Egy keresztény anyuka tanácstalan gondolatai
Gyerekkoromtól kezdve járunk a családommal templomba, nem tudok olyan időszakot felidézni, ahol a vasárnapi szentmise ne lett volna természetes, magától értetődő program. Ameddig nem volt gyerekem, nem különösebben foglalkoztatott, hogy hozza-e valaki a gyerekét a templomba vagy sem, egészen addig, amíg az nem rohangál, ordibál vagy visong. A gyerek ilyen. A templom visszhangzik, a nagy tér hívogató egy kis szaladgálásra, nem beszélve a sok érdekességről, amit fel lehet fedezni.
Most, egy kétéves kisfiú anyukájaként hirtelen égető kérdés lett számomra, hogy hogyan NE én legyek az az anyuka, akire mindenki rosszallóan, szemrehányóan tekint, miközben a gyerekét próbálja a templomba beszoktatni.
A templom az elcsendesedés, a meghitt istenkapcsolat helye. Az emberek azért járnak jobb esetben vasárnaponként templomba, hogy összegezzék és átgondolják az előző hetüket és lelki útravalót vigyenek magukkal a következőre. És ezt a folyamatot igencsak meg tudja zavarni egy dackorszakos kisgyerek, aki suttogni még nem tud, ellenben mindent is kommentálna, mindenhova felmászna, belenyúlna a perselybe vagy a szenteltvíztartóba, esetleg megrázna néhány csengőt, megnyomna néhány gombot. Az én kisfiam például minden énekes betét után elkiáltja magát hogy: „Jó volt ez a dal!”, de a testvérem is hasonlóan viselkedett ennyi idősen, amikor a kehely felmutatásakor követelőzni kezdett, hogy: „Én is kérek leveskét!” Ezekben az esetekben van néhány ember, aki kedves mosollyal kíséri figyelemmel az eseményeket, de azért a többség szemében azt látom, hogy nem éppen a gyerekemre vagy az én fegyelmezési kísérleteimre kíváncsi.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Tudom, vannak templomok, ahol van elkerített szoba a kisgyermekes családoknak, de tapasztalataim szerint ezeknek a hangszigetelési hatékonysága meglehetősen eltérő, sőt sok esetben mit sem segít, ha a kisgyerek egetrengető hisztibe kezd, mert ki akar menni a templomtérbe.
Ki lehet menni a templomból. Igen, de akkor minek is jöttem el? Én nem hallok semmit, azt se tudom meg a mise végére, hogy mi volt az evangélium, ellenben csináltam egy nettó fegyelmezésből álló programot a gyerekemnek.
Otthon lehet hagyni. Persze ha van kire. De akkor mikor kezdhetem el a gyerekem „templomba szoktatását”?
Nincs nálam a bölcsek köve, nem tudom a jó megoldást, számomra is egy hatalmas kérdőjel, hogy mivel teszem a legjobbat másoknak, a gyerekemnek és magamnak is.
Mit akarok elérni?
Ez az egész azért fontos kérdés számomra, mert azt szeretném, ha a gyerekemnek is ugyanolyan természetes, jó élmény lenne a szentmisére járás, mint amilyen nekem volt. Szeretném, ha gyakorló, hívő keresztény ember válna belőle. De kicsit tartok tőle, ha mindez hétről hétre ilyen küzdelmes program, azzal elveszem a kedvét és rossz élménnyé teszem a templomba járást, így ez is egy ugyanolyan kellemetlen és megmagyarázhatatlan kötelesség lesz a számára, minthogy ne vegye le a benticipőjét.
A magam szempontjából is ez egy állandó kérdés, hogy van-e egyáltalán bármi értelme ezt csinálnom, ha igazából lelkileg nem is vagyok ott a misén, csak végigizgulom és szorongom az egészet, hogy hogyan viselkedik a gyerekem, mit gondolnak rólam mások, vagy esetleg hogyan teszem tönkre éppen valakinek a heti lelki töltődését.
Egyedül Szűz Mária anyai együttérzésében és Isten megértő szeretetében bízom, aki biztosan értékeli a törekvéseimet, hogy éppen hozzá akarom közelebb vinni a gyerekemet, előkészítve a jövőbeli természetes, meghitt istenkapcsolatát.
Győriványi Flóra
One Comment
Szólj hozzá!
További cikkeink
Gyöngyös (el)viselt történelmünk. Miniinterjúk a magyar népviselet napjára
Április 24. a magyar népviselet napja. Megkérdeztünk pár székely fiatalt, hogyan viszonyulnak ma a népviseletükhöz, ami kisgyermekként sokaknak “olyan ciki” volt. Kultúránk, hagyományaink őrzése egyszerre hovatartozás tudat, divat, és érzelem. Szilágyi Kata írása kép forrása: romkat.ro
Mit tanít nekünk a Dűne?
A Dűne világa egészen varázslatos és tanulságokkal teli, és nem csak Timothée Chalamet miatt érdemes elmerülni abban. A Föld napja alkalmából ajánló következik.
Bízni Istenben – egy iromány valakitől, aki még csak tanulja
Nehéz bízni Istenben. Könnyebb azt gondolni, majd megoldom én, mert jobban tudom, mint az a valaki, aki megteremtette a világot. Egyszer azonban eljön az a pont, amikor nincs más választásunk, minthogy az Úr felé fordulunk.
Milyen férfi az, aki GYES-re megy?
Apa vagy anya menjen GYES-re? Miért, te hallottál már arról, hogy apa megy GYES-re?
A ruha mesél rólunk: mit gondolunk a világról, társadalomról, de legfőképpen magunkról – kisinterjú Szalai Katalinnal
Önbizalom? Önazonosság? Kialakult stílus? Hogyan függ össze a stílus az önismerettel? Úgy érzed, hogy a stílusod megtalálásához szükséged lenne egy segítő kézre és értő szemre? Gyere, vár az áprilisi Női Kör illusztris vendége: Szalai Katalin stíluskomponista és stílustanácsadó.
Élhetnek egymás mellett békésen, akik másban hisznek?
Keresztényként mindig érdekes egy olyan színdarabot nézni, amely kifejezetten vallásos témákat boncolgat – a Genéziusz Színház Bölcs Náthánja pedig pont ilyen. Nem fél kérdezni, és válaszolni sem. Fogadjátok szeretettel az ajánlót új írónk, Szabó Anna tollából.
A Margaretet azért alapítottuk meg 2021-ben, hogy egy értékőrző közösséget hozzunk létre. Az azóta eltelt közel 3 évben 6 Offline eseményen, 10 Női körön, 3 Jótékonysági kampány során és 7 Könyvklubon találkoztunk összesen közel 1000 emberrel. Ezek az események mind ingyenesek voltak, a kezdetektől fogva önerőből működünk, ám továbbiakhoz segítséget kérünk.
A támogatás menete:
1. Scanneld be telefonoddal a QR kódot vagy kattints a linkre!
2. Válaszd ki, hogy hány szál virággal szeretnél minket támogatni. Egy szál virág ~ 1800 HUF (3 EUR).
3. Kattints a fizetés gombra! A tranzakció díja szokásos banki fizetés, ~ 150 Ft, semmi többletköltséget nem rejt.
Kedves Flóra! Három, már nem annyira kicsi (5,7,9 éves) gyermek édesanyjaként tudom, milyen dilemma ez. Évekig stressz volt a mise, nem esett jól, hogy másokat zavarunk – pedig zavartunk, de ott akartam lenni. Fegyelmezni kellett, de nem akartam elvenni a kedvüket, azt szeretettem volna, hogy ők is átérezzék, megszeressék. Aztán elmúltak ezek a nehéz évek, és már egyedül ülök vasárnaponként a padban: férjem felolvas, fiam ministrál, lányok vidáman szaladnak előre, és az első sorban, külön ülnek. És most már látom, hogy azok a régen rosszalónak tűnő pillantások inkább nosztalgikusak és együttérzőek. Szeretjük a gyerekeket a templomban is.