Se veled, se nélküled – Miért félünk az elköteleződéstől?

Tele van a világ fiatal, szép, sikeres nőkkel és férfiakkal, akik ha párkapcsolatról vagy elköteleződésről van szó, menekülőre fogják. Amikor a kortárs sorozatokból, vlogokból, regényekből is az derül ki, hogy a barátság extrákkal és a szituációs kapcsolatok korszakát éljük, feltehetőleg mindnyájan elgondolkodunk azon, hogy megérte/megéri-e elköteleződni valaki mellett, vagy érdemes-e nyitva hagyni az opcióinkat. 

Az elköteleződés valóban egy ijesztő dolog. Tulajdonképpen egy idegen embert beengedünk az életünkbe, a magánszféránkba.

Felelősséggel tartozunk az irányába, alkalmazkodnunk kell hozzá. Nem hozhatunk meg úgy döntést, hogy csak a saját érdekeinket vesszük figyelembe. Teljes őszinteséggel és bizalommal kell fordulnunk a másikhoz, hiszen máskülönben mi értelme van az egésznek? Nem mehetünk el önfeledten bulizni úgy, hogy nem jelezzük, hogy merre járunk. Nem flörtölhetünk azzal a helyes sráccal a konditeremben.  Nem mi választjuk meg a következő úticélt, vagy hogy melyik kerületben legyen a közös lakás. Mindenben konszenzusra kell törekednünk.

Ezek viszont mind kicsi dolgok ahhoz képest, amit kaphatunk. Ki ne vágyna arra, hogy legyen egy szerelme, legjobb barátja és szövetségese egy személyben? Akire mindig számíthat, aki mindig fogni fogja a kezét és simogatja a haját egy-egy nehezebb napon. Lehet, hogy unalmasnak hangzik, hiszen annyi kaland vár az életünkben arra, hogy felfedezzük és kipróbáljuk.

Azonban nem mindig a legizgalmasabb megoldás a legjobb a lelkünknek. 

Ott motoszkál mindnyájunkban a biztonság iránti vágy, az, hogy szeretnénk valakihez tartozni, valakivel megosztani a problémáinkat, örömeinket, kételyeinket. A mérleg másik oldalán viszont segítségért kiált az autonómiánk és a szabadságunk. A fő kérdés pedig: A mérleg melyik serpenyője tud felülkerekedni? Amikor úgy gondoljuk, hogy fiatalok, szépek, függetlenek vagyunk és nincs szükségünk senkire, gondoljunk a távolabbi jövőre és arra, hogy miről maradunk le.

El akarjuk szalasztani azt, akit szeretünk és aki jó hozzánk, csak mert „túl fiatalnak” érezzük magunkat, vagy úgy gondoljuk még rengeteg opciónk van?

Lehet, hogy végignézzük ezeket az opciókat és rájövünk, hogy az az egy milyen jó lett volna, azonban a felfedezés túl későn történik meg és a személy már nem elérhető.
Egy ember nem egy ruhadarab vagy egy játékbaba, amit ki lehet húzni a szekrényből, amikor úgy tartja kedvünk. Lelke van, érez, fáj neki, ha játszunk az érzelmeivel. Márpedig a fent említett megoldások sokszor ehhez vezethetnek, és rájövünk egy idő után, hogy mégis jobb a biztonság és a stabilitás útján járni. Remélhetőleg nem túl későn.