Egy kapcsolat kezdete… 

Amikor először megpillantottam, nem hittem volna, hogy ez a kapcsolat létrejöhet. Meg sem fordult a fejemben. Másoktól azt hallottam róla, hogy zord, befásult, akik szeretik őt, azokra fittyet hány, aki viszont ellene fordul, azzal kegyetlenül elbánik. Az egyetlen pozitívum, amit megértettem az életéből, hogy nagyon szereti az apját. Őszintén szólva sosem beszélgettünk, mert ezek után képzelhetitek, mennyire mertem szóba elegyedni vele. Csak távolról figyeltem. De gyakran észrevett. Ekkor elmosolyodott és intett, hogy menjek oda hozzá. Elnézve azonban a baráti társaságát, én inkább a tartózkodást választottam.

Olyan emberek vették körül, akiket lenéztek, kiközösítettek, úgyhogy nem mentem oda. Néha gyötört is a lelkiismeret-furdalás, hogy úgy ítélem el őt, hogy nem is ismerem igazán. De hát hogyan tudnék megbízni valakiben, akit egyesek ennyire megvetnek? 

Azonban valami megváltozott. A fordulópont a kapcsolatunkban akkor következett be, amikor többé már nem tartoztam a menő lányok közé. A barátaim nem fogadtak el úgy, ahogy vagyok. Meg akartak változtatni, de én ellenálltam. Ezért kiközösítettek. Magamba roskadtam és napokig csak zokogni tudtam. 

Akkor jött ő, és odalépett hozzám. Leült mellém a földre, megfogta a kezem, és megkérdezte, hogy mi nyomja a lelkem. Én pedig felnéztem rá és megláttam abban a meleg tekintetében az őszinte együttérzést. Miért érdekli, mi van velem? Miért nem megy vissza a társaságához? Ő viszont mélyen a szemembe nézett és még egyszer megkérdezte, mi bánt, olyan hangon, amihez foghatót azóta sem hallottam. Én pedig ránéztem és csak sírni tudtam. Zokogtam, mint egy kisgyerek, ő pedig ott volt velem.

Így kezdtünk el beszélgetni. Amikor csak meglátott, odajött hozzám, és mindig sugárzott róla az őszinte érdeklődés. Az igazat megvallva nem is szóltam hozzá olyan sokszor az elején. Inkább csak ő mesélt. 

A kettőnk kapcsolatában a legnagyobb változást azonban egy nyári tábor hozta. Mint általában, mesélt nekem az életszemléletéről, az apjával való mély kapcsolatáról, az emberekhez való viszonyulásáról. Ott voltak velünk a barátai, akiket testvérként szeretett, illetve mások is, akik úgy, mint én, csak csodálkozva méregették őt. Hogy lehet valaki ennyire empatikus? Hogy lehet ilyen hatással az emberekre? Úgy éreztem, ha csak vele vagyok, vagy a szemembe néz, máris megnyugszom. Ez így nem mehet tovább.

Be fogom bizonyítani, hogy nem tökéletes.

Ekkor felálltam és megkérdeztem: Mégis, hogy vagy képes azt állítani, hogy boldogok leszünk, ha veled maradunk? Hogy nevezheted magad jónak, ha minden barátodat kigúnyolják, te pedig nem teszel ellene semmit? Aztán félrevontam, és a szemébe vágtam, hogy fel fogom fedni mindenki előtt, hogy ilyen tökéletes ember nem létezik, mint amilyen ő, és le fogom leplezni, hogy valójában milyen… 

De ekkor történt valami. A két karomnál fogva maga elé húzott, és azon a sugárzó szempáron keresztül úgy nézett rám, mint aki képes áthatolni a lelkem legmélyebb mélységein, és így szólt: „Fontos vagy nekem és nem akarlak elveszíteni, de sosem foglak kényszeríteni arra, hogy velem légy. Viszont tudnod kell, én már azelőtt ismertelek, hogy te észrevettél volna. Nem számítanak a hibáid, és az sem, hogy mit gondolnak rólunk mások. A legrosszabbat is tudom rólad, mégis a legjobbat hiszem veled kapcsolatban. Tudom, hogy kivé válhatsz akkor, ha velem tartasz. Szeretlek és boldoggá akarlak tenni. Hogy velem vagy nélkülem folytatod, a döntés rajtad áll. Én várni fogok rád…” Ezzel otthagyott, és elindult a tábor melletti kis hegy felé.

Ekkor kezdtem megérteni, ki is ő valójában.

Ő az, aki akar engem, akinek nem számít, hogy ki vagyok, vagy milyen a múltam. Ő csak teljessé akar tenni. Nem tudtam pontosan, mi vár rám, ha vele tartok, de abban biztos voltam, hogy nem kell félnem. Még hosszú és rögös előttünk az út. De együtt célhoz érünk majd. Ezért utána futottam, és éreztem, ahogy rálépek az ösvényre, amely csak rám várt.

Nagy Vanda

Borítókép: The Stream