Gyerekzaj a templomban – na és?

Olvashattunk már szülői szemszöget a témában, de most egy másik szemszögből közelíteném meg a témát. A mai misén ismét megtelt a templom: közösségünkhöz nagyon sok fiatal házaspár és kisgyermekes család tartozik, ami azt jelent, hogy a szertartások alatt mindig van egy alapmoraj – néha inkább zsivajnak mondanám. 

Engem, bevallom, már többször megzavart a koncentrációmban a fiatalabb korosztály: hangos felvisítások, lábdübögés, a padban olvasott könyvek elpotyogtatása, a lábak alatt átmászkáló gyermekfejek koppanása, majd heves ellenkezés ahogy egyik szülő visszahúzgálja a padba a csemetét – mindez megtörheti akár a legszakrálisabb pillanatokat is.

Belegondoltam, hogy nem irigylek egyetlen lelkipásztort sem, akinek folyamatosan ilyen háttérzajban kell prédikálnia, sőt, néha még az Úrfelmutatásnál is valahogy szelíden túl kell tudnia harsogni a legifjabb egyházközségi tagokat. Nyilván mindenhez hozzá lehet szokni, de néha még én saját magamon is észreveszem, ahogy kissé feszült, hosszú pillantást vetek a kicsikkel küzdő szülők felé. 

A legutóbbi szentmisén egy hasonló jelenet játszódott le, hanem amikor a zaj forrása felé fordítottam a pillantásomat, bevillant egy gondolat. 

Tulajdonképpen, jó, hogy itt vannak mind a gyerekek. Mert ez azt jelenti, hogy az egyházközségünknek van jövője.

Minél többen vannak jelen, az azt jelenti, hogy annál több keresztény fiatalra tudunk majd támaszkodni a következő évtizedekben. Sok esetben nekik is lesznek majd gyerekeik, akik ugyanitt zsibonghatnak ebben a templomban. Abban a templomban, aminek a tágabb értelemben vett családjuknak kellene lennie. Ahol valamilyen szintű megértést és elfogadást kellene mutatnunk. Sőt, örömet. Hogy ők is itt vannak nekünk. 

Már vannak helyek, ahol találtak arra jó megoldásokat, hogy miként jöhessen el a család a szentmisére úgy, hogy a szülők is élvezhessék, és közben a gyerekek is le legyenek valahogy kötve. Az előző templomunkban a misék alatt az alagsori hittanteremben tartottak foglalkozásokat a gyerekeknek. Természetesen a pár hónapos és egy-két éves babák így is jelenthetnek kihívást.

De nem kell és nem is lehet steril, zajmentes környezetet teremteni ott, ahol szeretnénk fiatalokat látni.

Nem mintha nem kapnának a kisgyerekesek így is elég szemforgatást és fejforgatást a boltban, az orvosi rendelőben és az utcán, a mindennapok során. Sajnos biztos vagyok benne, hogy nem egyszer utánuk bámulnak és megnézik őket, amikor a kicsi felvisít a motorral. Vagy, ha hangosan felsír a játszótéren. Vagy, ha valaminek zajosan örül a tömegközlekedésen. Ha feltűnően kíváncsiskodik idegenekről. Illetve minden olyan esetben, amikor zajt csap, ügyetlenkedik, elbotlik, elejti, megijed, vagy csak elfárad és már nem lehet megvigasztalni.

Ugyan én még nem vagyok szülő, de próbáltam beleélni magamat abba a helyzetbe, hogy milyen lehet az, (illetve milyen lesz az!), amikor nagyon szeretnék a miséken kissé elmélyülni, imádkozni, feltöltődni, de mindez folyamatos megszakításokkal van tele, illetve nehézségeimet még megrovó arcok is tetézik.

Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunkat zavartak már meg gyerekhangok a mise alatt. Én azt gondolom, ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, tegyük fel a kérdést: mi hogyan tudnánk ezen segíteni? Van építő ötletünk arra, hogy a misén a kisgyermekes szülők is nyugodt szívvel vehessenek részt? Hogyan tudjuk támogatni azokat a családokat, akik szó szerint a kezükben ringatják a kereszténység jövőjét?

Ha semmivel sem tudunk hozzájárulni, legalább tartsuk meg magunknak a szúrós pillantásokat és a misén mondjunk el értük is egy imát. Ne felejtsük el, hogy egy nagy család vagyunk.

Én hálás vagyok, amikor láthatom, hogy továbbra is vannak olyan családok, akik hajlandóak továbbadni gyermekeiknek a hitet, még ha ez néha nem is éppen egyszerű.

Hornisch Aliz