Évértékelés – másképp

Ismeritek azokat az évértékelő füzeteket, amiket az év utolsó napjaiban lehet kitölteni? Lezárva velük az idei és egyben megtervezve a következő évet. A kategóriából a szerkesztőségen belül is vannak kedvencek, én már lassan 10 éve minden decemberben a YearCompass-ba mélyedve töltök el pár órát, de népszerű a Szikratervező is. 
Azonban idén véletlen találtam egy teljesen másik módszert az összegzésre és azt kell mondjam, tetszik!

Nemrég részt vettem egy igencsak rapid, ám annál tanulságosabb évértékelő beszélgetésen, ahol a kollégiumom műhelymentorainak kellett összefoglalnom a 2022-es év szakmai tevékenységeit. Na most, magamra nem tekintek úgy, mint aki az egyetemen túlságosan pörögne, sőt, féllábbal már kint vagyok róla és a munka világába öntöm azokat az energiáimat, amiket TDK vagy bármilyen egyetemi játék-versenyekre fordíthatnénk. Épp ezért nem is ültem le túl nagy elvárással erre a beszámolóra, hiszen bizton tudtam, a többiek minden létező szimuláción és tudományos konferencián képviseltetik magukat – velem ellentétben. Húsz perc elteltével roppant meglepődve konstatáltam, hogy ugyan csak szakmáról volt szó, mégis rengeteget tudtam mesélni arról, hogy miket csináltam, hogyan formálódott az érdeklődési köröm, milyen irányba fejlesztettem a képességeimet és hova tartok. Nagyon értékes visszajelzéseket kaptam a mentoroktól, akik személyében egy méltán ismert egyetemi professzort és a legkedvencebb irodámnál dolgozó ügyvédet tisztelhettem. Felsorolták, hogy miben látják az erősségeimet, milyen területet javasolnak, és úgy egyáltalán: lenyűgözve hallgatták, mennyi mindenben érdekelt vagyok. Pedig a Margaretet meg se említettem adománygyűjtés-szervezőstül-mindenestül…

Realizálnom kellett, hogy kisebb imposztor szindrómában szenvedtem (noha ezzel egyidejűleg rá kellett keresnem, hogy akkor ez mit is jelent pontosan és feltehetőleg csak az imposztor szindróma kistestvére igaz rám) de egy csomó befektetett munkámat és értékemet nem éreztem validnak, sőt, igazából észre se veszem. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy mennyire nagyképűnek tűnhet kimondani magunkról hangosan, hogyha valamiben jók vagyunk vagy sikereket értünk el, pedig alapvetően ez nem beképzeltség. Ez egy olyan tükör, amibe a saját magunk érdekében kimondottan érdemes belenézni.

Ha pedig valaki kifejezi az elismerését valamilyen tevékenységemmel vagy tulajdonságommal kapcsolatban, úgy tűnik, van egy villanykörte pillanatom, hogy „Azta, tényleg, erre akár lehetnék büszke is!”. 

Úgyhogy az évvégi rendezők koronázatlan királynőjeként azt javaslom, hogy ülj le egy olyan emberrel, akire felnézel. Ez lehet egy tanár, a főnököd, mentorod, lelkivezetőd vagy akár egy barátod is, és tarts neki egy olyan beszámolót az évedről, ahol mérlegre teszed, miket csináltál idén, miket értél el. Egyből világosan látni fogod, hogyha ezen az úton maradsz, akkor az hova visz, s ha nem tetszik, bármikor elhagyhatod. Az újév tipikusan egy ilyen fordulópont, amikor egyben lehet látni egy évet és esetleg más útra terelni a következőt, ámbár én nem igazán hiszek abban, hogy az újévi fogadalmak ehhez a legmegfelelőbb eszközt nyújtják. Nem véletlen van tele az edzőterem január első hetében, és áll vissza a rend két hét elteltével. 

Irreális célkitűzések helyett értelmesebb megvizsgálni az elmúlt évünket, megvizsgálni 2022-t: milyen reményeket váltott be, milyen újdonságokat hozott, s bizony azt is, hogy milyen csalódásokat, fájdalmat okozott.

2023 pedig? Nos… az egy újabb egy éves egység, amiben el lehet indulni. 

@kedvemma