A gyermekem tanít a jelenben élni

Számomra sosem volt egyszerű, hogy a jelenben éljek, és úgy igazán megéljem a pillanatot.

Sokszor azon agyaltam, hogy mi hogy történt, mit kellett volna másként csinálnom, milyen érzés volt bennem. Vagy éppen a jövőről álmodoztam, terveket szőttem, gondolatban a teendőimet listáztam. Mindig voltam valahol fejben, csak épp a jelenben nem. Különleges és nagyon önfeledt pillanatnak kellett ahhoz lennie, hogy át merjem adni neki magam: ne agyaljak semmin, csak legyek. 

Sejtettem, hogy az anyaság sok mindenre megtanít majd, de azt nem gondoltam, hogy az első lecke a jelen pillanat megéléséről fog szólni. 

Rájöttem, hogy nem jó stratégia, hogyha a nehézségek végét várom.

Hisz lehet, hogy most ötször kell felkelnem éjszaka etetni, de valószínű, hogy még két évesen is kelnem kell majd hozzá. Most az éhség, később a mozgásfejlődés, rossz álom, vagy bármi egyéb miatt. Arról nem is beszélve, hogy – ha úgy alakul – két gyerekkel biztosan nem lesz egyszerűbb. Tehát nem várhatom mindig, hogy véget érjen az aktuális nehézség, és nem is szabad túlélendőnek bélyegeznem az élettel természetesen járó kihívásokat. 

Ha nem a jelenben élek, értékes pillanatokról maradok le.

Ó, hányszor gondoltam vissza emlékre úgy, hogy milyen szép volt, és milyen jó lett volna ott és akkor igazán megélni az adott eseményt! Ahogy nő a kislányom, ezekben az első hetekben szinte hétről hétre többet tud; egyik pillanatban még csak befelé néz, kicsivel később már fél órát is elgőgicsél, követ a szemével és mosolyog. És én, ha nem vigyázok, ezeket elmulasztom, mert éppen az elvégzetlen házimunkán, nem elkészült ebéden, jövő évi terveken gondolkodom. Az élet (és nem csak a kisbabás) teli van ilyen megismételhetetlen, egyszerűségében szép, hétköznapi pillanatokkal, amikor csak jelen kell lenni.

Ha minél többet szeretnék igazán jelen lenni, akkor csak követnem kell Jézus tanítását, és tanulnom kell a legkisebbektől.

Nekem most ez különösen könnyű, hogy első kézből figyelhetem meg két hónapos tanítómesteremet, de a módszer szerintem akkor is működik, ha nincs a közelben gyerkőc.

Megfigyelni az arcokat, a mosolyokat, a körülöttem lévő tárgyakat, történéseket. Örülni a tenyeremen elolvadó hópihének, egy pocsolyának, egy finom almának, kézen fogva sétáló idős párnak. Beszívni a hideg, tiszta, téli levegőt, kifújni a gondolatokat, mindent, ami elterelné a figyelmemet és csak megélni a pillanatot, minden szépségével és fájdalmával együtt.