Tényleg édesanya szeretnél lenni?

Nagyon személyes vallomásnak élem meg ezt, még akkor is, ha ez alapvetően nem tűnhet egy szokatlan dolognak. 

Az anyaságról, illetve a szülő-gyermek kapcsolatról több írásunk is született már, illetve kis hazánkban mostanában nagy hullámokat vetett az a törvény, miszerint minden várandós nőnek meg kell mutatni a magzata szívhangját a terhesség megszakítása előtt.

A témával járó gondolatok és beszélgetések engem is felkavartak. Ugyanis az saját életemben nemrég történtek olyan változások, amelyek során biztos lettem, hogy én szeretnék édesanya lenni.

Pedig ha visszagondolok, bennem sosem tomboltak azok a visszautasíthatatlanul ősi ösztönök, hogy mindenképpen családot szeretnék alapítani. Én inkább az élet normális velejárójának tekintettem, mivel ezt a mintát mutatta a társadalom és a körülöttem élő emberek is. Tudtam, hogy az a terv, hogy lesz egy szakmám és munkám, illetve azt is tudtam az eszemmel, hogy ezek után majd az elköteleződés és családi élet következik. Sosem gondoltam igazán bele, hogy legbelül milyen érzéseket is váltanak ki belőlem ezek.

Annyira elfogadtam, hogy „ez az élet rendje”, hogy nem is nagyon kérdőjeleztem meg, vajon tényleg ezt szeretném-e?

Ahhoz, hogy magamnak komoly kérdéseket feltegyek, kellett egy olyan lehetőség, ahol valóban bele tudtam élni magamat, hogy egy nap ez a folyamat házassághoz vezethet. Ahol el tudtam képzelni, hogy együtt neveljük a gyerekeinket. Ahol meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy az elköteleződés beléphet az életembe.  

Elkezdtem tudatosítani, hogy ez a döntés gyönyörű és végleges.

Meg kellett látnom ennek a szép és nehéz oldalát. Mert vannak áldozatok is, amikkel ez  együtt jár. Vannak kompromisszumok, amelyeket minden kapcsolat megkövetel. Folyton jelen van a csiszolódás és az alázat, mert nem vagyunk tökéletesek. Ugyanakkor szeretni és őszintén szeretve lenni… ez az érzés csodálatos és rendkívüli. 

Az elköteleződés pedig megfejeli mindezt, és a közös kapcsolatot egy új szintre helyezi. Ugyanis jönnek a kérdések: Vállalod-e? Akarod-e? Tudsz-e majd így élni? Igent tudsz-e mondani erre minden nap? Ez a kérdés pedig itt válik többé, mint érzelem, mert itt születik maga a döntés… Igen, tudok. Igen, akarok.

Azt hiszem, egy ilyen tapasztalatot mindenkinek érdemes szerezni, már csak azért is, mert ha mégsem a tervek szerint alakulnak a dolgok, a veszteség érzése is adhat valamit.

Számomra ennek az utóbbi kapcsolatnak a vége a felismerés élményét adta. Úgy éreztem, hogy elveszítettem valamit. Valami nagyon fontosat. Amire vágyom. És nem is egy konkrét valakivel, hanem rájöttem, hogy családban élni és édesanyának lenni számomra egy valós álom volt. Egy álom, ami remélem, egyszer tényleg valóra válik. Eddig egy társadalmi konvencióként élt bennem a családalapítás gondolata. Tudtam, hogy ezt „várják el”. Vagy ha nem várják el, ez lenne a „jó”. 

De hogy ez nekem miért lenne jó, az okozott bennem néha egy néma feszültséget. Mert vannak még más terveim is az életben. Pont egy olyan ember és nő vagyok, aki mindig csinál valamit, képzi magát, tanul és nyitott a nagyvilágra. A családot és anyaságot sokszor sztereotipikusan kicsit egy „súlynak” láttam. Valaminek, ami majd visszahúz. Ami majd nem enged fejlődni, szakmailag zsákutca leszek és elvág sok-sok új lehetőségtől.

Féltem. 

És most már nem félek. Természetesen még lehetnek néha kisebb hullámvölgyek, hogy ez az életút biztos nekem való-e, hogy lesz, mint lesz… de legbelül irányba álltam.  És ami a legérdekesebb, hogy sokkal egyszerűbb így már a karrieremért, a tanulmányaimért és az álmaimért is megküzdeni. 

Nagyon szeretem a szakmámat és vannak ambícióim. Élvezem az életemet. Tudnék így is élni, de sokkal nyugodtabb a szívem, mert tudom, hogy bár itt is megállom a helyem, ha majd le kell lassítanom, „haza” kell térnem, az nem egy visszalépés lesz. Ha gyermekeim születnek, az egy újabb állomás lesz az életemben. Talán sok mindent megváltoztat, de annál jobb és biztonságot nyújtóbb érzés nincs, mint amikor már tudom, hogy legbelül mire is vágyom.

Hornisch Aliz