteszem a kérdéseimet. Örülök, hogyha ehhez tud valaki kapcsolódni.

Újra és újra két tűz között találom magam. Kiabál a világ és kiabálnak a keresztények. Megértem, én is szoktam kiabálni. Remélem, hogy akkor jobban meghallanak. Remélem, hogy akkor nem veszik el a hangom, hisz mindenki olyan hangos. Aztán elfáradok, nem bírok már kiáltani, feladom. És akkor, akkor hallani kezdek. Hallani az Istent, hallani a másik embert. Kegyelmet kapok és megértést és én is megérthetek. De ilyenkor a legnehezebb. Kevesen vannak, akik nem kiabálnak, hirtelen egyedül érzem magam. 

Hodász atyára is kiabálnak, egyre csak egyre kiabálnak. Úton, útfélen ítéletet és kritikát kap. Lehet, van cseppnyi igazság a médiában megjelenő, személyét kritizáló cikkekben, az írók van, hogy jogos kérdéseket tesznek fel. De hova vezet a kiabálás? Talán több hívő lesz tőle? Talán többen mennek papnak? Talán segít, hogy újraéledjen az egyházunk? Vagy épp csak megtör valakit, valakit, aki nem tökéletes, de aki tud szólni emberkehez vagy legalább is az emberek egy csoportjához mindenképp! 

Egyre több pap lép ki az egyházból és egyre kevesebb ember meri vállalni hitét a médiában. Mit akarnak elérni ezen szerzők azzal, hogy hétről hétre cikkeket hoznak le róla és kritizálják?

Én se szeretem, ha papok politizálnak, legyen szó bármely politikai oldalról. Azonban megemlítik-e a kritikák tömkelege mellett a sok pozitív szolgálatot, amit végez? Megemlítésre kerül-e, hogy bár adott videójával vagy véleményével nem értenek egyet, de vannak a hitre buzdító, pozitív tartalmai, melyek fiatalokhoz tudnak szólni?  És van-e joguk megítélni és megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon, mikor van egy egyházi vezetője, akinek ez a feladata? Figyelnek-e arra, hogy egy papról hogyan beszélnek? Egy papról, aki Istennek szentelte életét? Félreértés ne essék, én is gyakran kritizálom az egyházat és úgy gondolom, jogunkban áll kritikát megfogalmazni, csak nem mindegy, ezt a kritikát hogyan fogalmazzuk meg és milyen keretek között tesszük ezt, hisz a Biblia is elmondja:

„Ha testvéred vétkezik (ellened), menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mond meg az egyháznak.”

Ezért, ha valakinek problémája van Hodász atya bármi munkásságával, akkor az illetőnek semmi más feladata nincs, mint jelezni négyszemközt az aggályait, majd, ha az nem talál meghallgatásra, jelezni az egyháznak. 

Megéri-e kiabálni egymásra, keresztény közösségeinkben, mikor kívülről ránk is kiabálnak, folyamatosan, kitartóan, erősen?  Koncentrálhatunk-e arra, hogy ki mit, hogyan tesz vagy inkább arra, hogy együtt mit tehetünk, összefogva Jézus szeretetére koncentrálva? Figyelhetünk-e arra, hogy különbözőségeink ellenére valami nagyobb, csodálatos erő összeköt minket? Szétszakadhatunk-e, egymásnak eshetünk-e vagy szeretetet kommunikálhatunk, megismertethetjük Jézus nevét minél több emberrel? Nem mindegy, mire fordítjuk az energiáinkat és nem mindegy, hogy mire figyelünk, a fényre vagy a széthúzásra.

Én nem akarok már kiabálni, nem akarok ítélkezni és nem akarok szétszakadni sem. Nem akarok két tűz közt szenvedni, felégni harcokban, háborúkban. Egyet akarok, csak egyet tenni, világítani.  

„Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. „ 

Jn 17,20-24

Demjén Dorottya

Nem láttam Hodász Andrást a finn nagykövetségnél 

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Vajon a más társadalmi témákban előszeretettel megnyilvánuló katolikus pap miért nem érezte fontosnak, hogy felszólaljon a bibliai idézet miatt bíróság elé citált Päivi Räsänen ügyében?

Vasárnap én is részt vettem a Vád alatt a Biblia elnevezésű tüntetésen, melynek célja az volt, hogy kiálljunk a volt finn belügyminiszter mellett. Päivi Räsänen – akinek bírósági tárgyalása hétfőn folytatódott – azért került a vádlottak padjára, mert néhány évvel ezelőtt a Szentírásból idézett LMBTQ-kérdésben. Abból a Szentírásból, melyet Istentől kaptunk, s melynek tanítását kétezer éve hisszük és valljuk. Katolikus papként minden bizonnyal így van ezzel Hodász András is, ám a nyilvánosságban rendszeresen megszólaló atya valamiért nem érezte úgy, hogy ki kellene fejeznie a szolidaritását a hite miatt meghurcolt finn politikussal.

Pedig nem akármilyen ügyről van szó. Päivi Räsänen perének végkifejlete egész Európára és a kereszténységre kihatással lehet. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a bírósági döntés pro vagy kontra, de precedensértékű lesz a vallásszabadság kapcsán alkalmazott európai joggyakorlatban.

Ha Hodász András nem is, több mint háromezer ember átérezte az esemény súlyát, és megjelent a finn nagykövetség előtt vasárnap délután. A helyszínen a beszédek mellett Päivi Räsänen videóüzenetét is meghallgathatták az egybegyűltek.

De hol volt Hodász atya?

Az a Hodász atya, akinek annyira fontos a sajtószabadság, hogy nem tudott szó nélkül elmenni a rendszeresen keresztényellenes cikkeket közlő Index megszűnése mellett, sőt, még az orgánum melletti tüntetésen is részt vett (amit egyébként a nyíltan abortuszpárti Momentum szervezett).

Az a Hodász atya, akinek mindenről megvan a véleménye, és azt bátran el is mondja a nyilvánosság különböző felületein. 

Az a Hodász atya, aki nem érti a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatos népszavazást – mivel szerinte nincsen LMBTQ-lobbi – és fel is szólal ebben az ügyben. Az a Hodász atya, aki olyan fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, mint a fiatalok mentális egészsége. 

Hodász atya számára általában nagyon fontos az igazság. Most mégis hallgat. Most, amikor a szólás- és vallásszabadság, sőt, a Biblia szövege a tét. 

András atya, kérem, indokolja meg, hogy miért nem vett részt a tüntetésen! Vagy ha nem ért rá, akkor meg miért hallgat? 

Hol vannak a videók a témában? Hol vannak az Instagram-bejegyzések  és az Instagram-sztorik? A bibliai idézet miatt bíróság elé állított volt finn belügyminiszter ügye még ennyit sem érdemel?

András atya, pont  Önt nem háborítja fel a Szentírás szövege ellen indított per? Hogy immáron keresztény hitünk szabad megvallása és Isten szavának idézhetősége forog kockán?

Az Index-botrányról azt írta annak idején, hogy „Vére rajtunk”. No, de kérdezem én: ennek az ügynek a vére kin szárad majd? Nem lehet, hogy ha szó nélkül hagyjuk Päivi Räsänen meghurcolását, akkor bűnösök közt mi is cinkosok leszünk?

Atyám, ne értsen félre, eszem ágában sincs megmondanom Önnek, hogy mely ügyekben szólaljon fel, és melyekben nem. Azonban egy katolikus paptól joggal elvárható, hogy ha már a magyarországi sajtószabadság helyzete és a gyermekvédelmi törvény annyira zavarja, akkor az Isten szavának idézése miatt bíróság elé citált volt finn belügyminiszter mellett is álljon ki!

Máskülönben joggal feltételezhetjük Önről, hogy a közéleti megnyilvánulásait nem a krisztusi igazság kompromisszumok nélküli képviselete, hanem más érdekek motiválják.

“Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

Mt 10:32-33

Ivanova Patrícia

Borítókép forrása: Papifrankó youtube

Elegancia, hol vagy?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Hello október 13-a, hello Suit Up! azaz Öltözz ki! nap. A kiöltözés apropóján kicsit szélesítettük a fókuszt, és inkább a (minden)napjaink eleganciáját érintő kérdéseket vizsgáltuk. Szerintetek van ma igény a valódi eleganciára?

Ismét elérkeztünk a nemzetközi népszerűségnek örvendő kezdeményezéshez, amely az Így jártam anyátokkal című sorozat egyik főszereplőjéhez, Barney Stinsonhoz köthető, aki mindig, minden körülmények között öltönyt viselt. A világnapra, illetve a sokak által kedvelt karakter elegancia-elméletére tekintsünk kiindulópontként: Barney szerint öltönyt viselni nem csak ünnepnapokon csodálatos, hanem bármikor, hiszen az ember így minden helyzetben (alvás közben is) elegáns lehet. Aki esetleg nem ismerné a sorozatot, lesse meg az 5. évad 12. részét, hallgassa meg a híres Girls versus Suits című dalt és máris megérti az öltözék hangsúlyát… 

Igen ám, de vajon nem csúszott egy kissé félre ez az értelmezés? Az elegáns öltözet eredendően eleganciát kölcsönöz viselőjének? Rajonganának Barney Stinsonért a stílusa nélkül, vagy csak egy fura fickó lenne, aki mindig kiöltözik? Na, ugye. 

Eredete szerint a francia élégance ugyanis választékosságot, a latin elegantia pedig (művelt) ízlést, finomságot jelent. 

 „Az elegancia a személyiség varázsa, amit a ruha kiegészít.”

– mondta Ralph Lauren. Mit jelent ez a mindennapokban? Azt, hogy az elegáns és a kirívó embert is megbámulják, viszont nagy különbség, hogy az előbbit meg is jegyzik. Az elegancia megkülönböztet és öltöztet.

Hogyan? Messziről észre lehet venni: tartásból, pillantásból, mosolyból, finom mozdulatokból és reakciókból. Az elegancia azt jelenti, hogy az egyéniségünkkel ébresztünk kíváncsiságot másokban. Ezt a tulajdonságot valaki adottságként kapta ajándékba, valaki mintaként tanulta és elsajátította – másoknak pedig fejleszthető. Nem könnyű, ez bizonyos, hiszen korlátokkal jár. Nem mindegy, hogy mit és hogyan viselsz, mondasz és teszel. 

Az elegáns ember ugyanis nem azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy ordít róla: bármit felvehetek, bármilyen divathullámnak megfelelek, mert egyedi vagyok! Szerintem például óriási hiba, hogy ma az igénytelenséget egyediségként értékeljük – sőt, az kifejezetten röhejes, amikor valaki rengeteg pénzt költ arra, hogy igénytelenül nézzen ki. Ez mégis mennyire disszonáns? Az elegancia nem pénzbe kerül, az árát másban mérik: helyes önképben, egyedi stílusban, a kellő határozottságban és abban a bizonyos „valami pluszban”. 

Képzeljük csak el, hogy 10, különböző testalkatú emberre feladjuk ugyanazt a gyönyörű ruhát. Egyáltalán nem biztos, hogy a 10 közül, a tökéletes alakú nyer. Lehet, hogy olyan az arca, mintha citromba harapott volna, vagy épp fennhordja az orrát. Ez nem túlságosan vonzó. Ellenben a természetes, bájos mosoly vonzza a tekintetet. Az egyenes tartás, egy finom mozdulat vonzza a tekintet. Egy kedves szó és az odafigyelés pedig vonzza az embereket. Tudjátok miért? Mert hiánycikk. Mert kezdjük elveszíteni az igényt az ilyenfajta attitűdre. A mai megosztott, depresszív, boldogság- öröm- és hitpótló tevékenységek mellett, egyszerűen eltűnt az igény a szépségre. Átvette az irányítást a „nekem te ne mondd, hogy mit vegyek fel”, a „majd azt én tudom” és „az úgy nézek ki és úgy viselkedem, ahogy akarok”. Nos, ez messze van az eleganciától. Ez a viselkedés nem elegáns, hiába veszel fel szép ruhát. 

Az, hogy napjainkban mennyire torzult el a nőiesség, a férfiasság, a karakter, mint olyan fogalma, egy újabb cikket is megérne. Csak annyit mondok, hogy vessünk egy pillantást a Gucci tavalyi férfidivatnak nevezett valamilyére, vagy próbáljuk értelmezni a fenékbe vágó, szakadt női sort és crop top kombót és kicsit gondolkozzunk el, mit is várunk nőként a férfiaktól és fordítva. Tényleg fel tudunk nézni nőként egy feminin férfira? Tényleg azt hisszük, hogy a férfiak észrevesznek, ha már elsőre mindent látnak belőlünk? Nem azt mondom, hogy zsák-, vagy egyenruhát a népnek, de azért meg lehetne találni az átmenetet, ami a sejtetésben rejlik. Miért vált ikonná Audrey Hepburn és miért alapdarab még ma is a Chanel-féle kisfekete? Mert egyéniségek. Audrey Hepburn azt mondta „az elegancia az egyetlen szépség, mely soha nem fakul”. Coco Chanel szerint pedig: „ha szépülni szeretnél, a lelkeddel és a szíveddel kell kezdened, mert addig egy kozmetikum sem fog hatni.” 

A két nagyhatású nő mellé pedig egy hazai férfi tanács:

„Jól öltözött az, aki jól szabott és jól összeállított ruházatot visel. Elegáns pedig az, aki ezenfelül az öltözködésével a saját egyéniségét is megmutatja.” – Schiffer Miklós nemzetközileg ismert magyar divat- és stílustanácsadó, divatszakértő.

Tehát, Suit Up!, de minden nap! Legyetek elegánsak kívül-belül! A „belső” kiegészítőt sose felejtsétek otthon☺ 

Demeter Anna

Csatlakozz hozzánk az őszi tematikus hetünkre! Idén október 25-31. között az eleganciát tűzzük zászlónkra. Gyere, és mutasd meg, mennyire tudsz elegáns lenni egy hétig (vagy akár tovább is 😉 ) #margarettematikushét #eleganciahete