“Kötelességed gazdaggá válni” – avagy te mocskos pénz?

A bácsi bottal járt és húzta a lábát. Ki tudja, mennyi volt hátra neki. Már alig bírt járni. A néni papírdobozát rázta az aprókkal, reménykedett, hogy valaki megszánja majd, és egy pár 50 forintossal többet kap ma. 

Tehetetlennek érzem magam. Úgy érzem, megfulladok, adok egy kis pénzt, de segítek-e neki ezzel? Nem bírom elviselni a látványt, elfordítom a fejem. De ettől még nem tűnik el, pontosan tudom. Egy idő után pedig már nem szívesen adok. Hisz úgysem tudok segíteni valójában, nem igaz? Rendszereket kellene átformálni ahhoz, hogy igazi változás jöhessen létre. És mennyit adok a sajátomból, hisz én se tartok még az anyagi függetlenségemben túl elől. Kinek adom azt a pénzt? Hogyan döntök? 

Ugyanakkor, hogyan jövök én ahhoz, hogy ezen szorongjak, hisz az az ember mellettem megfagy, éhen hal, és én ezen hisztizek? De invalidálhatom-e a saját érzéseimet? Mit tegyek a fullasztó helyzettel?

Idealista világban nőttem fel. Adni és adni kell, kötelesség. Másokért élünk és ami kicsink van pluszban, azt odaadjuk. Aztán találkoztam egy másik szélsőséggel, a pénz idealizmusával. Egy igazi kapitalista tartott órát. Azt kérdezte, mennyi pénzt akarunk keresni a jövőben? Gondolatban tegyünk félre mindent, családi hátterünket, szociális akadályokat, a képzettségünket. Azt mondta, egyetlen egy embernek volt meg a csoportunkból a “millionaire mindset”. Aki nem bért mondott, nem forintban gondolkodott, hanem azt mondta, annyi befektetést, félretett pénzt akar, hogy abból, ha semmi aktív bevétele nincs is, el tudja tartani a családját. 

Ezután megállt a tanár, ránk nézett és megkérdezte: “Ki akar itt gazdag lenni?”

Sokan nem tudtunk mit kezdeni ezzel. Fel se tettük volna se magunknak, se másnak a kérdést. Csak mindig legyen elég pénz a kényelmes élethez, nem igaz?

A tanár hatásszünetet tartott és annyit mondott “Kötelességetek gazdaggá válni, mert valakinek nincs meg a képessége hozzá, az adottsága, a lehetőségei, hogy azzá váljon. Ezért nektek kell, és ha azok lesztek, meg kell osztanotok vele.” 

Én azóta elmélkedem ezen. Ebből a szemszögből sosem közelítettem meg ezt a kérdést. Viszont mi a garancia arra, hogy az ember meg tudja őrizni a hidegvérét, ha pénzről van szó? Hisz mindannyian szeretjük a szép dolgokat, a minőséget, a kényelmet. Mikor fordul át az ember a ló túloldalára, mikor felejt el adni, vagy kezd másoktól elvenni? Ha elérte azt az anyagi szintet, hogy gond nélkül tud adni másnak, nem felejti-e el, hogy létezik “a más”? Hisz átalakulnak az igényei, az emberek körülötte, a társaság, amibe jár. Talán nem látja a “mást”, hisz nem a BKK-n utazik és nem megy át a Blaha aluljárón.

Keresem a válaszokat és keresem a felszabadító lélegzetet a fullasztó érzésre. Talán sok pénzt kell keresni, úgy lehet segíteni? Sikeres céget alapítani és munkát adni? Politikussá válni és rendszereket kitalálni? Ha ti találtatok utat, ha tudtátok a saját financiális szorongásokat enyhíteni és másokét segíteni, adjunk tippeket egymásnak, én pedig tovább keresem a választ, szem előtt tartva a Bibliát is: “szegények mindig lesznek körülöttetek.” /Márk 14,7/