Segítség, imposztor vagyok!

Mindannyian hallottunk az utóbbi években a sokat emlegetett imposztor-szindrómáról. Kevesen tudják viszont, hogy a fogalom valójában mit is jelent.  Gyakran a kompetencia teljes hiányával definiálják, ez azonban nem is lehetne messzebb a valóságtól. 

Mit jelent tehát az imposztor-szindróma?  A fogalmat a hetvenes években vezette be a köztudatba két pszichológus, Pauline R.  Clance és Suzanne A. Imes.
Kutatások kimutatták, hogy az imposztor-szindrómával rendelkezők gyakran  magasan kvalifikált nők, akik irreális elvárásokat támasztanak önmagukkal szemben, tovább gátolva az elismerést és növelve a kudarctól való félelmet. 

A jelenséget átélt nők annak dacára érzik szégyenteljesnek magukat, hogy intellektuálisan és az elért eredményeik alapján jogosan állhatnának be a sor elejére.  

A környezet többnyire nem feltételezi róluk, hogy mélyen legbelül ilyesfajta  visszatartó erőtől szenvednek. A hamis énképet, amit a gyermekkorban szerzett  traumák, mentális sérülések, vagy iskolai megszégyenítés kapcsán  kialakítottak magukban, minden egyes alkalommal megerősítik. Az elszenvedők emellett igyekeznek elkerülni a lelepleződést, hiszen  az újabb sebet ejtene amúgy is meggyengült énképükön. Ezáltal pedig  fenntartják magukban azt a vélt valóságot, hogy tehetségtelenek, ostobák és  csak rászedik a környezetüket. 

Meglehet, mi magunk vagyunk azok, akik a megszerzett munkahelyi pozíciót  pusztán a szerencsés véletlennek tulajdonítjuk. Ebben az esetben legyünk  óvatosak. Ha az imposztor-szindróma beférkőzte magát a hivatásunkba, jó  eséllyel a párkapcsolatok területén is rombolásba kezd.  

Mégis mit jelent ez? Szélhámosak vagyunk és kihasználjuk mások  érzéseit? 

Éppen ellenkezőleg, képtelenek vagyunk elhinni, hogy megérdemeljük mások szeretetét, pusztán a létezésünk okán. Azonos vezérelv mentén  gondolkozunk az élet összes területén, és hajlamosak vagyunk ugyanolyan  következtetéseket levonni, legyen az munkával, családdal, barátokkal vagy  hobbival kapcsolatos. Úgy gondoljuk, kizárólag azért kaptuk meg az  állást vagy a kinevezést, mert alacsonyak voltak az elvárások és jóformán  bárki megszerezhette volna, nem nagy ügy. A szerelmünk is kizárólag a véletlennek köszönhetően szeretett belénk, semmi befolyással nem voltunk rá. Ha pedig a hobbink a kertészkedés, és felmutatjuk az év legszebb  kertje kitüntetést, akkor is elodázzuk az érdemünket. 

Az elménk ilyen tekintetben egy bináris számrendszerhez hasonlít, melyben két érték váltakozik: a bennünk szunnyadó potenciál és a kóros önbizalomhiány. 

Jó, ha tudjuk, hogy az összes kudarcunk mutat számunkra valamit. Jobbára  azt, hogy eljött az idő nézőpontot váltani.

Ahogy másokkal, úgy magunkkal is legyünk  megengedőbbek. Annak elismerése, hogy ugyanannyit hibázunk,  mint az embertársaink, felszabadító érzéssel tud hatni ránk. 

Vessük le magunkról a szigorú tanár képét, aki folyton számon kér minket, és  kegyetlen módon ráerősít az önbizalomhiányunkra. Ha szükségét érezzük,  kérjünk segítséget szakemberektől és fedezzük fel a személyiségünk rég  elfeledett részeit. Tartozunk magunknak annyival, hogy elállunk a saját  utunkból és merünk más életet választani. 

Kelle Noémi