Kudarc és siker – a folytatás bátorsága

Senki nem születik nyertesnek, de senki nem születik vesztesnek sem. Kudarcaink és sikereink állandó körforgásában élünk. Nevezhetjük ezeket évszakoknak is, ahogy egy éven belül követi egymást az ősz, tél, majd tavasz és a nyár. 

Te most melyik évszakodban vagy? Minden jól halad, többé-kevésbé abba az irányba tartasz, ami Neked megfelel? Vagy éppen váltáson gondolkodsz, talán éppen egy kudarc ért, párkapcsolati, munkahelyi, vagy akár családi problémák is terhelhetnek.

Minap a prédikációban elhangzott, hogy Jézus nem a nyertesekből csinált magának csapatot, hanem a vesztesekből csinált nyerteseket. A vesztesekből. Nyerteseket.

Ezen elgondolkodtam. Biztos már mindenkit ért valamilyen siker, legyen az bármi. Gyerekként még az olyan természetesnek tűnő dolgokat is megünnepeltük, hogy megtanultuk bekötni a cipőfűzőnket. Tulajdonképpen a mai napig biztosan érnek minket apró sikerek. Valakivel végre sikerül találkozni, nem felejtjük el berakni az esernyőt, tudunk vért adni, átmegyünk a vizsgán, találunk egy jó ajándékot anyukánknak stb. Az élet apró örömei elkísérnek.

Mégis, ha nyomás alatt áll életünk valamelyik része, akkor könnyű ezeket elfelejteni.

Pedig a kudarcaink nem véglegesek. Én ezt sok úton megtapasztaltam. Nagyon nehezen indultam neki az egyetemnek érettségi után, szívesen rápihentem volna egy évet. Mindig is jó tanuló voltam, de itt kicsit „elengedtem” a dolgot. Meg is lett az eredménye: kapásból egy év csúszással indítottam, a családom legnagyobb megdöbbenésére. Ezután fel kellett tennem a kérdést: szeretném megcsinálni ezt a szakot? Érdekel? Miért vagyok itt, kinek a vágyaiért tanulok? Ha akkor és ott nem találok ezekre kielégítő választ, egyetemet váltottam volna.

De találtam válaszokat. Szeretnék gyógytornász lenni. Megszerettem abban a félévben, amit láttam belőle. Már nem voltam az a dicsőséges diák, mint amikor nekiindultam, de mégis küzdeni akartam érte. Így hát folytattam.

Jelenleg a mesterképzést végzem, mert időközben megéreztem a hívást, hogy szeretnék majd tanítani az egyetemen. Mivel tudatosabb lettem, csatlakoztam egy kutatáshoz, ahonnan lett egy nagyszerű konzulensem, és most készülök a TDK-ra… Öt évvel ezelőtt, amikor kijöttem az anatómia terem ajtaján dermedten és zúgó fejjel, nem gondoltam volna, hogy így fog végződni ez a történet. Egy kudarc története.

Az élet nem egy év körforgását veszi alapul, néha felborul a sorrend. Ha már sok kudarc ért bennünket, sok az ősz és sok a tél, akkor gyakran feltesszük a kérdést: velem van a baj? Rosszul csinálom, változtassak? Szerintem egyik kérdés sem rossz. Néha meg kell állni, őszintének lenni, akár irányt váltani. Viszont ha „csak” egy esés volt, onnan érdemes felállni.

Winston Churchill szavait idézve:

“A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: a folytatáshoz való bátorság az, ami számít.”

Hornisch Aliz

Felvállaljam a hitemet? Vagy totál ciki?

Egyszer egy barátom megkérdezte tőlem, hogy nekünk, keresztényeknek fel kell-e vállalnunk a hitünket? Érdemes-e tudatni a világgal az álláspontunkat?
Hezitálás nélkül azt mondtam, hogy igen. De miért?

Neked mi a történeted?

Személyes történet következik. Nagyon sokáig szégyelltem, hogy hívő vagyok és vasárnaponként templomba járok. Akkoriban még úsztam és vízilabdáztam és nem számított menőnek az, aki ilyesfajta mókába bocsátkozik. Titkoltam. Ha rákérdeztek, akkor próbáltam a témát terelni, mert kínos volt számomra. Emlékszem, hogy mikor egy-egy misére mentünk, akkor előtte azért imádkoztam, hogy csak nehogy meglásson egy ismerősöm, mikor épp a templomajtón megyek be. Egész egyszerűen cikinek tartottam, mert nem volt divatos és egy kamasz számára tudjuk, hogy mennyit jelent a kortársak véleménye. Mikor étteremben ettünk és étkezés előtt imádkoztunk teljesen égett az arcom, hogy mennyire kínos már. Látják, hogy imádkozunk és  mit fognak így gondolni  rólunk…Beálltam a sorba, úsztam az árral, titkoltam azt, ami mára az életem legfontosabb részévé vált. A suliban „szentfazéknak” csúfoltak mert kiderült, hogy járunk templomba. Mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon rosszul esett.-Nem segített abban, hogy boldogon beszéljek Jézusról és a hitről.

Nagy változást hozott, mikor egy évig az USÁ-ba jártam egy Katolikus Gimnáziumba. Itt történt a Pál vagy Paul fordulásom. Hahaha. Megláttam, hogy hinni és a hitet gyakorolni nem gáz. Sőt! A világ egyik leggyönyörűbb és legbátrabb dolga kiállni valami mellett még akkor is, ha a többség esetleg teljesen mást mond. Az ottani barátaimmal sokat énekeltünk a templomi kórusban, voltunk a March for Life-on Washington D.C.-ben, amely egy pro-life tüntetés volt. Segítettünk egy hajléktalan szállón, host apukámmal pedig sokat beszélgettünk vallási kérdésekről. Példát adott, hogy a hitünk mellett ki kell állni és beszélni kell róla, finoman és elfogadóan-itt a „hívőség” az életem és a személyiségem részévé vált. Az, hogy mára büszke vagyok a hitemre, egy hosszú folyamat volt. Nem volt könnyű. De mik segítettek?

Miért legyél bátor?

  • Példát mutatsz: Megmutatod a világnak, hogy a keresztény fiatalság nem halott. Hogy vannak életvidám, bulizós, bátor, de mély morális elvek mentén élő fiatalok. A kereszténység nem egy hóbort vagy szokások halmaza, ez egy életforma. Szabályokkal jár, de ezek megtartanak Téged. Mint a jogrendszer: keretet ad, amin belül biztonságosan mozoghatsz-Értünk, Érted van. Mutass példát azzal, ahogyan élsz. A szavak is fontosak, de talán a minta még inkább!
  • Elkerülöd a kognitív disszonanciát: Ez a jelenség akkor lép fel, amikor nem azt teszed, amit gondolsz. Ha hívőnek tartod magad, de rejtegeted és egészen máshogy élsz, akkor nem lesz béke a lelkedben-szerintem.
  • Motiválsz: Erőt adsz, inspirálsz, így is lehet élni-boldogan! Sokszor az emberek azt látják, hogy mennyi szabállyal és lemondással jár a keresztény lét. De amint rájössz arra, hogy mindezek egy védőhálót jelentenek, akkor megélheted a belső szabadságot. Világíts, motiválj és legyél bátor! 
  • Kinek a véleménye számít? Azok a bizonyos többiek… adsz a véleményükre? Akik nem fogadnak el Téged azért, amiben hiszel, azok véleményére adsz-e, ha igen miért? Engeded, hogy befolyásoljanak? De most komolyan, ne a félelem szabja meg a döntéseket! Ha ez befolyásol, akkor azt jelentheti, hogy mégsem fontos annyira az, amiben hiszel? Vagy ennyire könnyen feladod magad? Mások határozzák meg, hogy ki vagy? Ezeket nem bántó kérdéseknek szánom, csak nekem sokat segítettek a fókusz visszaszerzésében. Aki Téged elítél azért, amiben hiszel, azzal egyébként sem egymást keresitek. Nekem az alábbi igerész nagyon sok támaszt adott:

„Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom Atyám előtt, aki a mennyekben van.” (Máté 10:32-33) 

Élj az értékeid szerint őszintén és azokat az embereket fogod vonzani, akik „hozzád valók”. Minden más hazugság magad és a világ felé – előbb vagy utóbb érezni fogod. Többé már nem megyek az árral, vagyis de, csak szembe és úszok. Fel kell-e vállalni a hitünket? Igen! Mert ha mi nem tesszük, akkor ki fogja? Ki lesz Jézus hangja a világban?

Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat! (Máté 5: 13-16)

Tóth-Kuthy Bernadett

Mit kér tőlem Isten?

Egész eddigi életemben arra kerestem a választ, hogy mi az én utam

Emlékszem, már általános iskolás koromban igyekeztem kitalálni, hogy Isten mit szeretne tőlem; milyen foglalkozást, milyen életutat szánt nekem. Aztán gimnazista éveim végefelé egyre jobban éreztem a külső és belső nyomást arra, hogy nekem tudnom kell, mivel szeretnék foglalkozni. Melyik egyetemen, mit szeretnék tanulni? Vállalkozni fogok, alkalmazott leszek? Érettségikor már minden barátnőmnek konkrét tervei voltak, ki cukrász szeretett volna lenni, ki óvónéni, volt akit a marketing érdekelt, mást a színészet. A többieknek tiszta volt, de az én utamat ködfátyol lengte körül. 

Számtalan ima, átgondolkodott-átgyötrődött este, és nem történt semmi. Istenem, kérlek, küldj valami jelet. Add tudtomra, minek szánsz. Mutasd meg, hogy hol tudnék hasznos és boldog lenni.

Évek teltek el azóta, és már nem csak a szakmai utamat kerestem, és az igaz társat magam mellé, számtalan megválaszolatlan kérdésem volt. S mindegyik úgy kezdődött;

mi az én utam?

Persze közben nem ülök tétlenül, haladok előre az életben, biztosnak tűnő vagy bizonytalanabb lépéseket téve. De közben mindig jól akarom csinálni. És szinte rögeszmésen akarom tudni, hogy mi a helyes. Szüntelenül kérdezem Istent, hogy mit akar tőlem, mire hív? De nem mond semmit. Hallgat. Egyre csak hallgat.

Miért kérdezgetem ennyire őt? Miért akarom az életem döntéseinek a felelősségét valaki másra helyezni?  

Nemrég ismét elbizonytalanodtam a jövőm kapcsán, minden ködös volt, és még mindig nem tudtam, hogy Isten mit mutat nekem. A szerelmem gyengéden magához húzott, és mosolygott egyet a görcseimen. “Nem gondoltál még arra, hogy ha Isten azt akarná, hogy pontosan tudd, hogy mit akar tőled, akkor azt megírná egy levélben és elküldené postán?

Nem pontosan azért van szabad akaratot, hogy te válaszd ki a sok lehetőség közül, amiket neked adott, amit legjobban szeretnél? 

Én úgy gondolom, hogy sok opciód van, de mindegyik Isten akarata. Nem tudsz rosszul dönteni, hogyha a talentumaidat és a vágyaidat követed és szeretettel vagy mások iránt.” -Megkönnyebbülve és felszabadultan zokogtam a vállán percekig.

Papfalvy Bori Janka

Fotó: Unsplash

Kötéltáncolás, avagy az egyensúly művészete

Amikor 25 évesen a férjemmel összeházasodtunk, valahogy egész természetes volt mind a kettőnk számára, hogy gyermekeket szeretnénk. Az egyetlen, amit terveztem, és ami így adatott meg nekünk, hogy három gyermeket szeretnénk 30 éves koromig. Rosszul tűröm a monotóniát, de mind a három lányunkkal veszélyeztett terhes voltam, feküdnöm kellett, de eközben olvastam, tanultam, telefonon beszélgettem a barátaimmal, akik a nagyvilágot járták, így ők jelentették nekem az ablakot a világra. Először anyagi kényszerből, majd pedig tudásvágyból magántanítással foglalkoztam, amíg hét évig otthon voltam. Ekkor ástam bele magam az angol tanítás művészetébe, olyan alapot szereztem, amire később támaszkodhattam, közben megint tanultam, meg akartam érteni a hitemet, ezért az elsők között voltam, akik nőként teológiából diplomát szereztek, persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy így többet járhattam Budapestre, amire nagyon vágytam. Később ez a végzettségem tette lehetővé, hogy elsőként tanítsak hittant világiként, gimnáziumban. És így tovább, belevágtam valamibe, mert új inspirációra vágytam, aztán később a szálak összeértek és helyére került a puzzle újabb darabja. 

Közben gyermeket neveltem, neveltünk. Hogy hogyan? Mindezek mellett, csak az első diplomám megszerzésekor nem volt még gyerekem, mindig is szoros időbeosztással éltem és így volt ez a gyerekeknél is. Megvolt az ideje az alvásnak, az evésnek, a játéknak egyaránt. Sokan csodálkoztak, miért vagyok ebben szigorú, de rendszert adott az életünknek, én akkor dolgoztam, amikor ők aludtak. Tudom, ez nagyon ódivatú, mégis hiszek abban, hogy a gyerekeknek is szüksége van alvásra, sőt még keretekre is. Ma is ebben hiszek, noha nem vagyok szabálykövető, az egészséges keretek mégis megtartanak engem is.

A 7. év végén vágytam újra felnőttek közé, akkor kezdtem először hagyományos munkahelyi körülmények között dolgozni, nem volt könnyű 32 éves voltam és nehezen viseltem a kötöttséget. Viszont cserébe temérdek új kihívásban volt részem, amit nagyon élveztem, utazhattam, tanulhattam újra. Temérdeket segített a férjem és segítettek a szüleim, hogy megteremthessem az összhangot a munka és  a család  között. Aztán amikor elvesztettük őket, már egyedül kellett erre az összhangra rátalálni. Nehéz volt, sokszor voltam fáradt, de arra mindig figyeltem, hogy minőségi időt töltsön együtt a család, persze kötéltánc volt ez, hiszen a munkámat mindig maximális erőbedobással végeztem, de közben tudtam, hogy a legnagyobb csoda, amit az életben kaphatok, azok a gyermekeim.

Rivasz-Tóth Kinga

Fotó: unsplash

Miért engedi meg az Isten?

Ülök otthon az ágyamon és könnyes a szemem. Az elhunyt Nagymamám emléke, a karantén korlátozásai… Bekapcsolom a híreket: éhínség, betegség, halálozások. Egyedüllét, magány, gonoszság. Miért engedi mindezeket az Isten, ha annyira jó? 

De én nem így terveztem!

A hit nem azt jelenti, hogy nem történnek velünk nehéz és fájdalmas dolgok, hanem hogy ezeket könnyebb elviselni és elhisszük azt, hogy a Jóisten a legjobbat akarja. Talán leggyakrabban ott veszítjük el az Atyába vetett hitünket, mikor a dolgok másként alakulnak, mint ahogy mi azokat elterveztük- így kialakulhat egy igazságtalan Istenkép. De mire alapozzuk ezt? Arra, hogy nem az történt, aminek szerintünk történnie kellett volna? Ezért, mint egy mérges kisgyerek megharagszunk az Atyára? 

Lehet, hogy a mi vágyaink nem felelnek meg az Atya tervének és ezt emberi ésszel elfogadni borzasztó nehéz. Nekem is. De ha abból indulunk ki, hogy az Atya a szeretet, tehát nem tud mást csinálni csak szeretni, akkor a legjobbat akarja nekünk. Még akkor is, ha ez fájdalommal jár. 

Miért engedheti meg a szenvedést?

  • Van szabad akaratunk: Meglehetősen sok szenvedést ember okoz embernek. Háborúk, éhínségek, igazságtalanságok, lelki szenvedések… Isten annyira szeret minket, hogy nem akart automatikusan engedelmeskedő bábukat teremteni. Azt szeretné, hogy mindenki önszántából és szeretetből választaná Őt. A választáshoz pedig szükség van lehetőségekre, akár a rosszra is… 
  • Ám a gonosz munkálkodik: Van szabad akaratunk. A jó mellett, így a Sátán is létezik. Legnagyobb hazugsága pedig az, hogy elhiteti velünk, hogy nincsen. Ha pedig nincs, akkor, hogy lenne már a világon rossz és bűn? 
  • Lelki növekedés lehetősége: Amit átélsz fájdalom az nem cél nélküli. Lehet, hogy közelebb visz téged a Jóistenhez, elmélyíti a hitedet vagy formálódsz jellemedben. Mégha mi nem is látjuk a nagy kirakóst, a Jóisten pontosan tudja, hogy mit miért enged meg. Lehet, hogy az átélt fájdalom visszanézve sokkal kisebb lesz, mint az, amit ezáltal nyertél…

Az Isten olyan, mint egy jó szülő és nem, mint egy automata. Jó az a szülő, aki mindent megad a gyermekének? Vagy az cselekszik helyesen, aki szabályokat állít fel, következetes és mindvégig gyermeke javát tartja szem előtt, mégha néha nehézséggel is jár?

„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott.”
/Róma 8,28/

Tóth-Kuthy Bernadett

Fotó: unsplash

Könyvajánló – Böjte Csaba füveskönyve

Pár nappal ezelőtt több barátnőmmel is a karácsonyi ajándékokról beszélgettünk. Mindazokról, amiket mi kaptunk, és azokról is, melyeket mi adtunk Szeretteinknek. Feltűnt az élménybeszámolók során egy érdekesség: majdnem mind ugyanazt a meglepetést szántuk Édesanyáinknak: Böjte Csaba füveskönyvét Csender Levente összeállításában.
Ezek után nem véletlen, hogy a könyv számos nagy könyváruház sikerlistájának előkelő, általában dobogós helyét foglalta el a 2020-as decemberi időszakra.

S hogy miért választottam éppen ezt Anyukámnak? 

Elsősorban Böjte Csaba ferences testvér személyisége miatt, melyet szerencsére kevés magyarnak kell részletesen ismertetnem. Mind ismerjük, vagy legalábbis hallottunk már az erdélyi ferences közvetlen stílusáról vagy gyermekotthonáról melyet önerőből indított el. Továbbá állandó jócselekedeteiről, evangelizációjáról, azaz a

végtelen életszeretetéről

Csaba Atya hitvallása, hogy minden ember Isten temploma, és mivel Isten nem teremt selejtet, így minden ember Jó. Úgy vélem ezután a megrázó és nehéz esztendő után épp egy ilyen tiszta és jó ember gondolataira van szükségünk. Gondolataira a szeretetről, Istenről, az emberekről, a teremtett világról, vagy éppen a nevelésről, melyről igen sok tapasztalatot szerzett az évek során.

2020 után mind azt várjuk, hogy 2021 feledtesse velünk a tavalyi év katasztrófáit, ehhez pedig arra is szükségünk van, hogy ismét kedvesen oda tudjunk fordulni szomszédainkhoz, ismerőseinkhez. Ezekre az egyszerűnek tűnő, ám mégis nehéz cselekedetekre ad segítő kezet a füveskönyv, melynek alcíme is a korábban megfogalmazott gondolatokat igazolja: „Örömhöz segítő gondolatok”. Az összeállítás anekdotái, elbeszélései Csender Levente József Attila díjas író hat hetes, Böjte Csabával való közös utazásán született meg.
Még nem késő a könyvet beszerezni, mindenkit bíztatok Rá, hogy vegyen egyet, s ne csak a könyvespolcán tárolja!

Böjte Csaba: A pozitív gondolkodásról (részlet)
“Nem az a Pozitív gondolkodás, hogy mantrázom magamnak a pozitív értékeket, hanem az, hogy zsigerből, a lelkem mélyéből meg vagyok győződve, hogy Isten nem teremt selejtet s ez a világ fel fog nőni oda, hogy képes lesz befogadni és hordozni Isten országát….”

Schneidt Mária

Hová tűnt a fókusz?

Istenem, legyen már vége ennek az évnek! – ez a mondat bizonyára sokak szájából elhangzott 2020-ban; vallási töltettel, vagy anélkül. A bizonytalanság, bezártság és magány által felgyülemlett feszültség olyan mértéket öltött december környékére, hogy attól féltem, egyszer csak robbanni fog. 

Így is lett. Lehet, hogy nem egyszeriben szólt hatalmasat, de mindenhol otthagyta a nyomát. Elég csak körülnéznünk a világban, hallgatni a híreket, olvasni néhány posztot és az azok alatt lévő kommenteket; és bizony, elég megnézni a mellettünk elhaladó, sőt, a velünk élő embereket. ,,A szem a lélek tükre”– mondják. Nos, a borús tekintetek száma – a viszonylag könnyebb(nek tűnő) nyár után – hétről-hétre növekedett. Azzal bíztattam magam, hogy az adventi időszak majd elhozza a várva várt csendességet. Elkezdtem kialakítani az idilli képet a ház feldíszítéséről, ajándékok vásárlásáról, sütésről, pihepuha bekuckózós szettekről, amivel ,,feldobhatom” magam a koronavírus okozta hangulat ellenére is. 

Valószínűleg kihagytam valamit, illetve valakit a felsorolásból, mert hamarosan hatalmas, hangos robbanást kaptam. Már megtanulhattam volna, hogy ezt nálam általában a fókusz elvesztése okozza. A tekintetem, az eszem, a szívem sokfele néz, csak épp arra nem, ahova, akire kéne. Így tud az én idilli képem pillanatok alatt darabjaira hullani – és ekkor még csak advent második vasárnapja után járunk…

Édesanyám a munkahelyemen keres: most indul, hazaviszi a főnöke, hirtelen nagyon gyenge és lázas lett, nem érez szagokat, ízeket. Miközben sietek haza, arra gondolok, tulajdonképpen ez még össze is hozza a családot, biztosan azért történik, hogy végre egymásra figyeljünk, legalább a karantén ideje alatt. Aztán hirtelen felgyorsultak az események: másnapra megjött a pozitív teszt, anya már fel sem tudott kelni, a nagymamám is rosszul lett, majd édesapám is, és amikor azt hittem, hogy itt a jéghegy csúcsa, elcsúsztam – bizony, szabályosan leestem a lépcsőről és napokig alig bírtam mozogni. Szürreális volt. Néhány nap leforgása alatt a nagymamám egyre rosszabb állapotba, majd kórházba került. Kétségbeestem és igen, feltettem a kérdések kérdését: miért velem, miért velünk történik mindez? 

Amikor minden összeomlani látszik, legtöbbször enyhén hisztérikus állapotban a szüleimet szoktam riasztani, még akkor is, ha mindkettejük válaszát kívülről tudom: ,,először mondj el egy imát”. Mondjak el egy imát? Most? Kérjek tanácsot? Legyek hálás, hogy így alakult?

Azt hiszem mindenki tapasztalta már a hálát valamilyen formában. Hálásnak lenni nagyon jó és tulajdonképpen könnyű, hiszen ilyenkor valamit kapunk. Sőt, utólag is nagyon jól tudunk hálásak lenni, ha már távolabbról szemlélünk egy-egy próbatételt például. Na de mi a helyzet a nehézségek közepén? Amikor a nagymamádat még sosem láttad ennyire gyengének, de az utolsó erejével is szorítja a karodat, hogy ne engedd el, vagy csak kísérd el a kórházba, és te csak egy szívet tudsz formálni gyorsan a kezedből még a mentőautó ajtajában? Amikor az általad legerősebbnek hitt embereket félni és sírni látod? Amikor rettegsz, hogy lehet-e vajon még ennél is rosszabb és közben érzed, hogy helyt kell állnod a mindennapokban? Mi az, ami megment ilyenkor? Nagyon jó érzés a rokonok, barátok segítsége, odaadása, bíztató hangja, de azt hiszem én hálás lehetek még valamiért, a szüleim tanácsáért és egy bizonyos mondatért, ami minden egyes próbatételem során elkísér:

,,Ne félj, csak higgy.” Jó, ezt sokszor mormoltam, de úgy éreztem, ennél most többre van szükségem. Megkerestem újra a kapcsolódó történetet a Bibliában (Lk 8, 40-56). Mi is jön rögtön ezután a tanács után? Egy ígéret:

,,Ne félj, csak higgy és meggyógyul.

Mennyire egyszerű mondat és minden benne van, sallang nélkül. 

Hát, jól kihagytam az én idilli képemből azt, akitől ez a sallangmentes sor származik, akiről a karácsony szól. Minden évben fontos azért, persze – de legyünk őszinték: sokszor a hangulat, az idill egy kicsit még fontosabb. Az életben azonban sokszor kapunk próbatételeket és ilyenkor muszáj helyretennünk magunkban a fókuszt. Csak így lehet megtalálni a nehézségben azt, amiért hálásak lehetünk.  

Idén egyetlen ajándékért imádkozom: a gyógyulásért. És hiszem, hogy megkapom. És tökéletesen elég lesz. 

Demeter Anna

Fotó: Unsplash