Nem hiába születtem így… interjú Ivicsics Borival, fogyatékosságügyi aktivistával

Borival először emailben „találkoztam”, egy keresztény esemény kapcsán vettük fel a kapcsolatot egymással. A levélváltásunk során egy laza, fiatal lányt ismertem meg. Aztán találkoztunk élőben is, és jött az első döbbenet, majd aztán sorban a többi. Borinak ugyanis nincsen karja, végtaghiányosan született. Azazhogy mégiscsak van, csak neki a lába a karja is.

Megrökönyödésre okot adó könnyedséggel igazítja meg a szemüvegét – a lábával. Ír, gépel és vezet. Elmondása szerint azzal azért meggyűlik a baja, hogyha egyszerre kell sétálni és cipekedni. Vagy, ha a haját kell befonni. De egyébként teljes életet él. Diplomás közlekedésmérnök, NEK-szervező, a Freekey és a Nő az erőnk fogyatékosságügyi aktivistája. Borival fogyatékosságról, nőiességről, társadalmi szerepvállalásról, küzdelmekről és hitről beszélgettünk. 

Kicsit azt érzem, hogy még a mai világban is csak nehezen tudunk a fogyatékosságról beszélni. Én például most keresem a szavakat, mert nem tudom, hogy hogyan hivatkozzak Rád úgy, hogy ne legyek se bántó, se finomkodó. 

Én nem szoktam semmire megsértődni, ettől függetlenül azt el tudom mondani, hogy a fogyatékos személyek általában azt szeretnék, hogy ne a fogyatékosság határozza meg őket. Ne azt mondják ránk, hogy fogyatékosok, hanem hogy fogyatékos személy, vagy fogyatékossággal élő emberek. 

Nagyon színes egyéniség vagy: határozott, értékeit felvállaló, azokért küzdő nő. Több önkéntes projektben is benne vagy, szeretsz több dolgot csinálni egyszerre. Mit gondolsz, mennyire lennél más, hogyha karokkal születsz? 

Ez egy érdekes kérdés, amire más választ adtam volna öt évvel ezelőtt, amikor először kerültem fogyatékos aktivisták közösségébe, és más választ adtam volna kilenc évvel ezelőtt, amikor érettségiztem. Akkor úgy éreztem, hogy átlagos életet élek: tanultam, készültem az egyetemre, szórakoztam. Nem éreztem kifejezetten, hogy valamire azért nincs lehetőségem, mert nincs kezem. Direkt azokat az utakat kerestem, amire tudtam, hogy képes vagyok, meg tudom csinálni. Bár ezt sokszor a környezetem nem hitte el, de végül nekem lett igazam. Az biztos azonban, hogy annak a révén kerültem ilyen fogyatékosság-ügyi projektek közelébe, hogy végtaghiányos vagyok. A mi lett volna, ha… kezdetű kérdéseken nem érdemes rágódni.

Ha jól tudom, két évvel ezelőtt jött létre az egyik ilyen projekt, a Freekey, aminek te kampányarca vagy. 

Igen, Csángó Dani és Sándor Anikó hozta létre a Freekey-t, ők hívtak maguk mellé másik nyolc embert. Van a csapatban több fogyatékossággal élő személy, és vannak akadémiai szintű kutatók, gyógypedagógusok is. A Freekey célja, hogy megvalósítsa a külföldön már működő személyi asszisztencia szolgálatot Magyarországon is, felhívja erre a lehetőségre a figyelmet. A csapatunk tagjai ezért is kutatnak, hogy itthon milyen módon lehet ezt megvalósítani. 

Sok fogyatékossággal élő embernek segítségre van szüksége, kinek többre-kinek kevesebbre. A személyi asszisztencia számukra biztosít egy embert – egy asszisztenst -, aki ki-ki szükségleteinek megfelelő óraszámban segíti őket a mindennapi feladataikban. Számukra ez a szolgálat az önálló életvitelt jelenti, azt, hogy függetlenedhetnek a szüleiktől, különböző intézményektől. Dolgozhatnak, hasznosnak érezhetik magukat. 

Csángó Dani, a vezetőnk, 15 éve egy baleset miatt lett négyvégtag bénult. Ő megengedheti magának, hogy 0-24 órában asszisztensek segítsék, és így ő dolgozik, egyedül él és párkapcsolata van. Ilyen életet szeretnénk mindenkinek. 

Van a Freekey mellett egy másik projekt is, amiben benne vagy. Ha jól tudom, a Nő az erőnk egy elég friss kezdeményezés.

A Nő az erőnk úgy indult, hogy egy online workshopon együtt dolgoztunk két lánnyal, különböző társadalmi kérdések kapcsán. Végül ketten, Kocsis Nikolettel, úgy döntöttünk, hogy a workshopon született ötltetet meg is valósítjuk: március 8-án rendeztünk egy online eseményt, a Fogyatékossággal élő nők napját. Ez egy kerekasztal-beszélgetés volt különböző a fogyatékossággal élő nőket érintő témákról. Szakértőként adott elő Menyhárt Barbara, aki szociálpolitikusként pont ezen a területen kutat, hogy fogyatékos nőként miben vagyunk kettős hátrányos helyzetben. Az esemény szervezésekor alakult meg a Nő az erőnk, amit Nikollal és Barbival (egyelőre) hárman folytattunk tovább, mivel nincsen Magyarországon olyan szervezet, amely ezt a célcsoportot támogatná.

Az a célunk, hogy egyrészt megerősítsük a fogyatékos nőket, másrészt megismertessük az átlagemberrel azt, hogy ez a szűk társadalmi csoport milyen problémákkal küzd.

Például nem egyszerű párt találni, vagy megélni a nőiességünket.

Te egyébként hogyan éled meg a nőiességedet? Szerinted a fogyatékos nők számára ez miben és mennyivel nehezebb, mint egy egészséges nő számára? 

Én úgy gondolom, hogy sokkal nehezebb. Mert az emberek kívülről a fogyatékosságot látják elsősorban, és miután megszokták, hogy egyébként majdnem mindent meg tudok csinálni, akkor kezdik el észrevenni, hogy engem akár szépnek is lehet nevezni. Az ember sajnos sokat ad mások véleményére, reakcióira, és ez akkor is így van, ha nem kéne így lennie. Ha egy lány úgy nő fel, hogy elsősorban fogyatékosnak látják, akkor nehéz meglátnia magában, hogy egyébként ő nő.

Pedig igenis fel kell venni azt a csinos ruhát, magassarkút, rúzst, sminket! És az is igaz, hogy neked kell nőnek érezni magad, nem mások reakcióitól függeni.

Ezzel együtt azért nehéz, főként a kamaszkor. Én például nagyon sokáig nem kaptam olyan reakciót, hogy „csinos vagy ma”. 

Az biztos, hogy számít a környezet véleménye. Te milyen reakciókkal szoktál találkozni, amikor meglátnak téged – például az utcán? 

Nagyon vegyes. Gyerekként például nagyon zavart, hogy megbámulnak. Ez egy folyamat volt, amíg megtanultam kezelni. Mert az biztos, hogy a gyerekek meg fognak nézni, és mondani fogják, hogy „Anya, annak a néninek nincs keze?!”. Én ezen már csak mosolygok, ilyenek a gyerekek. A szülők reakciója érdekesebb, mert van, aki ilyenkor leguggol és okosan elmagyarázza, hogy vannak ilyen emberek, akik valamilyen fogyatékossággal élnek. És vannak, akik tabuként kezelik, elráncigálják a gyereket. Szerintem fontos elmondani, hogy vannak, akik így élnek, és jó, ha a gyerek találkozik ezzel. A felnőttek azért mások. Van, aki például odajön és kérdez, és ilyenkor, ha éppen olyan a kedvem, akkor szívesen szóba elegyedem vele és beszélgetünk. Volt például, aki kocsiból kiszállva kikerekedett szemmel megkérdezte, hogy „Te hogy vezetsz?” és én meg szépen elmagyaráztam neki. 

Egyébként tényleg: hogy vezetsz? 

Az, hogy én ma vezetek, egy öt éves történet, és számomra az önállóságom megvalósítása. Sokáig anyukám fuvarozott, én meg figyeltem, hogy vezet. Először meg kellett győznöm a szüleimet, hogy én vezetni szeretnék. Aztán ki kellett találnom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, amiben az, hogy közlekedésmérnök vagyok, nagy segítség volt. Hogy a kérdésedre is válaszoljak: automata váltós autóm van, a jobb lábammal kormányzok, a bal lábammal pedig a pedálokat nyomkodom. A fejemmel kezelem az indexet. 

Amíg hallgattalak, azon gondolkodtam, hogy hogyan van mindehhez erőd. És ehhez hogyan kapcsolódik, ha kapcsolódik, a hited? 

Kapcsolódik is, meg nem is. Az éltet, hogy a munkám mellett csinálhatom ezeket a jó és hasznos projekteket, amiket élvezek is. Nem érzem azt, hogy hiába születtem így mert, ha lennének karjaim, nem csinálnám ezt a munkát. Amikor a hitre és Istenre gondolok, akkor igyekszem arra koncentrálni, amit kaptam, amellett, amit nem kaptam meg. Igyekszem elfogadni, hogy ez van és a legjobbat kihozni belőle.

A hit ehhez ad erőt. Úgy érzem, hogy úgy vezetett Isten, hogy ezeket a projekteket adta lehetőségül, és mindazt, amit ezek által kapok.

Emellett azért van, hogy megkérdezem Istent, hogy „na, Istenem, ezzel mi lesz?”, mert azért nem tudok mindent elfogadni. De tudom, hogy ez egy folyamat, és mindig van, amin lelkileg dolgozni kell.

Az interjút Gergely-Papfalvy Bori Janka készítette.