“A határon láttam a menekülő anyukákat, síró gyerekekkel, egy bőrönddel”-interjú Kárpátaljáról származó szerkesztőségi tagunkkal

Egyik szerkesztőségi tagunk Kárpátaljáról költözött Budapestre jó pár évvel ezelőtt, ám családja, gyökerei még mindig szorosan odakötik. Milyen érzés lehet, ha a szülőföldödön háború van? Ha hátra maradnak a rokonaid? Patríciát most Dorottya kérdezte az égető helyzetről.

Mint sok más kárpátaljai magyarnak, neked is nagyon nehezek lehettek az elmúlt napok. Mi az, ami reményt ad?

Szerintem mindenki számára nehéz most ez a helyzet. Folyamatosan a híreket követem, de közben az élet meg nem állt meg, nehéz így dolgozni, tanulni, haladni a mindennapi dolgokkal, összességében iszonyatosan nehéz fókuszálni. Közben van bennem egy más jellegű belső feszültség is. Egyszerre fáj borzalmasan a szívem azért, ami történik, az áldozatokért, a menekültekért, az otthon ragadottakért. Számomra semmilyen mentség nincs a vérontásra. Ugyanakkor ott van bennem az a fájdalom és harag is, azért, amit a kárpátaljai magyar kisebbségnek kellett átélnie. Például az ukrán nyelvtörvény egy cseppet sem rázta meg Európát… de erről egy ilyen helyzetben talán beszélni sem szabad. Mindenesetre az imádság sok erőt ad, ezt teszem, de szívem szerint a határnál segíteném a menekülteket. 

A rokonaid hogy vannak? Mit mesélnek, milyen náluk a helyzet?

Miután kicsit leülepedett bennem a nagy információs áradatban a háború, akkor rajzolódott ki bennem, hogy pontosan mi történik. A második napon lefekvés után tíz perccel arra riadtam, hogy megfulladok. Akkor jöttem rá, hogy addig nem leszek nyugodt, amíg a családom többi tagja – akik Kárpátalján élnek – nem lesznek mellettem, biztonságban. Így végül vasárnap útnak indultam Kárpátaljára, abban bízva, hogy velem jönnek. De nem így lett. Cserébe megtapasztaltam, hogy elég békés még Ungváron a helyzet és ez kisebb megnyugvást adott nekem. A határon viszont láttam a menekülő anyukákat, síró gyerekekkel, egy bőrönddel, amibe próbálták beszuszakolni az egész életüket. A család, akiket elhoztunk Budapestre a határtól három napja voltak úton kicsi gyerekkel. Útközben pedig arról meséltek, hogy a házukat is találat érte. Ésszel fel sem lehet fogni milyen lelkiállapotban vannak. 

Hogyan tudnak az emberek leginkább segíteni? Nemcsak anyagilag, de lelkileg?

Őszinte leszek, végtelenül megható számomra a magyarok szolidaritása, na persze nem az ukrán zászlós facebook profilkép keretekre gondolok (nevet), hanem arra a mérhetetlen összefogásra, amit én még soha nem tapasztaltam. A határon, a pályaudvarokon, mindenhol azt látom, hogy egy emberként állunk ki és üzenjük az ide érkezőknek, hogy: Segítünk! 

Mit üzennél a világnak, a magyaroknak, a menekülteknek?

Szerintem a nagyböjt alkalmas időszak lenne arra, hogy mindenki önvizsgálatot tartson, ki miért felelős a kialakult helyzetben, hogyan jutottunk el idáig. Ne üljünk fel minden jellegű fake news-okra. Ne hagyjon el senkit sem a remény, hogy egyszer ennek is vége lesz és Isten békéje fogja beragyogni az egész világot. 

Az interjút Demjén Dorottya készítette.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s