Kérlek nyisd ki nekem az ajtót – legyen újra trendi az úriemberség!

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Korábban, ha valaki megkérdezte tőlem, merre van Magyarország (sajnos még az Egyesült-Királyságban is találtam erre példát) akkor mindig sebtiben Közép-Európával válaszoltam. A félév elején kifejezetten zavart, amikor a németek Kelet-Európai jelzőkkel illettek – ám ez mostanra megváltozott. Ha Európában Kelet-Európa jelenti a klasszikus értelemben vett férfi-női szerepek létét, akkor büszkén vallom magam Kelet-Európainak!

A tavaszi egyetemi félévemet a világ egyik legfejlettebb országában, Norvégiában töltöttem. Bár rengeteg érdekességet tanultam az országról, annak polgárairól, szokásairól vagy éppenséggel gazdasági helyzetéről, most mégis az erasmusos lét egy másik előnyéről szeretnék mesélni. A félév során számos európai, és Európán kívülről érkező diákkal volt szerencsém beszélgetni különböző társadalmi, gazdasági kérdéskörökben. A most következő sorokban a férfi-női szerepek és a nemek közti egyenlőség lesz terítéken.

Hogy mit jelent nyugaton egyenlő nőnek lenni? Többek között azt, hogy közös bevásárlásokkor sem a norvég, sem a német vagy éppen a belga fiú nem ajánlja fel a közösen vásárolt ételekkel megpakolt nehéz táska cipelését, hiszen véleményük szerint megsértődhetek, hogy nem néznek engem elég erősnek. Bár nem vagyok gyenge leányzó, a több kilós zsák cipelését mégis szívesebben bíznám a fiúkra. Így amikor a közel 4 hónapos itt tartózkodásom után egy cseh fiú kivette a kezemből a nehéz táskát fizetés után, nem jutottam szóhoz. Egy egész félév kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyivel rátermettebbek és udvariasabbak a kelet-európai fiúk nyugati társaikhoz képest. Itt hoznám be az udvariasság fogalmát. 

Az udvarias szó jelentése a magyar értelmező kéziszótár szerint: 

olyan ember, aki a társas érintkezésben, főleg idősebbekkel és nőkkel kapcsolatban; eleget tesz a tiszteletet kifejező, hagyományos szokásoknak; a társadalmi illem szerint viselkedő, előzékeny, figyelmes.” 

Bár a 21. századi feminizmus szeretné eltüntetni ezt a terminológiát azáltal, hogy az ajtó kinyitását és a nők előre engedését, vagy akár az előre köszönést kisajátítja és a nők elnyomásának értelmezi, személy szerint én kicsit sem érzem magam „nőbbnek” ezen alkalmakkor – nálam sokkal inkább visszafelé sülnek el a feministák ezen törekvéseik.

A minap egy érdekes beszélgetést folytattam egy belga barátnőmmel. Véleménye szerint nagyon is rendben van, hogy a fiúk és a lányok ugyanazokat a cselekedeteket végzik, teljes megkülönböztetés nélkül. Mindezzel én is egyetértértek, valóban én is meg tudok emelni egy 10 kg-os krumplis zsákot, levegőztetéssel ki tudok nyitni minden befőttesüveget – de nem akarom ezeket megcsinálni egy nagyon egyszerű indok miatt: csapatmunka. Hiszek abban, hogy minden a csapatmunkán múlik, és mikor egy fiú és egy lány együtt főz a konyhában igenis a fiú nyissa ki a befőttesüveget, a lány pedig vágja fel a zöldségeket. Továbbra sem azért, mert a másik nem nem lenne képes rá, hanem azért, hogy mindkettő érezze, szükség van rá. Ha mi, nők, mindent elvégzünk a konyhában (mert ugye képesek vagyunk rá) akkor mire a férfi odaér, hogy segítsen, és nincs már rá szükség, ne lepődjünk meg, hogy egy sörrel a kezében elfoglalja helyét a kanapén, míg a leves készre fő. Ha a férfiak úgy érzik, nincs rájuk szükségünk, mert mi, nők, mindent megcsinálunk helyettük, teljes joggal válnak határozatlan, nyápic kisfiúkká. 

Igenis hagynunk kell, hogy a férfiak férfiak és partnereink lehessenek, akikre szükségünk van, akikkel kölcsönös az egymás iránti tisztelet és támogatás. 

Mivel mással támaszthatnám alá ezen gondolatmenetemet, mint egy 2008-as Sophie Marceau filmmel. A gyerekek vagy egyebek című filmben a főszereplő férfi és nő helyet cserélnek, hogy megmérettessék magukat a másik munkahelyén. A film egy klasszikus francia komédia sok félreértéssel, helyzetkomikummal és egy romantikus befejezéssel, mely során egy mellékszereplő elárulja a 42 éve tartó boldog házasságának titkát – vigyázat, spoiler következik – azt, hogy mind a férfinak, mind a nőnek szüksége van a másik nemre, és ezt ki is mutatják a másik felé. 

Soraimat egy rövid idézettel zárnám. Csodálatosnak találom, hogy a magyar nyelvben a szinonimájaként létezik a gyöngébb nem kifejezés is. Ez a szókapcsolat nem a fizikai értelemben vett gyengeséget, hanem a női gyöngédséget, kedvességet, empátiát és odafigyelést rejti magában – mely éppen, hogy a női nem erőssége.

Mit számít az, hogy te vagy a gyöngébb? Te vagy az erősebb, mert visszaélhetsz azzal, hogy gyöngébb vagy.

Kosztolányi Dezső

Kisbán Petra

A diverzitás mintavállalata – avagy munkát keresnek a Victoria’s Secret angyalai

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Kezemben egy elegáns koktél, asztalomon főképp édes (és nem túl egészséges) ínyencségek, előttem pedig egy fekete képernyő, melyen nemsokára felhangzik Rita Ora, Shawn Mendes a The Struts és még sokan mások. Már csak pár perc, és Adriana Lima utolsó sétájára indul 18 év után a Nagy Alma kifutóján. Honnan is gondolhattam volna 2018 decemberében, hogy nem csak Adriana Limát, hanem az összes angyalt utoljára látom a Victoria’s Secret éves divatbemutatóján?

Victoria’s Secret a napokban jelentette be, hogy angyalaival szerződést bont, és új modelleket szerződtet, akik mostantól a brand új arcai lesznek. A kiválasztottak között van Priyanka Chopra Jonas színésznő, Amanda de Cadanet újságírónő, Adut Akech menekült, Valentina Sampaio (transz) és Megan Rapinoe LMBTQ+ aktivisták. A 7 új modell mind olyan „elismert nő, akiket egy közös szenvedély ösztönöz a pozitív változás elősegítésére”.

Hogy miért tekintem ezt a napot mégis a divatipar egyik gyásznapjának? Valóban dicsérendő, hogy a világ egyik legnagyobb fehérnemű márkája végre kiáll az egészséges testkép mellett, nem népszerűsíti és kényszeríti tovább az irrealisztikus edzés és diéta terveket a szegény lányokra, és olyan modelleket alkalmaz, akik közel állnak a hétköznapi emberekhez. Ez a modellváltás mégis számomra sokkal inkább a pozitív diszkrimináció újabb példája, mint egy dicsőítendő esemény.  

Romee Strijd, Gigi Hadid, Behati Prinsloo, Sara Sampaio, Winnie Harlow vagy éppen Palvin Barbara. 

Olyan lányok nevei, akiket évek óta csodálunk/csodálok a kifutón joggal nyerték el minden szimpátiámat, mert olimpikonokhoz méltó módon edzettek egész életükben. Hasonlóan például a cselgáncsozókhoz, kiknek szintén rendkívül fontos a testsúlyuk, jártak edzőterembe, tartották az étrendjüket, mindezt szüntelenül mosolyogva, a környezetüket (kötelezően) motiválva.

Ha egy sportolót nem kérünk meg, hogy „ne legyen csinos a teste” akkor ezeket a lányokat, akiknek a munkájuk a „jól kinézés” miért cseréljük le, és tesszük őket munkanélkülivé?

Számomra hatalmas motivációt adtak, mert bár tudtam, hogy irreális elérni az ő adottságaikat, mégis egy távoli céllal sokkal lelkesebben edzettem – bevallom, azzal a nyugodt tudattal, hogy ezt az „álmot” sosem érhetem el, így minden edzés öröm volt, 1-1 becsúszott csokoládétorta szelet pedig csak kisebb bűntudatot, sőt gyakran hatalmas boldogságot okozott. Most, hogy már „egészséges” modellek lesznek a mintaképek, sokkal nagyobb nyomást érzek, hogy ne hagyjam ki az edzéseimet, hiszen náluk „vastagabbnak” lenni már valóban nem lenne illendő…

Mi van akkor, ha valójában a VS csupán a felszínt kapargatja, és az emberek lelkében, mélyebben van a probléma? Azzal, hogy sokaknak hiányzik az egészséges önképük és nem tudják helyén kezelni azt, hogy vannak, akik vékony(abb)nak születnek náluk?

Bár megértem és támogatom a brand pozitív üzenetét, nem értek egyet azzal, hogy más lányokat a testük méretei miatt különböztetnek meg, és bocsátanak el állásaikból.

Fontosabb lenne az önértékelésre, önbizalomra és a mostanság oly divatos elfogadásra koncentrálni a testi diszkrimináció helyett, megtartani 1-2 modellt a korábbiak közül, főképp akkor, ha a VS is zászlajára tűzte már a diverzitást.

Kisbán Petra

Kép forrása: The Guardian

Hazaszeretet, de hogyan?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Nehéz kimondani, hogy “szeretem a házamat”, mert negatív visszhangja lett annak, ha valaki nagyra becsüli a nemzetét. De miért? Biztos többen találkoztunk már azzal a jelenséggel, amikor a hazafiságot összemossák a nacionalizmussal. Pedig II. János Pál pápa szerint egyszerű a képlet:

„A nacionalizmus jellemzője, hogy csakis a saját nemzete javát ismeri el és követi, más nemzetek jogainak figyelembevétele nélkül. Ezzel szemben a hazafiság, mint a haza szeretete, elismeri minden más nemzet jogát is arra, hogy hasonlóképpen szeresse hazáját: ez jelenti tehát a rendezett társadalmi szeretet útját.”.

II. János Pál pápa

A lengyelek vagy például az olaszok nagyon szeretik saját nemzetüket és azokat a sajátosságokat, amelyek meghatározzák őket. Az utóbbi időben mi is jól haladunk ebbe az irányba, egyre több reklám próbálja szerethetővé tenni magyarságunkat. Ezáltal persze elindult egy pozitív folyamat, de úgy érzem még nem az igazi. Leginkább az a probléma gyökere, hogy mindig valamilyen elvárásokat támasztunk, és azokhoz kötjük a hazánk és kultúránk iránti szeretetet.

Általános tendencia, – így rám is igaz – miszerint a határon túli magyarok sokkal többre értékelik magyarságukat, sokkal büszkébbek arra. Valahol én is érzem ennek a hagyatékát és azt az erőt, ami azáltal munkálkodik bennem, hogy a mai Magyarország határain kívül születtem. Mert én megtapasztaltam, milyen kirekesztettnek, kisebbségnek lenni a saját szülőföldemen, ahol az anyanyelvem csak sokadlagos, és a szűk környezetemre redukálódik a használata. Ahol még ma is küzdenek azért, hogy ne tűnjön el a magyar a saját földjéről, és nap mint nap tenni kell a megmaradásáért. Szóval mondhatjuk, megedződtem, és tudom, hogy kell azt a pici lángot ott legbelül örökmécsesként őrizni, és mindig bátran “büszke magyarnak lenni”. 

De fáj az, hogy itt a hazaszeretet nem ilyen. Végezetül pár kérdést szeretnék feltenni – melyek, bízom benne, hogy mindenkiben elindítanak valamit. Miért nem tudjuk elkülöníteni a patriotizmust a politikától, pártoktól, de legfőképp a feltételektől? Miért akarunk inkább európaiak lenni, mintsem magyarok? Miért támasztunk nagy elvárásokat, megugorhatatlan léceket a hazánkkal szemben? Miért keressük állandóan a hibát benne? Miért nem tudunk büszkék lenni a kultúránkra és történelmünkre? Amikor a világon már mindenkit elfogadunk, és mindenki előtt letérdelünk, akkor a hazánkat miért nem tudjuk egyszerűen, feltételek nélkül szeretni? 

Ivanova Patrícia

Mire kialszik a tűz, elpárolog a víz is – A férfi és a nő háborúja

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

A kezdet kezdete óta világos, hogy nem létezhet férfi nő nélkül, s ez épp így fordítva. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy e két nem olyan ellenpárja egymásnak, melyek bár egyénenként egy egészt alkotnak, mégsem befejezettek egyedül. Ennek ellenére a két világi mozgatóerő olyan ellentétes pólusokkal operál, melyek komoly megértést és pontosan kimért munkát igényelnek, hogy egy hullámhosszra kerüljenek, majd befejezzék feladatukat, mely mindenkoron valami nagyobb, maradandó és végtelenbe mutató. Olyan amilyenre az ember nem képes egyedül.

A férfi, mint a tűz, a terjeszkedő erő, az alakító, a védelmező és a pusztító. A nő, mint a víz, a hajlékony, a megértő, a gyógyító és a csillapító. Két egymásra nehezedő energia, amelyek valójában arra hivatottak, hogy egyikük-másikjuk túlfutását szabályozzák úgy, hogy közben saját világukban is kiteljesednek. E két erő bár elsőre egymástól súlyosan eltér, valójában gyökereiben mindkettő hasonló feladatot lát el, csupán más esszenciával, más módon, más egyéni meglátásban.

A férfi a Napra tekint, tüzét annak mintájára alkották. A tüzet körülveszik az emberek és védelmét vagy pusztító erejét remélik. Ennél fogva a férfi létezésének elemi része, hogy a világ közepén áll, formál és alakítja a dolgokat maga körül. Táplálója a puszta elismerés, nagyságának méltatása, az örökös közép szerepe. A férfi nehezen ért meg, hosszú fáradtságos munkával alkalmazkodik és félelmetes erejénél fogva sokkal könnyebben árt. Haszna és szükségessége azonban vitathatatlan. Ő az, aki nem hordozza magában, amit felemészt, hanem saját javára fordítja azt, ennél fogva tiszta, határozott és markáns véleménye van, egyenes döntéshozó. Ő, aki elfoglal, megural, teret hódít, így mindig fel és előre halad és csak nagyobb lesz.

A nő a Holdat szemléli, vizét annak útján haladva alakítja. A víz mentén az emberek oltalmat, megértést remélnek. A nő valahonnan ered, s valahová tart, úgy, hogy mindeközben saját körforgása van. A víz fent és lent jár, alakja folyton változik, a nő látása ennél fogva szélesebb és körültekintőbb. Tisztaságának megőrzéséhez figyelmességre, gondoskodásra van szüksége. Adakozó, de csak akképpen, amilyen módon óvják. Könnyebben szétesik, nem harcra termett, gyakran hordozza magával a dolgokat, amiket felvesz és nehezen hoz döntést. Ugyanakkor a víz maga az élet táplálója, alkotója és gyógyítója. A nő természeténél fogva kitartó, alkalmazkodó és megértő. Ő az, aki befogad, körülölel, magával ragad és mindenhol jelen van, így nincs szüksége terjeszkedésre.

A zabolázatlan tűz mindent elpusztít maga körül, míg a magára hagyott víz elvész körforgásában és telítődik a szeméttel, céltalan lesz. Ezért, miképp a Nap a Holddal, a tűz a vízzel is harmóniában kell, hogy éljen. A nappal energiával tölt fel, alkotásra buzdít és erőt ébreszt, míg az éjszaka megnyugtat, pihentet és elgondolkodtat. Egyik a másiknak gondos váltója. Hogy a tűz ne lehessen az ember veszte a víznek csillapítani kell azt, és hogy a víz ne hordja magában a szemetet a tűz dolga megtisztítani attól útját. Mindezen táncot úgy kell lejteniük, hogy az ne egymásnak feszülés, hanem együttműködés legyen. Alakítaniuk a világot úgy szükséges, hogy ahol tűzre van szükség ott tűz munkálkodjon és, ahol vízre ott víz.

Ha azonban a tűz és a víz erejüket arra használják, hogy egymással háborúzzanak, akkor körülöttük a világ nem halad előre, s így legvégül mire kialszik a tűz elpárolog a víz is. A férfi és nő háborúját tehát nem egymással, hanem egymásért kell, hogy vívja. A két teljes egésznek úgy kell dolgoznia, hogy az egy harmadik fentebb való javát szolgálja, közben ismerve és elismerve egymás erősségeit, gyengeségeit. 

Fontos észrevenni továbbá, hogy, ha ezen két erő elég ideig halad egy úton, képes lesz egyik a másikat nem csak ellenszabályozni, hanem annak működését részben magáévá tenni. A férfi és a nő tehát nem csak szolgálója, kísérője, követője és vezetője egymásnak, hanem, ha úgy tetszik példája is. Egyik a másiktól így nem csak teret foglalhat, terhet vehet el vagy szabályozhatja azt, hanem tanulhat is. De csak akkor, ha mindkettőjüknél megvan a felismerés, elhivatottság és a rajtuk túlmutató cél iránti elkötelezettség.

Filep Dávid

Működhet a párkapcsolat, ha eltérő az értékrend?

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy megoszthassuk különböző szemszögeinket!

Erre a kérdésre akkor tudsz magadnak körültekintően és hitelesen A-t vagy B-t mondani, ha a választ valamilyen formában már megtapasztaltad. Ha foglalkoztat a téma, íme, néhány hasznos lépés, ami már a kezdeteknél segíthet az eligazodásban!

Az ismerkedés jó esetben olyan, mint a tangó. Két ember egymáshoz való közeledése a kellő távolság megtartásával, majd fokozatosan az intimitás alapjául szolgáló bizalom megélése. Ha kihagysz egyébként lényeges lépéseket, hamar véget ér a tánc. A kezdeti vonzalom gyorsan elmúlik, a közös élmények pedig csupán megszabott ideig kötnek össze két embert. Ha egy picit elcsendesedsz, biztosan érezni fogod a lényeget: a teljességet, vagy a hiányt. 

Különbözőek vagyunk, különböző tulajdonságokkal. Ez nem azt jelenti, hogy ha te porcukorral eszed a káposztástésztát, a másik meg borssal, akkor itt a vége, fuss el véle. Azonban igenis fontos, hogyan gondolkozik az általunk választott társ arról, ami számunkra lényeges. Legyen az vallás, politika, munka, nevelés, egy átlagos emberi szituációban való megnyilvánulás. Mert valóban, a rózsaszín ködben homályosan látjuk ezeket a kérdéseket, de amint oszladozni kezd a színes fátyol, bizony előtérbe kerülnek és könnyen konfliktusokhoz vezethetnek. Ha tudod, hogy a melletted lévő embernek ugyanaz fontos, mint neked, az biztonságot ad. Nekem személy szerint nagyon tetszik a következő gondolat: Vigyázz, hogy te válassz, ne csak hagyd, hogy kiválasszanak! Ezt folytatva pedig a legfontosabb: vállald magadat. Vállald a hited, a nézeteid, a véleményed – aki ezt nem tudja teljességgel elfogadni, azzal nem leszel boldog. Ilyen egyszerű és pontosan ugyanennyire nehéz is ezt megélni.

Fájdalmas megtapasztalás, amikor rádöbbensz, hogy egy kapcsolat alapvetően triviális dolgok miatt nem működik, de ez nem véletlen. Tudnod kell, hogy ez azért történik, mert csodálatos érzés lesz, amikor jön valaki, akinek nem kell magyarázkodnod, akit nem akarsz meggyőzni, akinek (pluszmínusz a családjának, barátainak) nem akarsz majd megfelelni – és fordítva. Néha nem is gondolnánk, mennyire meghatározza az életünket, hogy milyen környezetben nőttünk fel. Éppen ezért, ha egy, a miénkkel ellentétes szemléletet próbálunk magunkra kényszeríteni, illetve a sajátunkat átragasztani a másikra, az egy folyamatos küzdelmet eredményez. A kisebb-nagyobb harcok következtében pedig elveszik a kapcsolatból a lényeg, amit nem helyettesíthetsz pillanatnyi örömökkel, utazásokkal, ajándékokkal. Onnantól, hogy elkezdtek azon gondolkodni, min változtatnátok csak azért, hogy tényleg minden jó legyen, onnantól baj van. Az egyik fél ugyanis elkezdi feladni saját magát, az elveit, hogy hasonuljon a másikhoz a kevesebb konfliktus érdekében. A tangóból kiveszik a tűz és a bizalom. Kihagytak pár lépést. 

Annak érdekében, hogy ezt elkerüld, egy jó tanács: kérdezz és figyelj!

A kezdetek kezdetén ez a legbiztosabb: beszélgess, sokat! Ismerd meg a másikat, de úgy, hogy közben a legfontosabb szabályt tudd: soha ne bízd a szívedet valakire anélkül, hogy nem győződtél meg a másik alkalmasságáról. Ez nem azt jelenti, hogy van egy mázsás kódexed, amiben pipálgatod az elvárásokat, hanem azt, hogy értékeled magad. Figyeld meg például hogyan viselkedik azokkal, akiknek nem akar megfelelni, hogyan reagál, amikor mesélsz neki számodra fontos dolgokról és persze figyeld meg önmagad az egész szituációban. 

Margaret Mitchell szerint csak akkor lehet boldog a házasság, ha két hasonló lélek kerül egymás mellé. Ha a gondolat elejére ugrunk, akkor azonban boldog házasság csak jó párkapcsolatból lehet. Ha egy életre szóló társat szeretnél, íme egy biztos recept: Állj meg! Figyelj! Hallgass! Imádkozz! 

Demeter Anna

Inspiráló alapgondolat: maiige.hu

Fotó: Unsplash

A lánykérés művészete

A mai társadalom elbizonytalanítja a férfiakat…[…] Ilyesmi gondolatok vannak a fejekben: Miért kötelezném el magam? Hogyan fogjuk megoldani a meglévő problémáinkat? Mi van, ha később találok valakit, aki még jobban illik hozzám? …[…] Ezért is döntöttem úgy, hogy  megírom ezt a cikket, hogy egy kis reklámot csináljak a házasságnak. Szeretném, ha az interneten böngésző generációm látná, hogy vannak párok, akik ilyen fiatalon is döntésképesek…..

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának  véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Aniával (a mennyasszonyommal) két éve voltunk együtt, amikor elhatároztam magam a lánykérésre. Lengyel menyasszonyomat Veronában ismertem meg Erasmus alatt, majd ezután egy fél évet távkapcsolatban töltöttünk, azóta pedig Budapestre költözött és egy nagyvállalatnál dolgozik. Nekem az nagyon fontos volt, hogy egy városban éljünk, minden nap találkozzunk, beszélgessünk és annyi minőségi időt töltsünk együtt, amennyit csak lehet. Ezen beszélgetések alkalmával direkt nehezebb témákat is felhoztunk, olyanokat, amik sok párkapcsolatban konfliktust jelentenek, gondolok itt a vallástól kezdve, az abortuszon át, a gyereknevelésig.  Ezek a beszélgetések érlelték meg bennem a bizonyosságot, hogy én ezzel a nővel szeretném leélni az életemet. Szerintem Aniával nagyon sok mindenben hasonlítunk, így például az alap értékrendünkben. Ezen kívül van persze sok dolog, amiben különbözünk, ami miatt felnézek rá. Annyi mindent tanultam már tőle, és még annyi mindent szeretnék. Szerintem az a legfontosabb, hogy egy olyan partnert találjunk, akire fel tudunk nézni, és folyamatosan fejlődni tudunk egymás szeretetében. Nekem a döntést ezek után egyszerű volt meghozni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen csodálatos nővel köthetem össze az életemet. A lánykérés szervezésében a legnehezebb nekem a gyűrűválasztás volt, mert Ania nagyon ad az apró részletekre, és rástresszeltem, hogy mi van, ha nem fog neki tetszeni. Végül szerencsére nagyon tetszett neki a választásom, úgyhogy felesleges volt aggódnom. A helyszín az adott volt: nagyon szeretünk túrázni, és Zakopane a kedvenc célpontunk, ahol rengeteg gyönyörű túraút van. Egy ilyen túra alkalmával 1400 méteren a Morskie Oko tengerszem jegén tettem fel a nagy kérdést, és a válasz az eddigi legboldogabb igen volt, amit életemben hallottam. 

 A mai társadalom elbizonytalanítja a férfiakat. Mindannyian ismerünk olyan párokat, akik már évek óta együtt vannak, de mégsem házasodnak össze. Ilyesmi gondolatok vannak a fejekben: Miért kötelezném el magam? Hogyan fogjuk megoldani a meglévő problémáinkat? Mi van, ha később találok valakit, aki még jobban illik hozzám? Minek házasodnánk össze, ha már úgyis együtt élünk? Mi változik? Én személy szerint nagyon sajnálom, hogy a legtöbben manapság ebből a szemszögből néznek saját kapcsolatukra. Az én esetemben ezek a kérdések inkább afelé irányultak, hogy a nyelvi és kulturális különbségeket hogyan fogjuk megoldani. Erre pedig a korábban említett beszélgetések adtak választ: minél jobban megismertem Aniát, annál biztosabb lettem benne, hogy ezek a különbségek csak tovább színesítik kapcsolatunkat. 

Én az elköteleződéstől soha nem féltem. Ez gondolom azért van, mert egy olyan családba születtem, és olyan környezet vett körül életem meghatározó pillanataiban, akiktől megláthattam, hogy milyen gyönyörű a házasélet. Az a szerelem, ami sugárzik ezekből az ismerőseimből egyszerűen leírhatatlan egy internetes cikken keresztül, ezt tényleg csak úgy tudja megtapasztalni az ember, ha a saját szemével látja, a saját bőrén tapasztalja. Az a szenvedély, ahogy egymásra néznek, ahogy jobban szeretik a házastársukat, mint saját magukat, ahogyan apró gesztusokkal kifejezik a szeretetüket. Szerintem az a baj, hogy ezeknek a gyönyörű házasságoknak nincs akkora reklámja, mint a fentebb említett hozzáállásnak. Filmek, zenék reklámok tele vannak utalásokkal, és olyan képekkel, melyek a házasság előtti együttélést reklámozzák, a házas életet pedig unalmasnak, a személyes szabadságod és önmegvalósításod végének mutatják be. Ezért is döntöttem úgy, hogy elfogadom Dorci felkérését, és megírom ezt a cikket, hogy egy kis reklámot csináljak a házasságnak. Szeretném, ha az interneten böngésző generációm látná, hogy vannak párok, akik ilyen fiatalon is döntésképesek, és hisznek a házasság szentségében. Már alig várom, hogy Aniával összeházasodjunk, és mindennapi életünkkel reklámozzuk a házasságot. 

Molnár Krisztián

Fotó: Unsplash

Hagyd magad meglepni!

Nem az a kislány voltam, aki mindig babázott és már gyermekkorában arról álmodott, hogy hány gyereke lesz. Hatalmas esküvőről sem álmodoztam és azt sem igazán láttam, hogy mi az, amit szeretnék csinálni.
Hosszú évekig orvos akartam lenni, váltottam, azzal a jelszóval, hogy egy kórházi osztályos orvosnak vajmi kevés ideje van igazán a beteggel foglalkozni, én pedig csak egyet tudtam biztosan; emberekkel szeretnék foglalkozni. Abban azonban egészen biztos voltam, hogy tanár az nem leszek, meg abban, hogy nem fogok hittant tanítani, mert a hit az nem átadható és hogy egyházi gimnáziumban sem fogok dolgozni, mert az életidegen.

Mindehhez képest 25 éves koromban férjhez mentem, 30 éves koromra született három gyermekünk és egy egyházi gimnázium igazgatóhelyettese vagyok 9 éve és többek között hittant is tanítok, sőt aktívan részt veszek az iskola lelki programjainak szervezésében. Közben szereztem öt diplomát, beutazhattam a fél világot és személyre szabott izgalmas feladatokat végezhetek, mint nemzetközi kapcsolatépítés, HR feladatok, lelkészségi munka. Nem így terveztem, csak hagytam magam meglepni, de mindez elsősorban nem az én érdemem, talán csak annyi, hogy nyitott voltam, hogy volt bennem készség arra, hogy felelősséget vállaljak, elköteleződjek és volt bennem nyitottság az újra, a tanulásra. Igent mondtam a kihívásokra, éltem a lehetőségekkel, azzal, ami épp jött. Nem voltak kész terveim, kész válaszaim meg még kevésbé. Ma sincsenek, csak éltem azzal, amit az élet adott. A családom és a hivatásom kölcsönösen gazdagították egymást, akkor is, ha ez időként küzdelmet is jelentett, mégis így lettem teljessé.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: unsplash