Gentle parenting és kultúrsokk – élményeim aupairként

Milyen érzés valójában aupairnek lenni? Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy vegyes. Mint mindennek itt a Földön, ennek is megvannak a fentjei és a lentjei. Azonban ezek a fentek és lentek, még ha számítottam is rájuk, teljesen mások, mint ahogy anno elképzeltem őket.

Amerikába érkezésem első pillanatától kezdve megállás nélkül értek az impulzusok, minden új volt és izgalmas. Az itt töltött immáron 6 hónap alatt kialakítottam magamnak egy saját mini életet, egy rutint, de ez korántsem ment egyik napról a másikra. Elsőként hozzá kellett szoknom, hogy Amerikában nincs olyan, hogy sétálás. Legalábbis, ha nem egy nagyvárosban laksz. Ez nem mindig lustaságból ered, hanem mert minden messze van egymástól.

Itt nincsen olyan, hogy leugrok a sarki kisboltba, hanem be kell ülnöm az automata váltós kocsiba, és egy legalább 8 perces vezetésembe kerül, hogy bárhová is eljussak.

Aztán ha megérkezem a kisboltba (ami egyáltalán nem kicsi), akkor úgy kell vadászni azt, hogy mi az, amiben még igazi ételt és nem fél oldalon keresztül listázott extra hozzávalókat találok. 

Az emberek mindig megkérdezik, hogy hogy vagy (How are you?), de nem várnak választ. Negyedórán keresztül beszélgetünk időjárásról, anélkül, hogy kínosan éreznénk magunkat.

Mindenki nyitott, de a magánéletét megtartja magának.

Ezt azonban mindenki megtapasztalja, aki Amerikába költözik. Miben más hát az aupair élet?

Az aupairség nem egy szokványos állás. Nem ér véget este fél hétkor, amikor bezár az iroda, és nem szűnik meg létezni hétvégén sem. Együtt lakom a családdal, az otthonom a munkahelyem, a gyerekek a munkaidőmön kívül is szeretnek és nyúzni fognak azzal, hogy éhesek vagy unatkoznak. 

Nem lehet könnyű egy gyereknek sem, hogy minden évben egy új idegen költözik be az otthonába. Mind a három rámbízott gyereknek időre volt szüksége, hogy megszokjon engem, hogy nyisson felém, felépítse velem a kapcsolatát, és megtanuljon szeretni.

Azonban nincs jobb érzés annál a bizonyos első őszinte ölelésnél!

Éppen tegnap reggel történt, hogy a 6 évesem, aki az első három hónapban egyáltalán nem ölelgetett, amikor kiléptem a szobámból, már tárt karokkal szaladt felém, és a legjobb reggeli indító  öleléssel ajándékozott meg egy „Good morning!” (Jó reggelt!) kíséretében. Szívmelengető érzés, hogy már megvannak a közös dolgaink. Ismerem őket, ők is ismernek engem, megosztanak velem dolgokat, és már előre szomorú vagyok az elválás pillanatára gondolva.

Ez azonban nem volt mindig így, és hosszabb időbe telt, mint számítottam rá.

Volt egy időszak, amikor már beletörődtem, hogy heti többször kell egy hatalmas ordibálós veszekedés közepében találjam magam, ahol persze én kell, hogy legyek a felnőtt és az okosabb, de a gyerek tudtára is kell adnom, hogy ez a viselkedés nem elfogadható. Volt, hogy akármit főzhettem vacsorára, biztos, hogy akadt kifogás vele kapcsolatban. Amikor képtelen voltam rávenni őket arra, hogy kilépjenek a házból, amitől persze teljesen frusztrálttá váltak és még nehezebben kezelhetőek lettek. Amikor a délutáni altatás egy óriási, egyórás harc volt sikítozással, sírással és rúgkapálással. 

„Kids are not robots.” (A gyerekek nem robotok.) – mondja mindig a gyerekek anyukája, aki egyébként nagy segítségem és támaszom. Sokszor eszembe jut ez a mondat. Ez nem egy olyan munka, amire van egy képlet és az mindig működik. De még csak nem is olyan, hogy van 100 képlet és azok egyike mindig működik.

Minden nap és minden szituáció más, és ott helyben kell a toppon lenni és a megfelelő módon reagálni. 

Idővel fel tudunk venni sémákat, melyek az adott gyereknél majdnem mindig beválnak. Ölelések, szobába küldés, nyugodt magyarázat, szigor, következmények stb. Nyilván én is sok hibát elkövettem, de ahogy a gyerekek nem robotok, én sem vagyok az, és ez rendben van. 

Amerikában nagy divat a „gentle parenting” (gyengéd nevelés), ami a gyakorlatban nyugodt szavakat, sok reflektálást, érett beszélgetéseket, kevés kiabálást, nulla fizikai fenyítést és sok türelmet jelent. Figyelve az itteni anyukát, rengeteget tanultam tőle azzal kapcsolatban, hogy

a szülő (illetve jelen esetben aupair) feladata, hogy megtanítsa a gyereknek, hogy hogyan kell egy stresszhelyzetet, egy konfliktust kezelni, hogy hogyan működik a világ és az emberi kapcsolatok, és ezt ordibálással nehezebb elérni.

Azt is megtanultam, hogy a gyerekek mégiscsak gyerekek és nem várhatunk el tőlük felnőtt reakciókat és gondolkodást. A sok fejlődés mellett azonban nehézségeket is felvet ez a másfajta nevelés. Sosem könnyű mások gyerekét nevelni, hiszen nem a saját elveim szerint kell reagálni, és nem a saját házi szabályaimat kell követni, mert nem az én gyermekeimről van szó. A gentle parentinget, mint mindent, helyén kell kezelni és mértékkel. Mert igenis van olyan, hogy „too gentle” (túl gyengéd).

A mi feladatunk, hogy megtanítsuk a csemetéknek a határokat, és hogy merre van az egyenes növekedés útja, és erre a babusgatás nem mindig a megfelelő út.

Az aupairségem alatt sok mindenről kialakul a saját képem és a saját véleményem, annyi mindent látok és megértek és minden nap fejlődöm. Ez egy hatalmas kimozdulás a komfortzónából, márpedig ez a legnagyobb feltétele a növekedésnek. Életre szóló élmény, és minden nap, még a nehezebb napok végén is hálát adok Istennek, hogy lehetővé tette ezt nekem, és egy ilyen csodálatos kalandon keresztül formál. Mert aupairnek lenni hatalmas buli, része lenni egy amerikai családnak, hálaadásnapi vacsorára menni, „csokit vagy csalunk”-ozni (Trick or treat?) halloweenkor, amerikai focit nézni, új embereket megismerni, szokásokat, különbségeket felfedezni, a saját kultúrámat megosztani, mindenfelé utazni az USA-ban.
Életem legnagyobb kalandja, és a fele még hátravan!

Szerző: Bozsó Réka