Aki az özvegyi fátyol helyett tollat ragadott: Szendrey Júlia meséi és elbeszélései

Kiskőrösiként egészen természetes volt, hogy március 15. eseményeit már kisiskolásként fejből tudtam. Oda-vissza. Tudtam, mikor esett az eső, mit ivott Vasvári, hogy nézett ki Landerer nyomdája, mikor lopott csókot Jókai. És természetesen azt is betéve tudtam, melyik híres költőnk neve fémjelzi ezt a napot, a megelőző forrongásokat, és az utána következő szabadságharcot. 

A forradalomra emlékezve ma mégis egyvalakit szeretnék reflektorfénybe állítani. Valakit, akinek a nevét ugyan ismerjük, de eddig talán csak a múzsát, a szerelmet, a feleséget, az anyát láttuk benne. A környezetére érzékeny, egyben merész értelmiségi nőt nem. Hadd mutassam be tehát Szendrey Júliát, az írónőt. 

Ha túltettük magunkat a sokkon, hogy a fejét a “férje keblére mélyen, csendesen” lehajtó Szendrey Júlia önállóan is megállja a helyét a magyar irodalmi pantheonban, vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a munkásságát.

Szendrey Júlia több műfajban remekelt: írt verseket, meséket, elbeszéléseket, illetve fordított németből és franciából (Andersent például).

Második házassága és az azt övező botrány ugyan egy időre elhallgattatta, 1847-től rövid és szomorú élete végéig mégis gyakorlatilag folyamatosan alkotott. Sajnos többnyire a fióknak, munkái legnagyobb része ugyanis kiadatlan porosodott. Elbeszéléseit és meséit pár éve Gyimesi Emese, Szendrey Júlia-kutató rendezte sajtó alá. (A projektről a Könyves magazin podcastjában mesélt Emese. Az epizód itt hallgatható meg.) 

Ha azon meglepődtünk, hogy Szendrey Júlia ír, azon még inkább meg fogunk, hogy mennyire modern hangvétellel tette ezt. A korabeli leírásokból tudjuk, hogy Szendrey Júlia öltözködési és hajviseleti stílusa egészen extravagáns volt (gyakran hordott nadrágot, a haját rövidre vágatta, az ételt pedig hordatta ahelyett, hogy ő főzött volna).

Az írásokból egy szarkasztikus és pimasz, mégis elegáns nő képe rajzolódik ki előttünk, aki sem a tehetségét és erejét, sem pedig a sebezhetőségét nem rejti véka alá.  

A kötet mögött álló lélek komplexitása lenyűgöző. Elképesztő őszinteséggel ír a magányról és annak fájdalmáról, amikor az ember egyetlen sémába sem tud beilleszkedni, miközben büszkén vállalja másságát, és szeretettel beszél a gyermekeiről.

Szendrey egy olyan korban kérdőjelezte meg a bevett nőideál sablonjait, amikor nem sok teret adtak a kérdőjeleknek – főleg akkor nem, ha azok a szebbik nem térfeléről érkeztek.

A „Pesti Napló” 61. 62. és 65-dik száma című elbeszélésben például pimaszul és üdítő szellemességgel pörköl oda azoknak a korabeli értelmiségieknek, akik szerint az írónő, mint olyan, Isten és ember ellen való vétek. 

Nem maradt érzéketlen az aktuális történésekkel szemben sem: A honvéd neje című elbeszélése például egy, az akkori közvéleményt mélyen felkavaró gyilkosság irodalmi feldolgozása, de A Mikulás vagy A kis Morzsa kutya önéletirata című szösszenetek színes, frappáns krónikái a korabeli polgári életnek. Nyíltan vall az érzelmekről is: a haláltól, a feledéstől való félelemről, a nők közti kapcsolatokról, a csalódásról, az Egy beteg nőnek végnapjai pedig olyan szép és érzelmes párja a Szeptember végénnek, mint amilyen ő lehetett első hitvesének. A nagyságot gond nélkül ragadja meg, de nem restell szeretettel lehajolni a legkisebbnek és legjelentéktelenebbnek tűnő teremtményekhez sem. 

A nő, aki a sorok közül, kétszáz év távlatából ránk tekint, igazi példa: a klasszikus feminizmus egyik korai és tragikus sorsú alakja, aki ráadásul olyan önreflexíven és szórakoztatóan ír, hogy azt számtalan mai író is megirigyelhetné. 

Szorítsunk tehát helyet ma a márciusi ifjak mellett Szendrey Júliának, mert abszolút megérdemli a figyelmet. 

 

Idézetek Szendrey Júliától

„… évek hosszú során mindennapi dologgá vált ez; már senki előtt nem volt ujság, mindenki tudta, hogy ott ilyenkor Bereginé, a köztiszteletben álló családanya, a példás házinő, szóval, hogy ott ilyenkor Bereginé, – bátorság, ne hagyj el! – ir. Igen, kimondtam, ir! Ne ütközzünk meg rajta; ne legyünk kisvárosiasabbak ama kisvárosnál, hol ez általunk talán szörnyetegnek keresztelt szegény nő lakik.” (A „Pesti Napló” 61. 62. és 65-dik száma)

„Az ifju él és remél, az agg csak emlékezik azon életről és reményekről. Az ifju keveset gondol az ősz hajszálak korára, az agg annál többet emlékezik vissza fekete fürteire, s a rózsákra és tövisekre, melyek ifju homlokát övezék. – Melyik vigasztalóbb? remény vagy emlékezet? Mindkettő aranyfelhő, mely mögött hasztalanul és mégis örökké keressük a mennyországot.” (Emlékezés barátnémra)

„…most kimerülve elhallgat és csak a szívnek görcsös rángása mutatja, hogy minél elzártabbak útai, hol kiönthetné fájdalmát, annál hatalmasabb lesz az és elfojtja a kebelt…” (Egy beteg nőnek végnapjai)

„Nem sóvárog-e örömet élvezni mindenki? nem azért küzdenek-e az emberek, hogy föltalálhassák és megszerezhessék a’ módokat, mik által őt sajátukká tehessék? nem fáradnak-e éjjel-nappal, hogy fáradságuk díján magoknak örömet vehessenek? Ki jólét, ki fény vagy pompa, ki hír vagy rang által akarja őt magához lánczolni; és hányan van köztük, ki nem csalódik?” (Ábránd)

Szabó Anna

Borítókép forrása: Digitális Képarchívum

https://konyvesmagazin.hu/nagy/nok_is_irtak_podcast_irodalomtortenet.html

https://www.femcafe.hu/cikkek/sztarok/1848-49-forradalom-bator-nok

https://mediaklikk.hu/2017/03/10/belepo-marcius-15-noi-szemmel-az-erzelmek-jelenlete-a-forradalomban/

https://mult-kor.hu/masodik-hazassaga-mindenetol-megfosztotta-szendrey-juliat-20220403