Az öregedés ellenszere

A minap belenéztem a tükörbe, és felfedeztem a nyakamon az első két ráncot. 

Éppen igazolványképet mentem csináltatni és beugrottam az intézmény mosdójába a tükör elé, hogy megigazítsam a hajamat.

Letekertem a nyakamról a sálat a benti meleg miatt, és akkor feltűnt életemben először a két árok a nyakam bőrén. Ebben a mosdóban mások voltak a fények, mint otthon.

Eddig nem vettem még észre magamon semmi ilyet.

Huszonhét éves vagyok. Még egyáltalán nem öreg, de már annnnyira nem fiatal.

Hogy mennyire nem? Például annyira már nem, hogy a párnahuzat csíkjai eltűnjenek reggel az arcomról. Megesik, hogy a munkába is magammal viszem őket.

Ahhoz se vagyok már túl fiatal, hogy ne jelenjenek meg  az első ősz hajszálaim.

Ha észreveszek belőlük egyet-egyet, akkor mindig módszeresen eltüntetem őket.

Én nem szeretném, hogy látszódjanak. 

Elgondolkodtam néha már azon is, hogy vajon hol fognak megjelenni az első ráncaim?

A kezemen? Az arcomon? 

Néztem a nyakamat. Lehet, hogy csak elaludtam. Hajlítgattam, mozgattam, figyeltem, hogy mi okozza rajta ezt a két barázdát. Észrevettem, hogy a bőr kicsit megtört ott, ahol megjelentek. 

Tehát attól alakulhattak ki, ahogy természetes módon néha előrehajtom a fejem.

Olyanok voltak, akár a mosolyráncok.

Csak eddig ezek még nem látszottak. 

Megérintettem a bőrömet, megsimogattam. Ez még mindig én vagyok. A tekintetem rásiklott a nyakamon lévő anyajegyemre, ami négyéves korom óta ott van középen, elöl. Az ismerős jel kicsit megmosolyogtatott.

Ismét átsimítottam a két, hosszanti barázdát. Aztán visszavettem a sálamat és kimentem a mosdóból.

Nem éreztem magamat traumatizálva, pedig a változások láthatóan elkezdődtek. Mindenkinél elkezdődnek. Itt döbbentem rá, ennél a pontnál, hogy életünk túlnyomó részét (ha az nem lesz túl rövid), “öregedve” töltjük el.

Nagyon vékony az a plató, amin egyensúlyban ingázunk fiatalság és korosodás között. A biológiánk minden nap halad előrefelé. Mindig, egy picit.

Otthon kaptam néhány anyai tanácsot arról, hogy most már el kell kezdeni kenegetni magamat, volt szó felületes és mély ráncokról, én pedig sóhajtva nyugtáztam, hogy akkor ez is az életem részévé válik lassan.

Ismét megnéztem a vonalakat magamon. Visszagondoltam arra, ahogy először találkoztam ezekkel a változásokkal. 

És az emléktől boldog lettem. Mert az első reakcióm a tükör előtt nem a pánik volt. Nem a szörnyülködés. Nem a nemtörődömség. Hanem a szeretet.

Nem tudtam felkészülni erre a pillanatra, bár sejtettem, hogy eljön. De tudtam szeretni magamat akkor is, amikor számomra teljesen újkeletű dolgok történtek velem.

Jó érzés volt megsimogatni őket. Jó érzés volt, hogy a felfedezés után csak  bólintottam egyet és visszatekertem a sálat a nyakam köré.

“Naponta kell kenegetni”,

Lehet, hogy minden nap törődsz a bőröddel, de vajon a napi bőrápolási rutinodnak része az önszeretet?

Tudod-e a váratlan és akár fájó változásokat megérinteni a testeden?

Tudod-e magadat észrevenni a nem kívánt jelek mögött? 

Látod-e a tested, szereted-e ugyanazt az embert, aki mindig is voltál, vagy és leszel?

Jól tudod-e fogadni az idő ketyegését? 

És vajon én? Most először kellett átgondolnom, hogy mennyire tudom ebben a folyamatban kísérni magamat.

Kedves Olvasó, nézz ma a tükörbe, és simítsd meg az arcodat. Ez te vagy. A te bőröd. Mindenhova elkísér, beburkol, óv, véd, veled van. Az öregedés ellenszere pedig az a kéz, amelyik szeretettel tudja megsimogatni: makulátlanul vagy hibákkal, az alattomosan bujkáló vagy az egyre jobban kérkedni vágyó ráncokkal együtt is.

Ha ezt beleteszed a napi rutinodba, akkor ahányszor a tükörbe nézel, hidd el, látod majd, hogy nem fogott rajtad az idő vasfoga.