Ne bocsáss meg hétszer, se hetvenhétszer!

A megbocsátás mindig egy nagyon érdekes téma, keresztény körökben is. Valahogy mi, hívők, néha azt érezzük, hogy nyomás alatt vagyunk ezen a területen. Hogy „kötelességünk” a megbocsátás, nem haragudhatunk bárkire szabadon. Valóban ez egy kötelesség? Mi értelme ennek a nagy „megbocsátás kultusznak”? Menjünk a mélyére!

Bizonyára mindannyiunkat bántottak már meg úgy, hogy utána nem volt egyszerű visszatérni a mindennapokba. Biztosan sokan éreztünk már haragot, fájdalmat és azt, hogy amivel megbántottak, és ahogyan azt tették, sose fogjuk elfelejteni. Sőt, megbocsátani se.

Csakhogy a kettő már itt is két különböző dolog, mégha a fájdalom elején ezt talán nem látjuk át. És egy pici fogalomtisztázásra nyomban szükség is van: hogy a felejtés és a megbocsátás nem feltétlen egy és ugyanaz. Katolikusként gyónáskor azt valljuk, hogy a Jóisten eltörli minden addigi vétkünket, amit leteszünk elé. Olyan mértékben, hogy tulajdonképpen „elfelejti” mindazt, amit valóban megbántunk. Tehát Vele rendeződni tud a viszonyunk.

Ez azt jelenti, hogy az emberekkel is így kell tennünk, el kell felejtenünk mindent és állandóan teljes elfogadást kell gyakorolnunk?

Én azt gondolom, hogy ez nem így van. Ráadásul a fenti mondat direkt ki is van sarkítva, mivel sokan kérdezték már tőlem ezt. Megbocsátani egy teljesen más dolog, mint valamit teljes mértékben “elfogadni”. 

Az emberek esendőek, és vannak helyzetek, amikor jobb valakit messziről szeretni. Amikor a megbocsátással együtt nem kell az újra összeborulást, a kibékülést is erőltetni. Ilyenek például a testileg és/vagy lelkileg káros, bántalmazó kapcsolataink. 

Dönthetek úgy, hogy elengedem a haragomat, de ezzel együtt nem kell visszatérnem oda, ahol voltam.

És amit itt kiemelnék, sőt, azt hiszem a „megbocsátok/nem bocsátok meg” huzavonában számunkra a kulcskérdés, hogy

ragaszkodni szeretnék-e a haragomhoz? 

Mert a harag egy védelem. Egy erőforrás. Egy biztos pont, amibe belekapaszkodhatok és ellenállást fejthetek ki. Amit ha megtartok, akkor úgy érzem, igazságom van, addig a másik „bűnhődik”, addig neki rossz. Csakhogy itt jön a hiba a gépezetben… nem neki lesz ettől rosszabb.

Kicsit hasonlít ez ahhoz, amikor féltékeny vagyok… az sem a másiknak fáj, hanem nekem, engem őröl fel… A harag is, téged mardos, téged emészt, téged terhel. Nem őt.

Szakemberek is tanulmányozták, hogy a harag, és az ezzel járó stressz, nem egyszer konkrét testi tünetek formájában jelenik meg. De sajnos nem három nyelven kezdünk el beszélni, hanem megnő az esélye annak, hogy egy komoly betegség telepszik rá a szervezetünkre.

A feldolgozatlan érzések pszichoszomatikus tünetekkel járnak. Előbb-utóbb, de megjelennek.

Erre mondják, hogy elsősorban a haragod engedd el, ne a fenntartásaid. Mert a bizalmat nehéz ismét felépíteni. A kapcsolat, ha úgy döntünk, hogy helyre szeretnénk állítani, több munkát igényel.

Önmagában a megbocsátás sem az egyik percről a másikra születik: gyakran a döntéstől még hosszú az út előttünk. Egy szent egyszer azt mondta, hogyha arra vágysz, hogy szeresd Jézust, tulajdonképpen már szereted is.

Én ezt egy picit továbbköltve azt mondom: ha arra vágysz, hogy meg tudj bocsátani, már el is kezdtél megbocsátani.

Néha ezek kisebb, néha ezek nagyobb lépések. Mert néha napok… néha évek. 

Lehet, hogy Te is épp egy ilyen utazáson vagy. Ki tudja? Ha Neked tíz év kell hozzá, és még csak a nyolcadikban jársz, ez nem azt jelenti, hogy nem haladsz. Csak még nem tudod, hogy meddig tart, de egyszer elmúlik a harag. Elmúlik a feszültség.

Főleg, ha el akarjuk engedni.

Mert ahogy írtam, megbocsátani nem azt jelent, hogy elfogadjuk mindazt, amit a másik velünk tett.

Nem azt jelenti, hogy validáljuk a többiek gonosz tetteit.

Nem is azt kell jelentenie, hogy szemet hunyunk és felejtünk.

Hanem azt, hogy első sorban saját magam miatt el tudom engedni a harag súlyát. 

Ezzel tudok teret nyitni a valódi gyógyulásnak.

A bennünk lezajló megbocsátás nem függ össze azzal, hogy a másik ember a valóságban megbánta-e amit tett.

 Ez a történet alapvetően rólunk szól.

De ha már Istent bevontam, meg kell említeni azt is, hogy néha mi vagyunk azok, akiknek megbocsátásra van szükségük. Van, hogy nekünk kell a kegyelem. Van, hogy nekünk kell a felejtés. Néha mi vagyunk azok, akiknek szükségük van egy tiszta lapra és egy újrakezdési lehetőségre.

Ezért mondta Jézus, amikor a tanítványai megkérdezték, “Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” “Mondom neked – felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt 18.22-23)

Akkoriban a hetvenhét egy nagyon nagy mennyiségnek számított, ez a mondat valójában úgy hangzott, hogy „megszámlálhatatlanul sokszor”. 

Hányszor szeretnénk mi is új lapot kapni? Hányszor szeretnénk a kapcsolatainkat újra rendezni? Hány „életet” szeretnénk ebben a földi játékban? Kérhetünk megbocsátást minden egyes hibánk után…?

Ha kérnénk, akkor mi is adjunk. Ne hétszer. Ne hetvenhétszer.

Hanem megszámlálhatatlanul sokszor.

 

Források: 

Boehm, J. K., & Kubzansky, L. D. (2012). The heart’s content: the association between positive psychological well-being and cardiovascular health. Psychological bulletin, 138(4), 655.

Chida, Y., & Steptoe, A. (2009). The association of anger and hostility with future coronary heart disease: a meta-analytic review of prospective evidence. Journal of the American college of cardiology, 53(11), 936-946.

Denollet, J., Gidron, Y., Vrints, C. J., & Conraads, V. M. (2010). Anger, suppressed anger, and risk of adverse events in patients with coronary artery disease. The American journal of cardiology, 105(11), 1555-1560.

Staicu, M. L., & Cuţov, M. (2010). Anger and health risk behaviors. Journal of medicine and life, 3(4), 372.