Férjet keressünk, ne (csak) apát!

A húszas éveikben járó, egyedülálló nők számára a tanulás, a karrierépítés és a felnőtté válás mellett a párkeresés-pártalálás az egyik legfontosabb területe az életnek. Vannak, akik élik mindennapjaikat és bíznak abban, hogy majd találkoznak az igazival, mikor annak eljött az ideje. És vannak, akik a számukra fontos szempontok mentén, tudatosabban ismerkednek hasonló értékrendű, hasonlóan gondolkodó férfiakkal. Főként – de nem kizárólag – a vallásos vagy konzervatívabb neveltetésben részesült fiatal nők elképzelései között szerepel sokszor az, hogy a leendő férjük jó apa legyen majd. Magam is úgy gondolom, hogy ez valóban fontos.

Azonban veszélyesnek tartom azt, hogyha a közös értékrend és a „jó apafigura”-ság felülírja azt a szempontot, hogy a pár hogyan működik együtt, örömet lelnek-e egymásban, nevetnek-e együtt és valóban szeretik-e egymást. 

Természetesen nagyon fontos már a kapcsolat elején beszélgetni arról, hogy hogyan képzeljük el a jövőt. Szeretnénk-e gyermeket, és ha igen, mikor és körülbelül hányat. (Ezek a vágyak változhatnak a kapcsolat alakulásával, így az ne legyen kizáró ok, ha az egyik fél a házasságkötés után rögtön belevágna a baba-projektbe, míg a másik várna egy-két évet, vagy ha minimális különbség van a vágyott gyermekek számát illetően. Azonban, ha a jövőképekben túl nagy az eltérés, például az egyik fél nem szeretne szülő lenni, míg a másik nagy családra vágyik, akkor ez nagy eséllyel nem fog elsimulni, és a jövőben sok súlyos konfliktushoz vezet majd.)

Ne csak a közös családalapítás és a másik apai képességei lebegjenek tehát szemeink előtt, hanem elsősorban magunk számára keressünk férjet, aki társunk lehet egy életen át. Ugyanis, ha egy ideális párkapcsolat ívét nézzük, akkor a férjünk az egyik olyan személy, akivel a legtöbb időt fogjuk együtt tölteni. Először ismerkedünk, elkezdünk járni, szép lassan megérik bennünk az elköteleződés vágya és összeházasodunk. Lehet, hogy rögtön megszületik a gyermekünk, lehet, hogy még egymásnak szentelünk pár évet, és sajnos az is lehet, hogy sok időbe telik míg a várva-várt csöppség megérkezik az életünkbe. Az első utód megszületését követően előtérbe kerülnek anyai és apai szerepeink, de aztán (remélhetőleg) szépen lassan megtanulunk egyszerre működni feleségként és anyaként is. Ahogy a gyerekek nőnek fel, úgy lesz ismét egyre több lehetőségünk a kettesben töltött időre. Hogyha végiggondoljuk, akkor a gyerekneveléssel intenzívebben töltött időszak (a gyerekek számától függően) 16-20 év. A többi időt pedig – a gyerekek előtt és a kirepülésük után – főként életünk párjával töltjük együtt, akit ezért is jó elsősorban a házasság tekintetében fontos szempontok mentén kiválasztani. 

Nemcsak magunknak és jövendőbelinknek teszünk azzal jót, ha elsősorban férjet keresünk, hanem leendő gyermekeinknek is. Abban hiszek, hogy a gyermek számára a lehető legjobb, legideálisabb az, hogyha tudja, érzi, hogy ő a szülei szerelmébe született bele, és a szülei – értsétek jól – nélküle is szeretnék egymást.

Azt gondolom, hogy a gyermek akkor a legboldogabb, hogyha a szülők egymásnak az elsők (vagy legalábbis törekednek erre), és szerelmük az alapja a családi szeretetközösségnek. Ez az, amely biztonságot ad a gyermeknek, ez az, ahova később bármikor visszatérhet és amelynek mintáját hamuban sült pogácsaként viszi majd tovább. 

Mégis mitől lehet az, hogy annyian beleesünk abba a hibába, hogy inkább apát keresünk és nem férjet? Talán a választ ott kell keresni, hogy a gyermek iránti vágy egy sokkal elemibb, biológiaibb késztetés, mint az igény egy hosszútávú, elkötelezett kapcsolatra. Lehet, hogy sokszor aggódunk a jövő miatt, vagy félünk a szüléstől, de az élet továbbadásának ösztöne a legtöbb esetben erősebbnek bizonyul, enélkül valószínűleg már kihalt volna az emberiség. Az elköteleződéshez, a házassághoz való viszonyunk viszont jóval bonyolultabb ennél. Sokkal gyakoribb a többé-kevésbé jó szülői minta, mint a jó párkapcsolati minta. A legtöbben gyermekként éltük át szüleink válását, elhidegülését, és sokan nőttünk fel veszekedések, érzelmi viharok közepette. Kevesen láttunk őszintén elcsattanó hitvesi csókot, intim pillanatot, boldog házasságot. Nem csoda hát, hogy hadilábon állunk az elköteleződéssel, tudatosan vagy tudat alatt félünk tőle. Lehet, hogy kimondjuk, lehet, hogy nem, de sokunkban sokkal biztosabb az, hogy egyszer anyává szeretnénk válni, mint az, hogy társsá. És az is előfordulhat, hogy eszközként tekintjük a párkapcsolatot a gyerek felé vezető úton. Bár megértem, és magam is ismerem ezt az érzést, de azt gondolom, hogy ha felismerjük ezt önmagunkban, akkor fontos, hogy foglalkozzunk ezzel, és rakjuk helyére a dolgokat.

Sok ideig nekem is könnyebb volt elképzelnem magam anyaként, mint feleségként, társként. Aztán szépen lassan feloldottam a félelmeimet, beleengedtem magam a párkapcsolatunkba, és átrendeződtek a szempontjaim. Most már az a legfontosabb számomra, hogy a házasságunk egy olyan hely legyen, ahol mindkettőnknek jó lenni – gyerekkel és gyerek nélkül is. 

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Szívhang-törvény – kimaradtak az apák

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Keresztény, konzervatív nőként üdvözlöm a szívhang-törvényt, amely előírja, hogy a terhességmegszakítás előtt a nőknek meg kell hallgatni az abortuszra ítélt élet szívdobogását. Ez alapvetően egy jó lépés a megfogant élet védelmének irányába, de úgy gondolom, kissé hiányos. 

Magyarországon 1956. június 4-től legális az abortusz, 2017-ig 6 millió művi terhességmegszakítás történt. Magyarországon – összehasonlítva például Lengyelországgal – viszonylag megengedő abortusztörvény van hatályban, annak ellenére, hogy az Alaptörvény kimondja “a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg”. Az 1992-es törvény értelmében a terhesség a 12. hétig szakítható meg, amennyiben az anya életét veszélyezteti, a magzat feltételezhetően súlyos betegségben szenved illetve, ha erőszak történt, vagy súlyos válsághelyzetre hivatkoznak a nők. 2003-ban a terhességmegszakítások 2,2%-a történt az első három ok miatt, míg az összes többi anyagi, párkapcsolati vagy befejezett családtervezés miatt.

Felmerülhet az is, hogy a törvénynek nem lesz egyáltalán hatása. Azonban már van erre pozitív példa  Macedóniában, ahol a szívhang-törvény bevezetését követően 30%-kal esett vissza a terhességmegszakítások száma. Tehát bizakodóak lehetünk a legvédtelenebbek életének védelmében.

Annak viszont nem örülök, hogy ebből a fontos döntésből kimaradtak a férfiak. 

Egyfelől egyedül a nőkre nehezedik az életről és halálról való döntés súlya, mert ugye a törvény értelmében csak nekik kötelező a szívhangot meghallgatni. Pedig ahhoz, hogy egy új élet megfoganjon két ember kell. Ezért: közös a felelősség, közösen hallgassanak szívhangot és közösen döntsenek a magzat sorsáról.

Másrészt igenis vannak olyan férfiak, akik traumaként élik meg születendő gyermekük elvesztését, mert ők várták a gyermek világrajöttét, csak őket éppen senki nem kérdezte meg. 

Harmadszor pedig, és talán ők vannak többségben, van egy olyan hányada is a nőknek, akik  éppen azért vetetik el gyermeküket, mert nem kapnak megfelelő támaszt a párjuktól, nem áll mellettük senki, és teljesen egyedül, kiszolgáltatottnak, elesettnek érzik magukat ebben a helyzetben. Az Egyesült Államok 2004-es felmérésben a megkérdezett nők 48%-a azért döntött az abortusz mellett, mert nem akarnak egyedülálló anyák lenni vagy párkapcsolati problémáik vannak. Nőként a mi testünkben fejlődik az élet, így az anyaság érzése is hamar megjelenik. A férfiak alapból nehezebb helyzetben vannak, nekik nincs 9 hónapjuk “összeszokni” a gyermekükkel, így sokan, különösen egy nem kívánt vagy nem tervezett baba érkezése hallatán elbizonytalanodnak. A macedón példából kiindulva igenis van hatása a végső döntésre a szívhang általi érzékenyítésnek, de a férfiak bevonásával  valószínűleg még nagyobb arányban születhetne döntés az élet mellett, mivel így ők is közelebbről megtapasztalhatnák az apaság csodálatos élményét. 

Végezetül pedig szeretném elmondani, hogy a magzatok törvényi védelmén kívül elengedhetetlen az edukáció és az emberi élethez való hozzáállás gyökeres megváltoztatása is. 

Az abortusz nem fogamzásgátlási módszer! 

A megfogant magzatot pedig  védelem illeti, és  sorsának ebben a fontos pillanatában anya és apa együtt álljon mellette és döntsön, lehetőleg  az Életet választva. 

Ivanova Patrícia

Kulcskérdés az apaság? -Interjú Süveges Gergővel az apaság titkairól

Az élet tele van ajtókkal. Némelyek már nyitva állnak előttünk, így könnyedén be tudunk rajtuk kukkantani. Vannak azonban még zártak, amelyek kinyitásához szükségünk van kulcsokra… Az apaságról, családról és titkos ajtókat nyitó kulcsokról beszélgettünk Süveges Gergő újságíróval, műsorvezetővel, az Apakulcs és számos sikerkönyv szerzőjével. 

Mi ihlette a könyvet?

Maga az apaság témája nem új számomra, hiszen már 2008-ban és 2012-ben is jelent meg könyvem Apa-kép-írás és Apaszem címmel. Arra jöttem rá, hogy nagyon szeretünk történeteket írni és olvasni, de mégis minden történet egy modell. Vagyis az a történet azzal az apával, azzal a gyerekkel esett meg, aki azt írta. Ahhoz, hogy a saját életemre következtetéseket tudjak levonni ezekből a modellekből, ahhoz valami olyan munkát kell elvégeznem, mint az aranymosó, aki térdel a folyóparton, rázza a szitáját és egyszer csak megcsillan valami. Vagy nem. 

Fotó: Erdélyi Gábor

Miért érezted szükségességét a könyv megírásának?

Azon kezdtem el gondolkozni 2 évvel ezelőtt, hogy a modellek mélyén lévő alapelvek megfogalmazhatók-e. Magyarul léteznek-e olyan alapelvek, amelyek mindannyiunk élethelyzetére alkalmazhatóak? Mert ha igen, akkor nem kell aranyat mosni, hanem már oda tudjuk egymás elé tenni a csillogó aranyszemcséket. Sok beszélgetés és gondolkozás nyomán arra jöttem rá, hogy három ilyen alapelv létezik: a tudás, a jóakarat és a szövetség kulcsa. Sokféle élethelyzet létezik, ezért is kerestem azokat az alapelveket, amelyek nem egy bizonyos élethelyzethez vagy családformához kötődnek, hanem önmagában az apasághoz. A modellekből szerettem volna eljutni az alapelvekhez. Az Apakulcs az első olyan könyv a piacon, amely az alapelvekre fókuszál. Fontos volt számomra, hogy ezeket az alapelveket ne csak leírjam, hanem segítsem az apákat és az érdeklődőket abban, hogy alkalmazni is tudják azokat. Épp ezért az Apakulcs három úton ad segítséget az apák számára. Első a könyv. Úgy látom, sokan veszik és olvassák, ennek nagyon örülök. Most már e-könyv formában is elérhető a Harmat Kiadónál, és készül a hangoskönyv változat is. Az Apakulcs világának második megközelítési lehetősége a weboldalon lévő tesztek sora. Ma már több százan töltötték ki az Alaptesztet vagy az Örökségtesztet; a Családi tesztek pedig a napokban válnak elérhetővé. Végül pedig fontos lába az Apakulcs szolgálatának a személyes segítség előadások, tréningek formájában. Egy tréningen csak apák vagyunk együtt, hangsúlyozottan kevesen, hogy jusson időnk és lehetőségünk a fejlődésre. Ha csak férfiak vannak együtt, védett közegben, ahol nem kell eljátszanunk a rendíthetetlen ólomkatonát, hanem akár gyengék is lehetünk, az nagyon felszabadító és előrevivő.

Miért fontos az apa jelenléte a családban, mint példakép a gyermek számára?

Mert amit sosem látok, abból nem tudok mintát meríteni. Ha én sosem hallok emberi szót, ha nem beszélnek hozzám, akkor nem tanulok meg beszélni. Ha nem látok apamintát, akkor a személyiségem sokkal nehezebben fog harmonikusan fejlődni. Mert részben a mintáinkból építkezünk. Még akkor is, ha ezeket később akár át is értékelhetjük. Minden apának van felelőssége abban, hogy milyen mintát mutat.

Mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol nincsen apa? Mit tud tenni a gyermek, ha az apamintát nem kapta meg?

Sok családban ez a helyzet. Fájdalmas helyzet. Ha nincs apa, akkor nyilván nem lehet úgy csinálni, mintha lenne, 100 százalékban nem lehet pótolni a személyét. Egy apa alakú űrt csak az apával lehet betölteni. Tapasztgatni mással is lehet. És ez tulajdonképpen jó hír: sokan vannak, akik harmonikus apaminta nélkül nőnek fel, de ettől még lehetnek egészséges személyiségek. Valaki előbb-utóbb apafigurává válik a gyermek számára. Nagyapa… tanár… idősebb testvér… vagy akár fura módon a nagymama vagy az anya. Az biztos, hogy minden gyerek ösztönösen keres magának férfi- vagy apamintát. Az ilyen, nehezebb körülmények között működő családokban fontos szempont, hogy ki válik a gyermek számára mintává. 

Számodra mit jelent apának lenni? Hogyan lehetnek a férfiak jó apák?

Tudatos ösztönösséggel. Vagy ösztönös tudatossággal. Fontosak a megérzések, a spontaneitás, de fontos az önreflexió és a tervezés is. A kettő egyensúlya sokat segíts apának és gyereknek egyaránt. Igazából nem lehetünk jó apák. ami elérhető, hogy egy kicsit jobbak legyünk, mint amilyenek a múlt héten voltunk. Az Apakulcs is erről beszél: hogyan tudok egy picivel apább lenni. Hogyan tudok dolgozni a kapcsolódásunkon? Hogyan lesz egyre inkább közünk egymáshoz? Ehhez az apakulcsok jó segítséget adnak: ha egyre inkább ismerem, szeretem és támogatom a gyermekemet, akkor kölcsönösen átélhetjük a kapcsolódás örömét.

Fotó: Erdélyi Gábor

Milyen kihívásokkal néztél szembe, amikor apává váltál?

Mikor összeházasodtunk, még kicsit szerettünk volna kettesben lenni a feleségemmel, így 3 évvel később született meg az első gyermekünk. Én elsősorban nem a kihívásokra emlékszem, hanem az örömre és a felszabadultságra. Meg nyilván az aggodalomra is, hogy túléli-e a kislányunk az éjszakát – vagy minket. Jó volt az a gondolat és érzés, hogy a feleségemmel közös ügyünk van. 

Mi a különbség az apai és anyai kapcsolódás között?

Általánosságban a férfiaknak, az apáknak az a kihívás, hogy kapcsolódni és közeledni tudjanak a gyermekükhöz. Az anyák számára inkább az elszakadás okozhat nehézséget. Az elszakadás a születés pillanatában kezdődik, és a gyermek élete valójában folyamatos távolodás az édesanyjától. Ezt a távolodást jól megélni talán a legnagyobb kihívás az anyák számára. Szóval: apák, közeledjetek; anyák, engedjetek. Mindkettő emberes feladat.

Anyai szeretet kontra apai szeretet?

Más a személyiségünk, másképpen reagálunk, másképpen vagyunk jelen. Azt hiszem, az anyának és az apának is gyakorolnia kell a gyengéd és a határt szabó szeretetet egyaránt. Úgyis másképpen fogjuk csinálni. Nem hiszek az „ölelő anya–szigorú apa” felosztásban. Sőt: rendkívül károsnak tartom.

Fotó: Zih Zsolt

Neked mi a szereped otthon, mint apa?

A legidősebb gyerekünk már 19 éves, a legfiatalabb is 13, úgyhogy az életmódunk és -ritmusunk már nem a kisgyerekes időket idézi. Ettől még szülőként ugyanaz a feladat: ismerni, szeretni és támogatni őket – úgy, ahogyan ebben a helyzetben szükségük van rá. Éppen ezért fontosabbak számomra az alapelvek a modelleknél: míg a modellek azt mondják, hogy csináld így és működni fog; az alapelvek azt kérdezik, hogy ezt az örök és általános szempontot hogyan tudod megvalósítani a saját életetekben. Az ismerd–szeresdtámogasd hármas alapelve csecsemőkorban és fiatal felnőtt korban egyaránt érvényes. Alkalmazni pedig nekem kell. Jól pedig akkor csinálom, ha ők is érzik, hogy ismerem, szeretem és támogatom őket. 

Az istenkép és az apakép hogyan fonódik össze?

A kapcsolódás alapelvei egyetemesek, minden apa–gyerek viszonyban működnek. Így az Atya–gyermek viszonyban is. Azért vagyok képes ismerni, szeretni és támogatni a gyermekemet, mert az Atya ugyanígy ismer, szeret és támogat engem, a gyermekét. Istenképünk és apaképünk mélyen összefügg: kezdetben apaképünkből építjük fel az istenképünket. Az első tapasztalataink, amelyeket otthonról hozunk, az, hogy valakitől függünk az életünk elején, hogy ebben a függésben milyen impulzusokat kapunk, nagy hatással vannak a későbbiekre. Megerősítést, biztonságot, bátorítást kapunk vagy éppen büntetéssel, félelemmel, teljesítménykényszerrel találkozunk? Mindezek alapvetően befolyásolják azt a viszonyunkat, amely Istenhez fűz minket. A kezdeti tapasztalatok alapvetően meghatározzák az Istennel kapcsolatos elképzelésünket is. Később persze ez változhat, de a kezdeti bevésődés döntő jelentőségű.

Lesz Mesterkulcs, ami mindenre megoldást ad?

Szerintem van… Rögtön három is: a tudás kulcsa, a jóakarat kulcsa és a szövetség kulcsa… (nevet). 

Mit üzennél a jövő apáinak?

Alapvetően a jelen apáinak szeretnék segíteni, igaz, hosszútávon. Ha négy szót képesek vagyunk megjegyezni és ezeknek a tükrében működni apaként, akkor alapvetően jó úton járunk: kapcsolódás, ismerd, szeresd, támogasd. És talán még egyet: remény. Képesek vagyunk jobb apák lenni, mint amilyenek a múlt héten voltunk. Ez tutibiztos.

Most pedig nincs más dolgunk, mint felkapni gyorsan a kulcsokat, és kitárni az ajtót egy új és izgalmas kaland előtt. Belépve ezen a kapun, ebben az új világban pedig egy picivel jobb apákká és szülőkké válhatunk.

Tóth-Kuthy Bernadett

Borítókép: Erdélyi Gábor

Az oltárhoz kísérsz, Apu?

Apák napja van. Június harmadik vasárnapja. Fülledt, madárcsicsergős nyári nap. Apukámra gondolok. Az elmúlt közel 24 évre, mióta ismerjük egymást. Mindarra, amit az évek alatt tőle kaptam; szeretetet, támogatást, hol kedves, hol szigorú útbaigazítást. És számtalan élményt. Balatongyöröki felfedező túrákat, lakóautós Európa-felfedezést, őrségi biciklizést. Teraszon ülős, az életet megfejtős beszélgetéseket.

Mióta menyasszony lettem, gyakrabban fognak el az ilyen szentimentális érzések. Sokat gondolok arra, hogy mit hoz a jövő és visszaemlékszem eddigi éveimre és mindarra, amit a házassággal magam mögött hagyok.

Azt hiszem, hogy -sokakhoz hasonlóan- a szüleim voltak a legnagyobb hatással rám lányéveim alatt. Édesanyám volt az, aki a feltétel nélküli szeretetet és elfogadást jelentette számomra. Csinálhattam bármit, az ő haragja egy-két óránál tovább sosem tartott. Mesélt és énekelt nekem, tanult velem és mindig meghallgatott.

Édesapám szeretete más. Kritikusabb és néha nehéz, de jóra serkentő és fejlesztő is egyben. Ő szigorúbban nevelt és a dolgok mögé látó gondolkodásra, erkölcsre tanított. Fêltő, néha dorgáló szeretete és az, hogy sokat várt tőlem, formálta a személyiségemet azzá, aki ma vagyok.

Mindezen gondolatokkal a fejemben itt ülök a betűk fölött és azon töprengek, hogy mindezt a hálát és szeretetet, ami bennem van, miért nem mondom ki? Miért olyan nehéz nekem -sok önismereti munka után is-, hogy az érzéseimnek hangot adjak? Talán azért, mert a mi apa-lánya kapcsolatunkban bár mindketten tudjuk, hogy a másik szeret, de mégsem beszélünk róla? Talán mert így szoktuk meg, vagy így kényelmesebb.

Pedig már egy ideje azon gondolkodom, hogy mit fogok érezni, amikor apukám karján az oltárhoz sétálok. És amikor lányságom utolsó pillanataiban búcsút veszek tőle, vajon tudni fogja-e, hogy mennyire hálás vagyok, hogy éppen ő lett az apukám? És vajon őbenne mi lesz, amikor végleg kirepülök?

És mindenekelőtt, mit válaszol majd, amikor azt kérdezem tőle “Ugye az oltárhoz kísérsz, Apu?”.

Papfalvy Bori Janka