Az egyetlen dolog, ami huszonévesen a listámon szerepel

Húszas évei elején mindenkinek vannak céljai, elvárásai a jövő felé. Sorra listázzuk a vágyainkat a külső elvárások kereszttüzében, remélve, hogy ha a lista utolsó eleme is teljesül 30 éves korunk előtt… Akkor mi is történik? 

Ha valaki azt mondja nekem, hogy harminc éves koromig lesz egy férjem, két gyerekem, egy  házam és egy kutyám… valószínűleg furán nézek rá, hogy mi is ebben a nagy dolog. Persze,  lehet egy percre átgondolom, hogy valójában akarom-e, aztán legyintek és inkább folytatom a  listát. 

Mert mindenkinek van egy listája, ez tagadhatatlan. Ott van a fejében a jegyzék, amit valamikor még kamaszként állított  össze, majd húszas éveiben kétségbeesetten kapálózva pipálgatja a tételeket, mint valami rossz bevásárlólistát. Mintha ez lenne a kulcs a boldogsághoz. 

Mik is szerepelnek egy ilyen listán? 

Legyen diplomám. Az sem baj, ha van mellette mester vagy doktori. 

Legyen munkám. Sőt, karrierem. 

Legyen lakhelyem. Preferált a saját, de a lényeg, hogy hagyjuk hátra a mamahotelt. 

Legyen stabil párkapcsolatom. Nem baj, ha meg van esetleg fejelve egy gyűrűvel. 

Legyen tervben egy férj, egy gyerek, ha valami fatális véletlen folytán még nincs útban a projekt. 

És ez mehet tovább a végtelenségig. Sorolhatjuk a különböző célokat és vágyakat, kis jelölő  négyzetekkel ellátva és pipálgatva  útközben, ahogy elhaladunk mellettük. Hagyhatjuk, hogy ez  meghatározzon minket és véleményt alkosson helyettünk másokról… Vagy megránthatjuk a  vállunk és valóban boldogok lehetünk. 

Én kamaszként nem akartam családot, főleg nem korán. A jövőmet egyenesnek láttam,  tanulmányok, munka, és mellette esetleg álmok, érzések és egyéb hobbik.

Aztán a Jóisten  elmosolyodott és hirtelen elém tett valakit, akivel egy számomra teljesen ismeretlen útra  léphettem. Azon az úton nem voltak négyzetek, mások voltak az álmok és a célok. És egyetlenegy elem került fel a mi kis listánkra: Legyünk boldogok! 

Zavar-e, hogy változott a lista? Jó kérdés. Van, hogy igen. Nehéz letenni a külső elvárásokat, a  társadalmi nyomást és teljesítményorientáltságot. Nem is sikerül mindig. Huszonhét évesen, katolikus  nőként, két kis lélekért felelve szinte lehetetlen elengedni a fülem mellett a kérdéseket, ítéleteket,  elvárásokat.

Ugyanakkor egy percig sem bánom, hogy kihajítottam a listámat az ablakon és engedtem Isten hívásának.

Boldog vagyok és élek. Úgy, ahogy a kis pipákkal a szemem előtt  sose lettem volna képes. És aki pipálgatni akarja a képzeletbeli listámat ennek ellenére, annak  diktálom: 

Istenhit – pipa 

Boldogság – pipa 

Élet – pipa 

Lobmayerné Gyombolai Dóri