“Istent szerzőtársamnak is mondhatom” – interjú Lackfi Jánossal

Istenről, facebookról, versekről, nőkről és férfiakról… Lackfi János József-Attila díjas költőnek, a #jóéjtpuszi szerzőjének tettük fel kérdéseinket, ő pedig válaszolt. 

Ahogy az ajánlómban is írtam, én először egy Facebook poszton keresztül találtam rá az első „Lackfi-versre”. Hogyan jött az ötlet a Facebook + vers kombinációra? A Facebook a modernkori evangelizáció eszköze? 

Egyfelől 2013 óta építem az írói Facebook-oldalamat, mert megszállottja vagyok a párbeszédnek, és szenvedélyem az irodalom. Ez alighanem pedagógus-becsípődés is, hiszen tizenhét évet tanítottam a Pázmányon, és most is van netes Kreatív Írás-kurzusom. Lehet otthon ücsörögve siránkozni, hogy jaj, senki se olvas, meg lehet elvinni a verset, prózát oda, ahol az emberek amúgy is sokat „lógnak”: a net fényes pixelcsarnokaiba. Ezt választottam, és elkezdtem felpakolászni akkor már meglévő sok-sok könyvem részleteit szuggesztív képekkel. Játékokat találok ki az oldalamon, s már korábban is alkottam közösségi üzemmódban, ebből lett a Versgyár, melybe olvasóim küldték a jobbnál jobb verstémákat. A második ütemet már a Jóisten diktálta, mikor öt éve mellbelőtt engem egy vállról indítós rakétával, és azóta lángolok. Korábbi gyengéd együttjárásunk az Úrral (hatgyerekes katolikus család vagyunk, magam felnőtt-megtérő) szenvedélyes lobogássá változott. Ha úgy tetszik, ennek az „égéstermékei” a #jóéjtpuszik.

A #jóéjtpuszi a személyes kedvencem, de talán most a legfelkapottabb kötete is. Mi volt a cél vele? 

Igazán megtisztelő az olvasók szenvedélyes szeretete: a #jóéjtpuszi-kötetből egy év alatt elfogyott tizenegyezer példány, s a nemrég megjelent #jóéjtpuszi2 is nagyon szépen hasít. Meg hát maguk a posztok is eljutnak alaphangon 10-20.000 emberhez, némelyik akár százezernél több elérést is eredményez. A cél eredetileg Isten-élményeim megosztása volt. Mikor rájöttem, a Teremtő mennyi őrült sok jelét küldi szeretetének nap mint nap, autórendszámokon, plakátokon, embereken, szentírási részleteken, filmeken, olvasmányokon keresztül, ezt másoknak is el akartam mondani. Hiszen nem én vagyok a kiválasztott, hanem mi mindannyian.

JHVH* nyolcmilliárd kis kedvenckéjével levelez nap mint nap tüzesen, odaadóan, csak sokunknak el van dugulva a postaládája. 

Küldetésének érzi-e, hogy evangelizáljon, vagy azt írja a versekbe, ami épp a gondolataiban van a hitével kapcsolatban? 

Ezek a szövegek gyakran imában születnek, és Istent szerzőtársamnak is mondhatom, hiszen a feltett kérdéseimre gyakran ámulatba ejtően mást felel, mint amit én gondolnék. Máskor meg nagylelkűen rám bízza, hogy ezt vagy azt kidolgozzam, pedig nyilvánvalóan milliószor jobb verset írna nálam. Valaki úgy fogalmazott, ez egyfajta Biblia 2.0 részletekben, és igen, törekszem rá, hogy mai nyelven megfogalmazzam azt a sistergő, eleven édességet, amely a tápláló Ige lehet számunkra ma is, a XXI. század pusztai bolyongásában… vagy épp húsosfazekai mellett.

És persze, külön megtisztelő, mikor például valaki azt írja, hogy szinte lelkipásztora vagy gyülekezete lettem ezeken az írásokon keresztül. Vagy amikor betrafál a Szentlélek egy-egy szövegem révén, és megválaszolja valakinek az aznapi dilemmáit, imában felvetett kételyeit.

Felemelő, hogy méltatlanként a Megtartó Isten áldásainak medre lehetek.

A verseiből süt, hogy mennyire szereti a Jóistent, a legemberibb módon nyilatkozik Róla, írja le kérdéseit a keresztény tanítással, hittel kapcsolatban. Hogyan tud ennyire személyes lenni a hite? Mindig is ilyen volt vagy az évek során vált ilyenné? 

János apostol után szabadon azt szoktam mondani, nem az a nagy szám, hogy én szeretem Istent, hanem hogy ő szeret engem, férgecskét. (Ez utóbbi metafora nem a defektes énképem lenyomata, hanem nagyon szép, józan és gyengéd bibliai megnevezése az embernek. Téboly, többmilliárd galaxis létezik, ő pedig a hajszálaimat számolgatja szerelmesen…) Nem neveltek vallásosan, de gyerekkoromban is rendszeresen rám találtak az Isten-pillanatok. Húszéves-kori megtérésem után is voltak átizzó, fergeteges Isten-utazásaim, ami nagy kegyelem. 

Ám öt évvel ezelőtt szólt a Főfőnök, hogy: „na, most kapaszkodjál, öcsi!”.

És Forma-1-es sebességbe kapcsolt, árasztja rám az áldást, jeleit, álmait, terveit. Pontosabban az én szívemet hámozta le, metélte körül, nyitotta meg, és így sokkal több mindent érzékelek az ő világából. Egy zseniális teológus, Johannes Hartl mondta, hogy míg a mindennapokban a „hiszem, ha látom” elvet alkalmazzuk, Isten köztünk lévő országa nem így működik. Hanem úgy, hogy „látom, ha hiszem”. Amíg nem ugrom bele Isten ölelésébe, amíg bizalmatlanul méregetem őt, addig nem tudom felfogni csodáit. Hideg fejjel nézve a sakk milyen bénaság, nem? Két ember fabábukat pöszöget… Na bumm! Ha viszont elhiszed, hogy ez jó dolog, egy végtelen birodalom, zseniális trükkök sokasága villan fel előtted. És így van ez mindennel. Amint véreddé, szenvedélyeddé válik, végtelen izgalmakat hoz.

Könnyen születnek a versek? Mi a sorrend: jön az ihlet és elkezd írni vagy először le kell ülni és az ihlet közben jön meg? 

Ez kicsit olyan, mintha a hómunkástól kérdeznék, no, aztán honnan az a sok hó? Egyrészt hullik az égből. Számolatlan, méretlen, bőségben, s nincs két egyforma hópehely-kristály. Eszelősen gyönyörű! Én meg csak térülök-fordulok a hókotróval, s máris hegyekben áll. Persze, ehhez be kell ülnöm a gépbe, leereszteni a markolókanalat, és célirányosan közlekedni. Vagyis nagyon jó hasznát veszem három évtizedes írói-költői tapasztalatomnak. Hiszen rengeteg fifikás szépirodalmi eszköznek alig találjuk nyomát a lelkiségi könyvekben. Többnyire egyfajta lelkes, történetmesélős-teologizáló hangütés jellemző, ebben a regiszterben aztán remek kötetek is születnek. Közben viszont a mai irodalom használ szlenget, szaknyelveket (gasztro, sportnyelv, kérvény, filmajánló, ismeretterjesztés, reklám, stb.), abszurdot, groteszket, szatírát, tájnyelvet, gyerekszájat, párbeszédet, kérdéshalmozást, litániát, rengeteg rendhagyó formát. Így sokkal színesebben lehet érzékeltetni, micsoda bolondul sziporkázó szeretettel önti elénk a létezést a bőség Istene.

Ő bizony nem fapofa, szigorkodó biztiőr-bácsi, mint ahogy néha a hittankönyveink alapján hinnénk. 

Hogy lehetne fiatalokat (vers)olvasásra motiválni? Mit jelent ma az irodalom és miért fontos?

Sok diák keres meg akár neten keresztül is, hogy magyarórán az én műveimet veszik, s tudnék-e neki segíteni a felkészülésben, a projekttervben. Ez jó folyamat, a költő-író fickó már nem biztos, hogy halott, tehát megszólítható. Szoktak is rákérdezni: „bácsi, te még élsz?” vagy: „mondd csak, te nem robot vagy?”. Mire azt felelem, a Lackfi János nevű szövegtermelő biorobot vagyok, élettartamom várhatóan nyolcvan év, ha az elemek jól bírják. Ha párbeszédbe kerülünk a srácokkal, és nem dumálunk el nagyképűen a fejük felett, már nyert ügyünk van. Pillanatok alatt ráéreznek, hogy a vers, a próza olyasmiről szól, amit ők is átélnek, hogy magát az életet közvetíti, arra kérdez rá izgalmasan, mozgalmasan. A közoktatásunk sokszor nem ezt mutatja, de vannak biztató jelek! Jómagam rengeteg író-olvasó találkozón jártam az elmúlt három évtizedben, kis Suzukimmal ötször kerültem körbe a Földet az országhatáron belül. S közben százhúszezer felnőttel, és nyolcvanezer gyerekkel találkoztam. Mit mondjak? Vették a lapot. 

Néhány „női kérdés”, ha már női magazin vagyunk. Van-e egy kedvenc női karaktere, aki megjelenik a verseiben?

Hű, most látott napvilágot hatvannyolcadik könyvem, a Bejgliköztársaság című novelláskötet, s benne nyolcvan friss történet. Az interjú kedvéért direkt végigpörgettem és utánaszámoltam: a sztorik felében nő a főhős, vagy legalábbis az egyik fontos szereplő, hiszen rengeteg párkapcsolati témájú írás is szerepel a kötetben. Nagyon különböző karakterek. Egy anya, akinek a lánya agydaganatos, szívesen átvenné a betegségét, de nem lehet. Egy fiatal nő, akin eluralkodik a tisztaságmánia, és az egész univerzum robban körülötte. Júlia, akit Rómeótól elválaszt a karantén. Egy budai úrilány, aki ötvenhárom késszúrással vetne véget ura és parancsolója életének, vagy mégsem… Egy feleség, aki rajtakapja férjét, amint az egy másik nőnek vesz ruhát, de aztán nagy meglepetés éri. Egy barátnő, aki lelki szemetesládaként hallgatja végig a női panaszokat, s közben végig idegesíti a másik csajszi szájszegletében maradt kis kávéhab. Kaleidoszkóp-szerű valóság, tele fordulatokkal, sírással, nevetéssel.

Hogyan lehet a nőkről jól írni? 

Hinták című darabom igazi öldökölve-ölelkezős anya-lánya-kapcsolatot bont ki. Az előadások után több hölgynéző is rákérdezett, honnan tudok én ennyit a nőkről. Hát, ők neveltek fel… Édesanyám (Mezey Katalin, nem mellesleg Kossuth-díjas költő) nagyon erős egyéniség, és mindkét nagymamám elképesztően meghatározta az életemet. Apai nagyanyám csendes, visszahúzódó, tonnányi rántotthússal tápláló asszony volt, s mellette titkos lelki atomreaktor: kiimádkozta az egész család megtérését. Anyai nagyanyám pedig igazi szuperhíróként, erős nőként vitte tovább a családi karaktert, férfiakat megszégyenítő munkabírással, határozottsággal, kultúraszomjjal. Ráadásul kertész volt, úgyhogy egyaránt tanultam tőle életszemléletet és igen sok mindent a gyümölcsök világáról…

Másfelől pedig akár nőről, akár férfiról írok, fontos, hogy jól megfigyeljem a világot, a karakterek működését. Mennyire tipikusak és mégis egyéniek tudunk lenni. Mennyire kiszámíthatóak, mégis váratlanok.

És még a legellenszenvesebb figurámba is bele kell gyúrnom egy kis vért saját magamból, mert akkor kel életre. Minden szereplőmben ott vagyok belefalazva, mint Kőműves Kelemenné.

Mi a szerepe a nőknek a világban? 

A nő a legfőbb szövetséges, nélküle nem sokra jut a férfi. Nem is tudom, ki lennék, ha Juli, a feleségem nem lenne mellettem harminckét éve. Formált, alakított, megszelídített, érzékennyé tett, igazi önnevelési kézikönyvem lett. Az öregedéssel az ember egyre több képességét veszítheti el, egyre rugalmatlanabbá válhat. Épp ezért, ha nincs kontroll, ha nem igyekszünk itt is, ott is folyamatosan javítani magunkon, akkor nagyon könnyen változhatunk önmagunk legrosszabb változatává, igazi rémálommá. Például ezért is fontos az egyenrangú szellemi, lelki társ, aki hús a húsomból, vér a véremből, akivel egyek vagyunk, pedig annyira különbözünk. Egyik #jóéjtpuszi-írásban így próbáltam megfogalmazni: 

A derék asszony nem tökéletes,
ezt nem is várja el se magától, se másoktól,
se szerettei tőle, egyszerűen próbál elég jó társ,
anya, nő, munkaerő, háziasszony lenni,
jókat mulat a mindenfelől záporozó
hamis eszményképeken.
Ha távozik, azt kérdezik, mikor jössz vissza,
ha megérkezik, megörülnek: végre itt vagy!

Most lesz az erdélyi turnéja. Mit jelent ez az Ön számára? 

Hú, hát az mindig nagy kaland! Hat nap alatt nyolc fellépés, éppen a #jóéjtpuszi-kötet köré szervezve. Részben Szirtes Edina Mókussal és Vecsei H. Miklóssal, részben egyedül. Nagyon lelkes és nyitott szívű közönség, közösség vár arrafelé, egyszerre visszafogottabb, és mégis közvetlenebb. Végigsuhanok a Szatmárnémeti- Szigetlanka- Nagybánya- Kolozsvár- Székelyudvarhely-  Csíkszereda- Nagyvárad tengelyen, szereplek templomokban, művházakban, színházakban vagy szabadtéren. Sok találkozásra, derékropogtató ölelésre, lelki izzásra számítok. Öröm a könyveket és a bennük lakó lángot elvinni közvetlenül a „felhasználókhoz”, akik a házi tűzhelyüket táplálhatják utána vele.

Az interjút Kocsis Krisztina készítette.

*JHVH (héber) –  jelentése Jahve, Isten.
Fotó: Molnár Mihály