Férjet keressünk, ne (csak) apát!

A húszas éveikben járó, egyedülálló nők számára a tanulás, a karrierépítés és a felnőtté válás mellett a párkeresés-pártalálás az egyik legfontosabb területe az életnek. Vannak, akik élik mindennapjaikat és bíznak abban, hogy majd találkoznak az igazival, mikor annak eljött az ideje. És vannak, akik a számukra fontos szempontok mentén, tudatosabban ismerkednek hasonló értékrendű, hasonlóan gondolkodó férfiakkal. Főként – de nem kizárólag – a vallásos vagy konzervatívabb neveltetésben részesült fiatal nők elképzelései között szerepel sokszor az, hogy a leendő férjük jó apa legyen majd. Magam is úgy gondolom, hogy ez valóban fontos.

Azonban veszélyesnek tartom azt, hogyha a közös értékrend és a „jó apafigura”-ság felülírja azt a szempontot, hogy a pár hogyan működik együtt, örömet lelnek-e egymásban, nevetnek-e együtt és valóban szeretik-e egymást. 

Természetesen nagyon fontos már a kapcsolat elején beszélgetni arról, hogy hogyan képzeljük el a jövőt. Szeretnénk-e gyermeket, és ha igen, mikor és körülbelül hányat. (Ezek a vágyak változhatnak a kapcsolat alakulásával, így az ne legyen kizáró ok, ha az egyik fél a házasságkötés után rögtön belevágna a baba-projektbe, míg a másik várna egy-két évet, vagy ha minimális különbség van a vágyott gyermekek számát illetően. Azonban, ha a jövőképekben túl nagy az eltérés, például az egyik fél nem szeretne szülő lenni, míg a másik nagy családra vágyik, akkor ez nagy eséllyel nem fog elsimulni, és a jövőben sok súlyos konfliktushoz vezet majd.)

Ne csak a közös családalapítás és a másik apai képességei lebegjenek tehát szemeink előtt, hanem elsősorban magunk számára keressünk férjet, aki társunk lehet egy életen át. Ugyanis, ha egy ideális párkapcsolat ívét nézzük, akkor a férjünk az egyik olyan személy, akivel a legtöbb időt fogjuk együtt tölteni. Először ismerkedünk, elkezdünk járni, szép lassan megérik bennünk az elköteleződés vágya és összeházasodunk. Lehet, hogy rögtön megszületik a gyermekünk, lehet, hogy még egymásnak szentelünk pár évet, és sajnos az is lehet, hogy sok időbe telik míg a várva-várt csöppség megérkezik az életünkbe. Az első utód megszületését követően előtérbe kerülnek anyai és apai szerepeink, de aztán (remélhetőleg) szépen lassan megtanulunk egyszerre működni feleségként és anyaként is. Ahogy a gyerekek nőnek fel, úgy lesz ismét egyre több lehetőségünk a kettesben töltött időre. Hogyha végiggondoljuk, akkor a gyerekneveléssel intenzívebben töltött időszak (a gyerekek számától függően) 16-20 év. A többi időt pedig – a gyerekek előtt és a kirepülésük után – főként életünk párjával töltjük együtt, akit ezért is jó elsősorban a házasság tekintetében fontos szempontok mentén kiválasztani. 

Nemcsak magunknak és jövendőbelinknek teszünk azzal jót, ha elsősorban férjet keresünk, hanem leendő gyermekeinknek is. Abban hiszek, hogy a gyermek számára a lehető legjobb, legideálisabb az, hogyha tudja, érzi, hogy ő a szülei szerelmébe született bele, és a szülei – értsétek jól – nélküle is szeretnék egymást.

Azt gondolom, hogy a gyermek akkor a legboldogabb, hogyha a szülők egymásnak az elsők (vagy legalábbis törekednek erre), és szerelmük az alapja a családi szeretetközösségnek. Ez az, amely biztonságot ad a gyermeknek, ez az, ahova később bármikor visszatérhet és amelynek mintáját hamuban sült pogácsaként viszi majd tovább. 

Mégis mitől lehet az, hogy annyian beleesünk abba a hibába, hogy inkább apát keresünk és nem férjet? Talán a választ ott kell keresni, hogy a gyermek iránti vágy egy sokkal elemibb, biológiaibb késztetés, mint az igény egy hosszútávú, elkötelezett kapcsolatra. Lehet, hogy sokszor aggódunk a jövő miatt, vagy félünk a szüléstől, de az élet továbbadásának ösztöne a legtöbb esetben erősebbnek bizonyul, enélkül valószínűleg már kihalt volna az emberiség. Az elköteleződéshez, a házassághoz való viszonyunk viszont jóval bonyolultabb ennél. Sokkal gyakoribb a többé-kevésbé jó szülői minta, mint a jó párkapcsolati minta. A legtöbben gyermekként éltük át szüleink válását, elhidegülését, és sokan nőttünk fel veszekedések, érzelmi viharok közepette. Kevesen láttunk őszintén elcsattanó hitvesi csókot, intim pillanatot, boldog házasságot. Nem csoda hát, hogy hadilábon állunk az elköteleződéssel, tudatosan vagy tudat alatt félünk tőle. Lehet, hogy kimondjuk, lehet, hogy nem, de sokunkban sokkal biztosabb az, hogy egyszer anyává szeretnénk válni, mint az, hogy társsá. És az is előfordulhat, hogy eszközként tekintjük a párkapcsolatot a gyerek felé vezető úton. Bár megértem, és magam is ismerem ezt az érzést, de azt gondolom, hogy ha felismerjük ezt önmagunkban, akkor fontos, hogy foglalkozzunk ezzel, és rakjuk helyére a dolgokat.

Sok ideig nekem is könnyebb volt elképzelnem magam anyaként, mint feleségként, társként. Aztán szépen lassan feloldottam a félelmeimet, beleengedtem magam a párkapcsolatunkba, és átrendeződtek a szempontjaim. Most már az a legfontosabb számomra, hogy a házasságunk egy olyan hely legyen, ahol mindkettőnknek jó lenni – gyerekkel és gyerek nélkül is. 

Gergely-Papfalvy Bori Janka

Megcsalt, de még szeretem

Bevallom, nagy bátorság kellett számomra ennek a cikknek a megírásához. A való életben könnyen beszélek róla, de leírni egészen más. Ha leírsz valamit, az örökre megmarad, nem csinálhatod vissza. Írás közben valahogy a lelkedbe vésődik minden.

Én féltem, hogy ha leírom, ami velem történt, sosem tehetek úgy, mintha nem történt volna meg, sosem felejthetem el, mintha megbélyegezném magam. Rá kellett jönnöm, hogy bátornak kell lennem, mert valakinek segíthetek ezzel a cikkel. Realizáltam, hogy nem bélyeg az, ami velünk történt, hanem hozzásegít ahhoz, hogy azok tudjunk lenni, akik ma vagyunk.

Szeretném jelezni előre is, hogy ez az én, saját élményem és abból fakadó tanácsok.

Mindenkinek saját magának kell döntenie, a saját egyéni szituációjában és senkire semmit nem szeretnék ráerőltetni, ti tudjátok, nektek mi a legjobb!

Nálam a hűség fogalma megkérdőjelezhetetlen volt. Az életemben egy borzasztóan erős érték, nem csak a szerelemben. Hűségesnek lenni a barátaimhoz, kiállni értük, megvédeni őket. Hűségesnek lenni a családomhoz, figyelni rájuk, velük lenni. Hűségesnek lenni Istenhez, megvallani Őt az emberek előtt. 

Amikor a volt barátom elmondta, hogy előző este egy buliban megcsalt egy lánnyal, nem akartam elhinni. Konkrétan némán álltam előtte. Akik ismernek, tudják, hogy ez elég ritka, a csendben maradás mellett többek között az is, hogy higgadt tudok maradni. Valami csodával határos módon nem akadtam ki. Szinte félelmetes nyugalommal reagáltam. Ma már azt gondolom, azért, mert nem hittem el, hogy ilyen létezik. A körülöttem lévők is hasonló normában éltek, mint én, úgyhogy nem nagyon volt példa erre körülöttem sem.

Hónapokig nem tudtam dühös lenni. Azt éreztem, hogy annyira szeretem, hogy nem tudok rá haragudni.

Sokan mondják, hogy a nők, ha megcsalják őket, nem a férfit, hanem a másik nőt kezdik hibáztatni, összehasonlítják magukat vele stb. Én biztos vagyok benne, hogy kegyelem volt, hogy valamilyen nagyon furcsa módon hidegen hagyott a lány személye, csak szimplán nem érdekelt. Egyedül a kapcsolatom és a barátom volt a szemem előtt. Semmi mást nem éreztem, csak borzasztó mély szomorúságot.

A lehető legfurcsább, hogy az az ember, aki a világon a legjobban megbántott, ő tudott a legjobban megvigasztalni. Aki, úgy éreztem, érzi amit én: ugyanazt a fájdalmat és szomorúságot és akinek a legjobban vágytam az érintésére.

Megpróbáltuk mégegyszer. Olyan jó volt a kapcsolatunk, mint soha előtte. Őbenne megváltozott valami, előtte nagyképű volt és önző, most elkezdett lelki vezetésre járni, komolyan venni a hitét. Odafigyelt rám, megértő volt és harmonikusan működtünk. Ezután én elmentem Erasmusra és rájöttem, hogy nem tudom elengedni, ami történt.

Nem tudtam benne bízni. Nem a jelentől féltem, hanem a jövőtől. Mi van, ha például hozzámegyek ehhez az emberhez, és 20 év múlva megteszi újra, én pedig a fejemre ütök majd, hogy Dorci, tudhattad volna…

Tudom, érdekesen  hangzik, de nem a jelenlegi, hanem a jövőbeli énjében nem tudtam bízni. Ezek mellett pedig mások előtt is szégyelltem, hogy megbocsátottam. Azt éreztem, mindenki azt gondolja majd, hogy hülyét csinálok magamból. Pedig érdekes, amikor ez megtörténik veled és elkezdesz róla beszélni, rájössz,  hogy nagyon is sok mindenkivel megtörtént már, csak nem mernek róla beszélni, szégyellik, legyen szó bármelyik oldalról. Én azóta sok mindenre rájöttem.

  1. Az őszinteség nagyon fontos! Én azért tudtam megbocsátani, mert elém állt és elmesélte, mi történt. Sokan tudnak arról, hogy a párjuk megcsalta őket és vagy úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna vagy épp visszaállnak rögtön ugyanabba az állapotba, mint előtte. Szerintem ezekre nagyon fontos figyelni, hogy lássunk egy mély megbánást, erős akaratot a változásra. 
  1. Senki sem tökéletes, a hűség mindenki számára nehéz, ez bárkivel megtörténhet. És nem, ez nem azt jelenti, hogy kisebbíteni akarom a felelősséget, csak azt, hogy nem szabad azt gondolni, hogy valami soha nem történhet meg velünk, vagy mi soha ne lennénk képesek valamit megtenni.
  1. Ha megbocsátasz, nem leszel tőle gyengébb. Mindegy, ki mit gondol, neked kell eldöntened, hogy ezzel az emberrel akarsz-e maradni vagy nem. Úgyis megbocsáthatsz, hogy nem akarod a kapcsolatot folytatni. Egy biztos, csak akkor dönts úgy, hogy folytatod vele, ha a másik fél átérzi a súlyát annak, hogy mit tett veled, őszinte megbánást mutat. A helyzettől is sok minden függ. Nekem segített, hogy a barátom részeg volt és nem érzelmi kapcsolatról volt szó, hanem egyszeri rossz, hirtelen felindult döntésről.  Ha érzelmileg is érzett volna valamit a másik fél iránt, vagy barátok voltak előtte stb. akkor átgondolnám jobban a dolgot, de minimum elvárnám, hogy az adott féllel szakítsa meg teljesen a kapcsolatot. Ezeket a személyes feltételeket neked kell megszabnod!
  1. Minden szakításnak két oldala van, de az biztos, hogy legyen szó bármilyen rossz kapcsolatról, a megcsalás nem oké és nem a te hibád! Senki nem érdemli meg, senki!
  1. Mély sebet ejt a dolog, és feljön a bizalmatlanság a későbbi kapcsolataidban is. Én a mai napig, ha buliba megy az, akivel randizok/járok gyomorgörcsöm van, (mivel így tudtam meg anno a hírt), hogy milyen hírt tudok meg másnap. Ezért kell rajta nagyon alaposan dolgozni, segítséggel együtt, mert már tudom a mechanizmusokat, hogy mik csökkentik ezeket a szorongásokat bennem. Például az, ha kapok a buliból a fiútól egy jó éjt üzenetet, hogy minden rendben van.
  1. Hallgass a megérzéseidre! Én is éreztem, hogy valami nem kóser és jött is a telefon. Ha valami bizalmatlanság van benned (nem paranoia!!), akkor azt okkal érzed.

Demjén Dorottya

Megcsaltak és még élek

Sok cikk egy-egy beszélgetésből születik, ez is. Dorcival ültünk a Három Szerbben és az életünkről elmélkedtünk. Mit kaptunk, mi épített, mi rombolt bennünket.

A megcsalásnál lyukadtunk ki.

Én azon az állásponton vagyok, hogy engem inkább épített a rombolás után, mint ahogy minden tapasztalat. Jópár éve ezt még nem tudtam volna kimondani, feszültség nélkül, tisztán, szívből. Ahogy azt se, hogy megbocsátottam.

Ma már igen, sőt erősebbnek akarom gondolni magam másnál, aki nem küzdött meg ezzel. De persze kívánni nem kívánom senkinek.

Aki volt hasonló szituációban talán átélte azokat a szakaszokat, amiket én is. 

-1. MEGÉRZÉS

Éreztem, hogy valami történik a barátommal, rágondoltam és ideges voltam és nem tudtam, hogy miért. Talán akkor először a legjobb barátját is felkerestem telefonon, sms-ben, hogy mi a helyzet vele, zsigerből aggódtam. Emlékszem a feszültségemre, éreztem, hogy valami történik és távolról nem tudom megállítani.

Kapcsolódás, megérzések, milyen érdekes, ahogy a fizikai távolságokat áthidalja a szeretetünk vagy a birtoklási vágyunk vagy lehet, hogy csak beleképzelem mindezt, ki tudja…

0. MEGTUDÁS

Pár nappal később találkoztunk és rögtön tudtam, hogy valami megváltozott benne, nem nézett a szemembe. Ki akartam deríteni, hogy mi az oka, miért nem vette fel a telefont. 

A többit nem részletezném. Nagyon szerettem, de 19-20 évesen úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne szakítsak vele. Megbüntettem őt és magamat is az elválással, vagyis elérkezett a hiány és a töprengés ideje.  

1.VÁD ÉS ÖNVÁD

Hogy magamat miért büntettem meg? Mert okot kerestem és rajta kívül csak én lehettem okozó.  És itt nem közhelyekkel akarok élni, hogy kettőn áll a vásár, hanem nőként úgy éreztem, hogy nem voltam elég, ha másra van szüksége rajtam kívül. S mindegy, hogy ez a kifejtés igaz vagy sem, megkérdőjeleztem magam, a milyenségem, a nőiségem, a tulajdonságaim, a képességem, hogy össze tudok tartani valamit. Emésztettek a kételyek, hiába kaptam azt a választ, hogy nem velem volt a baj. 

Mint minden gyász folyamatnál, haragudtam, nem értettem, hogy tehette meg velem, a lányba pedig hogy nem szorult egy kis empátia és tisztesség. 

Érthetetlen volt számomra, hogy hogy juthattak el odáig.

2. ÁLTALÁNOS BIZALOMVESZTÉS ÉS FÉLTÉKENYSÉG

Összetört a bizalmam a férfiakban, évekig nem engedtem közel magamhoz senkit. Amikor pedig igen, megkapta a megcsalás hozadékait: bizalmatlanságot, féltékenységet és egy folyamatos szeretetvisszacsatolásra váró egyént. Egy látszólag összeragasztott vázát, amiből hiányoztak bizonyos darabok.

Hogy érzékeltessem: a megcsalástól számított 3. évre lettem nyitott egy új kapcsolatra, de félelmek és aggodalmak foglya lettem, mert meg akartam védeni magam az újra átélés  “élményétől”. Az akkori páromat megfojtottam a magam iránti kételkedéssel, a lánybarátokra való féltékenységgel. Nevezzük ezt a három b periódusának: birtokló, bizalmatlan, bizonytalan, szóval egy nem egészséges énképpel rendelkező barátnő. Egy kicsi önvizsgálat és talán mások példáján észrevettem magam, észreveszem magam már…

3. ÖNISMERET, KEZELÉS, FELNÖVÉS

Nem véletlenül írtam, hogy észreveszem magam. A gyógyulás utolsó fázisa, hogy felismerem a cselekedeteimben a megcsalástól való szorongást, a bizalomvesztés okozta kételyeket és teszek ellenük. Nem mindig sikerül, néha sajnos így is az ellenkezője sikerül vagy annak a korrekcióját választom, amit tennék az alapérzelmemmel, de már gyakrabban villan fel a lámpa, hogy mi ez és miért és miért nem szabad, hogy a hatása  alá kerüljek.

Talán meggyógyultam, mert már nem ezt látom a volt barátomban, hanem amit adott a személyével hozzám.

Fiam! Néha ahhoz, hogy megtartsunk valamit nem kell feltétlenül szorítanod, bátran nyisd szét a tenyeredet, és engedd el amit abban őriztél, mert idővel ami fontos, úgyis visszatér hozzád.

Ezel

Losteiner Cecília Terézia

Mikor engedj el valakit?

Emberek jönnek mennek az életünk során. A legértékesebbek velünk maradnak végig. Azonban fel kell ismerjük, hogy kik azok, akikért nem érdemes tovább küzdeni és kik azok, akik negatívan hatnak ránk. 

Az utóbbi hónapokban több ismerősömtől is kérdeztem, hogy mi újság ezzel vagy azzal a régi barátjukkal. Meglepetésemre többen is azt felelték, hogy nem tudják, ugyanis az élet úgy hozta, hogy már nem tartják a kapcsolatot. Szintén több, hozzám közel álló embernek ért véget párkapcsolata és nem is feltétlenül a legelegánsabb módokon. 

Mikor mondhatjuk azt, hogy egy kapcsolatnak, vagy barátságnak vége, nem tudunk tovább küzdeni, a másik lehúz és a mi életminőségünk szenved csorbát?

  1. Ha az együtt töltött idő több stresszt okoz, mint amennyi pozitív élményt, vidámságot

Ha a párod nem hajlandó energiát belefektetni a kapcsolatotokba, úgy gondolja, hogy mindig te kell engedj, az alapvető kéréseidet visszautasítja, mert neki úgy kényelmesebb, akkor ideje elgondolkodni a kapcsolat jövőjén. Ezt főként fokozza az, ha minden randi vagy telefonbeszélgetés egy veszekedésbe torkollik és semmi hajlandóság nincs benne, hogy ezen változtasson. Ha a barátod/barátnőd a közös programjaitok során csak duzzog, panaszkodik az életére, féltékeny a tiédre, akkor szintén egy olyan személlyel van dolgod, aki nem feltétlen szeret annyira, mint megérdemled. 

  1. Toxikus környezet

Sajnos sok olyan család van, ahol a gyereket valamilyen szinten lelkileg bántalmazzák, esetleg nem is tud róla, de nárcisztikus szülővel van dolga. Szerencsére vannak, akik felismerik, hogy otthon vagy a nagyobb családban baj van, segítséget kérnek a helyzet megoldásában, vagy ha ez lehetetlen, megtartják azt a néhány lépés távolságot a bántalmazó családtagtól. Azonban, ha ezt nem elég erősek kivitelezni, gyakran a közösen töltött idő során is a kívántnál nagyobb szerepet kap a nárcisztikus delikvens „szelleme”. Hiszen ez utóbbi cselekedetei, szavai kihatnak a vele közeli kapcsolatban élő párodra, barátodra, aki ezt a terhet veled is megosztja, sőt szentül hiszi, hogy minden úgy van, ahogy otthon mondták.  

  1. Irigység

Ha látod, hogy irigyel, féltékeny rád, mert sikeresebb, tehetségesebb, szebb vagy és sikereid láttán nem örül, hanem inkább próbálja lekicsinyíteni érdemeidet, engedd el! Olyan emberek kellenek, akik a legjobbat akarják neked és nem saját önbizalomhiányuk rabjai. Mindenki megérdemli, hogy olyan személyek vegyék körül, akik a legjobbakat kívánják neki. 

  1. Kihasználás

Sokszor látni rendkívül egyoldalú párkapcsolatokat vagy barátságokat. Az emberi kapcsolatok akkor működnek jól, ha mindkét fél ugyanannyit ad a másiknak. Nem arról van szó, hogy ha valaki gazdagabb, ne adhatna drágább ajándékot, mint aki éppen kijön a fizetéséből. Hanem a lelki javakra gondolok, vagyis a kölcsönös tisztelet, szeretet, figyelem, érdeklődés a másik iránt legyen azonos. Az úgy nem igazságos, ha elvárja a másik, hogy hallgasd meg a drámáit, segíts neki, legyél ott mellette, de ha te kéred ugyanezeket, ő inkább a haverjaival iszogat. 

  1. Megérdemled, hogy az 1. legyél a párod életében!

Ez a pont talán a legfontosabb egy párkapcsolatban. A párod az, akivel (jó esetben) egy nap majd családot fogsz alapítani. Éppen ezért, jogosan várhatjuk el, hogy a párunk kiálljon mellettünk, ha valaki bánt vagy kritizál minket, megvédjen és élete nagy döntéseibe beavasson, azokat úgy hozza meg, hogy neked és a ti kapcsolatotoknak jó legyen. Sajnos sokan esnek abba a hibába, hogy elfogadják, hogy sokadik személyek a párjuk életében. Ki is kell érdemelni természetesen, hogy prioritás legyél, a szeretetét, figyelmét, de akkor működőképes egy kapcsolat, ha nem kell másokkal közelharcot vívni a szívéért. 

Sok emberrel kerülünk kapcsolatba az évek során, nyomot hagynak a szívünkben, segítenek formálni egyéniségünket, hiszen mindenkitől van mit eltanulni. Van, aki örökre marad és őket nagyon meg kell becsülni, de aki egy idő után távozik, az is hozzájárult ahhoz, hogy az legyél, aki ma vagy. 

Merrikin Gina

Az elköteleződés félelme

Ez egy véleménycikk! Nem feltétlenül reflektálja a Margaret szerkesztőség minden tagjának véleményét. Azonban számunkra fontos, hogy különböző szemszögeket oszthassunk meg!

Az elköteleződés – megcsalás, illetve a szingliség – poliámor kapcsolatok témaköre állandóan visszatérő fonalak baráti beszélgetésekben.

Nemrég nagyon ráfüggtem egy TikTok videósra (most lebuktam), aki különböző kihívások elé állít párokat. Általában a lényeg az, hogy vagy megkéri a két felet, hogy cseréljenek telefont és nézzék át egymás üzeneteit, miközben kamerán veszi a reakciókat. Vagy egy másik szituáció, hogy talál két fiút vagy két lányt, ahol az egyik szingli a másik meg nem. Ilyenkor megkéri az egyedülálló felet, hogy hívja fel a másik párját telefonon és próbálja meg elhívni kettesben valamire. Ezt úgy mondják, hogy „fidelity test”, avagy hűségpróba. Elég érdekes párbeszédek és jelenetek szoktak ebből születni, sőt, néha egészen felforr a hangulat a kamerák előtt, mert nem minden felhívott fél mond nemet! A néző pedig, akár én, teljesen ráfüggve kattintgat egymás után a videókra, miközben szép lassan elveszti a hitét az emberiségben…

Az egész egyébként úgy van megrendezve, mintha a videós srác az utcán „véletlenül” botlana bele az emberekbe. Vagyis én nagyon szeretném hinni, hogy ezek alapvetően megjátszott történetek, a nézettség kedvéért. Mert van annak egy nagyon addiktív oldala, ahogyan sorra nézed egymás után a helyzeteket és várod, hogy „naaa, vajon neki mit mond majd a párja?”.  Hogyan fogalmazzak, engem kissé kiábrándított az a statisztika, hogy ezekben a tiktok videókban nagyjából a telefonhívások 98%-a végződött azzal, hogy a megkeresett fél belement egy titkos randiba. Én pedig ilyenkor szeretném elhinni, hogy mindez csak színház, és nem a valóság. Hogy csak a nézettség miatt lettek azok a videók a sorozatba beválogatva, ahol történt valami botrányos. Mert olyan nehéz elhinni, hogy elég egy telefonhívás és annyi, hogy „XY-nak nem kell tudnia róla” egy félrelépéshez. Ahogy néztem sorra ezeket a felvételeket, azt éreztem, hogy kezdenek káros hatással lenni a saját világképemre, és félelem-felhők gyülekeznek bennem.

Mert annyira szeretném megtartani az emberiségbe vetett reményemet: azt, hogy működőképes és jó dolog a monogámia, és nem olyan luxus a hűség, ami csak néhányunknak adatik meg.

Lehet, hogy amit láttam, csak egy megrendezett show volt, randomnak tűnő statisztákkal. De egy ponton túl itt, számunkra, most nem is ez a lényeg. Mert engem gondolkodóba ejtett a megcsalásra hajlók magas száma, és kicsit belegondoltam az ő helyükbe. Átelmélkedtem, milyen lenne egy olyan társadalom, ahol a megcsalás, pontosabban az, hogy több embert szeretünk, morálisan teljesen elfogadott lenne? Mert miért kell feltétlen egy emberhez hűségesnek lenni?

Egyfajta belső meditációra hívlak Benneteket. Próbáljunk belehelyezkedni egy fiktív helyzetbe, ahol mindenki számára rendben van az, hogy nyitott kapcsolatokban él. Itt, ebben a képzeletbeli univerzumban, több olyan ember is jelen van, akit úgy hívunk „szerelmem”. Valahogy próbáljuk meg vizionálni, hogy egyik nap egyikkel, a másik nap másikkal töltünk időt, közben járunk társaságokba, ahol szintén nyitottan ismerkedünk. Szerelmes üzeneteket váltunk napi szinten, intim pillanatokat osztunk meg egymás után több emberrel is.

Bennem ez alapján felmerült egy érzés, hogy valami hiányzik. Ti mit éltetek át?  

Az érzést nálam követte egy gondolat, hogy vajon fenntartható lenne mindez úgy, hogy hasonló módon fontos nekünk mondjuk, mind a három kedvesünk?  Tudunk-e több embert hasonlóképpen szeretni romantikus értelemben? 

A testi síkról azért nem beszélnék külön, mert önmagában a fizikai kapcsolódás vadidegenek között is létre tud jönni, bármilyen szintig már egy este alatt. Tehát én nem a megcsalásnak azt a részét szeretném kutatni, amikor elcsattan egy csók vagy több, hanem azt, hogy miért van arra szükségünk, hogy másokhoz is közeledjünk, ne csak egy ember felé, ha már megvan az az egy ember? 

Egy kapcsolat mindig befektetett energiát és időt igényel, de poliámor módon tud-e mélyülni egyszerre több irányba, több ember felé, érzelmi vonalon is?

Én azt látom, hogy nem. Vagyis a megosztottságnak annak az értelmében tud, hogy a szeretetünket, intimitásunkat és persze az időnket mindenkinek valamilyen mértékben porcióznunk kellene, de a teljes valónkat egy ponton túl nem tudná megkapni senki. Mert bizonyos része már itt-ott „foglalt” lesz. Hiszen, ahogy a barátságaink is különböznek, egy poliámor viszonyban is lenne, akivel közösek a hobbiaink, de a másikkal sokkal jobbat tudunk beszélgetni, a harmadik pedig mindig meglep valami őrültséggel.

De nem tudunk teljesen egy adott emberhez csiszolódni, és egy nyitott kapcsolatban hozzánk se fog csiszolódni senki. 

Így nézve, lássuk, mire jó a hűség? Miért érdemel szót a monogámia?

Az elköteleződés egy másik ember felé, és csak egyetlen egy felé – kinyitja azokat a kapukat, amik eddig fel sem tűntek, hogy ott vannak bennünk. Érdekes, hogy maga az elköteleződés szó már önmagában foglalja a kettősséget: láttatok már olyan kötelet, aminek három vége van? Ha valakivel elköteleződök, akkor ott kéttényezős lesz a játék: az egyik végén ő, a másik végén én állok.

Ez azt jelenti, hogy a figyelmemet a másikra irányítom és megpróbálom őt megismerni, megérteni, „megszelídíteni”. Ez nyilván időt igényel, türelmet és a bizalom fokozatos kibontakozását, illetve azt is, hogy a többi hangot kizárjam, ami elveszi a folyamattól a figyelmemet. Gondoljunk egy olyan dologra, amit csak összpontosítva tudunk megcsinálni – végre tudnánk jól hajtani, ha többen is beszélnének hozzánk közben?

Azért is a kibontakozás szót használtam feljebb, mert itt mindennek megvan a maga ideje. Vannak folyamatok, amiket nem lehet siettetni. Cserébe viszont olyasvalamink lesz, ami egyedüli a világon. Az elköteleződésben az is különleges, hogy két ember kapcsolata mindig egyedi marad, senki nem tudja másolni azt a világon, és nem lehet valaki mással ugyanazt újjáéleszteni – de nem is kell. 

A kérdés az, hogy végül mibe fektetünk bele?

Ha nem köteleződünk el, akkor vagy sodródunk, vagy megpróbálunk párhuzamosan több emberrel építkezni. De nem tudunk több évnyi kapcsolatot még két emberrel sem azonos mértékben fenntartani. Valahonnan hiányozni fogunk, és ha több helyen próbálunk romantikus értelemben építkezni, valójában nem vagyunk ott sehol. Nem épül fel semmi maradandó.

Ha azt mondod: gyere nekem Balaton! Így szeretlek! És fejest ugrasz belé, akkor az a mélység, ami körbevesz, teljesen más lesz, mintha csak bokáig gázolná benne a part mellett. De ezt az átfogó élményt csak akkor tudod megtapasztalni, ha „beleveted” magad. 

A legtöbb párhuzam nem tökéletes, de valahogy egy monogám kapcsolat is ilyen: ahogy elmerültök egymásban, egyre inkább tágulnak a dimenzióitok, és egyre jobban megtanultok „úszni is”. Egy kapcsolatra nem lehet készen születni, teljesen készen állni se: de a kapcsolódásnak ez a titka.

Nem tökéletesnek kell lenni, hanem egyszerűen igent mondani rá.

De az biztos, ha később visszatekintesz magadra, észre fogod venni, hogy változtál. Egy jó kapcsolat érlel és formál, alapvetően azáltal, hogy megpróbálsz valakit jól szeretni. Ezt pedig úgy tudod megtenni, ha nem csak egy szeletét adod át a szeretetednek.

Hornisch Aliz

Legkínosabb randijaink – igaz történetek a szerkesztőségből

Randik után a barátnőknek beszámolót tartani mindig izgalmas. A romantikus találkozók történetén közösen olvadozni, a vicces sztorikon együtt nevetni és a szörnyű élményeken együtt szörnyülködni mindig léleksimogató. 

Most az utóbbi két kategóriából hoztunk nektek néhány élménybeszámolót a szerkesztőségi tagok igaz történetein keresztül. 

“15 évesen, az első “barátommal” (két és fél hónapig tartott a románc) már párszor találkozgattunk társaságban, de végre eljött az első hivatalos randink ideje. A fiú szüleinek egy nagyon menő olasz étterme volt a belvárosban, úgyhogy az volt a célpont. A kettes villamosról leszállva andalogtunk befelé a Duna-partról (emlékszem, ekkor fogta meg először a kezem) majd az étterem legjobb asztalához volt “foglalásunk”. Persze körbeugráltak a pincérek, a chef is kijött ajánlást tenni, sőt a szicíliai apukájának is egyből bemutatott. Ezek után mit rendeltem? Egy salátát. Megvető pillantások.” (@kedvemma)

“Internetes ismerkedés után először találkoztunk személyesen. A szóhasználata és a stílusa miatt úgy éreztem, nem igazán pendülünk egy húron. A kínos része a dolognak, hogy a randi végén először megpróbált megcsókolni, és miután nem engedtem, felháborodott. A még kínosabb az volt, hogy kb. 2 óra együtt töltött idő után jeleztem, hogy el kell mennem egy családi ünnepségre, mire kifakadt, hogy nekem a családom hogy lehet fontosabb, mint ő.” 

“Már egy ideje találkozgattunk a sráccal és mindig úgy alakult, hogy ő fizetett. A lovagiasságot félretéve nekem nem kérdés, hogy nőként is be kell szállni a költségekbe, ezért a következő találkozónk előtt jó előre bejelentettem: legközelebb én fogom meghívni. Meg is érkeztünk a helyre, kikértük az italokat. A pultos “egyben lesz vagy külön?” kérdésére nagy lendülettel vettem elő a kártyatartómat, jelezvén, hogy egyben, mégpedig általam. Mennyivel jobb lett volna, ha van nálam bankkártya. Vagy készpénz. Egyik sem volt.” (@kedvemma)

“Nagyon rosszul hangzik, de én tettem kínossá az egyik randimat. Nagyon fáradt voltam aznap, de az utolsó pillanatban nem akartam lemondani. Annyira nem volt erőm, hogy bólogatás szintre süllyedtem. A tanácsom, hogy tiszteljétek meg a partnereiteket kipihentséggel.” (Cili)

“A randi maga nem volt rossz, kedves srác volt, akivel tök jól elbeszélgettünk, de tudtam, hogy nem lesz belőle több. Éppen ezért, mikor újra elhívott, ezt őszintén el is mondtam neki, és azt hittem, ezzel le is zárjuk a dolgot. A fiúk azonban néha a “nem”-et “talán”-nak értelmezik… Szóval nagy meglepetésként ért, amikor néhány nappal később (egy hétvégi elutazás után hazaérve) a postaládámban egy borítékot találtam, benne egy koncertjeggyel, ami… az előző napra szólt. (Hozzáteszem, a címemet nem adtam meg neki.) Írtam neki ezután, hogy ne haragudjon, nem láttam időben a jegyet, mert nem voltam otthon és remélem, el tudott menni mással a koncertre. Egyébként egy igazán romantikus és kedves gesztus volt, csak sok szempontból félresikerült időzítéssel…” 

“Egyszer éppen a Vámház körúton tartottam valahova, mikor egy nálam pár évvel idősebb kínai srác megállított, hogy milyen szép vagyok és lenne-e kedvem találkozni vele. Először nem akartam a randit, de végülis kedvesnek tűnt a fiú, beadtam a derekamat. Nem vagyok rá büszke, de már akkor tudtam, hogy ez számomra inkább érdekes kulturális élmény lesz, mint egy (komoly) kapcsolat kezdete. Egyébként ha randinak nem is, kulturális élménynek jó volt. Sokat beszélgettünk a különböző szokásokról, hitvilágról, férfi-női kapcsolatról, de szinte semmiben nem értettünk egyet és kémia sem volt köztünk.” (Bori)

“Nem is kínos, inkább kellemetlen. A srácnak előre jeleztem, hogy főként baráti szándékaim vannak, sőt, kicsit faragatlanul meg is jegyeztem, hogy “nem ígérek semmit”. Arra gondoltam, hogy lesz egy laza találkozásunk. De, az első randin kapásból egy vörös rózsával a kezében jelent meg, ami szuper lett volna, ha mások a körülmények. Majd elvitt a Randevú Kávéházba… Ez is aranyos lenne, de nekem nagyon nyomasztó volt, mert klisésnek éreztem. Sajnos a beszélgetésünk se volt magával ragadó: egy óra múlva az órát kezdtem el nézegetni és azon gondolkodtam, vajon mennyi idő után lenne kevésbé bántó lassan elköszönni…” 

“19 éves voltam, bohó és meggondolatlan. (Igen, a mostani állapotomnál is meggondolatlanabb) Szóval volt ez a srác és marhára bejött. Akkoriban úgy álltam, hozzá az élethez, hogy a nő is nyugodtan kezdeményezzen explicite, hívja el a pasit randizni, egyszer élünk! Aztán persze történt az élet és az én véleményem is konszolidálódott. Na de! Kb. 1x ha beszéltünk és rá két héttel megkerestem Facebookon és bejelöltem – gondoltam nem rontok ajtóstul a házba. Majd miután tojt rám, és nem jelölt vissza, gondoltam biztos nem látja, így írok neki üzenetet is és elhívtam kávézni. Tűkön ültem, hogy vajon mit fog válaszolni. Ami valami olyasmi volt, hogy “Hello, nagyon elfoglalt vagyok és nem tudom mikor lesz időm, de nagyon köszönöm a meghívást. Majd írok.” Ami ugye a finom módja annak, hogy “arra van az ajtó”. Na drágáim, erre a visszaírásra a mai napig várhatok. A legégőbb pedig nem is a visszautasítás volt, hanem az, hogy utána is közös misére jártunk, ahol bujkáltam előle. Nem néztem rá, hiszen így ő sem látott engem – igazi érett viselkedés nem? Ma már csak kacagok rajta.” (Betti)

Kocsis Krisztina

Interjú Bedő Imrével a Férfiak Klubja alapítójával – 2.rész 

Bedő Imrével készült első rész itt olvasható.

Elköteleződés – miért olyan nehéz manapság? Lehet-e ezt a készségünket fejleszteni?

Amiatt nehéz az elköteleződés, mert nagyon sok a rossz minta. Körülbelül a fele válik el azoknak, akik összeházasodnak, de akik nem házasodnak össze, azok nincsenek benne a házassági statisztikákban, tehát az élettársi kapcsolatok szétesésével együtt a családok nagyjából 65-70%-a hullik szét. Így a ma felnövő generáció döntő része traumatizált a szülei szétválásával. Ha valakinek nem vált el a szülő párja, akkor a barátjának/barátnőjének. Tehát mindenkit érint ez a probléma. Emiatt már van egy nagyfokú bizonytalanság, hogy az elköteleződés után vajon mi lesz. Még párosul ehhez az idealizált Nagy Ő keresése, illetve a minta hiánya. Ezt úgy kell érteni, hogy nincs otthon a férfi a családok többségében. Vagy azért, mert elváltak, vagy azért mert túl sokat dolgozik, vagy ha jelen van, kifejezetten rossz az apaminta. Kutatások bizonyítják, hogy a lányok önkéntelenül a hiányzó apamintát külső forrásokból, például magazinokból és filmekből rakják össze. Ami egy nagyon magas léc, olyan elvárás, amit élő ember legtöbbször nem tud megtestesíteni. Ez egy pszichológiai csapda, amibe nem tudatosan kerülnek bele. Emellett egyre fontosabb szerepet kezd betölteni a férfiakkal kapcsolatban a pénz, ami a fiúkat demoralizálja, mert azt érzik, hogy nem érik el azt a szintet, hogy a lányok bármilyen módon elégedettek legyenek velük. A fiúknak viszont ott van a pornó, mint lehetőség, mert az nem kérdez vissza, illetve még a játékszenvedély, ami szintén nagyobb részt a férfiakat sújtja. 

Másik fontos jelenség, hogy a férfiaknak van egy felső 10-15%-a, akik dúskálnak a nőkben, mert a nők az ő kegyeiket keresik. Viszont az örökítés szempontjából pont ezért kockázatot jelentenek. Mert őket ledarálja az, hogy a nők állandóan keresik őket, és hiába lehetnének ők az igazi alfák, de nem lesznek, mert nagy eséllyel az ő gyerekeiknek már nem lesznek gyerekei, ha az életvitelükkel nem képesek egy értékrendszert is örökíteni. Meg kell értenünk, hogy az „alfa” nálunk, embereknél, nem a legerősebb és legszebb, mint az állatoknál. Az állatvilágban nekik elég, ha megszületik az utódjuk, és természetesen legyen az is nagy és erős. Az embereknél viszont az értékrend és a családképesség nagyon fontos, emiatt a házasságszédelgő, nőkben dúskáló „macsók” vérvonala hosszútávon nem fog fennmaradni. 

Az embereknél az igazi alfák azok, akiknek a vérvonala állati szinten is fennmarad, nem pusztul ki, hanem tovább él úgymond az „örökkévalóságig”. Ezek a férfiak azok az apatípusok, akikben meg lehet bízni, akik felelősséget tudnak vállalni, és ma ők le vannak nézve, mondhatni le vannak „bétázva”. 

Szóval mindebben nagyon sok pszichológiai csapda van, amiből csak tudatosan lehet kijönni. Ez a tudatosság arról is szól, hogy megpróbálom átgondolni, hogy én mit akarok, és ahhoz egy embert választani. Megkeresni a pozitívumokat és elképzelni vele a jövőt.

Ehhez zárásként elmesélnék egy hozzám is közel álló történetet, ami az egyik Gránit Oroszlán Példakép díjasunk apukájáról szól, a Férfiak Klubjában.

Miután a szülei megismerkedtek, mert bemutatták őket egymásnak, kilenc nap múlva az édesapja meghívta az édesanyját egy randira. Ezen a randin azt mondta a férfi a nőnek, hogy el akarja venni feleségül, és hozzá megy-e. A nő erre azt válaszolta: „Én nem ismerem magát, és nem vagyok magába szerelmes. De ha megvárja, hogy megismerjem és szerelmes legyek magába, akkor igen.” 

Két év múlva a férfi elvette feleségül, majd ötvenhat évig voltak házasok és a mai napig fantasztikus családjuk van. Teltek az évek, majd előbb meghalt a bácsi. Kilenc nap múlva rá meghalt a néni is. 

Azt gondolom, itt van a lényeg, amikor nem adunk esélyt valakinek. A mai városi légkörben inkább a szemre megyünk, a külsőségekre, és így nagy eséllyel lukra futunk. De van ez a stratégia: „én nem ismerem magát, és nem vagyok szerelmes, de ha megvárja, hogy megismerjem és szerelmes legyek, akkor igen.” Ehhez pedig idő kell ma. Ehhez olyan embereknek is esélyt kell adnunk, akiknek nem adnánk esélyt. Az kell, hogy mégis azt mondjad: beszélgessünk sokat, sétáljunk sokat, menjünk ide-oda… és egyszer csak előbújik, hogy ez milyen fantasztikus, és mégegy ilyen ember nem lesz. Ha valaki azt várja, hogy majd belecsap a villám és egyből szerelmes lesz, az mindössze egy kémiai folyamat, ami elborítja az agyat, és így lehet, nem dönt jól. Házasság előtt mindenképpen hideg zuhanyt kell venni! Amúgy is (nevet).

Azt üzenném, hogy az érzelmekért ma cselekedni kell. Az értékes embereket ki kell ásni a föld alól, mint egy kincset. Nem fognak csak úgy szembe jönni velünk. Mert olyan emberekben is lehetnek számunkra sokat jelentő értékek, akikről nem is gondolnánk. Ha időt adunk nekik.

Mi lenne az, amit Bedő Imre a 20 évvel fiatalabb önmagának tanácsolna a párkeresés kapcsán?

Én azt vettem észre, hogy amikor kerestem a társamat, ugyanolyan típusú nőket választottam mindig, és ezzel ugyanazt a fajta problémát választottam újra és újra. Mindig ugyanabba léptem bele. A feleségem az első olyan nő, aki egészen más jellegű, mint amilyet választottam volna. Megismerkedtünk, és őnála gondoltam arra, hogy hátha ő lesz az, akin keresztül ki tudok lépni ebből az ördögi körből. Ez így is lett, az egész életem megváltozott.

Tehát azt tudom javasolni azoknak, akik mindig ugyanazokat a köröket futják, hogy próbáljanak meg azokra az emberekre odafigyelni maguk körül, akik esetleg eddig elkerülték a figyelmüket, mert ott lehet a megoldás.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Az őrült szerelem és a fájdalmas szakítás biokémiája – mit tesznek velünk a hormonok?

Az a lila köd… A lebegő állapot. Én örökké szeretni fogom Marikát, aki tökéletes és hibáktól mentes. Ah, Egon a legszuperebb férfi, számomra ő vágyaim netovábbja. Eltelik másfél év, Marika ránéz Egonra és nem érti, hogy miért látta őt Thornak, mikor igazából még egy tűt sem tud felemelni. Mi történt tulajdonképpen? Mi történik hormonális szinten, hogy ilyen gondolatok üldöznek minket? Mi történik velünk, ha szerelembe esünk? Miért nehéz a szakítás? Nézzünk rá a szerelem biokémiájára. 

Hormonok összjátéka

A szerelem különféle hormonok összjátéka. Lenyűgöző számomra, hogy milyen csapatmunkára képesek és micsoda érzéseket tudnak okozni. Dr. Gloviczki Eszter orvos szerint öt olyan hormon/neurotranszmitter játszik fontos szerepet a szerelemben, hűségben, szexualitásban és a boldogságban. Melyek ezek?

Az első a lenyűgöző PEA hormon, a pheni-etil-amin más néven a szerelemhormon. Amikor megtetszik nekünk az a bizonyos valaki, akkor a szervezet elkezdi termelni. Vegyületileg az amfetaminok csoportjába tartozik, amelyek eufóriát okoznak. Szóval egy kábítószer, amit a test termel. Olyan hatásai vannak, mint a fokozott szívverés, a kitágult pupillák, az éhségérzet megszűnése vagy az a bizonyos lila köd állapota. Hatással van az agyi jutalomközpontra, amely megemeli a dopamin hormon szekrécióját, tehát több dopamint készít a szervezet. A dopaminnak hála érzékeljük a szerelmet egy kellemes élményként.

A PEA hormon termelése körülbelül 1,5-2 évig tart, ekkor éjjel-nappal a szerelmeddel szeretnél lenni és legszívesebben együtt lélegeznél vele. A magas PEA szint csökkenti a szerotonin termelését, amely többek között a racionális, stabil és kiegyensúlyozott döntések meghozataláért felelős.

Ezért is mondhatjuk, hogy a szerelem és a normalitás olyan messze vannak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől (messze!).  

Fontos hormon még az endorfin, amely fájdalomcsillapító hatással bír és orgazmus közben szabadul fel. PEA-hoz hasonlósan hat az agy jutalmazási központjára, kábítószer hatása van, következésképp nem tudjuk a kapcsolatunkat reálisan látni és a rózsaszín szemüvegünk még csillogóbbá válik. Az oxitocin orgazmus, ölelés, csók vagy a közös időtöltés során termelődik robbanásszerűen, erős kötődő hatást váltva ki. Akár életre szólóan képes két embert összekötni. Ha két olyan embert láncol össze, akik egyébként nem passzolnak, annak nagyon súlyos következményei lehetnek… Meg kell még emlékeznünk a pitocin és a pitressin hormonokról is. A közösülés során szabadulnak fel és az elégedettség, a nyugalom, a közelség érzéséért és a védettség érzések kialakulásáért felelősek. Ez a két hormon is magyarázhatja azt, hogy miért csökken a vonzalom, ha csökken a közelség a partnerek között.

Miért nehéz a szakítás?

A szakítások többsége is az első 1,5 év után történik, hiszen lecsökken a PEA szintje, felszáll a rózsaszín köd és elkezdjük látni a partnerünket a teljes valójában. Ha egy pár aktívan élt szexuális életet, akkor továbbra is működnek a „ragasztó” hormonok (endorfin, oxitocin), a PEA (amely a lila ködért felelős) termelése azonban leáll.

Előfordulhat, hogy a párok belátják, hogy nem passzolnak egymáshoz, de mégsem tudnak egymástól elszakadni, mert a „ragasztó” hormonok továbbra is működnek.

Nehezen mondanak egymásra nemet, még akkor is, ha tudják, hogy nem ők egymás számára az igaziak. Így amíg ezek a hormonok a házasságban varázsszerként működhetnek, addig veszélyes bájitalokká válhatnak házasságon kívül. Összeragasztanak két olyan felet, akiknek nem biztos, hogy egymás mellett kell lenniük egy életen át. A szakítást nehezíti, hogy utána felléphet egy kedélyvesztett állapot is, akár depresszív jegyeket hordozva, mert a szervezetben lecsökken a PEA szintje, viszont a szerotonin termelése még nem normalizálódik azonnal. 

A szerelem vak és őrült

Agyunk a szerelemben megőrül, kipirul az arcunk, a szívünk hevesen dobog, idegesek leszünk és nedves lesz a kezünk stb. Megemelkedik a kortizol szintje (stresszhormon) és az úgynevezett 5HT neurontranszmitter szintje lecsökken, amely a sokszor neurotikus viselkedést magyarázhatja: a szerelem elején lévő őrjítő gondolatokat, a rémületet vagy a rajongást. A szerelem továbbá deaktiválja azokat az idegpályákat, amelyek felelősek az olyan emóciókért, mint az aggodalom vagy a társas megítélés érzete.

Amint mélyen szerelembe esünk, az a neurális hálózat, amely a külső forrásból (társadalom, család, barátok stb.) származó kritikák és meglátások elemzéséért felelős, nemes egyszerűséggel deaktiválódik. Innen eredhet az, hogy a „szerelem vak”. 

Ugye milyen érdekes, hogy a hormonok mikre képesek? Jó hír azonban, hogy idővel az érzelmek hullámzásai csillapodnak, kiegyensúlyozottabbá válunk és a kapcsolat építésébe fektetett kölcsönös energia és munka megtermi gyümölcsét – akár 1,5 év eltelte után is. Idővel helyreáll az 5HT és a kortizol szintje is. Amíg egy kölcsönös és gondoskodó kapcsolatot tudhatunk magunkénak, addig az agy jutalmazó régiói továbbra is működésben maradnak, fenntartva az összetartozás érzését, viszont az elsöprő és intenzív érzelem valószínűleg egy empatikus és mély szerelemmé fog átalakulni.

Tóth-Kuthy Betti

források:

  1. Marazziti, D., Canale, D. (2004). Hormonal changes when falling in love. Psychoneuroendocrinology, 29:7, 931-936
  2. Puranik et al. (2020). Physiological basis of live-This is our Brain on Love. International Journal of Current Research in Psychology and Pharmacology, 4:4.
  3. https://www.elib.hu/05400/05461/05461.pdf
  4. https://kepmas.hu/hu/szerelem-biokemiaja-ha-csak-ide-oda-rangatnak-hormonok-nem-fog-sikerulni-boldog-parkapcsolat

Interjú Bedő Imrével, a Férfiak Klubja alapítójával – 1. rész 

Párkeresés és pártalálás

Az ismerkedés elején felmerül a kérdés: ki kezdeményezzen? Mennyi szerepe legyen a nőnek, mennyi a férfinak? Van-e ebben egy egészséges irányvonal?

Van, mégpedig a férfinak kell kezdeményeznie. Fontos kihangsúlyozni, hogy  a mi kultúránk a férfit teszi a családalapítóvá. A gyermekét megszülő nő abszolút kiszolgáltatott helyzetbe kerül: annak a gyereknek holnap is enni kell, pelenkázni kell, ki kell fizetni a rezsit – ha van férfi, ha nincs. Az életvitelünkben a férfi volt mindig az instabil szereplő, pontosan ezért a magyar, de az egész európai kultúra is gondoskodott arról, hogy a férfit szorongassa, és rávegye, hogy lássa el a feladatát, ne táncolhasson vissza. Ehhez, rendkívül sok kulturális nyomással tartották őt bent. 

A családalapító férfi azért érdekes, mert ha ő előbb eldöntötte, hogy az életet akarja továbbadni és ehhez keres egy nőt, akkor az ő jelenléte nem függ semmitől. Ha később problémák lépnek fel, akkor is, minden körülmények között ott lesz. Mert az önszántából, tudatosan családot alapító férfi az az abszolút biztos pont.. És ez nyújtja a biztonságot ennek a rendszernek, ezért ennyire életbevágó, hogy a férfi ebben a döntésben élen járjon. Viszont, ha valakit beleénekelnek egy házasságba, pedig nem is nagyon akarta, csak megszólítják, belesodródik, akkor amint problémák lépnek be a képbe, kifarol és azt mondja: ezt ti akartátok, nem én.

Ezért az egyik legfontosabb dolog, hogy a férfinak saját magának el kell jutnia arra a döntésre, hogy az élet szolgálatába állítja magát.

Nem a multinacionális cég, és nem is a saját szolgálatába, hanem a lehető legnagyobb földi szolgálatot, a jövő teremtését vállalja. És nem a jövő -mondhatni pusztulásra ítélt- tárgyait, hanem a jövő életet, az örökkévalóság rá eső részét adja önmagától, önmagából. Azt pedig csakis egy nővel közösen tudja megvalósítani, hogy ők továbbadják az általuk már megkapott életet. Az élet továbbadása viszont nem egy éjszaka alatt történik, nem is kilenc hónap alatt, hanem hosszú-hosszú évek munkájának gyümölcse. Hisz mindeközben egy értékrendet is át kell adni. És nem csupán egy értékrendet, hanem a férfinak és a nőnek egy olyan családi miliőt is biztosítani kell, ami később vágyat kelt a gyermekben, hogy ő is egy ilyen otthont teremtsen. Mert ha nincsen meg ez a pozitív családi fészek minta, ha az otthon egy csatatér, akkor később ez a gyerek mindent akar majd, csak otthont nem. 

Ha én férfiként eldöntöm, hogy családot akarok alapítani, akkor egész más szemmel fogok feleséget keresni, mint barátnőt. Jó, ha minden barátnő kapcsolatot komolyan veszek, gyakorolok-gyakorolok, de amikor feleséget keresek, akkor még jobban oda kell figyelni. Ha választok egy feleséget, akkor ott később nincsen kifogás. Mert én választottam, én döntöttem, én mentem oda, én kértem meg. Ez a másik oldalról is igaz. A nő sem szidhatja a férfit, hiszen ő ment hozzá…. 

Természetesen lehet fordítva is csinálni, hogy a nő kezdeményez, de sokszor rosszul sülnek el ezek a dolgok. Mert ekkor a férfi nincs belekényszerítve abba, hogy felnőjön a feladatához. A legnagyobb biztonságot tehát az nyújtja, ha előbb a férfi dönt a család alapításról és ehhez ő választ előbb a sok nő közül. Végső soron pedig a nő dönt és választ az őt akaró férfiak közül, az ő igenje nélkül nem mehet mindez végbe. Egyértelműen jobb egy nőnek is az őmellette döntést hozó férfiak közül választani, mint bármely férfinak látszó, felelősséget kerülgető, gyermeteg srácra bízni a saját és gyermeke jövőjét.

Mik azok a tulajdonságok, amiket egy érett párkapcsolathoz mindkét félnek birtokolnia kell? Van-e különbség ezekben férfiak és nők között?

A férfiaknál a felelősségvállalás egy alapvető dolog, aminek több oldala van. Például a munkahelyi munkájáért vállalt felelősség kötelező, mert ha nem teszi, kirúgják. Amikor viszont nem muszáj felelősséget vállalnia, hanem önként úgy dönt, hogy az élet továbbadása miatt köt szövetséget egy nővel, az az ő szolgálata igazán. A nem kötelező,, önkéntes felelősség juttatja eszébe, hogy mi mindent kell tenni azért az életért, a jövőért, a családért, és ez az, amit becsül egy nő. Ez teszi a különbséget. Mondjuk magától eszébe jut, hogy hozzon hazafele két dolgot a családnak. Vagy amikor hazaér, meglát elöl három holmit, és azt arrébb viszi, vagy berakja a mosogatógépbe. Tehát nem külsőleg rákényszerített feladatokat lát el az általa alapított életközösség érdekében. Az is a felelősség vállalásnak a része, hogy én mikor érek haza. Ha tudom, hogy a családomnak szüksége van rám, nem minden nap este tízre érkezek meg, és nem mondom azt, hogy értetek nem vagyok itthon. Hanem én valójában tudom, hogy nélkülem nem lesz egészséges a család, és igyekszem saját önszántamból korábban megérkezni, nem pedig azért, mert a feleségem patáliát csap.

Hogy milyen tulajdonságokat kell birtokolnia egy kapcsolathoz mindkét félnek, arról a Biblia azt mondja a nőnek, hogy tiszteld a férfit, a férfinak pedig, hogy szeresd a nőt. Például a férfi a felelősségvállalás alatt a tiszteletreméltóságot tudja megalapozni. Tehát egy férfinak tudnia kell tiszteletre méltónak lennie. A nőknek lehet, hogy nehezebb tisztelni, emiatt adják ki „parancsba” hogy tiszteld! De ha nem tiszteletre méltó a férfi, úgy nehéz tisztelni. Míg a férfiaknak nehezebb lehet szeretni. A férfiak könnyebben tisztelnek, egy hierarchikus rendszerben élnek. Mivel nekik szeretni nehezebb, ezért nekik ez lett parancsba adva, viszont a nőnek ehhez szeretetreméltónak kell lenni.

Még egy kicsit beszélve két ember összeillőségéról… Régen a faluban volt általában tíz-húsz egyidős fiú és tíz-húsz lány, akik közül lehetett választani. Ők mindent tudtak egymásról, ismerték egymás családjait, a genetikai képességeiket, például a betegségeiket, illetve ismerték a neveltetésüket, a jogi dolgokat, még azt is, hogy ki hová tette a kerítést és ki haragszik kire… Mindezek után, annak ellenére, hogy rengeteg mindent már előre tudtak a másikról, és sok esetben támogatást is kaptak mind a két család oldaláról, a személyiségek eltérése miatt, nagyon sok egyeztetni valója maradt még egy ilyen párnak is. A városban pedig vadidegen emberek találkoznak. Tehát a leges-legfontosabb dolog lenne ilyenkor mindenbe komolyan belemenni, és feltárni önmagunkat és a másikat, illetve egymás múltját. 

Az udvarlás arról szólt régen, hogy az udvaron lehetett beszélgetni, innen ered maga a szó is, mert az a falu szeme láttára történt. Nem lehetett egyből berontani a hálószobába, ahol magukra csukták az ajtót. Pontosan azért, hogy kelljen nekik beszélgetni. Mostanában azt mondják, hogy kár udvarolni, mert ilyenkor mindenki csak „vetít” és ez marha melós, hogy mindig a legjobb arcunkat tudjuk mutatni. De az udvarlásnak pont nem ez volt a szerepe, és bárhol is csinálták, kulturálisan az volt a lényege, hogy önmagamat, a teljes valómat mutassam meg neki, hogy tudja, hogy én ki vagyok, és a valódi énem kelljen. Mert ha nem, akkor egy, kettő, három vagy négy év múlva lehull a lepel, és jönnek a válások. Tehát a saját kockázatom csökkentése érdekében mutatom meg önmagam és nem rejtem el. Mert a csomag, hogy mit gondolok a világról, mire vagyok képes, előbb-utóbb kiderül, de kár lenne akkor elválni, amikor két gyerekünk van, mert én most ismertem fel ezt a dolgot. Ha én is önmagamat mutatom és a másik is, akkor a valóságok tudnak egymásba szeretni, illetve egymást elfogadni. Mert ilyenkor a kezdet kezdetén is már tudni fogjuk, hogy mi várható a másiktól, és nem ér nagy csalódásként.

Tehát a városban a párkeresés olyan fajta tudatosságot igényel, amit korábban a kisebb közösségeknek az az áttetszősége, hogy mindenki mindenkit ismert, sokkal jobban segített.

Ma nem segít senki, és ha azt szeretnénk, hogy ne váljunk el, akkor ezt ma sokkal több munkából kell megoldanunk, nagyobb bátorság kell hozzá. Azt is hiszem, hogy félre vitte a világot többek között az a fajta propaganda, ami szerint a szerelemházasság létezik csak. 

Ezek alapján, van-e nagy Ő? („És ha igen, miért nem?”)

A tökéletes házasság nem azt jelenti, hogy két ember tökéletesen összeillik, hanem hogy két tökéletlen ember nem adja fel. Itt a nem adja fel-ben van a lényeg. Az a baj, hogy az emberek a tökéletesre vágynak, azt gondolják, majd egyszer jön valaki, akivel majd mint „két kicsi legó” összeillenek. Azt hiszik, hogy az majd energiamentesen tartható fent, mert ha valami egyszer összepasszol, akkor az összeillett, és utána csókolom, ott már nem kell csinálni semmit. De ez nem létezik, és nem csak azért, mert két ennyire összeillő ember sem létezik, hanem mert az emberek változnak. Gondoljunk bele, hogy egy gyermek születése kapcsán olyan hormonális változás megy végbe a nőnél, ami egy más személyiséggé teheti. Ugyanez végbemegy a férfiakban is. Emellett ott vannak a munkahelyi problémák, vannak betegségek, családi veszteségek, az öregedés… Mindenki változik. Nekem azt mondták a szüleim, hogy „Fiam, a torta soha nem lesz teljesen kerek. Mindig fog hiányozni belőle néhány szelet”. Ha tudod, hogy akárkivel kötsz szövetséget, ez így lesz, nem lesz olyan nagy meglepetés, és talán könnyebb döntést is hozni. Mert az elején is fog hiányozni néhány szelet, de aztán ez is alakul: még két szelet hozzájön, de négy szelet elvész, mert betegségek, problémák, fogyás, hízás vagy örömök, sikerek… tehát az se érjen senkit váratlanul, hogy a kezdeti szituáció is változni fog, mint ahogy minden.

Azt mondja a Biblia, hogy gyümölcséről ismerkszik meg a fa, tehát meg kell figyelni azokat a családokat, akik jól működnek, és látni fogják a gyümölcsöt az arcukon és a szemükben és a mosolyukban, hogy „de jó!” Itt is sokan mondják, hogy ez „melós”. Igen, de a gyümölcsei ennek mindent feledtetnek. Ha nem melós valami, annak nincsen semmi gyümölcse, vagy nagyon keserű.

Az interjút Hornisch Aliz készítette.

Kép forrása: Bedő Imre

Két hetem a Tinderen

Mindenkinek van egy ismerőse (vagy legalább ismerősének az ismerőse), aki Tinderen ismerte meg a jövendőbelijét és épp most házasodnak. Akik évek óta járnak. Aki hosszú, reménytelen ismerkedések után, esetleg poénból töltötte le az alkalmazást és hopp – derült égből szerelem. Aztán ott van az a tábor is, aki élből elutasítja, egyéjszakás kalandok fertőjének könyveli el. Hol az igazság? Vélhetőleg a kettő között. 

Becslések szerint a Tinderen nagyjából 50 millió felhasználó naponta 30 milliárd alkalommal áll párba. Próbáltam volna ezeket a csillagászati számokat valahogyan vizualizálni, de csak addig jutottam, hogy 1 kiló rizsben nagyjából 50 ezer szem van, tehát a szemléltetéshez ezer zacskóra lenne szükség – kezdjetek ezzel, amit szeretnétek. Egyből azon is elgondolkoztam, hogy talán épp ennek a nagy merítésnek köszönhető, hogy mégsem olyan sikeres a Tinder. A bőség zavara, ugye… Már Örkénytől is megtanultuk, hogy a választék tud csalóka lenni. Mondjuk a Tinderen még csak fel sem kell próbálni azt a bizonyos kalapot, hiszen másodpercek alatt húzunk valakit jobbra vagy balra. Egy fogalom is kialakult a jelenségre, a „face-ism”, amikor kizárólag az arcról nyert benyomások alapján hozunk egymás megbízhatóságával kapcsolatban ítéleteket. Ehhez mindössze 0,1 – 0,3 másodperc kell! Érzed már a nyomást? 

A több Tinderen töltött idő kritikusabbá és érzékenyebbé tette a felhasználókat, ezzel párhuzamosan persze nőtt azoknak a száma is, akik unaloműzés vagy önértékelésük növelése miatt regisztráltak a társkereső alkalmazásra – főleg a pandémia alatt. A mi Tinder történeteinket inkább a kíváncsiság motiválta, térjünk rá arra, amiért a legtöbben erre a cikkre kattintottak: a saját tapasztalatokra. 

A Tinder karrierem 2 hétig tartott, évekkel ezelőtt. Feltöltöttem magamról szeméremsértést nem megvalósító képeket, leírtam egy teljesen random mondatot a bio-ba és nem kötöttem össze az Instagrammal, hiszen – mint azt tapasztalt tinderezőktől megtudtam – lányoknál ez a követőszerzés egyik kiemelt módja, ami távol álljon tőlem.

Az első tanulságom az volt, hogy a Tinder melós!

Ha nem húzogatsz folyamatosan embereket, akkor az egész projekt megáll, értelemszerűen jobbra pöccintés nélkül nincsenek párba állások sem. Amennyiben viszont rendszeresen pörgeted, ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani a sok potenciális lovaggal. Főleg, hogy én az a tinderező voltam, aki mindenkinek válaszolt és amikor letöröltem, mindenkinek megírtam, hogy pá. Köszönöm, de miattam inkább ne szülessen egy új főgonosz. 

Ha valaki túljut a 0,1 másodperces „face-ism” mércéjén, Damoklész kardjaként még mindig ott lebeg felette az első mondat súlya. Azaz a hogyan írjuk rá a lányra (vagy a fiúra, hajrá csajok) az, ahol roppant szerteágazó tapasztalataim szerint könnyen el lehet rontani. Az én profil-leírásom a pattogatott kukoricával volt kapcsolatos (bele se megyek), ezért mindenki, aki arra csapott le, aranyos volt. Semmi fogódzkodót nem adott a profilom, értékeltem az erőfeszítést. Az összes „mizu?” jellegű kérdéssel azonban nem tudtam mit kezdeni, a vicces pick-up line-okon pedig azért jót mosolyogtam.

A lényeg szerintem itt is a stílus, alapvetően nem gondolom nehezebbnek, mint élőben nyitni valakinél.

Ha nem játszod meg magad egyik oldalon sem, akkor a két szituáció eredményének nem kéne nagyban eltérnie. Beszélgetéseket hosszasan fenntartani pötyögve azonban nem túl ideális, főleg ismerkedési célzattal, ezért talán érdemes mielőbb elmenni találkozni. Azért talán, mert nálam nagyjából itt ért véget a dolog. Két hét nézelődés után letöröltem az alkalmazást – miután mindenkitől szépen elköszöntem, ugye.

Azaz majdnem mindenkitől, mert ott volt a kivétel, aki erősíti a szabályt.  Szerencsére valakit nem tántorított el a “nem szeretnék Tinderről ismerkedni” etalon mondatom, így végülis ha úgy vesszük pár hónappal (!) később lett Tinder randim! Azért az autójába beszállva megjegyeztem, hogy “kérlek, ne rabolj el”… Értitek, csak a miheztartás végett. Noha nem leszek én az az ismerős, aki miatt mostantól a Tinder kapcsolatok sikerességére lehet hivatkozni, a kedvenc bögrémet neki köszönhetem (és persze sok mást is).

Mi a tanulság? A Tinderen egy csomó jófej embert meg lehet ismerni, minden tét nélkül. Teljesen el tudom képzelni, hogyha valaki komoly szándékkal regisztrál, el tud vele jutni egyből a kettőbe. Egy próbát mindenképp megér! De azért legyetek óvatosak.

@kedvemma