Látlak

Ez az írás egy novella, amely egy valóságon alapuló, fiktív eseményt fog elmesélni.

Tudjátok, én sosem voltam az lány, aki hitt abban, hogy az életünkben létezhet egy olyan személy, aki annyira meghatározó karakter, hogy miközben a személyiségünk folyamatosan változik, tőle mindig tanulhatunk valami újat. Úgy gondolom, hogy minden ember személyisége olyan egyedi és megismételhetetlen, hogy elképzelni sem tudtam, hogy létezhet valaki, akinek a története ennyire megfog, magával ragad és mélyen megérint. 

Engedjétek meg, hogy most elmeséljem találkozásunk és megismerkedésünk történetét és ha figyelmesen hallgatjátok, talán még az is lehet, hogy magatokra ismertek benne. 

Kislány voltam, olyan öt-hat éves forma, az első elemit gyűrtem. Nagyon nehéz volt, mert a diszlexiám miatt nem tanultam meg úgy olvasni, mint az osztálytársaim. Fél évig fogalmam sem volt, hogy mi történik „odakint”. A nehézségek akkor jöttek, amikor egy délután a hangos olvasásra került a sor és én kiszolgáltatottnak éreztem magam és féltem. Féltem, hogy megaláznak, hogy most kiderül, hogy én nem tanultam meg olvasni, hogy nekem nem sikerül az, ami mindenki másnak olyan kitűnően megy. Szégyenemben a pad alá bújtam és minden erőmmel próbáltam úgy tenni, mintha ott sem lennék. Persze nem értettem, hogy ez baj, hogy valami nem az igazi. Hatéves kislány voltam, azt hiszem, nem is kellett értenem.

Erről nem beszéltem senkinek, azt gondoltam, hogy ez csak valami rossz és kellemetlen velejárója az iskolának, ez az, amiért a nagyobbak azt mesélik, hogy nem is szeretnek iskolába járni, hogy tulajdonképpen ezen mindenki keresztül megy.

Aztán a középiskolában és az egyetemen elkezdtem megfeszülve tanulni és teljesíteni, folyamatosan kompenzálni próbáltam valamit, szerettem azt, ha az évfolyamon valakinek én tudtam segíteni, hogy kompetensnek és intelligensnek tartsanak a csoporttársaim, a családom, a barátaim.

Mindig fontosnak éreztem az életben, hogy foglalkozzak benső működésemmel, hogy figyeljem a saját rezdüléseimet és hogy tudatosan helyezzem magam olyan helyzetekbe, amelyek segítenek az ebben való fejlődésemben. Így talán nem is csoda, hogy mikor meghallottam, hogy személyes beszélgetésre lehet jelentkezni egy segítő szakemberrel, nem tépelődtem, azon nyomban jelentkeztem, mint szomjazó vad vetettem rá magam a lehetőségre. Nem sokkal később kiderült számomra, hogy nem mással fogok találkozni, mint egy bátor, kíváncsi, bölcs és érzékeny nővel, aki tizenhat éves korában járt az auschwitzi fogolytáborban, majd pszichológusként arra tette életét, hogy másokat gyógyítson. 

Aludni sem tudtam, az idő percek, órák, napok lassúságával vánszorgott. Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogy miről beszéljek majd vele? Mit meséljek el neki? Hiszen egész életemben olyan sok, sőt rengeteg dolog történt velem! Kergették egymást a gondolataim és tényleg nehéz volt elcsípni egyet-kettőt, amit érdemesnek tartottam arra, hogy megosszam vele.

• Jó napot kívánok, Dr. Edith! – mondtam másnap, amikor megláttam a kávézó teraszán üldögélni. Nem fértem a bőrömbe, olyan boldog voltam, hogy itt vagyok és beszélgethetek vele! Persze próbáltam természetes lenni, hogy ne legyen feltűnő a lelkesedésem. 
• Jó napot Júlia! – mondta és az arca valami egészen mélyen megélt boldogságot sugárzott. Nyugodt volt, látszólag hozzá volt szokva ahhoz, hogy figyelemmel és megértéssel forduljon másokhoz. 

Leültem vele szemben, rendeltünk. Aztán Eddie rám nézett és megkérdezte. 

• Miért szeretett volna velem találkozni, kedves? Amikor telefonáltunk, úgy éreztem, valamit nagyon el szeretne mesélni nekem. 
• Igen – feleltem és elkezdtek áradni belőlem a szavak, egyik történetet mondtam el a másik után, és magam sem értettem, de csak meséltem és meséltem és meséltem.

Aztán valami kimondhatatlan könnyebbség vett erőt rajtam, miközben feltártam neki a kicsi Juli történetét, aki kiszolgáltatottan, félve gubbasztott hatévesen az iskolapad alatt, mert annyira rettegett, hogy kiderül, hogy nem kompetens, hogy nem megy neki, hogy nem elég intelligens a hangos olvasáshoz. 

Eddie csak mosolygott és hallgatott. A monológom végén megfogta a kezem és azt mondta: 

• Juli, remek túlélő vagy! Most hunyd be a szemed és képzeld el azt a helyzetet, amikor első osztályos voltál, minél pontosabban. Ki volt ott veled? Milyen színek, szagok vettek körül? Sétálj oda a kiskori önmagadhoz és nyugtasd meg. Mondd el neki, hogy szereted, hogy most már nincs semmi baj, itt vagy mellette és soha nem hagyod magára többet. Aztán fogd kézen és vezesd ki ebből a szituációból, ahol méltatlanul bántak vele!

Sírtam. A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak alá, mert gyógyultam, éreztem, hogy szavai gyógyítanak. Egy ideig ültünk egymás mellett csendben az időtlenségben. Néztem őt és arra gondoltam, hogy mekkora erő, bátorság, bölcsesség és érzékenység szükséges ahhoz, hogy valaki, aki megélte a koncentrációs tábor poklát és túlélőként tért vissza, képes arra, hogy másokat segítsen a felépülésben. 

• Tudod – mondta Eddie – az én történetem is egészen hasonló a tiédhez. Auschwitzban meg kellett tanulnom, hogy a legfontosabb az életben a belső szabadságod, amit senki nem vehet el tőled. Minden helyzetben van lehetőséged, hogy arról dönts, hogy hogyan állsz az adott szituációhoz. Ne engedd, hogy bárki elhitesse veled ennek az ellenkezőjét! 

Lassan felálltam és megöleltem. Éreztem, hogy ennek a bensőséges ölelésnek a szeretete még tartani fog bennem jó hosszan. 

Amikor erre a mély és meghitt beszélgetésre gondolok, szívem lángolni kezd és erőre kap. Úgy érzem, mindannyiunknak szüksége van az életében ilyen meghatározó, bölcs és bátor személyekre, akik segítségével gyógyíthatjuk saját sebeinket. 

Andó Júlia