A szerelem olyan, mint a póker: akkor izgalmas, ha tétre játszunk – Interjú Tokodi Laci atyával a Szerelmes levelek c. könyvről

A kötet, amit a kezünkben tartunk, „megbotránkoztató”! A szent és a profán találkozása botrányos. – így kezdi előszavát Tokodi Laci atya a nemrég kiadott Szerelmes levelek c. kötet elején. A II. János Pál Intézet által megjelentetett könyv egy olasz házaspár, Szent Gianna és Pietro Molla egymásnak címzett szerelmes leveleit foglalja össze. 

Tokodi Laci domonkos szerzetes atyával beszélgettünk szentekről, szerelemről, istenkapcsolatról. 

Novemberben adtátok ki a kötetet, miért tartottátok fontosnak, hogy megjelenjen? 

Az időzítés intézetünk névadója, II. János Pál pápa Családi közösség c. műve kiadásának a 40. évfordulója alkalmából volt most. Ez a dokumentum különböző oldalról közelíti meg a család témát és egy nagyon fontos dokumentum – úgy gondoltunk, ezen a különleges évfordulón valamit a családról kéne megjelentetni. 

Gondolkoztunk és aztán jött az ötlet az olasz Molla házaspár leveleinek lefordításáról és kiadásáról. Nem egy tipikus könyvről van szó, hiszen Gianna, a feleség személyében egy szentről van szó. (Egyébként II. János Pál pápa avatta szentté.) Én megvallom őszintén, sosem olvastam még szerelmes leveleit egy szentnek, nekem ettől volt különleges ez a könyv. 

Kiadhattunk volna egy nagy komoly művet is a családról, de úgy gondoltuk, ez jobban megragadhatja az embereket: belepillanthatunk egy család életébe, hétköznapjaiba, ráadásul egy olyan családéba, amely végül is a szentség útján járt.

Gianna szent volt. Szerinted ettől mások a szerelmes levelek, vagy a levelekben pont az a különleges, hogy ugyanolyanok, mint amilyeneket bármilyen két házaspár küldene egymásnak? 

Nagyon emberi levelek. Nem 200 kilométerrel a föld fölött járnak. Persze ott van az ő vallásos élményük is, tudják, hogy a Jóisten alkotta meg a férfit és a nőt, és a szerelmet is ő adja nekünk. De mint emberek élik ezt meg. 

Ezért is írtam én az előszóban arról, hogy emiatt

megbotránkoztató lehet egyes keresztényeknek, mert a szentekről az az elképzelés, hogy nekik csak lelki, magasztos dolgokat szabad mondani.

Ez meg túl emberi, földhöz ragadt. A szenteknek ugyanolyan életük lenne, mint nekünk? Igen, egy szerelmespár, aki jól éli meg a szerelmet, igazából semmiben nem különbözik Gianna-tól és Pietro-tól. 

Az szerepel az intézet honlapján, hogy azért tartottátok érdemesnek kiadni ezt a kötetet, mert pozitív előjelű társadalomformáló erővel bír. Mi ez a társadalomformáló erő? 

A hiteles tanúságtétel. Van egy szent, aki a családról úgy tud tanúságot tenni, hogy emberi módon elérhetővé tudja tenni a szentséget. Fel tudja mutatni, hogy ez nem olyan különleges dolog, csak Isten törvényei szerint kell élni. Ha egy keresztény megéli a kereszténységét, akkor egyre jobban emberré válik. Egyre inkább kidomborul, felragyog, és nemhogy elveszíti az emberségét, hanem magára talál ebben. 

Ma, a 21. században mit tudnak üzenni nekünk ezek a szerelmes levelek?

Ezek nagyon-nagyon szerelmes levelek, van benne csókolgatás, mézes-mázos szavak, minden. De egy nagyon komoly mondat is elhangzik Giannától rögtön az egyik első levelében Pietronak: „Szeretném egy valóban keresztény család megalakításának szentelni magam.”

Nem „hát majd meglátjuk”, meg „most csak járjunk kicsit, elvagyunk”, hanem igen, együtt járunk és a célunk már most egy komoly kapcsolat. Egy keresztény család az, ami előttünk lebeg. Nem csak álmodozás, felelősség is: ezzel a nagyfokú elköteleződéssel élik meg a szerelmet – ebben példát tudnak mutatni. 

A szerelem amellett, hogy szertelen és nagyon játékos, mégis komoly, van tétje. Olyan, mint a póker: akkor izgalmas, ha tétre játszunk. 

Neked, mint domonkos szerzetesnek mit jelent a szerelem? 

Nemrég vettem elő a naplómat, amibe 17-18 évesen írtam. Pont van egy ilyen rész benne: „kész a levél”. Volt akkoriban egy lány, és éreztem, hogy muszáj elmondanom neki, hogy mit érzek, de nem voltam biztos benne, hogy szavakkal ki tudom fejezni. Főleg, hogy a lányok olyan szépek – ha a fiú belenéz a lány szemébe, elsötétül minden, nem tudja, mi van. 

Megírtam a levelet, nem válaszolt a lány. De nem is ez volt a lényeg, hanem, hogy megírtam – mert olyan nem lehet, hogy nem írom meg.

A szerelem ilyen: Isten belénk teremtette ezt az extázisra való hajlamot, hogy magunkból kilépjünk, odalépjünk a másikhoz, megvalljuk, hogy szeretjük, mert kibírhatatlan, ha nem tesszük meg. 

(Kíváncsi vagyok, őrzi-e a lány a levelet. Most biztos izgalmas lenne, hogy van egy szerelmes levele egy paptól.)

Papként, az Istennel való kapcsolatodban meg tudod élni a szerelmet?

Úgy gondolom, igen. Persze, azért más. A férfiakat a szerelemben leginkább az érzékelés segíti. Az illat, a formák, az érintés. Ezeket az érzékeket kell az istenkapcsolatba átvinni – érzékelni Istent. Lehet, hogy furcsa, de nagyon szeretem emiatt a tömjénes miséket, megcsókolni a Szentírásomat vagy az oltárt a mise végén. 

Papként sokszor nehéz „Istenbe szerelmesnek lenni”, mert hol van ez az Isten? A másik esetben egy konkrét nő áll előttem, akkor most melyiket válasszam? A konkrétumot, nem? Ezért kell Istent konkrétabbá tenni. 

Erről szól a kontempláció (szemlélődő ima) is: nem csak nézünk, hanem látunk. Tudatosan érzékelni kell Istent, meglátni a kis udvarló gesztusait, öleléseit, szép szavait. 

Erről eszembe jutott egy másik történet is: egyetemen (a BME-re jártam, építőmérnökként diplomáztam, mielőtt szerzetes lettem) volt egy lány, aki belém szeretett, de én nem vettem észre. Nagyon szép lány volt, és mindenfélét csinált már, hogy észrevegyem. Végül egy barátom jött oda hozzám: „Te figyelj, Laci, nem látsz semmit? Nem vetted észre?” De mire észbe kaptam, addigra egy másik fiú már régen lecsapott rá.

Mégis érdekes tapasztalat volt ez – van, hogy valaki annyira szeret minket, és próbálja megmutatni, de mi vakok vagyunk. Ez van a Jóistennel is. „Figyelj, helló, vedd már észre, hogy itt vagyok, szeretlek és szeretnék veled kapcsolatot!” Sokszor nem látjuk, hogy a Jóisten „próbálkozik” – papként ez is feladatom, felnyitni az emberek szemét, hogy észrevegyék azokat a pillanatokat, mikor a Jóisten el akarja mondani, hogy szereti őket.

Mi a titka annak, hogy a jó szerelmet házasságban is meg lehessen őrizni?

Papként mit mondhatnék? A Jóistennel való kapcsolat. Mindannyiunkban van egy űr, amit semmi nem tud betölteni, se a házastárs, se a legnagyobb szerelem, csak a Jóisten. Ő tesz minket képessé arra, hogy szeressünk. Én a híveimet, a házaspár a házastársát. 

Mert azért szeretni nehéz. Sokszor a házastárs „ellenség”. Például ő ide akar menni nyaralni, én meg oda, ezt nem lehet összeegyeztetni – ő az én ellenfelem, akit le kell győznöm. Az „ellenségszeretet” itt is kell, hogy érvényesüljön: annak ellenére, hogy nem oda megyünk nyaralni, ahova én akartam, tudom őt szeretni.

A Jóisten tud minket ilyen furcsa dolgokra rávenni, hogy akkor is szeressük a másikat, amikor nagyon nehéz.

Ez az, amit a Molla házaspár is olyan egyértelműen fel tud ragyogtatni a leveleik által.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette.

A Szerelmes levelek megrendelhető a Szent II. János Pál Intézet honlapján. Mi már megvettük, ajánljuk nektek is! 😊 

Egyéb elérhetőségek: 
Az Intézet Facebook-oldala: https://www.facebook.com/janospalintezet 
Tokodi Laci atya YouTube-csatornája: Prédikátorok.

Szeress, ne szenteskedj!

Keveset beszélünk róla, pedig a jelenlegi világban elképesztően fontos a keresztyén emberek hitelessége. Belegondoltunk már, hányan fordultak el a vallástól az ájtatos szavak üressége miatt?

Ha hívőnek vallod magad, egyszerűen nem mindegy hogyan élsz. Felelős vagy a kimondott szavakért, tettekért. Manapság pedig különösen is, hiszen valljuk be, a keresztyének megítélése nem javult az évek során. Gondoljunk csak bele hányan hagyják el a vallásos iskolákat ateistaként, hány gyermek gyűlöli meg a templomokat a kötelező vasárnapok miatt, hányan ülnek üres tekintettel a padokban és hányan csalódtak már túlbuzgó, de hiteltelen emberekben? 

És akkor jön a nagy kérdés: vajon miért? 

Mert nem mindegy, hogyan élünk. A keresztyén ember az életével mutat példát. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem egyszerű feladat: a legnagyobb, amit kaphatunk. Kemény döntéshelyzetekkel, próbatételekkel jár. A hívő lét nem azt jelenti, hogy mindenkivel bűbájos vagy és megértő. Nem a felszínen, nem a külvilágnak kell kedvesnek lenni és közben ugyanúgy élni, mint bárki. Nem önző módon, saját magadat különbnek tartva. A hívő lét azt jelenti, hogy értékeled azt az életet, amit ajándékba kaptál és megpróbálod a lehető legtöbbet kihozni belőle, szeretettel. 

Valószínűleg mindenki tud legalább egy példát a környezetéből, akinek volt már rossz tapasztalata a vallás terén. Tudunk olyan családokról, akik tökéletesnek tűnnek kívülről, de ha kilépnek a mosolyálarc mögül, ordibálnak a gyerekükkel, vagy fokozatosan boldogtalanságba hajszolják egymást. Ez hamis. Kioktatni valakit Isten igéjével: szintén hamis. Ugyanúgy, mint: jótékonykodni csak a külvilágnak, folyamatosan megmutatni milyen „jóemberek” vagyunk, csak vasárnap másként élni. Nem beszélve az ítélkezésről, a bezzegkeresztényekről, vagy éppen a politikai, közéleti példákról.

Kötelességünk hitelesen élni. Ez nem azt jelenti, hogy nem vétkezhetünk, hiszen eredendően bűnösök vagyunk és sosem lehetünk tökéletesek. Tudnunk kell, hogy a legapróbb hibákért is felelősségre vonhatnak, hiszen sokak fejében él az a kép, hogy mi mindent jobban tudunk másoknál, maradiak vagyunk, és eltartott kisujjal elítéljük „a bűnben élőket”.  Sajnos, sokan tettek azért, hogy ez vélemény kialakuljon. Ezért szükséges nap mint nap hangsúlyozni, mekkora felelősségünk van.

Nem fogsz mindenkinek tetszeni, ha odaszánod az életedet Istennek. Lehet, hogy teljesen hülyének néznek, kinevetnek, szerencsétlen birkának tartanak, felróják a múltbeli hibáidat és elítélnek érte. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz ezt felvállalni, viszont jól tudjuk: mi nem az emberek felé tartozunk elszámolással:

Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.”

Gal 1:10

Az a feladatunk, hogy törekedjünk a jóra és a szeretetre a nehézségeken át is, hitelesen, ne a felszínen. Lapozz ma a sokszor olvasott Szerethimnuszhoz és olvasd el hangosan! Ez a mi nagy feladatunk.

Demeter Anna

Mit üzen nekünk mindenszentek ünnepe?

Mindenszentek ünnepe van. Azoknak a névtelen szenteknek az ünnepe, akikről tudjuk, hogy voltak, éltek, de mégsem hagytak akkora nyomot a világban, hogy személyükről emberek ezrei emlékezzenek meg. Akik “csupán” jól és jobbra törekedve éltek, átlagosan, olykor boldogan, olykor szomorúan. Hétköznapi emberek, akik próbáltak helyesen élni, és akik földi dolguk végeztével -hitünk szerint- a Jóistenhez tértek haza. 

Ilyen névtelen szentből sok van. Nagymamák, akik egész életükben családjukért dolgoztak, és utolsó napjaikban is sapkát kötöttek unokájuknak. Nagypapák, akik ötvenhatban életüket kockáztatva megküzdöttek a mi szabadságunkért. Szomszéd bácsik, akik segítettek megszerelni az elromlott biciklit, és tanítónénik, akiktől életre szóló leckét kaptunk emberségből. Nagynénik, akik a háború után özvegyen maradt testvérük mellett maradtak gondoskodó pót-apukaként. Sokgyermekes édesanyák, akikre mindig lehetett számítani. Iskolai portásbácsik, akik minden gyereket névről ismertek és mindenkihez volt egy jó szavuk. Mélyhitű apácák, akik vagyonukat rászorulóknak adták. Itt éltek velünk a hétköznapok szürke szentjei, és tették az olyan kicsi csodákat, amikre talán életük során nem is figyeltünk fel. 

Úgy gondolom, hogy sok ilyen szent él most is közöttünk, akiknek tetteit nem értékeljük eléggé. “Alapnak” vesszük, hogy vannak és azt is, hogy jót tesznek. Alapnak vesszük a segítséget, a jó szót, kedvességet, önfeláldozást. Elmegyünk mellettük, pedig meg is állhatnánk egy pillanatra. Megköszönhetnénk nekik, hogy teszik a dolgukat, helyesen és jól élnek. És tanulhatnánk tőlük. Megkérdezhetnénk tőlük, hogy miből merítenek erőt, motivációt. 

Sokan vannak, akik családi mintájukat (többnyire tudatalatt) megvalósítva ugyanazokat a hibákat követik el, mint szüleik, felmenőik. Akadnak olyanok is, akik azt tűzik ki célul, hogy “csak olyanok ne legyenek, mint a szüleik”, és e hiánymotivált elhatározásból fakadóan ők sem úgy élnek, ahogy szeretnének. Néhányan azonban a figyelmüket a hibák elkerülése helyett a hétköznapi szentek felé fordítják. Tanulnak azoktól az emberektől, akik szépen, szeretetben, mások javára és a társadalom hasznára élnek. Életük példájából erőt merítenek ahhoz, hogy fölülírják a tudatalattiuk által megrajzolt sorsot, és helyesebb életet éljenek. 

Szeretnék én is ilyen életet élni; értékelni a hétköznapok csodáit és példát venni a jövő mindenszentjeiről. És szeretnék hálát adni, nemcsak november 1.-jén, hanem az év minden napján azokért, akik “csupán” jól élnek, és mindennapi tetteikkel elhordják hátukon a világot.  

Gergely-Papfalvy Bori

Mit tanulhatunk Árpád-házi Szent Erzsébettől?

Különös büszkeséggel tölt el engem, hogy milyen sok szentet adtunk a világnak, mi magyarok. Ezen szentek jelentős része az uralkodók, vagy az uralkodó család tagjai közül kerültek ki, bizonyítva azt, hogy hatalommal a kézben is járható a szentek útja. Sokszor, amikor a szentek életéről gondolkodunk, elfelejtjük azt az egyszerű tényt, hogy ők is két lábon járó emberek voltak, mindennapi problémákkal és nehézségekkel, vágyakkal és ösztönökkel, kilátástalan helyzetekkel. Így érthetjük meg, hogy milyen közel is vannak hozzánk, hogy életútjuk mennyire hasonlít a sajátunkhoz.

A magyar szentek sorából számomra kiemelkedő Árpád-házi Szent Erzsébet, akit a világ számos pontján nagy tisztelet övez. De miért olyan különleges? Kérem szépen azért, mert ő egy igazi nagybetűs NŐ volt, aki véleményem szerint számunkra is jó példakép lehet. Egyszerre testesíti meg az alázatot és a határozottságot, a szerelmet és a hitet, a nőiességet és a hihetetlen (férfiakkal vetekedő) tűrőképességet. 

Már egész fiatalon külföldre került, de soha nem feledkezett meg hazájáról és anyanyelvéről. Ezzel megmutatva nekünk, hogy éljünk bárhol is a világban, soha nem feledkezhetünk meg a gyökereinkről. Szent Erzsébet életútja jó példaként szolgálhat mind a családanyák, mind a dolgozó nők számára. Fiatalon édesanya lett, aki szerette férjét, és melegséggel töltötte meg a családi légkört. Ugyanakkor életútját nehézségek is övezték: magára maradt, egyedül kellett nevelnie gyermekeit, és helytállni a világban. Mindezt olyan erővel és kitartással tette, mely mellett hitét sem veszítette el.

Ő tudott hitvesként a társa, kiegészítése lenni férjének, és képes volt önállóan is megállni a lábán a világban. Azért, mert a nőiesség azon esszenciája rejlett benne, mely simulékonnyá tette, alázatossá és végtelenül erőssé. Úgy gondolom, olyan, mint az ideális nő a maga kecses voltában, mely kecsesség abban rejlik, hogy az adott helyzethez idomul, és kihozza magából a lehető legjobbat. Hite erős volt, és ez a hit falakat mozgatott, a szó legszorosabb értelmében: kórházat emelt a szegényeknek, és a tevékeny szeretet mentén ő maga is kivette a részét a munkából. Hatalmas dolgokat vitt véghez, hatalmas alázattal és szeretettel, mely szeretetből mindenkinek jutott. Szerintem ne kerülgessük a forró kását: egy igazi belevaló, ízig-vérig erős nő volt, olyan, amilyenné mind szeretnénk válni!

Mindezek mellett Szent Erzsébetet mindig szép nőként ábrázolják a templom falain, szobrokon vagy képeken, mert a fennmaradt források alapján kivételes szépség volt. Én hiszek abban, hogy a belülről fakadó tiszta jóság szépít, és hiszem azt is, hogy ő maga is egy ilyen sugárzó fény volt. Merjünk nőiesek lenni, merjünk erősek lenni, merjünk szeretetből másokért tenni, de leginkább merjünk kicsit olyanok lenni, mint Árpád-házi Szent Erzsébet!

Ivanova Patrícia