“Emancipált világban élünk…” – avagy bulizhat-e férje nélkül egy nő?

Pár hónappal ezelőtt nagy családi eseményen vettünk részt. Sokan voltunk, minden korosztály képviseltette magát. Nekem kicsivel hamarabb el kellett köszönnöm, mint ahogy a találkozó véget ért. Ahogy mindenkinek egyesével búcsút mondtam, érdekes párbeszédbe keveredtem egyik idősebb férfi rokonommal. Kérdésére, hogy hova tartok, kifejtettem, hogy egy barátnőmmel megyek egy koncertre bulizni. Erre ő kissé rosszallóan megkérdezte, hogy a férjem nem tart-e velünk. Mondtam, hogy nem, és azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ez amolyan barátnős-csajos este lesz. Fejét ingatva csak annyit mondott válaszomra, hogy “Ejnye, micsoda emancipált világban élünk…”

Ez az enyhén rosszalló mondat elgondolkodtatott. És elsősorban nem arról, hogy mit jelent az emancipáció. (Pedig e fogalomról is érdemes volna írni. Hisz amennyiben az emancipáció azt jelenti, amit az értelmező kéziszótár, azaz “egyenjogúsítás, függő, alárendelt, elnyomott helyzetben lévő csoportok, rétegek, egyes személyek felszabadítása és felemelése ugyanarra a szintre, amelyen a közösség teljes jogú tagjai élnek”, úgy egyetértek vele, és támogatom minél szélesebb körű megvalósulását. Viszont azt is érzem, hogy az egyenjogúsítás ma már a világ bizonyos részein szélsőséges és társadalmilag igencsak káros mértékben van jelen. Ha csak a nők emancipációját nézzük, ami alapvetően egy jó dolognak indult, mára oda jutott, hogy a nőket nem a női mivoltukban kívánja felemelni, hanem a férfiakhoz méri őket. De erről majd egy másik cikkben.)

E rövid szóváltás kapcsán a párkapcsolatokról, férfi-női viszonyokról kezdtem el elmélkedni. Miért baj (valaki szerint), ha férj és feleség egymás nélkül megy szórakozni, kikapcsolódni?

Hisz egy egészséges, hosszútávú kapcsolatban mindkét félnek szüksége van a külön töltött időre, barátokkal való kikapcsolódásra, szórakozásra, és a házasság is meghálálja, hogyha a felek nem lógnak folyton egymás nyakán.

Fontos, hogy legjobb barátai is legyünk egymásnak, de a férjem nem a barátnőm. Őt nem érdeklik például a ruhák, a divat és még egy csomó olyan dolog, amiről én szívesen beszélgetek. Nők társaságában más női minőségeimhez kerülök közel, mint a párkapcsolatban, így a kettő kölcsönösen erősít(het)i egymást. És bár a férjem életem szerelme, de nem az egyetlen fontos kapcsolatom, amit ápolni szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy beszélgetés jóval kevésbé tudna elmélyülni, hogyha minden baráti találkozóra magammal hurcibálnám őt.  

A helyzetet továbbgondolva arra jutottam, hogy a rosszalló fejcsóválás inkább a feleségként-férj-nélkül-bulizás tényének szólhatott. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy itt a kérdés a bizalom és a bulizás módja. Számomra egyértelmű, hogyha a férjem vagy én egymás nélkül szórakozni megyünk, akkor mindkettőnk a zene és a barátokkal töltött idő öröméért megy, és még véletlenül sem bonyolódik kétes helyzetekbe. Az is természetes, hogy tudom a másikról, hogy kikkel és hol tölti idejét, ismerem a barátait és a szórakozási szokásait. Szeretem őt és bízom benne annyira, hogy az, hogy néhanapján elmegy bulizni, számomra ne jelentsen gondot, és ezt ő is így gondolja fordított esetben. Az is természetes, hogy ha a másiknak szüksége van ránk, szó nélkül lemondjuk a betervezett programot – a külön töltött idő nem mehet az együtt töltött idő és a párkapcsolatunk rovására. 

Azt is átbeszéltük – prevenciós célzattal- hogy akkor is, ha éppen tartós párkapcsolati nehézségekkel küzdünk, odafigyelünk a határainkra, és még tiszta fejjel, tudatosan kisétálunk a potenciálisan kísértést jelentő helyzetekből. (És nem ámítjuk magunkat azzal, hogy az előttünk álló sok évtized alatt soha egyetlen másik személy sem dobogtatja majd meg a szívünket. Hanem mint a jó fogyókúrázó, azt az elvet követjük, hogy nem veszünk csokitortát a boltban, mert ha az már a hűtőnkben van, akkor sokkal nehezebb nemet mondani a kísértésre, mint akkor, amikor úgy döntünk, hogy be sem megyünk a cukrászdába.)

És, ha már emancipáció, úgy gondolom, hogy a fentiek ugyanúgy vonatkoznak a férjemre, ahogy rám. Hiszen egyenjogúak, egyenlőek vagyunk, ami azonban nem azt jelenti, hogy egyformák lennénk, vagy hogy ugyanazon területeken kellene összemérendő teljesítményt nyújtanunk. Hanem azt, hogy kölcsönösen szükségünk van egymásra, kölcsönösen tiszteljük egymást és bízunk egymásban. És együtt tényleg többek vagyunk, mint külön-külön.