“Otthonülő” anyuka szeretnék lenni! – antifeminista vagyok?

Jelenleg nem dolgozom, “csak” anya vagyok. “Otthonülő” feleség, szokták mondani. És az igazat megvallva, nem is égek a vágytól, hogy újra heti negyven (vagy több) órában az irodában üljek. Lusta lennék? Munkakerülő? Nem hiszem. 

Egész egyszerűen, szeretek anya lenni. És nem csak olyan értelemben, hogy szeretem a gyerekemet, ahogy minden anyuka. Engem érdekelnek a gyerekneveléssel kapcsolatos tudományos tartalmak is. Az agyam éhes minden olyan információra, amely valami módon kapcsolódik a családi életünkhöz. Kezdve az egészséges táplálkozással, sporttal, szabadban töltött idővel, az érzelmi intelligencia, zenei készségek és spiritualitás fejlesztésén át a biztonságos kötődés kialakításáig.

Ettől nem gondolom magam jobb vagy különb anyának. Csak rájöttem, hogy nincsenek nagyratörő ambícióim, nem vágyom cégvezetői székbe, engem az érdekel szakmai szempontból is, ami a családommal történik. 

Izgalmas kihívás utánajárni annak, hogy hogyan neveljem a gyerekem és ezt a gyakorlatban is megvalósítani a férjemmel. Ahogy az is örömteli feladat, hogy –  ha időm engedi – finom és tápláló étellel várjam őt haza, az otthonunkat pedig mindig az évszaknak, ünnepnek megfelelően díszítsem. 

Legutóbb arról beszélgettünk, hogy mi legyen velem, ha lejár az állam által gyerekenként biztosított két év, és vissza kell állnom a munkába. Arra jutottunk, hogy mindkettőnk annak örülne, hogy ha még egy ideig nem (főállásban) dolgoznék, és a családi életünk minél szebbé tétele lenne a fő feladatom. Nem azért mert a társadalom vagy a férjem ezt várja el tőlem. Nem azért, mert feláldozom fiatal éveimet a gyermekeim és a házasságom oltárán. Azért, mert én így döntök – és hálás vagyok azért, hogy van lehetőségem erre.

“Vajon így mennyire leszek vonzó számodra?” – kérdeztem a férjemtől aggódva, hisz azt tapasztalom, hogy a megcsalás, az elhidegülés az ilyen otthonülőanyuka-dolgozóférj párosoknál igen gyakori. De aztán rájöttem – mert ráébresztett – hogy ez nem ezen múlik,

hanem azon, hogy mennyire lelem örömömet abban, amit csinálok, és mennyire figyelek oda magamra és a házasságomra. Kis túlzással, lehet csillogó szemmel is vécét takarítani és besavanyodott arccal is céget vezetni, és fordítva. 

És mit szól majd ehhez a társadalom? Elítélnek, mert “nem csinálok semmit”? Unalmas leszek, mert ezt a munkát nem lehet számokban mérni és nem tudok majd mit felmutatni? 

Bízom benne, hogy a nagy feminista sodrásban helye és értéke van egy olyan hétköznapi és egyszerű nőnek is, aki éppenséggel pont arra vágyik, ami száz évvel ezelőtt minden nőnek kötelező sorsa volt.