Kinevezett, és ez a hivatásommá lett – Interjú Kerényi Lajos Atyával

Kerényi Lajos Atya 1927-ben született, 1952-ben szentelték pappá. A II. világháborúban megjárta a frontot, majd orosz fogságba is került, a Szovjetúnióban egy szénbányában dolgozott. Már fiatalon megkapta az elhívást az Istentől, s ez az elhívás a hivatása lett. A nagymarosi és az egerszalóki ifjúsági találkozók egyik alapítója, számos kórház “lelki doktora”. Lajos Atya idén ünnepelte rubinmiséjét (papi felszentelésének 70. évfordulója), Európai Polgár díjas és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének birtokosa. Lajos Atya mindannyiunknak példa a kiemelkedő emberek között. 

Kedves Lajos Atya! Először is szeretnénk megköszönni az elmúlt 70 év szolgálatát, és gratulálnék rubinmiséjéhez. Bár már régen volt, mégis bátorkodom megkérdezni: Milyen volt Lajos, mielőtt Lajos Atya lett?

Fiatalnak lenni egyszerre volt szép és keserves. Nagyon aranyos szüleim voltak, és szép volt a gyerekkorom, mert akkor még béke volt a világban. Tatán jártam a piarista gimnáziumba, vallásos neveltetésben volt részem. 

Almásfüzitőn születtem, egy kicsi gyárvárosban. Plébános úr is csak vasárnap járt át hozzánk a szomszédos városból. Négyen ministráltunk, s mindig vártuk a pap bácsit. Egy alkalommal látomásom volt. Vártuk a pap bácsit, kinyílt az ajtó, s nem ő jött be az ajtón, hanem maga Jézus. Számomra az volt a legmegdöbbentőbb, hogy bejött, senkihez nem szólt, csak rám nézett, fogta a nagy piros misekönyvet, odajött hozzám, átadta nekem, és azt mondta:

Te fogsz nekem ministrálni. 

Engem kinevezett. (csönd, visszaemlékezik) Meg sem kérdezte, hogy szeretném-e ezt. Pedig például mikor Izajást meghívta, akkor az úgy zajlott nagyjából 700 évvel Krisztus előtt, hogy sokan voltak a Templomban, és egyszer csak füst szállt alá – ugye ez mindig az Isten jelenlétének a jele -,  és a füstből hang hallatszott: Ki az aki elmegy nekem, hogy elvigye nevemet a népek közé? Izajás felállt, és mondta, Itt vagyok Uram, küldj engem – Szóval Izajásnak megvolt a maga döntése, hogy Ő szeretne menni, én még nem is dönthettem, egyenesen megmondta nekem, hogy engem választ és kinevezett, pappá nevezett ki.

Izajásnak tüzes tömjént tett a nyelvére az Úr, hogy megtisztítsa, én pedig azt hittem, pap leszek, de végül nem ez történt. Már az utolsó évet kezdtük az iskolában, mikorra az oroszok bejöttek az országba, így behívtak katonának. Először katona lettem, aztán kiképeztek géppuskásnak, végül a frontra kerültem lövészárokba, ahol borzasztó sok szenvedést kellett kiállni. A rengeteg szenvedés közben millió golyó suhant el a fülem mellett, kopogott mellettem a sok golyó, de egyetlen lövés sem ért, mert az Úr megkímélt.

Ekkor esett Lajos Atya fogságba, s került a Gulágba?

Ezután igen, fogságba estem, és keserves úttal kivittek a Szovjetúnióba. Az egyik politikai tiszt mondta nekem itt,

Te már nem vagy többé Kerényi Lajos, te már a 93-as szám vagy.

Ez a megalázás legmélyebb gyökere, az identitás elvétele volt. Ledegradáltak engem, egy szabad akaratú embert, Isten remekművét. De azért nem adtuk meg magunkat! Voltunk hárman-négyen fiatalok, és eldöntöttük, hogy legyőzzük a vörös csillagot a kereszt fényével. Szenvedtünk, a bánya nem volt leányálom, meg a körülmények sem voltak a legjobbak. De mi ügyesen visszaloptuk a kis kereszt medálunkat meg az imakönyveinket. Fenn a felszínen a ruhánkon kívül hordtuk, s másoknak mutattuk. (kihúzza magát)

Na vajon melyik az erősebb, a kereszt vagy a vörös csillag?

Nem szóltak érte. Le is lőhettek volna, de engem nem érdekelt. Beszéltük is a fiúkkal, hogy 

itt van a Jóisten!

Volt még több ilyen bátor, hívő tettük?

Hát volt egy nagyon vad őr, ordított mindenkivel, nála mindig dolgozni kellett. Egyszer volt egy kis szabadidőm, s a lager szélén a kerítés mentén sétálgattam, s közben az egyik kis imakönyvemet olvasgattam. Nem vettem észre, de az egyik őrtoronyban pont ez az őr volt, és rámkiabált: Stoj! Mit csinálsz? Davaj! 

Hát én elrejtettem az imakönyvemet, de végül nem volt mese, elővettem a kis könyvet, s mondtam:

Imádkozom. 

Már lőhetett is volna, de helyette lehajolt, körülnézett s odasúgta nekem: “Csak csináld, Mama-Papa otthon imádkoznak, ikonunk is van, én is szoktam.” S fordult is vissza ordítani másokkal. Én azért gyorsan behátráltam a lager egyik épületébe. Hát ezek a jelek voltak az Úrtól, melyek mindig ott voltak és bátorítottak minket. 

Lajos Atyának volt valaha is, hogy megkérdőjelezte a látomást, hogy nehéz volt, s mégsem szeretett volna pap lenni? Vagy megtetszett más?

Hát engem a Jóisten “kinevezett”. 

Illetve rájöttem, hogy többet kellene törődnöm másokkal, szegény fogoly társaimmal, és önzőnek tartottam magamat. Hazafelé jöttem, de tudtam, hogy tovább kell mennem, az Úr elvárja Tőlem, hogy valahol pap legyek, és Őt hirdessem. Ez Hivatás, Isteni beállás. 

A Gulag után elvégeztem a gimnázium utolsó évét, és elmentem papnak a piaristákhoz. Még épp el tudtam végezni a teológiát, és utána… igen, utána mégsem az lett, amit elképzeltem. A Szentírás is mondja:

Más övez föl téged Péter, oda mész, ahova nem akarsz. 

Az Állam minket, fiatal papokat (akik jobban mocorogtunk) világi papokká tett, nem maradhattunk szerzetesek. Első kápláni helyemen, Alsó Krisztinavárosban voltam, mikor hívtak az Onkológiai Kórházba a haldoklókhoz. Elláttam ott egy embert, aztán egy másodikat is. Aztán következő nap is mentem, és akkor már egy másik szobába is benéztem. Végén az egész kórházat bejártam, eddig vagy 22-25 kórházat meglátogattam. Ha más övez fel téged odamész, ahova nem akarsz az elején!  

Azóta is töretlenül látogat kórházakat?

Persze, ma is megyek délután még kettőbe! Sorban megyek rajtuk végig, legfőképpen az intenzív osztályokra. 

Kórház és betegek, erről szóltak a kezdeti papi évek?

Engem mindig följelentettek, mindenhova költöztem, két-három évnél tovább sehol sem tudtam maradni. Mindig jelentették, hogy ez (magára mutatva) mindig fölfordulást csinál. (nevet, vele én is)

Mindszenty bíboros Úr ekkor éppen börtönben volt, s helyette Endrey Mihály püspök urat nevezték ki, aztán elmentem hozzá, hogy “Püspök Úr, engem már vagy az 500. feljelentésnél behívnak, kihallgatnak, megfenyegetnek. Mit csináljak, hagyjam abba?” Erre ő válaszolt: 

“Atya, csak a lőterületről visszavonulni, de onnan is csak addig, amíg lövik!”

Huu, na ez főpapi hang volt, az Úrtól jött, hát mit félek én? Menni kell és csinálni kell. 

Lajos Atya a nagymarosi és az egerszalóki ifjúsági találkozók egyik alapítója is. Mi vezette ekkor, ezt miért tartotta fontosnak?

Jaj hát akkor KISZ volt, vagy mi a nyavaja, próbálták az iskolákba is bevinni ezt a szellemiséget. Mi pedig Nagymarost indítottuk el csodás emberekkel, például Sillye Jenővel. Kismarosra jártam ki ekkortájt, amit nagyon szerettem. Lelkesek voltak a fiatalok, együtt fociztunk, együtt korcsolyáztunk, mindent együtt csináltunk. Aztán hát ez öregebbek is jöttek a fiatalokkal, emlékszem, mondta is az egyik öreg néne, “Gyüvök a futball pályára, mert még nem láttam Atyát gatyóban!” 

Természetesen jöttek a kihallgatások, III/3-ba való beépítési próbálkozások, de hát én mondtam nekik, hogy

Nem, nem, én nem leszek spicli!

Jajj, mondták: ilyet ne mondjon, ez nem spicli, ez állami titok! De végül hajthatatlan voltam, ezért kaptam egy idézést a Markó utcába tárgyalásra. És aztán, ott volt egy hetyke bíró (vérbíró), Olti Vilmos, mellettem Lénárd Ödön piarista atya is. Végül börtön lett belőle, de egy idő után ki is engedtek minket, mert épp jött a Pápa egyik bíborosa. Szolgálnom kellett hát tovább, nem lehet az időt börtönben tölteni, ott elpazarolni.

Aztán a Nagymarost Kismaroson kezdtük, évente kétszer egy-egy szombati napon. Egyre többen jöttek, Nagymaroson igazán ki tudott teljesedni a közösség, volt, hogy egy őszi alkalommal három-négyezren is megjelentek, pedig az ÁVÓ-sok mindig ott lebzseltek körülöttünk. Aztán pedig már Gyerekmaros is lett. Tíz évvel később Domán Feri Atya írt nekem, hogy ha Nyugatnak jár külön ifjúsági találkozó, akkor legyen Keleten is egy! Így született meg az egerszalóki – ami egy 4-5 napos sátortábor volt évente egyszer. Egerszalók valódi értéke is ez, nem a fürdők, hanem maga a találkozó. 

Lajos Atya 2015-ben megkapta az Európai Polgár Díjat…

Igen, bezony, Európai Polgár vagyok! 

Akkor a díjátadón azt mondta, hogy a “természetfeletti értékeket kilopták az emberi lelkekből és a társadalomból, a megtépett, értékektől megfosztott ember pedig nem talál válaszokat az élet nagy kérdéseire, és ebbe belebetegszik”. 

Igen, minden eszmét, mint a szeretet, szép, művészet, jó, igazság, tudás, transzcendencia… ezekre azt mondják a nagyok, hogy eszmei magvak voltak. Ha ezeket kilopják, akkor kiüresednek az emberek. Viszont az a jó, hogy megvannak bennünk az Istencsírák, mindenkiben. Ezt előbb-utóbb ki lehet szabadítani, s ezt kell életté váltani. 

Ahogyan Ady is mondja, az ember Istenhez hanyatló árnyék. 

Itt vagyok én, aki eddig haldoklók tömegével találkoztam. Ott már nincs istentelen, mert a szenvedés által megtisztulnak.  Az Istenképűség az emberekben aktívvá válik az életük végére. 

Ezért is mondta Aquinói Szent Tamás, hogy az ember természetes vége természetfeletti. Én ezt igazolom. Nincs ok aggódásra, hiszen meg vagyunk váltva, van Örök Élet!

Na még egy érdekeset elmondok, aztán ebéd lesz. 

Kórházlátogatásokkal kapcsolatban?

Igen, megyek sorban egyszer a termekben, beszélgetünk is a fiúkkal a fociról, a Fradiról – nem is mondom nekik, hogy pap vagyok, akkor kidobtak volna!

Nos, egyszer beszélgetek egy teremben, s látom, hogy az egyik ágyon van egy öreg ember, odamentem hozzá is, mert fontos nekem, hogy mindenkit beirányítsak az Örök felé. Megfogtam a kezét, s mondtam, hogy én vagyok itt a lelki doktor. – Pap? – kérdezte. Mondom igen, Jézus üdvözli!  Teljes extázisba került, csak mesélt és mesélt, de láttam, hogy valami nagyon bántja a lelkét. Egyszer csak megkérdezte: Mi a véleménye Olti Vilmosról? [lsd. 3 feljebb] Csak néztem. 50 év után egy ilyen kérdés arról, aki Mindszenty bíborost elítélte, engem is elítélt,  vérbíró! – Ne mondja, hogy vérbíró, – válaszolta – mert én vagyok Olti Vilmos. 

Rátaláltam. Nem ismertük meg egymást, de ott volt benne a lelkiismeret, a rejtett Istencsíra, ami nem hagyta nyugton. Mondtam neki, hogy bánja meg minden bűnét, végén még a szent kenetet is átadtam neki. Átölelt, és sírt – mostmár minden rendben van – én is majdnem sírtam, belegyökereztem a padlóba. 

Mi az, amit Lajos Atya nekünk, a fiataloknak tud mondani ebben a világban. Ahol gyakran kigúnyolnak minket a hitünk miatt, egyre több az új ideológia, mit üzen nekünk?

Hát azt, hogy bátrak legyenek, és ne pedig lekvárok!

Minél több értékben gazdagodjanak, és törődjenek a többi emberrel. A két háború és a kommunizmus rengeteget segített a kiüresedési folyamatban, mert az emberek a lét nagy kérdéseire nem tudnak választ találni, mikor igen nagy bajban vannak. Ki vagyok, hová megyek? Miért van a sok rossz a világban, szenvedés, halál? Folytatódik az élet? Milyen intelligencia van emögött a csodálatos világ mögött?

Megköszöntem az interjút, és megegyeztünk, hogy bár Lajos Atya eddig is rengeteg mindent tett, a Platinamiséjén még mindenképpen találkozunk. S bár nincs több jubileumi mise, majd Lajos Atya lesz az első, aki a 80 év papi szolgálatot is megéli. 

 

Képek forrása: Magyarkurir, Képmás, Imalánc, Vasárnap.hu