Dobó Dorottya – A zapumai kóbor villamos

Dorka mesélj kicsit magadról milyen végzettségeid vannak, hogyan kapcsolódott be az írás az életedbe?

Az egyetemen párhuzamosan végeztem a magyar szakot és a gyógypedagógiát, most pedig kognitív pszichológiából csinálom a doktorimat. Negyedéves PhD hallgató vagyok a BME Kognitív Tudományi Tanszékén, ahol a nyelvelsajátítás és a fejlődési zavarok témakörében kutatok. Írni gyerekkorom óta szeretek, nagyjából azóta, amióta megismertem a betűket. Öt- vagy hatéves lehettem, amikor elkezdtem naplót írni. Akkor még nem jártam suliba, vagy nagyon az elején voltam, így fejben úgy képzeltem el a szavakat, ahogyan beszélünk, folyékonyan, szünet nélkül, és pontosan így is írtam le őket: mindent egybe, nyomtatott nagy betűkkel.

Gyerekkoromban sok mesét írtam. Az első könyvemet 11 évesen fejeztem be, habár azt nem sok ember olvasta el, csak a szűk család és az alsós tanító nénim. A nővérem azóta is emlegeti, hogy volt benne egy Béla Smith nevű karakter.

Az akkori fejemmel fel se tűnt, hogy ez a név fura lenne, persze visszagondolva már jót nevetek rajta.

Érettségi után azért mentem magyar szakra, mert érdekelt az írás és az irodalom, de utólag már látom, hogy nem az volt az én utam. Végül inkább a nyelvészet felé fordult az érdeklődésem, azon belül is a pszicholingvisztika volt az a terület, ami teljesen magával ragadott, szó szerint rajongással bújtam a tankönyveket. Amikor a magyar szakot befejeztem, hosszú idő után ismét megjött a kedvem mesét írni, és ekkor született meg “A zapumai kóbor villamos” ötlete.

Milyen irományaid vannak eddig? Miként jött az első gondolat, hogy könyvet szeretnél írni? 

A zapumai kóbor villamos az első olyan könyvem, amit már felnőttfejjel írtam, illetve az utóbbi években elkezdtem novellákat is írni. Néhány meg is jelent irodalmi folyóiratokban és portálokon, például az Új Forrásban, és a Kolozsvári Helikonban. Ezek már komolyabb hangvételűek és inkább felnőtteknek szólnak. 

A zapumai kóbor villamos ötlete nagyjából 5 éve született, amikor még a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra jártam. Egy kutatáshoz toboroztunk résztvevőket, akik egy elég hosszú, nagyjából 2 órás tesztelésen vettek részt. Ebben persze voltak szünetek is, amit általában beszélgetéssel töltöttünk. Erre a kutatásra érkezett egy fiatalember, aki elmesélte, hogy nagyon szereti a BKV eszközöket, már rengeteget olvasott a témában, gyűjti róluk az érdekességeket, és egészen lenyűgöző dolgokat mesélt.

Tőle tudom, hogy kétszer is történt olyan Budapesten, hogy elszabadult egy „szellem villamos”, tehát olyan jármű, amin nem volt sofőr.

Azt is mesélte, hogy az egyiknél valahogy még a váltók is átkapcsolódtak, így mire a BKV munkatársai nagy erőkkel kivonultak az egyik megállóba, addigra a villamos elkanyarodott, és alig tudták utolérni. Nem is tudom miért, de ez a történet nagyon megtetszett nekem, és a szabadidőmben akaratlanul is továbbgondoltam. Talán az a pikáns benne, hogy a villamos az egyik legkiszámíthatóbb közlekedési eszköz. Mert a metró a föld alatt megy, annak van egy amolyan „sötét aurája”, a troli és a busz pedig nem kötött pályás, beállnak a dugóba, bármi megtörténhet velük. De a villamos megy a pályáján szépen, egyenletesen, senki sem számítana rá, hogy éppen az okoz majd egy ilyen nagy galibát. 

Tehát mondhatjuk, hogy innen született meg a kóbor villamos története?

Tulajdonképpen igen. Van egy másik szál a könyvben: a felhő nézegetés, és hogy a felhőkről történeteket találnak ki a gyerekek. Ez pedig ugyanazon a nyáron jutott az eszembe, amikor a villamos történetéről hallottam. Otthon a kertben én is gyakran a felhőket néztem, és történeteket találtam ki, egészen pontosan ezt a történetet. Így ezt a jelenetet is bele tudtam írni a könyvbe, csak épp a gyerekek nem a villamosról, hanem a villamos tetején utazva találnak ki történeteket. 

Mesélj kicsit Zapumáról, ahol a történet játszódik! 

Zapuma számomra az a hely, ahová elmenekülhetek, ha kicsit kiszakadnék a valóságból. Igazából nem sokban különbözik egy valós várostól, inkább annak valamiféle eltúlzott karikatúrája. A története röviden annyi, hogy Csehszlovákia felbomlásakor a létrejövő két ország küldöttei addig-addig vitatkoztak a városok hovatartozásáról, hogy Zapuma felett véletlenül átsiklottak, és nem sorolták be egyik ország fennhatósága alá sem, sőt a térképekre sem került fel. A bürokratikus csapdából innentől nem volt kiút, mert amikor a polgárok be akarták jelenteni a malőrt, a cseh hatóságok Szlovákiába, a szlovákok pedig Csehországba küldték őket, így jobb ötlet híján megalapították a saját országukat. Így Zapuma pont olyan város, mint bármelyik másik, leszámítva, hogy senki sem tud a létezéséről, és hogy az egész várost egy hatalmas villamoshálózat borítja, így a lakók más járművet jóformán nem is használnak.

Hány éves gyerekeknek szól a könyv?

Ha magát a könyvet kategorizálni kellene, ez a történet gyerekregénynek számít. Elsősorban alsósoknak, ajánlom, de felsősöknek is tetszhet. Nyomtatásban 136 oldal, nem mondom, hogy rövid, de nem is egy nagyon nagy falat, és vannak benne képek is, úgyhogy kezdő olvasók is meg tudnak vele birkózni.

Milyen nehézségekkel kellett szembenézned kezdő íróként?

Én azzal az elhatározással kezdtem el írni, hogy ezt magamnak írom, soha senki nem fogja elolvasni, és magát az írás folyamatát szerintem ez megkönnyítette.

Nem azon aggódtam, hogy ki mit fog szólni hozzá, csak egyszerűen az volt a cél, hogy nekem tetsszen. Amikor elkészült, az ismerőseim bíztattak, hogy mégis érdemes lenne elküldeni egy kiadónak, és tulajdonképpen én is kíváncsi voltam rá, mit mondana a regényről egy olyan ember, akinek ez a szakmája. Végül elküldtem néhány helyre, és sok pozitív visszajelzés érkezett, több helyen is megvolt a szándék a kiadásra, de végül mindig azon bukott el a dolog, hogy egy gyerekkönyvet illusztrálni kell, amitől sokkal drágább az egész, én pedig egy ismeretlen név vagyok, tehát teljesen lutri, hogy végül megtérül-e nekik. Így egyszerűen nem érte meg anyagilag ebbe belefektetni, túlságosan kockázatos lett volna a kiadóknak. Körülbelül egy fél évig-évig mentek az e-mailezések, aztán letettem róla, hogy ebből bármi is lesz.

Hogyan jött végül az áttörés?

Nagyjából egy évvel később érkezett, amikor egy véletlen folytán kapcsolatba kerültem a Napkút kiadóval, akiket érdekelni kezdett a történet. Itt is visszatért a probléma, hogy nincsen pénz a kiadásra, viszont a szándék határozottan megvolt, ezért úgy döntöttünk, hogy egy közösségi finanszírozási kampányt indítunk. Aki egy könyv árával támogatta a megjelenést, annak a megjelenés után adtunk egy ajándékpéldányt. Tulajdonképpen egy előrendelés volt, amiben más ajándéktárgyakra is be lehetett fizetni: poszterre, vászonszatyorra, matricára, és később ezeket a könyvvel együtt elküldtük a támogatóknak. Szerencsére nagyon sokan támogatták ezt az ügyet, illetve a vörösvári önkormányzat is hozzájárult egy nagyobb összeggel a megjelenéshez. Így végül sikerült „összekalapozni” a kiadás anyagi hátterét.

Folytatása lesz-e a könyvnek, vagy dolgozol most másik projekten?

A folytatás kézirata igazából már kész is volt, mire az első kötet megjelent. Amikor vártam a kiadóktól a válaszokat, és amikor próbáltuk összegyűjteni a pénzt, az egy elég hosszú és gyakran kilátástalan időszak volt. Az egyetlen dolog, amivel meg tudtam nyugtatni magam, hogy leültem és írtam tovább a történetet. Sajnos a folytatás esetében is pénzügyi nehézségekbe ütköztünk, így a megjelenés még várat magára. Addig is igyekszem minél többet találkozni az olvasókkal, gyerek könyvtárakba próbálok eseményeket szervezni, vagy ha hívnak valahová, akkor rögtön megyek. A gyerekek is lelkesebbek, ha nem csak a polcról találkoznak a könyvvel, hanem van mellette egy hús-vér ember, akivel tudnak beszélgetni és tudnak tőle kérdezni, illetve számomra is inspiráló, ha beszélgethetek azokkal akik már olvasták vagy olvasni fogják a regényt. Egy iskolában az osztályfőnök annyira fellelkesült egy ilyen alkalmon, hogy meghívott az osztályba egy workshopra. Szerette volna, ha a gyerekek olyasvalakitől tanulnak írást, aki nap mint nap meséket ír, és tényleg nagyon lelkesen körmölték a történeteiket.

Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik regényírásra szánnák a fejüket a jövőben?

Szerintem az első és legfontosabb lépés a történetíráshoz az, hogy adjunk időt magunkat álmodozni, és hagyjuk, hogy a történet pörögjön a fejünkben. Mert az nagyon ijesztő tud lenni, amikor az üres Word-dokumentum bámul rád, és ott van a válladon a feladat, hogy írnod kellene valamit, de valójában nem is igazán tudod még, hogy mit. Szóval érdemes időt hagyni arra is, hogy kicsit megérjen a történet a fejünkben, legyen néhány konkrét jelenet és párbeszéd, és ha ez megvan, úgy már sokkal könnyebb lesz elkezdeni írni.

Lezárásnak random funfact rólad?

Visszacsatolva egy korábbi kérdéshez, hogy milyen egyéb projektjeim vannak még: idén január környékén fejeztem be egy másik regényt, ami az örmény történelemmel is foglalkozik. Egy kamaszlány a főszereplő, aki tizennégy évesen tudja meg, hogy örmény származású. Ez annyiban funfact, hogy negyedrészt én is örmény vagyok, és én magam is kamaszként szereztem erről tudomást, úgyhogy ennek a történetnek némi személyes vonatkozása is van. De azt sajnos nem tudom, hogy ez a regény mikor fog megjelenni, egyelőre még nagyon sok kérdés nyitott ezzel kapcsolatban.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.