Jézus kit követne ma az instán?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ha Jézus most köztünk élne, hogyan viselkedne? Regisztrálna a facebookra, instagramra, bekövetné a hírességeket? Lehet, hogy kommentelne, lájkolna, politikai dolgokról vitatkozna, csinálna live videót a Getszemáni kertből, lefotózná az utolsó vacsoráját? Egy selfie az apostolokkal? Online petíció és aláírásgyűjtés, tiltakozásul a templomi árusok ellen (manapság már nem dívik korbáccsal kergetni az embereket). Megtehetné. Miért ne. 

Vajon mit tenne?

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. De Ő Isten Fia volt. Nem ember.

Neki nem volt szüksége online platformokra, youtube csatornákra. A tanítványait egyenként, személyesen hívta el – nem messenger üzenetben.

Pétert a halászbárkánál. Mátét a vámnál. Bertalant pedig úgy látta a fügefánál imádkozni, hogy nem is volt ott. Mert Istenhez Bertalan internet nélkül tudott csatlakozni.

Jézus egy offline követő táborra tett szert. És elég kitartóra! Kétezer éve lankadatlanul követik, s az emberei száma hol fluktuálódik, hol stabilabb, de nem akar elfogyni soha. Pedig Jézus leginkább csak egy dologról beszélt: az Atyáról. A sok-sok példabeszéd és tanmese, gyógyítás és bűnbocsánat mind egy nagy „tutorial” volt arról, hogy milyen is az a Mindenható.

Jézus azt mondta, hogy „kövess engem”. Ha azt szeretnénk, hogy mások is kövessék őt, a fókuszt csak egy pontig irányíthatjuk magunkra, és csak ideig-óráig. Nem nőhetjük túl a Jóistent, de mint mai keresztényeknek, jelen kell lennünk a 21. században is. Útjelzőként. A nem hívő ember Bibliája a hívő ember – mondják.

De hát mégis hogyan? Így hogyan fognak követni?

Talán youtube sztárként? Insta huszárként? Legjobb sztorikat posztoló keresztényként? Legviccesebb papként? Leglazább politikusként? 

Hogyan fogadjanak el a több mint kétezeréves hitünkkel, ebben az egyre gyorsuló és naprakész világban? Ósdi szövegnek hathat minden példabeszéd, és ma már az ősi Szeretet fogalma is hatalmasra tágult. Mindenki szeret mindent, mindenki elfogad mindenkit és egyformának kell tekinteni minden fajta szeretetet. 

„Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”

Azt gondolom, egy hívő ember át tudja adni az Atya jelenlétét másoknak azelőtt, hogy egy szót is kiejtene a száján Istenről. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell Róla beszélni, de a mindennapi példánkkal, ahogyan mások felé fordulunk és ahogyan másokat szeretünk, meg tudjuk mi is mutatni Jézus mindenki számára elérhető szeretetét.  Mert a missziónk: tegyük elérhetővé Istent. S ne csak elérhetővé, de a példánkkal követhetővé is.

Az eredeti kérdéshez elérve: Jézus kit követne az instagramon?

Gondolhatjuk, hogy Keresztelő Szent Jánost. Lehet, hogy Péter apostolt. Vagy Heródest. Poncius Pilátust. Vagy talán a farizeusokat? Bekövetné napjaink politikusait?

Erre pont annyira van értelme megtalálni a választ, mint ahogy arra, hogy Jézus vajon politizálna-e, szavazna és vajon kire szavazna. Vagyis de… ezt az utolsót egyébként pont tudjuk!

Ugyanis Jézus Rád szavazna. 

És rám. Meg ránk. Rátok.  

Sőt, rájuk is!

Ha Jézus politizálna, Ő már jó ideje leadta a szavazatát: minket választott. Titeket. Engemet. Úgy döntött, végigcsinálni emberbőrben egy életet mindenkiért megéri. Megéri a „jó” emberekért. És megéri a „rossz” emberekért. Azokért, akiket bizonyos országokban inkább már halálra ítélnének, annyira reménytelen esetek. Jézus beszavazott az emberiségre. „All in One” – mondta, mikor az Atya megkérdezte, van-e esetleg kedve minket megváltani.

– All in One, Atyám. Mindent vagy semmit. Ha kell, megszületek. Ha kell, köztük élek. Ha kell, meghalok. A Fiad vagyok. Szeretlek, Atyám. Elmegyek, hogy követhessenek Hozzád. Ahogy a mennyben, úgy a földön is: legyen meg a Te akaratod.

Hornisch Aliz

Tudjátok, mi bosszant fel igazán? – Ha valaki szürke, ha valaki egy másolat

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az a helyzet, hogy bosszantanak azok az emberek, akikben nem tudom megragadni, hogy kik is ők valójában. Nem, nem azért, mert ne lennék jó emberismerő, hanem mert…nincs mit megragadni, nincs véleményük. Nem képviselnek egy ügyet, nincsenek jellegzetes szokásaik és tulajdonságaik. Sodródnak az árral, úgy viselkednek, ahogy az aktuális korszellem követeli. Arra dőlnek, amerre a szél fúj…

Az elkövetkezőkben nem kell velem egyetérteni, sőt, még olvasni sem kell tovább. Vigyázat, provokatív iromány következik!

Mindenki egy kaptafára?

A mai világunk annyira gyártószalag analógiára működik. Van egy trend, mindenki azt utánozza. Van egy viselkedésforma, mindenki úgy viselkedik. Van egy központi korszellem, mindenki sodródik vele. Miért? Mert könnyebb, és nem kell kitűnni a tömegből, sőt urambocsá gondolkozni sem kell. Ez pedig a mai modern fogyasztói társadalomnak nagyon kényelmes. 

A felkapott trendek mögött pedig elveszik a tartalom és elhalványodnak a hagyományos értékek: a család, a hitünk és a hazánk. A nagy szeretet és elfogadás jegyében fellazulnak az örökérvényű erkölcsi törvények és relativizálódik a férfi és a nő fogalma. Az elfogadás zászlaja alatt legyen választható a biológiai nem és ugyan kit érdekel, hogy Isten az embert férfinak és nőnek teremtette? Természetesen a nőnek joga van saját teste felett uralkodni, így az abortusz is egy eszköz erre, nem? Az persze nem fontos, hogy a magzat szíve már dobog, hiszen még csak az Édesanyában létezik.

Miközben mi mindenkit szeretünk és elfogadunk, szépen lassan elhalványodnak a keresztény értékek és a Biblia utat mutató keretei. A korszellem pedig röhög rajtunk, ahogy hülyét csinál belőlünk. 

Nem akarok kitűnni!

Jaj, nem csinálom ezt, mert mit fognak majd gondolni a többiek? Nem állok ki a hitemért, mert a végén még ki fogok lógni. Feltehetek egy kérdést? Miért a többiek véleménye határozza meg azt, hogy hogyan viselkedsz? A szolgájuk vagy? Nyilván nem arra gondolok, hogy pucéran rohanj végig a Blahán és pukkaszd szét a polgárokat, hanem hogy merj más lenni. Nem arra biztatlak, hogy felrúgva a társas együttélést normáit kezdj el gátlástalanul és bunkón viselkedni. Hanem hogy merj kitűnni a szürkeségből, különbözni és képviselni egy álláspontot. Legfőképp pedig merj kiállni a hited mellett – akkor is, ha ezzel nem leszel túl népszerű. 

Vigyázz, mert mások feltételezett véleménye önmagunk legnagyobb börtöne lehet.

De be szeretnék illeszkedni!

Annál rosszabb szerintem nincs, mikor azért, hogy beilleszkedjünk és ne tűnjünk ki, a legfontosabb személyre mondunk nemet: önmagunkra. 

Lehet, hogy beilleszkedünk, de ha egy közösségben el kell nyomni a véleményedet ahhoz, hogy befogadjanak, oda valóban szeretnél tartozni?

Hát elmondom neked, hogy ahonnan a meggyőződéseim és hitem miatt kilógok, oda nem is szeretnék tartozni!

Nem baj, ha nem értünk egyet!

Épp a minap gondolkoztam azon, hogy jobban kedvelem azokat az embereket, akikkel teljesen nem értek egyet és akikkel vitázni tudok, mint azokat, akik csak úgy eléldegélnek és nem foglalnak állást, mert nincs véleményük. Vagy úgy formáljak a véleményüket, ahogyan az aktuális helyzet megkívánja. Ugyan nekik nincs sok konfliktusuk, de kik is ők? Mit képviselnek? Nem csak a folyamatos megfelelési kényszer rabjai? Becsülöm azokat, akik képviselni tudnak egy ügyet – még, ha nem is értek velük egyet. Akik pedig langyos vizek, egyszer így mondják, egyszer úgy, tudjátok…ahogyan a szél fúj. Na, az engem nagyon bosszant…

Legyen benned meg az belső erő, ami ragaszkodik az értékekhez, a hitéhez, a világnézetéhez. Nem csak akkor, mikor kényelmes, hanem minden helyzetben. Merj más lenni és egy nézetet képviselni. Merj hangosan az utcán nevetni és merj bolondozni.

Merj felszólalni, kiállni akkor is, ha a többség mást képvisel. Merj kitűnni, ne simulj bele a nagy átlagba. Akik pedig ezért megvetnek téged, azok nem is méltók a véleményedre és a figyelmedre. Légy bátor!

Különben tudod mi leszel? Egy másolat. 

Tóth-Kuthy Betti

Nem kiabálni; világítani akarok.

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Patrícia legutóbbi cikke Hodász atyáról kapott hideget, meleget. A szerkesztőségünk sokszínű és sokhangú, nálunk is voltak egyetértések, de más szemszögek is. Már rég el akartunk indítani egy vita rovatot, ahol megnyilvánulhat többféle szemszög, többféle vélemény is. Patrícia cikke egy jó lehetőség arra, hogy ezt elkezdjük. Beszélgettünk és kíváncsi a véleményemre, ahogy én is az voltam az övére. Ezt szeretem a Margaretben, hogy tudunk vitatkozni, beszélgetni, új szemszögeket megmutatni egymásnak és különböző stílusban írni, kihez mi áll közel, kinek milyen a személyisége. 

Én személy szerint nem akartam volna Hodász atya személyéről írni, mert úgy gondolom, írtak róla eleget, de Pati cikke kapcsán úgy éreztem muszáj „papírra” vetnem, ami bennem van, mert erős vádakat kapott, megítélésem szerint túl erőseket. Ezt a cikket harmadszorra írom újra, mert nehéz, nagyon nehéz megfogalmaznom, ami ezzel a témával kapcsolatban bennem van. Ezért úgy döntöttem, nem Pati cikkére és nem is Hodász atya személyére fogok koncentrálni, inkább magamra koncentrálok, arra, ami bennem van. Nem ígérem, hogy ez lesz az év véleménycikke és azt sem, hogy válaszolok a vádpontokra, vagy hogy jó vitát tudok indítani. Egyszerűen csak írni fogok, írni arról, milyen viharok vannak bennem és felteszem a kérdéseimet. Örülök, hogyha ehhez tud valaki kapcsolódni.

Újra és újra két tűz között találom magam. Kiabál a világ és kiabálnak a keresztények. Megértem, én is szoktam kiabálni. Remélem, hogy akkor jobban meghallanak. Remélem, hogy akkor nem veszik el a hangom, hisz mindenki olyan hangos. Aztán elfáradok, nem bírok már kiáltani, feladom. És akkor, akkor hallani kezdek. Hallani az Istent, hallani a másik embert. Kegyelmet kapok és megértést és én is megérthetek. De ilyenkor a legnehezebb. Kevesen vannak, akik nem kiabálnak, hirtelen egyedül érzem magam. 

Hodász atyára is kiabálnak, egyre csak egyre kiabálnak. Úton, útfélen ítéletet és kritikát kap. Lehet, van cseppnyi igazság a médiában megjelenő, személyét kritizáló cikkekben, az írók van, hogy jogos kérdéseket tesznek fel. De hova vezet a kiabálás? Talán több hívő lesz tőle? Talán többen mennek papnak? Talán segít, hogy újraéledjen az egyházunk? Vagy épp csak megtör valakit, valakit, aki nem tökéletes, de aki tud szólni emberkehez vagy legalább is az emberek egy csoportjához mindenképp! 

Egyre több pap lép ki az egyházból és egyre kevesebb ember meri vállalni hitét a médiában. Mit akarnak elérni ezen szerzők azzal, hogy hétről hétre cikkeket hoznak le róla és kritizálják?

Én se szeretem, ha papok politizálnak, legyen szó bármely politikai oldalról. Azonban megemlítik-e a kritikák tömkelege mellett a sok pozitív szolgálatot, amit végez? Megemlítésre kerül-e, hogy bár adott videójával vagy véleményével nem értenek egyet, de vannak a hitre buzdító, pozitív tartalmai, melyek fiatalokhoz tudnak szólni?  És van-e joguk megítélni és megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon, mikor van egy egyházi vezetője, akinek ez a feladata? Figyelnek-e arra, hogy egy papról hogyan beszélnek? Egy papról, aki Istennek szentelte életét? Félreértés ne essék, én is gyakran kritizálom az egyházat és úgy gondolom, jogunkban áll kritikát megfogalmazni, csak nem mindegy, ezt a kritikát hogyan fogalmazzuk meg és milyen keretek között tesszük ezt, hisz a Biblia is elmondja:

„Ha testvéred vétkezik (ellened), menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két társat, mert minden dolgot két vagy három tanú szavával kell igazolni [MTörv 19,15]. Ha rájuk sem akar hallgatni, mond meg az egyháznak.”

Ezért, ha valakinek problémája van Hodász atya bármi munkásságával, akkor az illetőnek semmi más feladata nincs, mint jelezni négyszemközt az aggályait, majd, ha az nem talál meghallgatásra, jelezni az egyháznak. 

Megéri-e kiabálni egymásra, keresztény közösségeinkben, mikor kívülről ránk is kiabálnak, folyamatosan, kitartóan, erősen?  Koncentrálhatunk-e arra, hogy ki mit, hogyan tesz vagy inkább arra, hogy együtt mit tehetünk, összefogva Jézus szeretetére koncentrálva? Figyelhetünk-e arra, hogy különbözőségeink ellenére valami nagyobb, csodálatos erő összeköt minket? Szétszakadhatunk-e, egymásnak eshetünk-e vagy szeretetet kommunikálhatunk, megismertethetjük Jézus nevét minél több emberrel? Nem mindegy, mire fordítjuk az energiáinkat és nem mindegy, hogy mire figyelünk, a fényre vagy a széthúzásra.

Én nem akarok már kiabálni, nem akarok ítélkezni és nem akarok szétszakadni sem. Nem akarok két tűz közt szenvedni, felégni harcokban, háborúkban. Egyet akarok, csak egyet tenni, világítani.  

„Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. „ 

Jn 17,20-24

Demjén Dorottya

Nem láttam Hodász Andrást a finn nagykövetségnél 

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Vajon a más társadalmi témákban előszeretettel megnyilvánuló katolikus pap miért nem érezte fontosnak, hogy felszólaljon a bibliai idézet miatt bíróság elé citált Päivi Räsänen ügyében?

Vasárnap én is részt vettem a Vád alatt a Biblia elnevezésű tüntetésen, melynek célja az volt, hogy kiálljunk a volt finn belügyminiszter mellett. Päivi Räsänen – akinek bírósági tárgyalása hétfőn folytatódott – azért került a vádlottak padjára, mert néhány évvel ezelőtt a Szentírásból idézett LMBTQ-kérdésben. Abból a Szentírásból, melyet Istentől kaptunk, s melynek tanítását kétezer éve hisszük és valljuk. Katolikus papként minden bizonnyal így van ezzel Hodász András is, ám a nyilvánosságban rendszeresen megszólaló atya valamiért nem érezte úgy, hogy ki kellene fejeznie a szolidaritását a hite miatt meghurcolt finn politikussal.

Pedig nem akármilyen ügyről van szó. Päivi Räsänen perének végkifejlete egész Európára és a kereszténységre kihatással lehet. Minden túlzás nélkül állítható, hogy a bírósági döntés pro vagy kontra, de precedensértékű lesz a vallásszabadság kapcsán alkalmazott európai joggyakorlatban.

Ha Hodász András nem is, több mint háromezer ember átérezte az esemény súlyát, és megjelent a finn nagykövetség előtt vasárnap délután. A helyszínen a beszédek mellett Päivi Räsänen videóüzenetét is meghallgathatták az egybegyűltek.

De hol volt Hodász atya?

Az a Hodász atya, akinek annyira fontos a sajtószabadság, hogy nem tudott szó nélkül elmenni a rendszeresen keresztényellenes cikkeket közlő Index megszűnése mellett, sőt, még az orgánum melletti tüntetésen is részt vett (amit egyébként a nyíltan abortuszpárti Momentum szervezett).

Az a Hodász atya, akinek mindenről megvan a véleménye, és azt bátran el is mondja a nyilvánosság különböző felületein. 

Az a Hodász atya, aki nem érti a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatos népszavazást – mivel szerinte nincsen LMBTQ-lobbi – és fel is szólal ebben az ügyben. Az a Hodász atya, aki olyan fontos dolgokra hívja fel a figyelmet, mint a fiatalok mentális egészsége. 

Hodász atya számára általában nagyon fontos az igazság. Most mégis hallgat. Most, amikor a szólás- és vallásszabadság, sőt, a Biblia szövege a tét. 

András atya, kérem, indokolja meg, hogy miért nem vett részt a tüntetésen! Vagy ha nem ért rá, akkor meg miért hallgat? 

Hol vannak a videók a témában? Hol vannak az Instagram-bejegyzések  és az Instagram-sztorik? A bibliai idézet miatt bíróság elé állított volt finn belügyminiszter ügye még ennyit sem érdemel?

András atya, pont  Önt nem háborítja fel a Szentírás szövege ellen indított per? Hogy immáron keresztény hitünk szabad megvallása és Isten szavának idézhetősége forog kockán?

Az Index-botrányról azt írta annak idején, hogy „Vére rajtunk”. No, de kérdezem én: ennek az ügynek a vére kin szárad majd? Nem lehet, hogy ha szó nélkül hagyjuk Päivi Räsänen meghurcolását, akkor bűnösök közt mi is cinkosok leszünk?

Atyám, ne értsen félre, eszem ágában sincs megmondanom Önnek, hogy mely ügyekben szólaljon fel, és melyekben nem. Azonban egy katolikus paptól joggal elvárható, hogy ha már a magyarországi sajtószabadság helyzete és a gyermekvédelmi törvény annyira zavarja, akkor az Isten szavának idézése miatt bíróság elé citált volt finn belügyminiszter mellett is álljon ki!

Máskülönben joggal feltételezhetjük Önről, hogy a közéleti megnyilvánulásait nem a krisztusi igazság kompromisszumok nélküli képviselete, hanem más érdekek motiválják.

“Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”

Mt 10:32-33

Ivanova Patrícia

Borítókép forrása: Papifrankó youtube

Elegancia, hol vagy?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Hello október 13-a, hello Suit Up! azaz Öltözz ki! nap. A kiöltözés apropóján kicsit szélesítettük a fókuszt, és inkább a (minden)napjaink eleganciáját érintő kérdéseket vizsgáltuk. Szerintetek van ma igény a valódi eleganciára?

Ismét elérkeztünk a nemzetközi népszerűségnek örvendő kezdeményezéshez, amely az Így jártam anyátokkal című sorozat egyik főszereplőjéhez, Barney Stinsonhoz köthető, aki mindig, minden körülmények között öltönyt viselt. A világnapra, illetve a sokak által kedvelt karakter elegancia-elméletére tekintsünk kiindulópontként: Barney szerint öltönyt viselni nem csak ünnepnapokon csodálatos, hanem bármikor, hiszen az ember így minden helyzetben (alvás közben is) elegáns lehet. Aki esetleg nem ismerné a sorozatot, lesse meg az 5. évad 12. részét, hallgassa meg a híres Girls versus Suits című dalt és máris megérti az öltözék hangsúlyát… 

Igen ám, de vajon nem csúszott egy kissé félre ez az értelmezés? Az elegáns öltözet eredendően eleganciát kölcsönöz viselőjének? Rajonganának Barney Stinsonért a stílusa nélkül, vagy csak egy fura fickó lenne, aki mindig kiöltözik? Na, ugye. 

Eredete szerint a francia élégance ugyanis választékosságot, a latin elegantia pedig (művelt) ízlést, finomságot jelent. 

 „Az elegancia a személyiség varázsa, amit a ruha kiegészít.”

– mondta Ralph Lauren. Mit jelent ez a mindennapokban? Azt, hogy az elegáns és a kirívó embert is megbámulják, viszont nagy különbség, hogy az előbbit meg is jegyzik. Az elegancia megkülönböztet és öltöztet.

Hogyan? Messziről észre lehet venni: tartásból, pillantásból, mosolyból, finom mozdulatokból és reakciókból. Az elegancia azt jelenti, hogy az egyéniségünkkel ébresztünk kíváncsiságot másokban. Ezt a tulajdonságot valaki adottságként kapta ajándékba, valaki mintaként tanulta és elsajátította – másoknak pedig fejleszthető. Nem könnyű, ez bizonyos, hiszen korlátokkal jár. Nem mindegy, hogy mit és hogyan viselsz, mondasz és teszel. 

Az elegáns ember ugyanis nem azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy ordít róla: bármit felvehetek, bármilyen divathullámnak megfelelek, mert egyedi vagyok! Szerintem például óriási hiba, hogy ma az igénytelenséget egyediségként értékeljük – sőt, az kifejezetten röhejes, amikor valaki rengeteg pénzt költ arra, hogy igénytelenül nézzen ki. Ez mégis mennyire disszonáns? Az elegancia nem pénzbe kerül, az árát másban mérik: helyes önképben, egyedi stílusban, a kellő határozottságban és abban a bizonyos „valami pluszban”. 

Képzeljük csak el, hogy 10, különböző testalkatú emberre feladjuk ugyanazt a gyönyörű ruhát. Egyáltalán nem biztos, hogy a 10 közül, a tökéletes alakú nyer. Lehet, hogy olyan az arca, mintha citromba harapott volna, vagy épp fennhordja az orrát. Ez nem túlságosan vonzó. Ellenben a természetes, bájos mosoly vonzza a tekintetet. Az egyenes tartás, egy finom mozdulat vonzza a tekintet. Egy kedves szó és az odafigyelés pedig vonzza az embereket. Tudjátok miért? Mert hiánycikk. Mert kezdjük elveszíteni az igényt az ilyenfajta attitűdre. A mai megosztott, depresszív, boldogság- öröm- és hitpótló tevékenységek mellett, egyszerűen eltűnt az igény a szépségre. Átvette az irányítást a „nekem te ne mondd, hogy mit vegyek fel”, a „majd azt én tudom” és „az úgy nézek ki és úgy viselkedem, ahogy akarok”. Nos, ez messze van az eleganciától. Ez a viselkedés nem elegáns, hiába veszel fel szép ruhát. 

Az, hogy napjainkban mennyire torzult el a nőiesség, a férfiasság, a karakter, mint olyan fogalma, egy újabb cikket is megérne. Csak annyit mondok, hogy vessünk egy pillantást a Gucci tavalyi férfidivatnak nevezett valamilyére, vagy próbáljuk értelmezni a fenékbe vágó, szakadt női sort és crop top kombót és kicsit gondolkozzunk el, mit is várunk nőként a férfiaktól és fordítva. Tényleg fel tudunk nézni nőként egy feminin férfira? Tényleg azt hisszük, hogy a férfiak észrevesznek, ha már elsőre mindent látnak belőlünk? Nem azt mondom, hogy zsák-, vagy egyenruhát a népnek, de azért meg lehetne találni az átmenetet, ami a sejtetésben rejlik. Miért vált ikonná Audrey Hepburn és miért alapdarab még ma is a Chanel-féle kisfekete? Mert egyéniségek. Audrey Hepburn azt mondta „az elegancia az egyetlen szépség, mely soha nem fakul”. Coco Chanel szerint pedig: „ha szépülni szeretnél, a lelkeddel és a szíveddel kell kezdened, mert addig egy kozmetikum sem fog hatni.” 

A két nagyhatású nő mellé pedig egy hazai férfi tanács:

„Jól öltözött az, aki jól szabott és jól összeállított ruházatot visel. Elegáns pedig az, aki ezenfelül az öltözködésével a saját egyéniségét is megmutatja.” – Schiffer Miklós nemzetközileg ismert magyar divat- és stílustanácsadó, divatszakértő.

Tehát, Suit Up!, de minden nap! Legyetek elegánsak kívül-belül! A „belső” kiegészítőt sose felejtsétek otthon☺ 

Demeter Anna

Csatlakozz hozzánk az őszi tematikus hetünkre! Idén október 25-31. között az eleganciát tűzzük zászlónkra. Gyere, és mutasd meg, mennyire tudsz elegáns lenni egy hétig (vagy akár tovább is 😉 ) #margarettematikushét #eleganciahete

„Ha nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük” – Tóth Gabi védelmében

Nyílt levél Tóth Gabinak.

Kedves Tóth Gabi!

El nem tudom mondani és felsorolni mennyi gyűlöletet kaptam életem során azért, mert fontos volt a hitem. Nem, nem azért, mert elmondtam valamiről a véleményem, hanem mielőtt még bármiről is kifejthettem volna mit gondolok, az a két szó, hogy keresztény vagyok, hihetetlen reakciókat váltott ki az emberekből.  Volt, hogy előtte teljesen normálisan és kedvesen viselkedő egyének, a buli közepén elkezdtek velem ordibálni, azért, mert annyit jelentettem ki, hogy szerintem létezik Isten. Hatodikos koromban, 12 évesen, teljesen kiközösítve éreztem magam a röplabda edzéseimen mert, tudták a csapattársaim, hogy járok templomba és hülyének néztek miatta. A gimiben aktivistának csúfoltak mert fontos volt számomra a keresztény közösség életben tartása és mindenféle ilyen programon részt vettem. 

Miért írom most ezt le? Nem azért, mert sajnáltatni szeretném magamat vagy az áldozat szerepben szeretnék tetszelegni. Azért írom le mert bár mivel tudtam és arra tanítottak, hogy az a helyes, hogy kiálljak a hitem mellett, nem mindig tettem ezt szívesen. Ha megszólták, megvédtem, és mindig jó hangosan hangoztattam, hogy igenis márpedig keresztény vagyok, de sokszor nem jó szívvel tettem, hanem csak azért mert muszáj. Arra vágytam, hogy elfogadjanak és szeressenek az emberek, ez pedig általában ritkán történt meg, miután kiderült a „titok”. 

A tinédzser éveim alatt te voltál a rocker csaj. Nem igazán hallgattam a zenédet és nem is ismertelek, aztán az elmúlt évben elém került egy bejegyzésed, arról, milyen sokan tartanak agymosottnak, amiért hívő vagy. Mélyen szívembe találtál ezzel a pár mondattal.

Mintha megfogalmaztad volna egy posztban, amit életem során oly sokszor éreztem, és lenyűgözött a bátorságod! Ráadásul nemcsak a bátorságod, de az, hogy a „menő”, kereskedelmi tévében szereplő, fesztiválokon koncertező, tetkós Tóth Gabi írta. Nem a hosszú szoknyás Irénke, aki heti 5 misére jár arany feszülettel a nyakában (nem mintha ezzel bármi gond lenne, de tőle nem lepne meg egy ilyen poszt és talán akkora hatást se gyakorolna rám) hanem az a Tóth Gabi, akiről nem gondoltam volna, hogy ilyet tesz. És ez ötszörös erővel hatott rám. Ha ez a nő, akit ismer az ország, híres, nem a megszokott katolikus „jó kislány” szereplő, hanem rocker csaj, újdonsült anya, népdal énekes, sztárban sztár zsűritag, képes felvállalni a hitét, akkor én Demjén Dorottya, hogy jövök ahhoz, hogy ezt ne teljes szívvel, lélekkel tegyem meg? Minimum napi tanúságtételt kellene tennem, hogy olyan szinten bátor és elhivatott legyek, mint te. 

Gabi, te erőt öntöttél az olyan fiatal lányokba, mint én. Példakép lettél számomra, én is ilyen bátor, és erős keresztény nő szeretnék lenni.

Akik pedig azt mondják, nem vagy hiteles, mert tetoválásod van, azok repüljenek el a 21. századba és légyszi ne a sötét középkor vallásosságánál ragadjanak le. Vagy akik, kritizálnak tanulmányaid hiánya miatt, azok kezdjenek el bibliát olvasni. Ajánlom Jézus, mint főszereplő történetét, aki ács, az apostolokat, akik halászok és személyes kedvencemet Mária Magdolna életútját. Hétvégi olvasmánynak szuper lesz, megígérem!  Akiknek pedig csupán, annyi a problémájuk, hogy hiszel és fontos számodra a magyarságod, azoknak kívánom, hogy legalább egy érték mellett álljanak ki, ami nem túl népszerű, csak fele annyi bátorságuk legyen, mint neked, mert kíváncsi lennék mit reagálnának, ha ország világ gyalázná őket vagy a családjukat?

Hihetetlen a küldetés, misszió és evangelizáció, amit tettél, az elmúlt pár hétben. Olyan embereket, értél el, azzal, hogy vállaltad Istent, akiket nem biztos, hogy a Katolikus Egyház a segítséged nélkül el tudott volna érni . Viszont te segíteni tudtál és együttműködtél! Reményt adsz nekem is, hogy nem csak a templomban, kis kosztümben lehet evangelizálni, hanem olyan helyeken is (lásd pl. szórakoztatóipar), amit hagyományosan nem kötünk össze a kereszténységgel. 

Végszónak pedig csak annyit, hogy ez a gyűlölködés, amit kapsz, azt jelzi, hogy valamit nagyon jól csinálsz! A sátán mindig azokat támadja a legjobban, akik a legnagyobb dolgokat viszik véghez Jézusért! Kérlek a lelkedet óvd ezektől a gyűlölködő üzenetektől – „gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé” -és ne felejtsd, az Isten megvívja harcainkat és jutalmat kapsz ezért az üldöztetésért a mennyben!

Felemelő volt az éneklésed a zárómise előtt, köszönjük! 

Imádkozunk érted és egész családodért, nem csak én, hanem több százan ebben az országban! Mögötted vagyunk mindannyian, de legfőképpen a jó Isten, aki oltalmaz, véd, szeret és elkap, hogyha kell. 

„Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek.”

Az Úr legyen előtted,
hogy a jó utat mutassa neked.
Az Úr legyen melletted,
hogy téged karjába zárjon és megvédjen.
Az Úr legyen mögötted,
hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.
Az Úr legyen alattad,
hogy felfogjon, ha leesel.
Az Úr legyen tebenned,
hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.
Az Úr legyen körülötted,
hogy megvédjen, ha mások rád rontanak
Az Úr legyen fölötted,
hogy megáldjon téged.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten,
ma, holnap és minden időben.

A jó Isten áldását kérem rád és egész családodra,

Demjén Dorottya

Fotó: Tóth Gabi Facebook oldala

A szépség védelmében

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Ez a cikk kapcsolódik egy korábban megjelent íráshoz a blogon, ami arról szólt, hogy a Victoria’s Secret angyalokat mostantól lecserélik „átlagos” emberekre, akiknek nem az a munkájuk, hogy a külcsínyért tegyenek nap mint nap, hanem egyéb, az élet különböző területein elért eredményeik alapján lesznek ők a Victoria’s Secret nagykövetei.

Nekem úgy tűnik, hogy van egy tendencia a mai kultúrában, ami arrafelé vezet minket, hogy a szépséget nem szabad bizonyos feltételekhez kötni. Azaz, ha jobban megnézzük, tulajdonképpen mindenki és minden szép.

De, hol kezdődik a szépség fogalma? Lehetséges, hogy ez mindenkinek szubjektív?

Én mindent egybevetve azt tapasztalom, hogy igenis, a mai napig vannak olyan dolgok, amik az emberek 90% százalékának tetszenek, és ezekről -a kevés kivétellel- mind el szoktuk ismerni, hogy szép. Miért? Mert ezek látványa szemet és szívet gyönyörködtető… Mert még látni szeretnénk hasonlót… Mert van egy varázsuk, ami pusztán örömet okoz azzal, hogy csodálhatjuk.

Azt gondolom, kevés olyan dolog van, amiben ne lehetne meglátni legalább egy szeretnivaló dolgot, vagy valami szépet, és ez az emberekre fokozottan igaz! Ugyanakkor, igenis létezik egy eredeti, „örök – szépség”, ami mindig megfogja az embert. Ilyen ikon például Audrey Hepburn, akit a legtöbb ember klasszikus szépségnek ismer el. Mi pedig vagy közelebb állunk ehhez a képhez, vagy távolabb.

Talán ide köthető az a jelenség is, amiért manapság elkezdtük inflálni a szépség értékét. Mintha attól, hogy bizonyos dolgokról elmondjuk, hogy szépek, azzal a többi már nem lenne eléggé megbecsülve. Pedig nem erről van szó. Mégis, ahogy látom, úgy próbáljuk meg ezt orvosolni, hogy napjainkban mindent elfogadunk, felvállalunk és gyönyörűnek vallunk: ilyenek a seprűvénák, a narancsbőr, a karikás szemek és a kócos, összecsapott „elaludtam reggel” frizura is, és hozzátesszük, hogy ezek természetes dolgok. 

A természetes megjelenés rendben is van, viszont így összemossuk a pozitív önértékelést és az önszeretet, az amúgy jóval objektívabb, általános szépség-képpel. Mintha az előbbi kedvéért inkább az utóbbit degradálnánk le… Ezzel pedig sikerül elbillenteni az egyensúlyt a mérleg túloldalára. Hatalmas kincs és érték, ha az ember tudja szeretni a szépséghibáit, tud beszélni róluk, hiszen másokat is segíthet abban, hogy elfogadják önmagukat. Ami szerintem a kulcs, hogy a testi adottságainkat illetően ne féljünk mások véleményétől, hiszen nincs élő ember, aki hibátlan. Az pedig egy jó dolog, ha ez az üzenet sok helyre el tud jutni.

Miután rájövünk erre, nem akarjuk elvenni a szépségtől sem azt az elismerést, ami neki jár.

Hornisch Aliz

Kérlek nyisd ki nekem az ajtót – legyen újra trendi az úriemberség!

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Korábban, ha valaki megkérdezte tőlem, merre van Magyarország (sajnos még az Egyesült-Királyságban is találtam erre példát) akkor mindig sebtiben Közép-Európával válaszoltam. A félév elején kifejezetten zavart, amikor a németek Kelet-Európai jelzőkkel illettek – ám ez mostanra megváltozott. Ha Európában Kelet-Európa jelenti a klasszikus értelemben vett férfi-női szerepek létét, akkor büszkén vallom magam Kelet-Európainak!

A tavaszi egyetemi félévemet a világ egyik legfejlettebb országában, Norvégiában töltöttem. Bár rengeteg érdekességet tanultam az országról, annak polgárairól, szokásairól vagy éppenséggel gazdasági helyzetéről, most mégis az erasmusos lét egy másik előnyéről szeretnék mesélni. A félév során számos európai, és Európán kívülről érkező diákkal volt szerencsém beszélgetni különböző társadalmi, gazdasági kérdéskörökben. A most következő sorokban a férfi-női szerepek és a nemek közti egyenlőség lesz terítéken.

Hogy mit jelent nyugaton egyenlő nőnek lenni? Többek között azt, hogy közös bevásárlásokkor sem a norvég, sem a német vagy éppen a belga fiú nem ajánlja fel a közösen vásárolt ételekkel megpakolt nehéz táska cipelését, hiszen véleményük szerint megsértődhetek, hogy nem néznek engem elég erősnek. Bár nem vagyok gyenge leányzó, a több kilós zsák cipelését mégis szívesebben bíznám a fiúkra. Így amikor a közel 4 hónapos itt tartózkodásom után egy cseh fiú kivette a kezemből a nehéz táskát fizetés után, nem jutottam szóhoz. Egy egész félév kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyivel rátermettebbek és udvariasabbak a kelet-európai fiúk nyugati társaikhoz képest. Itt hoznám be az udvariasság fogalmát. 

Az udvarias szó jelentése a magyar értelmező kéziszótár szerint: 

olyan ember, aki a társas érintkezésben, főleg idősebbekkel és nőkkel kapcsolatban; eleget tesz a tiszteletet kifejező, hagyományos szokásoknak; a társadalmi illem szerint viselkedő, előzékeny, figyelmes.” 

Bár a 21. századi feminizmus szeretné eltüntetni ezt a terminológiát azáltal, hogy az ajtó kinyitását és a nők előre engedését, vagy akár az előre köszönést kisajátítja és a nők elnyomásának értelmezi, személy szerint én kicsit sem érzem magam „nőbbnek” ezen alkalmakkor – nálam sokkal inkább visszafelé sülnek el a feministák ezen törekvéseik.

A minap egy érdekes beszélgetést folytattam egy belga barátnőmmel. Véleménye szerint nagyon is rendben van, hogy a fiúk és a lányok ugyanazokat a cselekedeteket végzik, teljes megkülönböztetés nélkül. Mindezzel én is egyetértértek, valóban én is meg tudok emelni egy 10 kg-os krumplis zsákot, levegőztetéssel ki tudok nyitni minden befőttesüveget – de nem akarom ezeket megcsinálni egy nagyon egyszerű indok miatt: csapatmunka. Hiszek abban, hogy minden a csapatmunkán múlik, és mikor egy fiú és egy lány együtt főz a konyhában igenis a fiú nyissa ki a befőttesüveget, a lány pedig vágja fel a zöldségeket. Továbbra sem azért, mert a másik nem nem lenne képes rá, hanem azért, hogy mindkettő érezze, szükség van rá. Ha mi, nők, mindent elvégzünk a konyhában (mert ugye képesek vagyunk rá) akkor mire a férfi odaér, hogy segítsen, és nincs már rá szükség, ne lepődjünk meg, hogy egy sörrel a kezében elfoglalja helyét a kanapén, míg a leves készre fő. Ha a férfiak úgy érzik, nincs rájuk szükségünk, mert mi, nők, mindent megcsinálunk helyettük, teljes joggal válnak határozatlan, nyápic kisfiúkká. 

Igenis hagynunk kell, hogy a férfiak férfiak és partnereink lehessenek, akikre szükségünk van, akikkel kölcsönös az egymás iránti tisztelet és támogatás. 

Mivel mással támaszthatnám alá ezen gondolatmenetemet, mint egy 2008-as Sophie Marceau filmmel. A gyerekek vagy egyebek című filmben a főszereplő férfi és nő helyet cserélnek, hogy megmérettessék magukat a másik munkahelyén. A film egy klasszikus francia komédia sok félreértéssel, helyzetkomikummal és egy romantikus befejezéssel, mely során egy mellékszereplő elárulja a 42 éve tartó boldog házasságának titkát – vigyázat, spoiler következik – azt, hogy mind a férfinak, mind a nőnek szüksége van a másik nemre, és ezt ki is mutatják a másik felé. 

Soraimat egy rövid idézettel zárnám. Csodálatosnak találom, hogy a magyar nyelvben a szinonimájaként létezik a gyöngébb nem kifejezés is. Ez a szókapcsolat nem a fizikai értelemben vett gyengeséget, hanem a női gyöngédséget, kedvességet, empátiát és odafigyelést rejti magában – mely éppen, hogy a női nem erőssége.

Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb? Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy.

Kosztolányi Dezső

Kisbán Petra

A diverzitás mintavállalata – avagy munkát keresnek a Victoria’s Secret angyalai

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Kezemben egy elegáns koktél, asztalomon főképp édes (és nem túl egészséges) ínyencségek, előttem pedig egy fekete képernyő, melyen nemsokára felhangzik Rita Ora, Shawn Mendes a The Struts és még sokan mások. Már csak pár perc, és Adriana Lima utolsó sétájára indul 18 év után a Nagy Alma kifutóján. Honnan is gondolhattam volna 2018 decemberében, hogy nem csak Adriana Limát, hanem az összes angyalt utoljára látom a Victoria’s Secret éves divatbemutatóján?

Victoria’s Secret a napokban jelentette be, hogy angyalaival szerződést bont, és új modelleket szerződtet, akik mostantól a brand új arcai lesznek. A kiválasztottak között van Priyanka Chopra Jonas színésznő, Amanda de Cadanet újságírónő, Adut Akech menekült, Valentina Sampaio (transz) és Megan Rapinoe LMBTQ+ aktivisták. A 7 új modell mind olyan „elismert nő, akiket egy közös szenvedély ösztönöz a pozitív változás elősegítésére”.

Hogy miért tekintem ezt a napot mégis a divatipar egyik gyásznapjának? Valóban dicsérendő, hogy a világ egyik legnagyobb fehérnemű márkája végre kiáll az egészséges testkép mellett, nem népszerűsíti és kényszeríti tovább az irrealisztikus edzés és diéta terveket a szegény lányokra, és olyan modelleket alkalmaz, akik közel állnak a hétköznapi emberekhez. Ez a modellváltás mégis számomra sokkal inkább a pozitív diszkrimináció újabb példája, mint egy dicsőítendő esemény.  

Romee Strijd, Gigi Hadid, Behati Prinsloo, Sara Sampaio, Winnie Harlow vagy éppen Palvin Barbara. 

Olyan lányok nevei, akiket évek óta csodálunk/csodálok a kifutón joggal nyerték el minden szimpátiámat, mert olimpikonokhoz méltó módon edzettek egész életükben. Hasonlóan például a cselgáncsozókhoz, kiknek szintén rendkívül fontos a testsúlyuk, jártak edzőterembe, tartották az étrendjüket, mindezt szüntelenül mosolyogva, a környezetüket (kötelezően) motiválva.

Ha egy sportolót nem kérünk meg, hogy „ne legyen csinos a teste” akkor ezeket a lányokat, akiknek a munkájuk a „jól kinézés” miért cseréljük le, és tesszük őket munkanélkülivé?

Számomra hatalmas motivációt adtak, mert bár tudtam, hogy irreális elérni az ő adottságaikat, mégis egy távoli céllal sokkal lelkesebben edzettem – bevallom, azzal a nyugodt tudattal, hogy ezt az „álmot” sosem érhetem el, így minden edzés öröm volt, 1-1 becsúszott csokoládétorta szelet pedig csak kisebb bűntudatot, sőt gyakran hatalmas boldogságot okozott. Most, hogy már „egészséges” modellek lesznek a mintaképek, sokkal nagyobb nyomást érzek, hogy ne hagyjam ki az edzéseimet, hiszen náluk „vastagabbnak” lenni már valóban nem lenne illendő…

Mi van akkor, ha valójában a VS csupán a felszínt kapargatja, és az emberek lelkében, mélyebben van a probléma? Azzal, hogy sokaknak hiányzik az egészséges önképük és nem tudják helyén kezelni azt, hogy vannak, akik vékony(abb)nak születnek náluk?

Bár megértem és támogatom a brand pozitív üzenetét, nem értek egyet azzal, hogy más lányokat a testük méretei miatt különböztetnek meg, és bocsátanak el állásaikból.

Fontosabb lenne az önértékelésre, önbizalomra és a mostanság oly divatos elfogadásra koncentrálni a testi diszkrimináció helyett, megtartani 1-2 modellt a korábbiak közül, főképp akkor, ha a VS is zászlajára tűzte már a diverzitást.

Kisbán Petra

Kép forrása: The Guardian

Hazaszeretet, de hogyan?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Nehéz kimondani, hogy “szeretem a házamat”, mert negatív visszhangja lett annak, ha valaki nagyra becsüli a nemzetét. De miért? Biztos többen találkoztunk már azzal a jelenséggel, amikor a hazafiságot összemossák a nacionalizmussal. Pedig II. János Pál pápa szerint egyszerű a képlet:

„A nacionalizmus jellemzője, hogy csakis a saját nemzete javát ismeri el és követi, más nemzetek jogainak figyelembevétele nélkül. Ezzel szemben a hazafiság, mint a haza szeretete, elismeri minden más nemzet jogát is arra, hogy hasonlóképpen szeresse hazáját: ez jelenti tehát a rendezett társadalmi szeretet útját.”.

II. János Pál pápa

A lengyelek vagy például az olaszok nagyon szeretik saját nemzetüket és azokat a sajátosságokat, amelyek meghatározzák őket. Az utóbbi időben mi is jól haladunk ebbe az irányba, egyre több reklám próbálja szerethetővé tenni magyarságunkat. Ezáltal persze elindult egy pozitív folyamat, de úgy érzem még nem az igazi. Leginkább az a probléma gyökere, hogy mindig valamilyen elvárásokat támasztunk, és azokhoz kötjük a hazánk és kultúránk iránti szeretetet.

Általános tendencia, – így rám is igaz – miszerint a határon túli magyarok sokkal többre értékelik magyarságukat, sokkal büszkébbek arra. Valahol én is érzem ennek a hagyatékát és azt az erőt, ami azáltal munkálkodik bennem, hogy a mai Magyarország határain kívül születtem. Mert én megtapasztaltam, milyen kirekesztettnek, kisebbségnek lenni a saját szülőföldemen, ahol az anyanyelvem csak sokadlagos, és a szűk környezetemre redukálódik a használata. Ahol még ma is küzdenek azért, hogy ne tűnjön el a magyar a saját földjéről, és nap mint nap tenni kell a megmaradásáért. Szóval mondhatjuk, megedződtem, és tudom, hogy kell azt a pici lángot ott legbelül örökmécsesként őrizni, és mindig bátran “büszke magyarnak lenni”. 

De fáj az, hogy itt a hazaszeretet nem ilyen. Végezetül pár kérdést szeretnék feltenni – melyek, bízom benne, hogy mindenkiben elindítanak valamit. Miért nem tudjuk elkülöníteni a patriotizmust a politikától, pártoktól, de legfőképp a feltételektől? Miért akarunk inkább európaiak lenni, mintsem magyarok? Miért támasztunk nagy elvárásokat, megugorhatatlan léceket a hazánkkal szemben? Miért keressük állandóan a hibát benne? Miért nem tudunk büszkék lenni a kultúránkra és történelmünkre? Amikor a világon már mindenkit elfogadunk, és mindenki előtt letérdelünk, akkor a hazánkat miért nem tudjuk egyszerűen, feltételek nélkül szeretni? 

Ivanova Patrícia