Két hölgy igaz története: munkáról, családról és az élet értelméről

Legyen akár ember, akár dolog, manapság már mindenhez értéket tulajdonítunk. Ára van a termékeknek, a munkánknak, még az időnknek is. Az pedig, hogy mibe fektetjük bele az energiánkat, mivel töltjük az időnket, meghatározza az életünket. Ahogy a mondás tartja: ki mint vet, úgy arat. De vajon milyen gyümölcsöt terem az, ha emberi kapcsolatokba, vagy ha munkába, dolgokba fektetünk bele többet? Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést, két nő igaz története alapján!

Élt egyszer két fiatal hölgy, akik egymás szomszédságában laktak. Friss házasként mindkettőjük a nagybetűs élet előtt állt. Az egyiket Rózának, a másikat Terinek hívták. Róza arról álmodott, hogy világhírű táncos lesz. A tánc volt az élete, minden idejét és energiáját a hivatásába ölte. Látnotok kellett volna, úgy mozgott, mint aki a táncparkettre született. Életmódján gyermekei megszületése után sem változtatott. Lehetett hétköznap vagy akár hétvége, Róza – minden idejét a színpadon vagy a próbateremben töltötte, ki nem hagyta volna a legrangosabb nemzetközi versenyeket, amelyeken rendszerint kiválóan szerepelt.

Mindezidáig Terinek is izgalmasan alakult az élete. Magánvállalkozásba kezdett a férjével, de nem akármilyenbe. Kitárták a házuk ajtaját minden olyan elhagyott és megtört életű fiatal lány előtt, akin látták, hogy segítségre van szüksége. Ezek vagy otthonról megszökött megesett  lányok, vagy kábítószer függők voltak, akikről a saját családjuk lemondott. Ilyen embereket fogadott az otthonába ez a házaspár. Miért? Hogy mentorálják, szeressék őket, és segítsenek helyreállítani az életüket. Amikor Teri először babát várt, úgy döntött, egy időre felhagy ezzel a szolgálattal. A következő 30 évben Teri abba fektette bele minden idejét és erejét, hogy a gyermekeit nevelje és tanítsa.

Nem csupán gyerekeket látott bennük, hanem jövőbeli férjeket és feleségeket, apákat és anyákat, vezetőket, akik, ha megfelelő alapot kapnak családjuktól, nagy dolgokat vihetnek véghez az életben.

Mára már Róza és Teri is egyaránt idős özvegyasszonyokként élik az életüket. Mint ahogy a korukbeli hölgyek körében szokás, ők is gyakran beszélgetnek a házuk előtti kis padon. Teri mindig izgatottan mesél szomszédjának arról, hogy az unokái milyen ajándékokat készítettek neki, hogy az általa korábban mentorált lányok is milyen gyakran meglátogatják, és mennyire hálásak azért, hogy segített helyreállítani az életüket. Egyik alkalommal Róza is elkezdett dicsekedni: “Ha látnád a trófeagyűjteményemet, elájulnál! Fiatal primadonnaként az összes nemzetközi táncversenyt megnyertem. Csak a gyermekeim töltötték minden nyarukat egyedül az apjukkal. Azt hiszem ez volt az ára annak, hogy világbajnok legyek. De hát a gyermekeim is mindig túl elfoglaltak ahhoz, hogy meglátogassanak. Még ünnepnapokon is. És ahogy egyedül ülök, a trófeákkal teli szobámban, azon gondolkodom, hogy vajon megérte-e…”

Szerinted megérte? Ha majd életed alkonyán visszagondolsz, milyen örökséget szeretnél magad után hagyni?

Díjakat? Kitüntetéseket? Hatalmas vagyont? Vagy olyan emberi kapcsolatokat, amelyekből mások meríthetnek? Olyan embereket, akiknek az élete jobbá lett általad? Van mód egyensúlyt teremteni munka és magánélet között. De mi lesz annak a következménye, ha átesel a ló túloldalára? Lehetőséged van arra, hogy változást hozz a világba, de hogy milyen változást hozol, attól függ, emberi kapcsolatokba vagy dologi javakba fektetsz bele inkább. Te melyiket választanád?

Nagy Vanda

Forrás: Kristen Clark – Bethany Baird: Girl Defined

Egy ismeretlen példakép: Karacs Ferencné Takács Éva

Ha nem ismertél férje nevét használó, sőt a -né tagot is felvevő feministát, akkor íme egy:  Karancs Ferencné Takács Éva. Egyenlő a fizetésed a férfi kollégáddal, egyetemre jársz, meghallgatják a véleményed, szavazhatsz? Csak pár dolog, amit többek között Karancs Ferencné Takács Évának köszönhetsz, legalábbis Magyarországon. 

Közelednek a választások és magától értetődőnek vesszük, hogy van jogunk szavazni, hiszen a világ számos országában már a női kvóta bevezetése van napirenden. Megdöbbenünk és felháborodva olvassuk, hogy Afganisztánban miként alakul nőtársaink sorsa. Kinek, kiknek köszönhetjük, hogy ma Magyarországon – ha nem is minden tekintetben -, de egyenlőnek gondolhatjuk magunkat a férfiakkal? Elárulom: pár férfinak, férjnek, pár nőnek, akik férfi álnevet, álruhát használtak és még pár nőnek, akik saját nevükön is mertek publikálni a témában. Mertek felszólalni és példaként élni életüket! A saját néven publikálásban első, Karacs Ferencné Takács Éva volt, aki 1779-ben született. Egy olyan korban élt és alkotott, amikor még csak az első gőzüzemű vasút indult el, de mégis bátran és az elsők között hirdette a női és a férfi intellektus egyenértékűségét. Nem élhette meg a női szavazati jog bevezetését 1919-ben, valamint a két nem jogi egyenlőségét sem (1945-ben következett be Magyarországon), de gondolataiban és Karacs Ferenccel közös házasságukban az egyenértékűség, egyenrangúság és a közös döntések voltak az alapelvek. 

Az írásait olvasva az jutott eszembe, hogy a “meghaladta korát” jelzőt biztosan ő inspirálta. 

Hogy képzeljünk el 1779 és 1845 között egy modern nőt?

Segítek:
  • Szerelemből házasodott, ami sok kultúrában még ma is kuriózum, lásd.: szerelemgyilkosságok Indiában.
  • Férjével külön szobát tartottak fent a még nem befutott művészeknek: többek között Katona Józsefnek, aki náluk dolgozott a Bánk Bánon és Éva véleményét ráadásul mindig ki is kérte.
  • Egy olyan korban dolgozott együtt a cselédjeivel, amikor  a szocioökonómiai státuszukból még a mainál is kevésbé léphettek ki és tudtak kilépni az emberek.
  • 9 gyermeke született, ha az előzőek nem lettek volna elég figyelemreméltó adatok.
  • Egyik lánya Karacs Teréz a nőnevelés egyik úttörője lett.
  • A nevelésben a sport fontosságát olyannyira nagynak érezte, hogy külön testedzésre szolgáló részt alakított ki a  házuk udvarában.
  • Minden leányát a házi munkákon kívül olyan iparágban is jártassá tette, amelynek jövedelméből a saját erejükből már korán fedezhették ruházati és szórakozási szükségleteiket.
  • Büszkén mondogatta: „Az én gyermekeim nem tudják, mi a verés, mi a büntetés!“ Pedig e pedagógiai módszer alkalmazása még ma is beszélgető műsorok vitatárgya.
  • Tanult és képezte magát. 1816 táján a szőlőmívelést szakértőktől megtanulta és veresegyházi kis szőlőjét saját felügyelete alatt nagy hozzáértéssel munkáltatta azt, majd tanított meg másokat később a szakszerű művelésre.
  • Volt véleménye a politikáról is: Bár lelkesedett Kossuth tolláért, mellyel 1840-ben a nemzetet ébresztgetni kezdte, nyugtalanul nézte a politikai fejleményeket, mikor lapszerkesztésre Kossuth engedélyt kapott. „A kormány forradalmat akar előidézni Kossuth által. Adja az ég, hogy ez ne történjék meg, mert ha megtörténik, eltapossák a maroknyi magyart!“

A sajtóban körbenézve ritkán találkozik az ember olyan emberekkel, akikre csupa nagybetűvel érdemes hivatkozni, rá igen, rá kellene is, ezért született e rövid ismertető Karacs Ferencné Takács Éváról. Írjuk fel a nevét és legyünk olyanok, mint ő a saját korában: haladók, gondolkodók, véleményt formáló, bátrak, nők, anyák, feleségek, emberek. 

Történelem iránt érdeklődöknek ajánljuk írásait : 
  • Tudományos Gyűjteményben: 
  • 1822. XII. A leánykák házi neveléséről,
  • 1823. VIII. A házasságban lévő asszonyok kötelességeikről,
  • 1824. VI. Barátságos beszélgetés a földmívelő nép állapotjáról,
  • 1825. XI., 1826. IX. Egy barátnémhoz írt két levelem nemünk érdekében)
  • Vajthó László: Magyar Irodalmi Ritkaságok (Bp., 1935. 31. sz.)  című könyvében 

Losteiner Cecília Terézia

Kép forrása: https://hu.museum-digital.org/singleimage.php?imagenr=104376
Tulajdonosa/jogkezelője: Karacs Ferenc Múzeum, Püspökladány