A “Mi leszel, ha nagy leszel?”-től a “Mikor jön a baba?”-ig -avagy kellemetlen kérdések, amelyekre nehéz jól válaszolni

Már kisgyerekként megkérdezik tőlünk, hogy „Na, kislányom, mi leszel, ha nagy leszel?”, aztán ahogy növünk fel, már nem csak erről faggatnak, hanem arról is, hogy „És mi újság a fiúkkal?”. Idővel megismerkedünk valakivel, akivel el tudjuk képzelni az életünket, és aki miatt szívesen válaszolunk az előbbi kérdésre; szívesen mesélünk a kapcsolatunkról, érzéseinkről. De ez se tart örökké, mert előbb vagy utóbb nekünk szegezik a kérdést, hogy „És mikor kéri meg a kezed?”, vagy ennek sokat sejtető, diszkrét verzióját („És… mik a tervek?”).

Azonban aggodalomra semmi ok, mert a kérdések akkor sem szűnnek meg, ha kimondtuk a boldogító igent. Hisz az esküvő után még egy ideig azt kérdezik, hogy „És milyen a házasélet?”, de aztán annak rendje és módja szerint jön az ennél izgalmasabb kérdés, hogy „Mikor jön a baba?”. És (bár erről még nincs személyes tapasztalatom) az első gyerek születése után rendre felteszik a következő kérdés, hogy „Ugye lesz kistesó?”.

Kérdések kereszttüzében élünk. Úton-útfélen olyan kérdésekbe botlunk, amelyek siettetnek minket, amelyek valamiképpen azt az üzenetet közvetítik, hogy az, ahol épp tartunk, nem jó, nem elég.

Majd, ha megugorjuk a következő szintet, akkor majd jól leszünk. Gimnázium végén legkésőbb, de lehetőleg már általános iskolában tudnunk kellene, hogy hátralevő életünkben mivel szeretnénk foglalkozni. Mintha a mai világban nem lehetne több egyetemet végezni, pályát módosítani, különböző munkakörökben kipróbálni magunkat. Mintha nem lenne teljesen rendben az is, hogyha gyerekkorod óta tudod, hogy mi leszel, ha nagy leszel, és az is, hogyha fogalmad sincsen, hogy mihez van tehetséged és motivációd, és keresed az utadat. Mintha nem férne bele még az is, hogy akár 30, 40, 50, 60, 70 évesen találj ki valami mást, ülj vissza az iskolapadba, hogy belekezdhess valami újba. 

És mit kezdjen az egyszeri fiatal a különböző párkapcsolati státuszokra vonatkozó kérdésekkel? Mi van akkor, hogyha éppen az az újság, hogy semmi újság nincs a fiúkkal? Vagy azért, mert éppen egy befejezett kapcsolatból próbálsz kikecmeregni érzelmileg, és még nem állsz készen arra, hogy bárkivel bármi újság legyen. Vagy azért, mert nem találod azt a személyt, akivel egy párt alkothattok. Mert éppen talán önmagadat is keresed, ahogy a helyedet a világban, a szerepedet nőként, és nem érted, hogy miért nem találod már régóta azt a férfit, aki később a nagybetűs újsággá válhat, akivel igazikká válhattok egymás számára. Na és mi van akkor, hogyha te teljesen jól vagy azzal, hogy jelenleg nem élsz párkapcsolatban, élvezed, hogy egyedül vagy és ezáltal megismered önmagadat egy másik szempontból, dolgozol vagy éppen tanulsz, szereted, amit csinálsz, és egyelőre nem érzed szükségét annak, hogy párt találj?

És azt hogyan mondod el egy kérdezősködő ismerősnek, hogy te már nagyon várod, hogy a barátod feltegye neked a nagy kérdést, és te sem érted, miért nem lépett még? Vagy, hogy éppen te érzed még magadban azt, hogy nem állsz készen az egy életen át tartó elköteleződésre? Hogy most kezdesz ráébredni arra, hogy a gyermekkorodban átélt események és a szüleiddel való kapcsolatod mekkora hatással vannak arra, hogy tudsz-e elköteleződni, tudsz-e biztonságosan kötődni valakihez? Hogy nem tudod pontosan mi a recept egy jó házassághoz, nincsenek jó kapott mintáid, amikben bízhatnál, és rettegsz, hogy elszúrod? És mi van akkor, hogyha neked és a barátodnak is jó az, ahol éppen tartotok, örültök egymásnak, tanuljátok egymást és a kapcsolatot, és egyikőtök sem érzi még azt, hogy itt lenne a lánykérés ideje? 

A kellemetlen kérdések egyik legkellemesebbike az, amit közvetlenül a házasságkötésetek után tesznek fel nektek, melyben a házaséletetek után érdeklődnek. Bár abban egészen biztos vagyok, hogy ténylegesen nem a házaséletetek részleteire kíváncsiak a kedves ismerősök. Szóval ilyenkor nyugodtan meséljetek arról, hogy milyen szép volt a nászút, mennyire szeretitek egymást és milyen jó együtt lenni. És egy pillanatig lubickoljatok a könnyű kérdések özönében, mert nem tart sokáig. 

Hiszen még csak ezután jön a feketeleves, hogy „Mikor jön a baba?”, vagy az idő előrehaladtával „Mikor jön már a baba?”. Pedig nagyon sok oka lehet annak, hogy nem jön a baba, és ezt nem biztos, hogy a távoli rokonok, ismerősök orrára akarjátok kötni. Lehet például, hogy nem szeretnétek még kisbabát, mert nem álltok még rá készen érzelmileg, egészségileg vagy anyagilag. Az is lehet, hogy még szeretnétek kettesben lenni, kiélvezni egymás társaságát, kialakítani és megszilárdítani a családi szokásaitokat, hagyományaitokat. És sajnos egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy ténylegesen nem jön a baba. Fájdalmas lehet az évek óta gyermekre áhítozó párnak szembesülnie egy érdeklődő ismerős kérdésével úgy, hogy valójában ők maguk is ugyanezen a kérdésen gondolkodnak már mióta. 

De akkor mi a megoldás? Ne tegyünk fel soha kérdéseket? Vagy jelentsük ki kategorikusan azt, hogy erre nem válaszolunk? Nem hiszek az ilyen szélsőséges megoldásokban.

Sokkal inkább abban hiszek, hogy beszélgetni kell. Valódi, mély, tartalmas beszélgetéseket kell kezdeményezni. Meg kell kérdezni a másiktól, hogy hogy van, de nem csak úgy, ahogy az szinte minden nap elhangzik, hanem azt kell megkérdeznünk, hogy valójában hogy van. Milyen érzéseket él meg, mi foglalkoztatja, mivel küzd, mi okoz neki nehézséget, milyen örömök és sikerek vannak az életében.

Teremtsünk a beszélgetésekhez időt, és ne tegyünk fel olyan kérdést, amit fél óráig tarthat megválaszolni, ha éppen nincs öt percünk se. Ne tegyünk fel kérdéseket rutinból, megszokásból, és ha kérdezünk, akkor legyen bennünk érzelmi nyitottság és kíváncsiság a válaszra. Ha pedig minket kérdeznek, akkor rajzoljuk körül a határainkat. Mondjuk el, hogy számunkra ez egy intim téma, amit nehezen osztunk meg másokkal, de ha a másikat valóban érdekli a válasz, akkor mi nyitottak vagyunk arra, hogy közösen megteremtsük a bizalmas beszélgetés feltételeit: időt, intim teret, odafigyelést, nyitottságot. És ha sor kerül egy ilyen beszélgetésre, akkor kérdezzünk mi is: a másik ezt, hogy éli/élte meg, volt-e az életében a miénkhez hasonló helyzetben, neki mik a tapasztalatai. 

Alkossuk meg az őszinte, valódi beszélgetések kultúráját, mert az ilyen beszélgetésektől mindannyian többek leszünk. 

Gergely-Papfalvy Bori

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s